Az első gyertya
Fagyöngy
Iza szeretett a szitáló hóesésben sétálni. A nap áttűzött a hópelyheken, amik kristályként ragyogtak körülötte. Kesztyűs kezében egy csokor, selyempapírba csavart fagyöngyöt szorongatott. Néhány ágacska kikandikált a csomagolás alól.
A karácsonyi vásár girlandokkal, és fényfűzérekkel díszített bódéi előtt meg-megálltak a kíváncsiskodók. Gyerekkacaj hallatszott, fahéjaskalács és forraltbor illatát hozta a szél. A hangszórókból karácsonyi dalok szóltak.
Nagyszerű nap arra, hogy megtalálja Ferkónak a tökéletes karácsonyi ajándékot. Ahogy eszébe jutott a férfi, Iza szája a füléig kunkorodott, és az utca végén álló kis presszó felé nézett, ahol Ferkó dolgozott. Ma is. Majd benéz hozzá később. Sosem hagyta ki, amikor erre járt. De most minden figyelmét lekötötte a kirakodóvásár.
Dobozokba kihelyezett színes szaloncukorpapírokon csillant meg a napfény. Iza odalépett, és amikor megpillantotta, hogy van mákos is, rögtön szedett belőle néhány szemet. Ferkónak. A férfi él-hal a mákos dolgokért. Éppen ezért a Iza már napok óta az internetet bújta, hogy megtanuljon mákos bejglit sütni. Neki. Iza családjában nem volt hagyománya a karácsonyi sütés-főzésnek. A szülei mindig dolgoztak. Karácsonykor is. Fáradtak voltak, ingerültek, és rendszerint kitört néhány balhé a kötelességszerű rokonlátogatások miatt. Iza nyolcadikban kiválasztott egy középiskolát az ország másik végén, és miután felvették, karácsonykor inkább haza sem ment. Neki a karácsonyi vásárok jelentették az ünnepet. Jobb híján ott őgyelgett a szabadidejében. Mint ahogy azóta is. Sosem volt rendes karácsonya. Úgy érezte a vásárban picit átélheti azt a meghitt, békés hangulatot, amikről mindig csak ábrándozott, hasonló karácsonyokról, mint amilyeneket a filmekben látott, és amikről a barátai meséltek.
Talán majd idén. Ferkóval.
Ez lesz az első közös karácsonyuk.
Ferkót a nagymamája nevelte fel egy vidéki kisfaluban. Az apját sosem ismerte, az anyja meg lelépett kisfiú korában. De Iza érezte azokból a régi történetekből, amiket a férfi mesélt neki, hogy a nagymamájától mennyi törődést és szeretetet kapott. Neki igazi, szeretetteli karácsonyok jutottak. Annak ellenére, hogy nehéz gyermekkora volt, megőrizte a jókedélyét, és Iza szerette benne, hogy mindig képes megnevettetni.
Még nem beszéltek a karácsonyról igazán, de Iza bízott benne, hogy együtt ünnepelhetnek. Ferkó sosem dolgozott karácsonykor. Azt mondta, neki ez az ünnep szent. Ez a szeretteié.
Iza beismerte, hogy talán korai a karácsonyt tervezgetni néhány jólsikerült randi után, de azért azzal a mákos bejglivel mindenképpen megpróbálkozik, hogy meglepje a férfit. Ha pontról-pontra követi a videóban bemutatott lépéseket, akkor sikerülni fog. Sikerülnie kell.
Talán nem ártana egy próbasütést csinálnom – morfondírozott magában, miközben már az angyalkák között válogatott.
Néhány napja sétáltak el erre együtt, és Ferkó azt mondta, szereti ezeket a karácsonyi angyalkákat. A nagymamájával töltött karácsonyokra emlékeztetik. Iza is szerette az angyalkás díszeket, most pedig három, olyan gyönyörű, kézműves porcelánt talált a pultnál, hogy nem tudott közülük választani.
