Eszterlánc 4. fejezet

 

Eszterlánc

4. fejezet

 

A bár ajtaja mellett haladtam el, fülembe kúszott a Bohemian Rhapsody zongoradallama. Imádtam, így aztán megálltam a nyitott ajtóban. A zene becsalogatta a hotelből a lobbiban jövő-menő vendégeteket, akik a lekerekített asztalok mellett üldögéltek, néhányan a zene ritmusára jobbra-balra hajladoztak, mint fűszálak a lágy őszi szélben.

A magas ablakokon beáradt a januári nap hideg fénye, így leellenőrizhettem, hogy tökéletesen megpucolták mindegyiket a szobalányok, se egy folt, se egy csík nem maradt rajtuk. A bárpult mellett az ügyeletes mixer a standra támaszkodva belefeledkezett az előadásba.

Az új fiú ült a zongora előtt. Tamás. Tegnap járt nálam a szerződése részleteit megbeszélni. Azt hiszem, tehetséges, és ő is magyar. Örültem, hogy a Hotel Maximusban fog dolgozni, jólesett, hogy lesz a közelemben egy olyan ember, akivel ugyanazok a gyökereink.

Tamásnak ma délután bent sem kellett volna lennie, mert mindössze heti három napra: péntek, szombat és hétfő estére szólt a szerződése. Mégis bejött, és bár a kotta előtte feküdt a tartóban, ő csukott szemmel játszott, hosszú ujjai a billentyűzeten futottak, de úgy tűnt, a lelke egészen máshol szárnyalt.

Elmélázva figyeltem. Sötét haja a tarkóján egészen felnyírva, felül az apró tincsek zselézve meredeztek felfelé. Egészen rövid szakáll keretezte az arcát, és arra lettem figyelmes, hogy azon morfondírozok, hogy sosem jártam még szakállas pasival.

Hogy jutottak eszembe ilyen őrültségek? Elhessegettem a gondolatot, habár semmi rosszat nem találtam abban, hogy megállapítottam, helyes fickó ez a Tamás. Miért ne lehetne az? Különben sem volt ez újdonság, hiszen tegnap az állásinterjún is jó benyomást tett rám. A zenész-mixer a hotel egyik arca, Maximmal megegyeztünk, hogy csak igényes, a külsejére odafigyelő személyt veszünk fel, aki minimum három nyelven beszél társalgási szinten. Tehát követelmény, hogy jól nézzen ki és ennek nem kéne zavaró tényezőként hatnia rám.

Beljebb sétáltam, felcsusszantam az egyik bárszékre, keresztbe tettem a lábam. Felcsúszott a szoknyám a combomig, így jókislányosan megigazítottam. Mégsem hagyhatom, hogy a lábamat mustrálgassa minden arra járó. Oda lenne a tekintélyem.

– Megszállott a srác – hajolt hozzám a mixer.

– Pontosan ilyenre van szükségünk.

Megszállottakra, mint amilyen én is vagyok. Munka alkoholistákra, akik imádják azt, amit csinálnak.

A dal a végéhez közeledett, Tamás felnézett, találkozott a pillantásunk. Elmosolyodott és egy enyhe átmenettel Ed Sheeran Shape of You dalát kezdte játszani. Néha félrenézett az ablakokon át a hotel kertjébe, hogy aztán csibészes vigyorral a képén újra végigsimítson a pillantásával. Ilyenkor szemtelenül rám kacsintott. Érthetetlen, mitől öntött el a forróság, hiszen ez csak egy dal volt, de nem tudtam ellene mit tenni, és csak azért sem fordultam el, nem hagytam, hogy Tamás észrevegye, hogy zavarba hozott.

– Nincsenek gátlásai az új kollegának – jegyezte meg a bártender a pult mögül. – Nem tudja, hogy a főnöke vagy?

– Remélem, hogy felfogta – válaszoltam.

Tamás befejezte a dalt, megköszönte a vendégeknek a figyelmet, és hangos taps közepette a bárpulthoz sétált. Sötétkék farmernadrágot viselt, kötött szürke pulóvert és sportcipőt.

