Halálcsillag

A faág göcsörtösen kanyargott a fehér takaróval fedett asztalon, mély barázdáit bársonyos, zöld moha fedte.

A tanárnő megengedte, hogy közelebbről is szemügyre vehessék. Gréta utoljára maradt, a többiek már mind visszatértek az állványaikhoz, amikor ő végighúzta az ujját a vastag ágon. Korhadt, nedves illat kúszott az orrába, de ezt a rajzon képtelen lesz visszaadni. Bár lenne mód rá, hogy ugyanúgy rajzoljon, amilyet régen. Gréta elvesztette a képességét, mióta az az átok Annabella belépett az életébe és tönkrezúzta az álmait.

Gréta azóta csupán rajzolt. Vonalak álltak össze alakzatokká, árnyékot vetettek, de már senki nem mondta, hogy a képei olyanok, mintha élnének.

Senki nem lelkendezett a festményei előtt, hogy:

– Szinte érzem a tenger illatát.

Senki nem mondta:

– Összefut a nyál a számban, olyan élethű ez a csendélet azzal a citrommal.

Ha a mai művét befejezi, senki nem fogja mondani, hogy átérzi, ez mohos faág mit élt meg, amíg vergődött a rohanó hullámok hátán hánykolódva, amíg az áradó folyó idehozta. Nem fog mesélni arról, hogyan találták meg és került a rajzterem asztalára.

A kiállításon megtekintették a képeit, elismeréssel cikkeztek róla, de elveszett a varázs a szavakból. Olyasmiket írtak, hogy a nevét behelyettesíthették volna bárkiével, akárkiével. Ugyanolyan alkotást hozott létre, mint a többi száz meg száz festőtanonc.

Fásultan caplatott haza. Szakadt az eső, folyamatosan vacogott a foga és a ruhája jegesen a bőréhez tapadt, hajából a víz az arcába csöpögött. Körülötte villámok csapkodtak. Veszett egy vihart sikerült elkapnia.

Nyilván ő csinálta, mert hasonlatos volt, mint amilyen a lelkében tombolt. Belső valóságát vetített maga köré.

Annabella elvette tőle Gábort. Vagy Gábor pártolt át hét év után Annabellához. A lényegen mit sem változtatott. A rózsaszín mese azzal ért véget, hogy a „szőke herceg” elhúzott a rozoga Suzukiján a lemenő nap fényében egy másik lánnyal.

A bánat elnyomta Gréta képességét. Soha többé nem tudott olyasmit alkotni, mint azelőtt. Anya mindig azt mondta, őrizze meg felszabadult boldogságát, lelke ragyogását, mert ezek adják a tehetsége mellé a fűszert. Gréta minden nap többször meghallgatta a felvételt, de az sosem adta át az érzést, amikor Anya rámosolygott, és Gréta belebújhatott virágillatú ölelésébe.

Az ő lelke hónapok óta sötétségbe borult. Semmiféle ragyogás nem törhetett onnan elő. Bosszún járt az esze, különleges kínzási módokon, vérrel festett rajzokon. Az elsőt Annabella vérével rajzolta. A másodikat Gáboréval festette.

A lelke mélyéből indult a késztetés, gondolkodás nélkül cselekedett. Ősi ösztön bukkant felszínre, amikor levadászta őket.

A kiállítás sikeresen zárult. A látogatók beleborzongtak a félelembe, rettegés áradt képekből. Az alkotók lapja egész oldalnyit szentelt annak, hogy bemutathassa Grétát, mint a kortárs festőművészet új csillagát.

Kívánságok

Kata álmosan botorkált ki a konyhába, a lakásban szanaszét hevertek a játékok. Rálépett egy otthagyott legódarabra, hangos szitkozódással rúgta odébb. Senki sem hallhatta, a srácok aludtak. Gábor meg lelépett.

Vízcseppek koppantak a mosogatóban és az a rettenetes lila óra, amin vigyorgó törpék táncoltak, hangosan ketyegett a falon. Katát a hideg is kirázta, ahányszor ránézett.

A pultra támaszkodva várta, hogy lefőjön a kávé, kócos haja az arcába hullott.

– Fájdalomcsillapító kell.