Vajon Ferkó melyiket szeretné?
– Iza! – hallotta a harsány hangot a háta mögül.
Zavartan fordult meg.
Alig lézengett még néhány ember a délelőtti utcán a bódék között, így könnyedén kiszúrta a férfit.
– Szia? – köszönt kérdő hangsúllyal, mert hirtelen nem tudta hová tenni a nagydarab, szakállas, vigyorgó fickót, akinek csak vidáman csillogó kék szeme látszott ki a homlokába húzott sapka alól.
– Tényleg te vagy az? – bámult rá az idegen.
Iza elgondolkodva mustrálta végig.
– Nem tudom – mondta lassan. – Mit gondolsz? Tényleg én vagyok?
Próbált rájönni, kire hasonlít a fickó. A szeme…
A szeme olyan ismerős.
– Tuti te vagy – nevetett az idegen. – Mondták, hogy sajátságos a humorod. Bevallom neked őszintén, én mindig kicsit bolondnak tartottalak.
– Valóban? – kérdezte Iza, és próbált nem megdöbbent képet vágni, mert ráismert.
Botond.
A középiskola ásza, akiért a lányok többsége rajongott. Köztük Iza is. Csakhogy Botond keresztülnézett rajta. Azután az ominózus levél után megalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe keverte.
– Talán ideje bocsánatot kérnem – eresztette el lehengerlő mosolyát a férfi. Azt a mosolyt, amitől tizenöt évesen Iza szíve is majd kiugrott a mellkasából. De most már alig hatott rá. Túl sok volt a fájdalmas emlék.
– Nincs miért bocsánatot kérned. Vannak dolgok, amik elmúltak, és vannak dolgok, amik nem – jegyezte meg nagy bölcsen, hogy a zavarát leplezze.
Botond leszólította. Emlékszik a nevére. Emlékszik rá.
Iza azt kívánta, bárcsak ne emlékezne. Bárcsak elment volna mellette, anélkül, hogy felismeri, hogy megszólítja, mert egyre több kínos emlék jutott eszébe a középiskolából, és mindegyik Botondhoz kötődött.
– Közhelyekkel dobálózol? – vigyorgott a férfi.
Iza megrántotta a vállát. Egyre kellemetlenebb lett számára ez a találkozás.
– Talán még most is bolond vagyok. Ezért aztán jobb, ha távol tartod magad tőlem. Nem gondolod?
Nem gondolta. Ez máris érzékelhetővé vált, ahogy közelebb lépett a lányhoz.
– Most komolyan leráznál? Ez nekem új.
– Na ne mondd! Még mindig minden nő a lábad előtt hever? – A férfi magabiztosan elmosolyodott, amiből Iza arra következtetett, hogy ez valóban így van. – Hát, barátom, baromi rossz lehet neked, hogy pont kifogtad azt az egyet, akit nem érdekel a szöveged.
A férfi kíváncsian felvonta az egyik szemöldökét.
– Tényleg?
– Hallod, nézz körül másfelé, hátha több szerencsével jársz. Nekem baromi sok dolgom van – toporgott Iza, mert kezdett fázni a lába a sok ácsorgástól. Az ujjai a selyempapírba csomagolt ágak köré szorultak.
– Fagyöngy? – pillantott oda a férfi, hamiskásan elmosolyodott, és máris nyúlt a csokor után. Mielőtt Iza bármit is reagálhatott volna, kikapta a kezéből, és a magasba tartotta. – Szabad a csók!
– Felejtsd el! – kerülte meg Iza kedvetlenül.
Botond elkapta a karját.
– Te! Figyelj! Nem innál meg velem valamit odabent? – mutatott Ferkó kávézójára a férfi.
Iza kirántotta a karját a férfi ujjai közül.
– Ezt most eltaláltad – felelte barátságtalanul, bár hívogatta a kávézóból kiszűrődő meleg fény.