– Elégedett vagy az előadással? – tudakolta magyarul, miközben felült a mellettem lévő székre.

– Nem vagy műszakban – mondtam.

Fogva tartott a pillantása.

– Bejöttem gyakorolni.

Olyan mosolyt villantott felém, amitől a szívem veszett ütemben kezdett el dobogni, mintha lefutottam volna egy maratont. Mi a fene történt velem? Mitől jöttem ennyire zavarba, mint egy szűzlány?

A zene végeztével a vendégek is megindultak a pulthoz, hogy még megigyanak néhány pohárkával, mielőtt továbbállnak. Megveregették Tamás vállát, kezet fogtak vele és gratuláltak a műsorhoz. Figyeltem, ahogy mosolyogva megköszönte a gratulációkat, még csak zavarba sem jött, mint aki tisztában volt a képességével és természetesnek vette, hogy a vendégek elégedettek vele. Tetszett az a magabiztosság, ahogy a helyzetet kezelte.

– Nagyon dicséretes, hogy elpróbálod a műsorodat, és teszteled a jelenlevőkön. Nagyfokú elhivatottságra vall. – Igyekeztem a lehető leghűvösebb modoromat előrángatni a tarsolyomból. Elvégre a főnöke voltam, és ildomos lett volna, ha megtarjuk a kötelező távolságot.

Tamás felhúzta a szemöldökét.

– Mindig ilyen hivatalos stílusban nyomod? – érdeklődött.

Nem igazán értettem, hogy ezzel mire utalt. Végignéztem magamon a bárpult mögötti tükörben. A kosztüm a magas sarkú cipővel munkaruha. Amellett, hogy a megjelenésre szigorúan ügyeltünk a tanulóéveimben is, Maxim a szerződésébe felvezette. Semmi kivetnivalót nem találtam ebben, elvégre egy hotelmenedzsernek oda kell figyelnie a legapróbb részleteke is. A hajamat ritkán fogtam kontyba, és ez ma nyilván sokkal szigorúbbnak tüntetett fel, mint általában.

– Dolgozom. Igen – adtam meg a pattogós választ.

Tamás hozzám hajolt. Sötétbarna szemét hosszú szempillák keretezték, és néhány apró szeplőt is felfedeztem az orra körül.

– Szabad megkérdeznem, mikor végzel? – kérdezte.

– Amint befejeztem a levelek megválaszolását, lefixáltam a foglalásokat.

– Az pontosan hány órát jelent?

– Hattól éjfélig is elhúzódhat.

Tamás elgondolkodva fürkészte az arcomat.

– Akkor nincs magánéleted?

Lecsusszantam a bárszékről. Valóban szemtelen alak.

– Ehhez semmi közöd.

Alig tettem néhány lépést, amikor meghallottam a hátam mögül Tamás suttogó hangját.

– Jár valakivel?

Nem sikerült elég csendesen feltennie a kérdést a mixernek. Kiegyenesítettem a gerincem, felszegtem az állam és anélkül, hogy hátranéztem volna, folytattam az utam kifelé.

– Szerintem a Főnök csaja – válaszolt a pultos. – Én vigyáznék a helyedben, mielőtt idő előtt az utcára kerülsz, zenei zsenid ide-vagy oda.

Bárhogy igyekeztem, nem sikerült visszafojtani a mosolygásom. Sejtettem, hogy elindultak a házon belül a pletykák rólam és Maximról, és én egyelőre nem kívántam megcáfolni a híreszteléseket. Gyűlöltem, amikor szabad prédának néztek a hotelben dolgozó férfiak, és lerázhatatlanul körülöttem lebzseltek egy kósza numerában bízva.

Mióta azt feltételezték rólam, hogy Maxim barátnője vagyok, senkinek eszébe sem jutott kikezdeni velem. Egészen mostanáig. Tamás megszegte a szabályt.