Meg a srácoknak téli ruha.

Plusz egy szerelő, aki megjavítja a csapot, és a fűtést.

És nagyon kéne már egy munkahely.

A múlt hónapban tizenkét helyre adta be az önéletrajzát. Legalább írnának egy nyamvadt e-mailt, hogy sajnálják, de úgy tűnt, mindenhol szó nélkül húzták le a süllyesztőben.

Gőzölögve főtt le a kávé a kotyogóban. Kata kinyitotta az ablakot, felült a konyhapultra, kattant az öngyújtó, parázslott a cigaretta. Reszketve fogta maga köré a köntösét, és miközben kifújta a füstöt, belemeredt a sötétségbe. A sűrű ködtől semmit sem látott.

– Ha lenne egy kristálygömböm…

– Mit kívánnál?

Reszelős hang térítette magához. Lenézett, és az asztalon, a lába mellett lila kalapos törpe vigyorgott fel rá. Kata hátracsusszant, a kávé sötét foltot hagyott barackszínű fürdőköpenyén, és mindennek a tetejébe a fejét is beverte.

A csészét a mosogatóba ejtette. A törpe még mindig ott állt az asztal közepén, könyvet tartott a hóna alatt.

– Most csak képzelődöm, ugye?

– Jól gondod meg! Mindössze hármat kívánhatsz.

– Gábor – vágta rá Kata gondolkodás nélkül. – Jöjjön vissza hozzánk.

A törpe felhúzta a szemöldökét, és Kata nem értette, hogy mi baja azzal, ha a srácok úgy nőnek fel, hogy van apjuk. De mielőtt megkérdezhette volna, kulcs csörrent a zárban, majd élesen felberregett a csengő.

Kata az ajtóhoz ugrott, feltépte, mielőtt a zajra felébrednek a gyerekek. Gábor állt az ajtófélfának támaszkodva, véreres szemmel, imbolyogva, többnapos borostával.

– Lecserélted a kibaszott zárat? – mordult rá, félrelökte és hullámvonalban bedülöngélt a nagyszobába.

Lecserélte, miután Gábor hónapokkal ezelőtt elköltözött. Akkor még volt pénze, jó állása. És kezdődő alkoholproblémái, ami miatt kirúgták, azzal az indokkal, hogy mindennek van határa. Ahelyett, hogy megértették volna, hogy ő képtelen a munkájára összpontosítani ebben a helyzetben.

Szabadságolniuk kellett volna! Nem kirúgni! Rohadékok!

A törpe az asztalon toporgott.

– Kettő – mutatta fel két ujját.

– Hívjanak fel a Takács és Brunnertől.

A legmenőbb cég a városban, jól fizettek, többé nem lenne anyagi gondja.

Máris megcsörrent a telefonja, izgatottan mutatkozott be és némán hallgatta végig a fiatal női hangot:

– Sajnáljuk, nem nyert felvételt.

Kata leroskadt a székre.

– Utolsó – nyekeregte a törpe.

– Ne fázzanak a gyerekeim.

Egy ilyen egyszerű kívánságot talán képes teljesíteni, ez az elfuserált törpe. Hátha megjavítja a fűtést, vagy varázsol nekik téli ruhákat.

Kata a ropogásra felkapta a fejét, fekete füst gomolygott ki a kisszoba ajtaja mögül. Sikoltva rohant be a gyerekeiért.

Nem sokkal később az utcán fagyoskodva, tehetetlenül bámulták, ahogy a lángok felfalták az otthonukat.

– Nézd! Az óra megmaradt. –Gábor szédelegve vette fel a rusnyaságot. – Nemhogy piát találnánk. Kurvára leöblíteném ezt az egész szarságot.

– Nem lehetne inkább varázsgömbünk? – szipogták a fiúk Kata ölelésében.

– Hogy visszacsinálhassuk ezt az egészet?

A törpés óra kattant egyet.

Életcél

Az óriás kristálygömbön megcsillan a fény, a belsejében gomolyogó áttetsző lila füstből apránként bontakozik ki a lány és a fiú alakja. Sokkal fiatalabbak, mint a többi pár, akik közül az évek során válogathattam.

– Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél? – kérdezi a mentorom.