– Miért? Mi a baj? – érintette meg. – Beszélgessünk! Most jöttem haza Angliából az ünnepekre. Mi lenne, ha te lennél a karácsonyi ajándékom? – Ismét maguk fölé emelte a fagyöngyöt. – Tudod. Csók a fagyöngy alatt, örök szerelem. Nem próbálod ki? Szerintem ennél romantikusabb ajánlatot nem kapsz idén – húzta fel a szemöldökét magabiztosan.
Iza felszegte az állát.
– Kösz. De inkább kihagyom.
– Néhány éve még a fél életedet odaadtad volna ezért.
Iza nem tagadta.
– Néhány év alatt sok minden változhat. És ha most nem haragszol… Nekem mennem kell.
Faképnél hagyta a megdöbbent férfit, és határozott léptekkel elindult a kávézó felé. Csak a fagyöngyöt sajnálta, ami ott maradt nála. De talán jobb is így. Hiszen arról a csokorról mindig Botond jutott volna eszébe.
Azok az évek elmúltak, és nem kívánta visszahozni egyetlen pillanatát sem.
Az ég felé emelte az arcát és vett két mély lélegzetet a hideg téli levegőből, a hópelyhek megcsiklandozták a bőrét, az orrára ültek. Hamarosan újra hallotta a karácsonyi dalokat, amik most vidámabban szóltak.
Amikor benyitott a kávézóba, az ajtó feletti kis harang csilingelve megszólalt. Odabent kellemes meleg fogadta, és frissen őrölt kávé illata. A sarokban ott állt az a műfenyő, csillogó, műhóval befújt ágaival, amit együtt díszítettek fel Ferkóval vasárnap délután. Hangulatos karácsonyi girlandok futottak körbe a falakon, fényfűzérek ragyogtak mindenfelé, szikrákat szórva a piros-arany üveggömbökön.
Ferkó éppen néhány vendéget szolgált ki az ablak melletti asztalnál. A csengőszóra felpillantott, és amikor meglátta Izát, mosoly ömlött el az arcán.
A nő kibújt a kesztyűjéből, a kabátját az ajtó melletti fogasra akasztotta, majd leült a pult mellé, és türelmesen megvárta, amíg a férfi végez. Tudta. Rá érdemes várni.
– Örülök, hogy benéztél! – lehelt csókot Ferkó a szájára, mielőtt visszament a pult mögé. – Kávét?
– Köszönöm. Kérek.
– Pici fahéjjal, sok cukorral, tejszínhabbal a tetején – kacsintott rá Ferkó, és máris bekapcsolta a kávégépet. – Mi van a vásárban?
– Tömeg – mondta Iza csendesen. Ferkó kipillantott az ablakon át, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Valójában alig jártak még odakint.
– Hol? – érdeklődött kedvesen. Késhegynyi fahéjat szórt a kávéba, és dupla adag tejszínhabot nyomott rá, mielőtt Iza elé tette.
– Ott. Kint. – A nő megrántotta a vállát. – Leszólított egy… – Megakadt. Valójában Botond nem volt idegen. De igazából ismerős sem.
– Igen? – hajolt előre Ferkó.
– Botond.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem ismerem.
– Tudod ő az a srác, akibe a középsuliba szerelmes voltam. De kábé le se szart – nevetett fel Iza végre jókedvűen. Már képes volt másképp látni a helyzetet.
– Ha emlékezett rád, akkor csak tudta, ki vagy.
– Persze, hogy tudta. Kilencedikben megírtam neki életem első és egyben utolsó szerelmes levelét.
– Nem díjazta?
– De. A maga módján. Utána folyamatos gúnyolódásainak a célpontjává váltam.
Ferkó megfogta a kezét.
– Sajnálom.
– Akkor sok mindent megadtam volna azért, ha a közelébe kerülhetek.
– Nos, most kerütél. Mégsem tűnsz meghatottnak.