 

Az emlékezés csapdájában vergődöm. Órákat forgolódom éjjel, keveset alszom. Tamás helyén kucorodom össze, magamhoz szorítom az alvós pólóját, orromba kúszik a jól ismert illat, becsukom a szemem. Így kicsit úgy érzem, mintha Tamás itt lenne mellettem. Nem teljesen, mert hiányzik az érintése, a hangja, a nevetése. Hiányzik a csókja, az ölelése.

Icipicit hagyom, hogy becsapjon az agyam. Jó azt hinni, hogy mire kinyitom a szemem, Tamás itt fog állni az ágyunk mellett. Megölel, magyarázatot ad arra, miért késett ilyen sokat. De amikor felpillantok, csupán a szoba félhomályos sötétsége, és üressége szorít magához. Azt hittem, ezen az éjjelen is elkerül az álom, ám el-elbóbiskolok, Tamásról álmodom, látom magam előtt, hallom a hangját, érezni vélem, ahogy az ajkával finoman érinti az enyémet. Elveszem a pillanatnyi boldogság csodájában, hogy aztán a pokol legsötétebb bugyraiban vergődve riadjak fel. Mert minduntalan felriadok, az álom sem ölel túl sokáig magába, nem hagyja, hogy belefeledkezzem a boldog, mámorító érzésekbe, amiket nyújt.

– Eszti!

Tamás a jobb fülem mellett suttogja a nevem, lélegzete csiklandozza a fülcimpámat.

Kipattan a szemem, szemvillanásnyi idő alatt felülök az ágyban.

– Tamás – szólítom rekedten.

Az olvasólámpa halvány fénnyel dereng az éjjeliszekrényen, és hiába nézek körbe a szobában, sehol sem látom Tamást. Felkelek, vacogok, magam köré tekerem a takarót és körbejárom a lakás minden zugát. Ha Tamás nincs itt, miként lehet az, hogy tisztán hallottam a hangját? Éreztem a leheletét. Megérintem a fülem, amibe – hiszem – Tamás belesuttogott.

Visszabaktatok a szobába, az arcomhoz szorítom Tamás pólóját. Még mindig Tamás illata van. A torkom összeszorul, kalapál a szívem, a könnyek ellepik a szemem.

– Hol vagy?

Felpillantok az ágy felett függő analóg órára. Négy órát mutat, a tetőtéri ablakon át éjszakai sötét szűrődik be. Kár tovább erőltetnem az alvást, a legjobb lesz, ha azonnal elindulok. Ilyen korán biztosan nincs akkora forgalom az A13-ason. Sebtében lezuhanyozom, magamra kapok egy farmernadrágot, szűk garbómra a vastag, kötött kardigánt. A kabátomat be sem gombolom, a táskám a hónom alá szorítom, a slusszkulcsot a tenyerembe rejtem. Tegnap este két utcával odébb álltam meg a kocsival, nem akartam feltűnést kelteni és magyarázkodni a hotelben, honnan került hozzám egy autó és mi a célom vele, mert, ahogy ismerem a kollégáimat, biztosan tudni szeretnének mindent a legapróbb részletekig.

Délután, miután kikísértem Nagyit és a barátnőjét a reptérre, megígértem nekik, hogy leadom a bérelt autót. Amikor a pultnál álltam, készen arra, hogy otthagyjam a kulcsokat és a papírokat, akkor fogalmazódott meg bennem, meghosszabbítom a kölcsönzést. Mindenképpen el kell jutnom Berlinbe, és gyorsabb kocsival, mint buszon vagy vonaton zötykölődni.

Az A13-on néhány kamionon kívül alig találkozom személyautókkal, így sikerül kényelmes, állandó sebességet tartanom. Az NDR2 szól a rádión, nem tekerem el, mindegy mit hallgatok, alig figyelek oda, viszont arra tökéletesen megfelel, hogy a nehéz gondolatokkal súlyos csendet, ami rám nehezedik, eloszlassa.