Szaporán bólogatok.

Hosszú ideig válogattam, hogy megtaláljam a legideálisabb szülőpárt magamnak. Tanácstalanul kutattam a csarnokban, körülöttem felbukkantak, majd eltünedeztek a lelkecskék, és én még mindig keresgéltem. Sokáig azt hittem, hogy már-már a segítőim türelmének határát feszegetem, ám ők azzal nyugtattak, hogy hagyatkozzak az előérzetemre, ami kiválóan szolgál engem, amíg itt vagyok. És soha ne feledjem el követni a hatodik érzékemet odaát sem.

Az érzéseim viszont egyre-másra hullámoztak. Folyamatosan rettegtem, hogy rosszul választok. De amikor megtaláltam ezt a lányt és a fiút, nem maradt bennem szemernyi kétség sem. A legmegfelelőbb Anya és a legmegfelelőbb Apa számomra.

A mentorom átöleli a vállamat. Őszi avar illata lengi körbe, megnyugszom tőle.

– Kizárólag akkor engedhetlek közéjük, ha meggyőződtem, hogy szemernyi kétséged sincs a választásoddal kapcsolatban.

Megérintem a kristálygömb falát.

– Nincsenek kétségeim.

– Ebben a fázisban ez már nem játék.

– Tudom!

Sohasem éreztem játéknak, mindig nagy odafigyeléssel keresgettem.

– Tisztában vagy a választásod súlyával?

Képtelen vagyok elszakadni a kristálygömbtől.

– Engedj le hozzájuk, kérlek!

Ha tehetném, átszivárognék az üvegfalon, hogy ott lehessek velük. Ők az enyéim. Kétség sem fér hozzá: minden részecském perceg a várakozástól.

– Tisztában vagy vele, hogy ha őket választod, akkor egy alkoholproblémákkal küzdő apát és egy mentálisan sérült anyát választasz magadnak?

A kristálygömbben összesűrűsödik a lila füst, és eltűnik a kép. Hatalmas ürességet hagy maga után a hiányuk.

– A mester megengedte, hogy elolvashassam sorsukat a könyvben.

Amint nyilvánosságra hoztam a választásomat, és meggyőződött a tanács szándékom komolyságáról, bepillantást nyerhettem a Nagy sorskönyvbe.

– Megismerted és megértetted?

Bólintok. Nemcsak megismertem, hanem megszerettem, mert szorosan kötődik ahhoz, amire vállalkoztam.

– A feltétel nélküli szeretetet választottam – suttogom, mert nem merem hangosabban kimondani a szavakat.

– A tanács a múltad ismeretében úgy véli, hogy még rengeteg türelmet és megbocsájtást kell tanulnod. Ítéletük szerint is a megfelelő szülőpárt választottad.

Felnézek, az aranyló napkorong izzik a világoskék háttérben. Minden a lehető legoptimálisabb. Ha a döntésem rossz lenne, akkor villámok cikáznának az égen, és sötét felhők takarnák a napot. De engem az sem tarthatna vissza. Ott a helyem, hozzájuk tartozom.

A mentorom felém nyújtja a hófehér úti köpenyt. Némán megyünk az ajtóig. Ott megállunk, mert onnan ő már nem tarthat velem az utazásra.

– Amint átléped a határt, tiszta lappal indulsz, új tapasztalatokat gyűjtesz és egy rövid időre elfelejtesz mindent.

Erről nem volt szó. A felejtésről.

– Emlékezni akarok.

Mennem kell, mert ott a helyem, de emlékek nélkül mit ér az egész, ha nem tudom, miért vagyok velük, és miért választottam őket?

– Ne félj! Helyesen választottál, és én a gömb által ott leszek veled minden pillanatodban.

Kétségbeesetten kapaszkodom belé.

– Nem hagyod, hogy elrontsam?

– Nem tudod elrontani. – Hosszan megölel. – Legyen áldott az életed. Amikor eljön az ideje a visszatérésednek, én itt foglak várni.

Becsukódik az ajtó mögöttem. Átlépem a határt, ahonnan már nincs visszaút.

Hamarosan becsatlakozom. Lesz anyám, és lesz apám. Gyermekké válok általuk.