Iza megvonta a vállát.
– Ez elég fura volt, tudod?
– Nem. Elmeséled?
Iza belekeverte a tejszínhabot a kávéba.
– Úgy éreztem, azt várta, hogy elájulok tőle.
– És nem?
– Nem tudtam. Rájöttem, mennyire felszínes lehettem néhány éve, amikor ennyi elég lett volna. De most már más is fontos.
– Mint például, valaki, aki tudja, hogyan szereted a kávét, és hogy imádod az almás pitét? – tolt a lány elé egy tányér porcukorral szórt süteményt.
Iza a szemébe nézett, de mielőtt bármit szólhatott volna, Ferkót elszólították egy asztalhoz. Csilingelt a csengő, még hárman érkeztek. Ferkót egy darabig lefoglalták a vendégek. Iza a pitét majszolta, és a kávéját kortyolgatva figyelte, ahogy a férfi mosolyog, mindenkihez volt egy-két kedves szava, és megnevettette a vendégeket.
– Tehát nem a felszínes fickóval tervezed a karácsonyt – jelent meg a pult mögött újra Ferkó.
– Ne is emlegesd! – forgatta a szemét Iza.
– Akkor esetleg összefuthatunk valamikor?
– Bármikor.
– Arra gondoltam – kezdte Ferkó szégyenlősen –, hogy karácsonykor elkísérhetnél a nagymamámhoz.
Iza szíve a torkába ugrott.
– A nagymamádhoz?
A férfi bólintott.
– Természetesen csak akkor, ha van kedved.
– Igen. Örülnék neki, ha megismerhetném a nagymamádat.
– És este? Forralt borozunk?
– Semmiért ki nem hagynám – csillant fel Iza szeme. A táskájából elővette azt a pár szem mákos szaloncukrot, és odacsúsztatta Ferkó elé. – Neked hoztam. Csak hogy jó napod legyen.
– Kedves tőled – kapott el egyet Ferkó és kibontotta.
– Mákos.
– A legjobb – mormolta Ferkó.
Izának jóleső melegség bizsergette meg a szívét. Csodálatos érzés volt Ferkónak ajándékot venni. A férfi minden apróságnak örült. Még néhány szem szaloncukornak is. Ahogy erre gondolt, váratlanul eszébe jutott, hogy nem vette meg az angyalkákat. Bekapta az almáspite maradékát.
– Bocs, de most vissza kell mennem a vásárba. Ott hagytam valamit.
– A srácot a középsulis időkből? – vigyorgott rá Ferkó.
– Nem. Valami sokkal fontosabbat. De ha elárulnám, oda lenne a meglepetés.
Ferkó az ajtóig kísérte.
– Egy pillanatra itt hagyom a vendégeket, hogy elbúcsúzhassunk rendesen – fogta meg Iza kezét, és kihúzta az utcára. Ő meg csak izgatottan felnevetett.
– Nem felelőtlenség ez?
– Semmiképpen – zárta a karjaiba Ferkó, majd hosszan megcsókolta miközben karácsonyi dallamok szálltak körülöttük, hópelyhek incselkedtek velük. Végül Iza tánclépésben indult vissza a vásárba. Majd néhány méter után megfordult, hogy búcsúzóul még integessen Ferkónak. A férfi ugyanott állt, mint az előbb. A kávézó cégére alatt. Iza csak most vette észre a táblára erősített, piros masnival átkötött fagyöngycsokrot a férfi feje felett.
Iza megtorpant, de csak egyetlen pillanatra, majd visszaszaladt és nevetve a férfi nyakába ugrott.
– Honnan tudtad?
– Mit? – kérdezte, miközben felpillantott a cégérre. – A fagyöngyöt? – Könnyedén megvonta a vállát. – Odafigyelek rád. És hát azt gondoltam, hogy az, ami most kettőnk között van, miért ne tarthatna örökké?