Közel járok Berlinhez, megállok a schönefeldi autópálya-kereszteződésnél megpihenni. A szél szemembe fújja a hajam, csípi az arcom, fejemre borítom a sálam, amíg beszaladok az üzletbe, hogy vegyek magamnak egy elvihető dupla kávét. A nyurga, álmosképű eladósrác udvarolni próbál. Idegesít a figyelme, reszket a kezem, ahogy belekotrok a pénztárcámba apróért. Szétszórom a fémpénzt a pulton. Tenyerébe söpri és visszaborítja, a tárcámba.

– A vendégem vagy – tolja el a kezem, miközben végigsimít az ujjaimon.

Összerezdülök. Felkapom a papírpoharat, motyogok egy kurta köszönömöt és kiviharzok a parkolóba. Miután visszaülök a kocsiba, megpróbálom Tamást újra felhívni, továbbra is sikertelenül. Rezignáltan állapítom meg, már nem reménykedem abban, hogy felveszi a telefont. Ezután Danit tárcsázom, hogy figyelmeztessem, úton vagyok hozzá, ám ő sem reagál, így kikeresem Maxim nevét a Messengeren, a zöld pötty jelzi: Maxim online elérhető. Legalább ő felébredt már.

„Akadt egy kis elintéznivalóm házon kívül.”

Sebesen pötyögöm a szavakat. Annak ellenére, hogy vasárnap egyikünk sem dolgozik, szokásunkká vált leegyeztetni egymással, melyikünk lesz elérhető, arra az esetre, ha bármiféle probléma merülne fel a hotelben, ami ügyvezetői beavatkozást kíván. Ha Maximnak dolga akadt, engem bízott meg, hogy a nevében eljárjak.

A telefonom jelzi, hogy az üzenetet Maxim elolvasta és azonnal visszaír.

„Hol vagy?”

„Holnap reggel felveszem a munkát.”

„Úgy, mint Thomas?”

A gyomrom elnehezedik, mintha nem is kávét kortyolgatnék, hanem kavicsokat.

„Ott leszek.”

Nem várom meg Maxim válaszát, kikapcsolom a mobilnetet, az anyósülésen heverő táskám mellé dobom a telefont, beindítom a motort.

Többször jártunk Daninál az utóbbi években Tamással, így pontosan ismerem a lakásáig vezető utat, be sem kapcsolom a GPS-t.

A városban nagyobb forgalommal találom szemben magam, mint a kora reggeli autópályán, bár kevesebb autó jár az utakon, mint átlagos hétköznapokon, tekintettel arra, hogy vasárnap Berlinben sem kelnek korán az emberek.

A kormányon dobolok, hogy a türelmetlenségemet levezessem. Most gondolok rá először, hogy tegnap kellett volna Danit figyelmeztetni a jövetelemre. Meglehet, hogy elutazott hétvégére, és én hiába jövök.

A karórámra nézek. Hamarosan nyolc óra lesz.

Találok szabad helyet a társasház előtti fákkal övezett parkolóban. Kiszállok, körbenézek. Megkönnyebbülök, amikor meglátom Dani kocsiját a másik sorban parkolni. Összefogom magamon a kabátot, átrohanok az úton. Két biciklis fiatal teker el mellettem, autók berregnek el mögöttem. A felújított lépcsőházból anyuka lép ki két óvodás korú kislánnyal, elindulnak az utcán. Mielőtt becsukódik a kapu, odaugrok és beslisszanok.

Dani a rendezett, tiszta, háromszintes ház második emeletén lakik. Sok a virág a folyosókon, igazán békésnek és otthonosnak érződik tőle a lépcsőház. Kontrasztban van a lelkemben tomboló viharral. Csizmám végigkopog a fűtött folyosón, a széles lépcsőkön. Egyedül vagyok. Megállok a sötétbarna ajtó előtt. Hosszan megnyomom a csengőt.

Bentről mocorgást hallok. Megkönnyebbülök. Kócos lány nyit ajtót, a méreténél több számmal nagyobb fekete, vicsorgó halálfejjel díszített férfipólóban. Kezében kávét szorongat, hunyorogva bámul, egy szót sem szól. Egyik lábamról a másikra állok, a kabátom gallérját gyűrögetem. Jobb lett volna, ha telefonálok, vagy legalább felcsengetek.

– Danit keresem.

A lány az ajtófélfának támaszkodik.

– Na és miért?

Ellenségesen méreget, de legalább nem azt mondja, hogy már nem lakik itt.

– Magánügyben. Bemehetek?

– Kizárt. Daninak nincs semmiféle magántermészetű ügye nőkkel, rajtam kívül. Igaz, drágám? – kiált a háta mögé, hangjában cseppnyi gúny bujkál.

Én pedig nem azért jöttem, hogy az ajtó előtt visszaforduljak. Készen állok arra, hogy ha kell, erőszakkal toljam el a lányt az utamból, habár egy fejjel magasabb, mint én. De ő is mindenre elszánt, ezt olvasom ki a tekintetéből. Nem szándékozik beengedni. Úgy áll ott, mintha kicsit magáénak érezné Dani otthonát. Teljesen nyilvánvaló, hogy Tamás hazudott. A barátjának nem volt semmiféle szerelmi bánata mostanában. Talán előtte sem soha, amikor erre hivatkozva lépett le Drezdából.

Dani szürke pólóban és sötét melegítőalsóban jelenik meg a lány háta mögött.

– Ki csengetett? – A tekintetünk összeakad, amíg keresi a szavakat, a lány megelőzi.

– Téged keres. Magánügyben – hangsúlyozza szárazon.

Dani előre lép, finoman eltolja a lányt a bejárati ajtóból.

– Gyere be! Történt valami?

– Ezt mondd meg, te! Történt valami? – kérdezem vissza fáradtan.

A lány hátrasimítja rövid haját.

– Elfelejtettél valamit, drágám – figyelmezteti Danit negédesen.

Ő ránéz, zavartan elmosolyodik.

– Bocs. Emma a barátnőm – mutatja be, és magához húzza a lányt. – Eszter pedig az egyik jó haverom menyasszonya.

– És mit keres itt?

– Tamást keresem – válaszolom.

– Nálunk? – A lány szeme tágra nyílik.

Istenem, hol máshol kereshetném?

Dani betessékel minket a nappalival egybeépített konyhába. A tágas, szellős terek miatt mindig szerettem Dani lakását. Otthonos rendetlensége ellenére jól éreztem magam, amikor Tamás magával hozott. Emellett rengeteg a virág, ami azelőtt nem volt, és amit most kissé irigyelnék, ha nem aggódom annyira Tamás miatt. Szóval a lány ideköltözött. Dani biztosan képtelen lenne ennyi virágnak gondját viselni.

Frissen főtt kávé illat fogad. A világoskék és sárga festék függőleges, vastag sávokban fut körbe a falakon. A vaníliaszínű kanapén égszín díszpárnákat hánytak kupacra. A konyhapult előtt négy bárszék áll rendszer nélkül.

Leveszem a kabátom, a kardigánom és Dani kezébe nyomom őket.

– Azt mondta, kedden Berlinbe jön… – Megakadok, mert a szerelmi bánatot nem merem megemlíteni a lány előtt. Feleslegesen szítanám köztük a feszültséget, amikor nyilvánvalóan nem igaz. – Úgy tervezte nálad alszik, ám péntekre mindenképpen hazaér.

Emma felül az egyik bárszékre, keresztbe veti meztelen, karcsú lábait, a tenyerébe fekteti az állát, szája elnyílik.

– Itt nem járt – jegyezi meg komolyan.

Ez nekem is leesett. Mégis eljöttem, mert meggyőződésem, hogy Dani többet tud, mint, amennyit elmond. Biztos vagyok benne, hogy ő tudja, hol van most Tamás. Azt is, hogy kivel van.

Emma várakozásteljesen néz Danira. Ő az asztal mellett álló kényelmesnek tűnő, magas támlás székek felé mutat. Miután leereszkedem az egyik szélére ő is leül velem szemben, és a sárga-kék kockás asztalterítővel játszik.

– Az az igazság, Eszti, hogy Tamás szívességet kért tőlem – kezdi nehezen. Fel sem néz. – Azt kellett mondanom neked, ha netán felhívsz, hogy itt tölt néhány éjszakát.

Csak éppen, amikor néhány napja felhívtam, azt sem tudta, mit kamuzzon nekem. Nyilvánvalóan rosszabbul hazudik, mint Tamás.

Bámulom lehajtott fejét és a farmerom anyagán húzgálom végig a körmöm. Sejtettem, ha idejövök, akkor hazugságokkal fogom szembetalálni magam, de nem készültem fel arra, hogy ilyen erővel önt el a fájdalom.

– Többször előfordult ilyen? – Szavaim pattognak a csendben.

Dani halványan elpirul, alig lehet észrevenni, de én felfigyelek rá. A fenébe! Tudnom kellett volna. Dani felemeli a fejét, sűrűn pislogva folytatja.

– Tamás a barátom.

Nem erre vagyok kíváncsi. Ezt enélkül is tudom.

– Egyszerű kérdés, egyszerű válasz. Előfordult máskor is, hogy hazudnod kellett nekem, arról, hogy hol van? Igen vagy nem?

Dani rám sem néz, inkább feláll, és a konyhapulton álló elektromos kávégéppel bíbelődik.

– Igen. Előfordult. Kérsz kávét?

Kávét? Dehogy kell nekem az istenverte kávéja. Válaszokat akarok. Őszinteséget. Úgy érzem, megérdemlem, ha már eljöttem eddig, és szemtől szemben állok Danival.

– Kivel van ilyenkor?

Dani végre megfordul egy tiszta csészével a kezében.

– Senkivel! – vágja rá gondolkodás nélkül.

Persze, hogy hazudik. Látom rajta, pislog, és a szája szélét rágcsálja.

– Ne hazudj nekem, Dani, kérlek! Évek óta ismerjük egymást. Felnőtt nő vagyok. Elviselem az igazságot – hadoválok, hogy meggyőzzem. – Mondd meg, hol van?

– Nem tudom.

– Napok óta el sem tudom érni. – Annyira szeretnék keménynek tűnni, de remeg a hangom, és olyan vékony, mintha menten sírva fakadnék.

– Én sem – mondja Dani.

Nem hiszek neki. Dani nyilván azóta falaz Tamásnak, mióta megismertem. Hogyan bízhatnék meg benne ezek után?

A kezem folyamatosan reszket az ölemben, hiába kulcsolom össze az ujjaimat, lehetetlenségnek látszik megállítani, és a kezem remegésével egy ütemre lüktet a vér a fülemben.

A kávé szörcsögve csurog az üveg kiöntőbe, forró, illatos gőz száll fel. Dani nem mozdul, Emma lép oda mellé és tölti ki csészékbe.

– Cukor? Tej? – pillant rám.

– Köszönöm, nem kérek – hárítom el a kínálást, majd újra Danira bámulok. Annyira szeretnék olvasni a gondolataiban. – Nővel van? – szegezem neki a kérdést.

Dani elkapja a pillantását.

– Nem tudom. – Elkap egy fakanalat és azt forgatja a kezében, majd anélkül, hogy rám nézne, kijavítja magát. – Nem hiszem. – Felpillant, lángol a füle. – Fogalmam sincs, hol van. Hidd el, fogalmam sincs!

– Akkor, hogy állíthatod olyan biztosan, hogy nem nővel van? – támadok neki.

– Nem tudhatom biztosan, igazad van, viszont ismerem. Te is ismered!

– Ismerem? – kérdezem vissza.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy semmit sem tudok Tamásról.

Dani nem felel.

Sokkal jobb lesz, ha saját kezembe veszem az irányítást, és saját magam járok utána a dolgoknak. Nem hagyom, hogy becsapjanak, lerázzanak, megalázzanak.

Felpattanok, felkapom a kardigánomat és a kabátomat.

– Szólok, ha felbukkan – mondja Dani csendesen.

Rávillantom a szemem.

– Hát persze.

Valószínűleg eléggé figyelmeztető, és félelmetes tudok lenni, mert Dani hátrahőköl. Majdhogynem Emma háta mögé bújik. Szánalmas.

– Nem én tehetek róla, hogy eltűnt – védekezik.

Megtorpanok kifelé menet és hitetlenkedve nézek rá, hogy ilyesmit ki mer mondani.

– Úgy gondolod, én tehetek róla?

Naná, hogy úgy gondolja! Vajon mit hordott neki össze Tamás rólam?

Dani felemeli a két kezét.

– Egy szóval sem mondtam.

De az egész lényéből árad, hogy erre gondol.

– Erre utalsz?

Dani kijön a pult mögül, közelebb hozzám, már nem húzódik Emma háta mögé. Úgy tűnik összeszedte magát.

– Nem utalgatok én semmire, Eszti! Egyszerűen csak felcsesz ez az egész. Tamás. Meg te.

– Én ugyan mivel? – rángatom magamra a pulóveremet. Elég nehéz, mert a kabátomat is a kezemben szorongatom

– Ezzel a rohadt bizalmatlanságoddal – veszi ki a kezemből a kabátot és felsegíti rám. – Hidd el, ha felveszi velem a kapcsolatot, szólok neked. Miután jól megmondtam neki a véleményem, de utána mindenképpen.

Gyűjtöm a bátorságot, hogy megkérdezzem.

– Elhagyott?

Őszinteséget várok. Most az egyszer, ha ez lehetséges, de amint Danira nézek, tudom, hogy hiába.

Emma elfintorodik.

– Megnézted, mekkora bőrönddel távozott?

Merev háttal fordulok felé. Eszembe sem jutott belenézni Tamás szekrényébe, hiszen az orrom előtt pakolta be a sporttáskáját. Mindössze egy váltás ruhát készített, meg néhány napra elegendő fehérneműt. Láthatólag nem készült hosszú távolmaradásra. Most fordult meg a fejemben először, mindezt akár el is játszhatta, hogy nehogy gyanút fogjak. Nehogy kérdezősködjek. Hiszen én egész nap dolgozom, és Tamás bármikor telerakhatott egy nagyobb bőröndöt, és levihette a kocsi csomagtartójába, anélkül, hogy tudomást szerezhettem volna róla. Senki nem látta, ha a személyzeti bejáratot használta, vagy aki igen, az nem feltétlenül kérdezte meg, mi van a bőröndben.

Haza akarok menni, fel akarom csapni a szekrénye ajtaját. Látni akarom, mit vitt ténylegesen magával. Most. Haza kell mennem. Sürget az érzés. Bele kell, nézzek Tamás szekrényébe.

Most. Most. Most.

– Igazság szerint én is felhívtam néhány embert – morogja Dani az orra alatt. – Az autópálya-rendőrség központját, néhány újságíró ismerősömet. Van egy haverom a rendőrségen is, megkértem, hogy nézzen utána Tamásnak.

Meglepetten előredőlök a széken.

– Eddig miért nem mondtad?

Higgyek neki? Hinni akarok! Annyira szeretnék bízni benne!

Dani a hajába túr.

– Mert rohadtul nem tudtam meg semmit – vallja be kelletlenül.

Hazudik! Meg sem próbálta!

Meg sem próbálta.

Úgy jártál, mint Gézával. Naiv vagy és kihasználható. Szerencsétlen lúzer! – suttog egy hang a fejemben. – Örök vesztes! Arra sem vagy képes, hogy megtarts egy férfit!

– Tehát? – nézek Danira. – Mi a végkövetkeztetés?

Jobb lenne, ha más mondaná ki helyettem.

– Hidd el, ha tudnám, elmondanám – morogja Dani.

Nyilván nem akar megbántani, azért hazudik. Talán próbál megkímélni. Nekem meg haza kell mennem, hogy megnézzem Tamás szekrényét. Emellett megígértem Maximnak, hogy holnap reggel munkába állok. Semmiképpen nem áll szándékomban megvezetni, úgy, mint ahogy Tamás tette velem.

 

Egyszer tartok néhány perces szünetet.

Berlinből megérkezve fél órát bőgök a kocsiban, mielőtt leadom a kölcsönzőben a kulcsokat. Azt hiszem, sosem bírom abbahagyni. Pontosan, mint egy óvodás, aki elveszítette a kedvenc játékát.

Az úton minden erőmet összeszedtem, hogy a vezetésre koncentráljak, nagyjából sikerült összeroppanás nélkül végigvezetnem Drezdáig, habár folyamatosan összeszorult a torkom és olykor legördült néhány könnycsepp a szemem sarkából az államig. Azt hittem, elég erős leszek, és kibírom a szobánkig, hogy ott, a csendes magányban sírjam ki magam, de a keserű fájdalmam addig dörömböl a mellkasomban, amíg felszakad az önuralmam gátja és maga alá temet.

Tamás hazudott, becsapott, elhagyott, végül lelépett. Ráadásul Dani tudott róla, falazott neki.

Többször. Többször. Többször – lüktet a szívem.

Mióta csinálta ezt?

A gyűrűt is azért vette, hogy elaltassa a gyanúmat? Hogy elhitesse, komolyan gondolja a kapcsolatukat?

Elhittem neki karácsonykor, amikor átadta az ajándékát, pontosan úgy, mint előtte és utána bármikor. Elhittem minden szerelmes szót, minden csókot, minden ölelést.

Tamás kísértetiesen hasonló módon hagyott el, mint hét évvel ezelőtt Géza, és én akkor sem értettem, mivel érdemeltem ki, ugyanúgy, ahogyan most sem. Az én hibám? Tényleg én csinálok valamit rosszul? Túlságosan szeretek? Túl sokat adok magamból? Túl sokat várok?

Az autókölcsönzőből az első utam a rendőr-főkapitányságra vezet. Tamás eltűnt, ha még el is hagyott, mindenképpen bejelentem az eltűnését. A rendőrség majd előkeríti, és akkor odaállok elé, bárhol lesz is, a szemébe nézek, és elmondom, mi a véleményem róla és a viselkedéséről. Annyit talán megérdemeltem volna, hogy ne szó nélkül lépjen le. Megérdemeltem volna két év után, hogy a szemembe mondja, hogy vége.

A rendőrségen alig várakoztatnak, amikor megtudják, hogy egy eltűnést szeretnék bejelenteni. Külön irodába vezetnek, ahol a faliújság tele van lógatva fényképek fénymásolatával. Erre előveszek a pénztárcámból egy fényképet Tamásról, és eléjük csúsztatom. Megkérdezik, hogy megtarthatják-e? A szemem könnybe lábad. Végigsimítok a képen, mielőtt végleg nekik adom.

Végtelenül megértőek velem, felveszik Tamás adatait, kifaggatnak az eltűnése körülményeiről, napra, percre pontosan próbálok beszámolni mindenről. Talán még meg is alázom magam, mert az idősebb rendőr az asztal mögött szánakozva néz rám. Biztosan érzem, meggyőződése, hogy faképnél hagytak, bár nem mondja ki előttem. Utánanéz Tamásnak az adatbázisban, hátha megtud valamit, de nem találja a nyilvántartásban.

Végül mégis visszaadják a fényképet, miután beszkennelik, és készítenek róla néhány fénymásolatot. Megkérnek, hogy várjak türelemmel, mindenképpen értesíteni fognak, ha megtudnak valamit.

Minél hamarabb haza akarok érni, a saját kuckómba, hogy végiggondolhassam az elmúlt napokat, de még le kell adnom a kocsit. Miután ezzel is végeztem, hulla fáradtan ülök, fel a metróra. Akkor jut eszembe reggel óta először, hogy megnézzem a telefonom. Öt nem fogadott hívás villog a kijelzőn. Három Maximtól, kettő a szállodából. Mi a csoda történt a hotelben, amit nélkülem nem tudtak megoldani?

Kikapcsolom a telefont. Senkivel sem kívánok beszélni. Nem érdekelnek a hotel ügyei. Szabad vasárnapom van. Tartsák tiszteletben. Nincs ember ezen a nyomorult világon, aki egyszer tekintettel lenne az érzéseimre?