Pók Ica

Az első szerelem

  30. rész

 

Ica

Szilveszter előtt Robi is jelentkezett. Jött tőle egy képeslap, ami az Eiffel- tornyot ábrázolta éjszakai kivilágításban. Kellemes karácsonyt és boldog újévet kívánt Icának és az egész családjának.

Amellett, hogy jól esett Robitól képeslapot kapni, el is szomorította Icát. Valahogy annyira személytelen volt ez a karácsonyi üdvözlet azon a képeslapon. Még akkor is, ha a végére Robi még odabiggyesztette, hogy „Hiányzik a mosolyod!”

Lehet, hogy Robi megérezte Ica szomorúságát és hiányérzetét, mert a lány alig kapta kézhez a lapot, csörgött a telefon, és amikor Ica felvette – meglepetésére – Robi szólt bele a vonal túlsó végén. A telefonvonal recsegett, de ennek ellenére mindent jól hallott.

– Szia, Ica! Hát tényleg te vagy az… – lelkendezett Robi.

Ica repesett az örömtől. Annyira jó volt újra hallani Robi hangját. Csak most tudatosodott benne, mennyire hiányzik neki.

– Olyan jó hallani a hangodat, Robi! Mesélj el mindent, kérlek! Mindent, ami veled történt.

Robi vidám nevetése olyan távolinak tűnt, és Ica nem tudott ellene mit tenni, rossz érzés kerítette hatalmába. A gyomra görcsbe rándult, miközben hallgatta a jókedvű beszámolót Párizsról.

Nem hiányzott Robinak.

Éppen akkor, amikor ez megfogalmazódott a gondolataiban, a fiú elhallgatott. Az a pillanatnyi csend szinte végtelen időnek tűnt Ica számára.

– Járok egy lánnyal – mondta ki Robi végül.

Ica kezében megremegett a telefonkagyló. Érezte. Robi úgy ment el Párizsba, hogy részéről felfüggesztette Icával a kapcsolatát, még akkor is, ha a lány biztosította, hogy megvárja. Két hónap nem olyan hosszú idő.

Robit már akkor sem hatotta meg ez az önfeláldozás, de akkor Ica nem foglalkozott vele. Most ébredt rá, hogy Robi mindenképpen úgy akart elmenni, hogy Párizsban akármikor becsajozhasson, ha úgy tartja a szeszélye.

Ica buta kislánynak érezte magát Robi mellett.

Nem tudta, mit is kéne mondania. A szíve elfacsarodott, ő meg mélységesen megbántottnak érezte magát. Legszívesebben levágta volna a telefont, de sejtette, ha nekiállna hisztizni, Robi éretlen csitrinek titulálhatná. Ezt semmiképpen nem akarta.

– Ica, ne haragudj rám ezért… A mosolyod tényleg gyönyörű, és valóban nagyon hiányzik!

Ica bánatosan felsóhajtott, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán.

– Hát persze… – Attól félt, hogy a hangja elcsuklik, ha most többet kéne mondania.

– Barátok maradunk? – Robi hangja nagyon messzinek hatott a telefonvonal másik végéről.

Mit is mondhatna erre?

Nem akarta elveszíteni a fiút. Csak most még annyira váratlan volt, hogy barátnője van. Más… nem ő…

– Oké! – mondta lassan és megpróbálta megnyugtatni háborgó lelkét. A szempilláin megállt egy könnycsepp, elhomályosította a látását.

Robi jókedvű hangja elért hozzá.

– Ica, te csodálatos vagy!

Nem értette, ugyan mitől lenne ő csodálatos?

Azért mert képtelen veszekedni Robival?

Azért, mert gyáva ahhoz, hogy hisztisen az orra alá dörgölje a saját érzéseit?

Ezért lenne ő csodálatos?

Azért, mert megpróbálja higgadtan kezelni a dolgokat? Még akkor is, ha mégannyira fáj is.

– Fel foglak hívni! – ígérte Robi.

Így fejezték be a telefonbeszélgetést. Ica lassan leült a fotelba, halk kattanással visszatette a kagylót a helyére.

A barátok fontosak az ember életében, és tudta, Robiból jó barát válik majd. Biztosan nagyon jó barát tudna lenni. Csak még hozzá kell szoknia a gondolathoz. Egyelőre nem volt könnyű. El kell fogadnia Robit barátként. Nem szabad, hogy ez kevés legyen neki!

Akkor is muszáj megpróbálnia, ha itt és most ez szinte lehetetlennek tűnik számára.

 

Ica az óévet a barátaival búcsúztatta. A közeli presszóba mentek ünnepelni.

Jancsi és Mariska megint egy párt alkottak. Unottan lassúztak a táncparkett közepén néhány fiatallal körülvéve. Megint csak Mariska beszélt egyfolytában, láthatólag Jancsit nem kötötte le vele.

Marci fáradtnak tűnt, ahogy hátradőlt a székén. Az asztalon gyertya égett. Elvileg Gabinak kellett volna vigyázni rájuk, de ő teljesen el volt foglalva a menyasszonyával, Jancsi nővérével. Ica most először gondolt arra, milyen kicsi a világ. Vagy talán a város az.

Ica a poharát tologatta az asztalon. Kedvelte Juliskát. Jancsi nővérét. A lány ugyanazokat a sötét színeket örökölte a szüleitől, mint az öccse. Náluk valószínűleg családi vonás, hogy mindig elegánsak és jól néznek ki.

Most odapillantott Marcira. Nyúzottnak tűnt, éppen olyannak, mint, aki keveset alszik mostanában. Pedig téli szünet van.

– Mi a baj, Marci?

Marci ránézett, még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából.

– Nincs baj. Csak fáradt vagyok. Tudod a gitárleckék. Aztán megígértem anyának, hogy a suliban is felhozom magam. Mármint a jegyeimet… – magyarázta. – De ha akarod, táncolhatunk. Nem bánom.

Ica megrázta a fejét. Látta Marcin, hogy nem sok kedve van a tánchoz. Pedig amúgy örökmozgó volt, és ahogy ő ismerte, biztos volt benne, hogy nem sokáig lesz képes egyhelyben üldögélni. Akkor majd táncolnak. Most hagyta Marcit pihenni.

– Nem muszáj! Beszélgethetünk is.

Marcival jólesett beszélgetni, szerette a társaságát, mindig fel tudta vidítani, volt egy egyedi, jó humora, de közben tudott igenis komoly dolgokra odafigyelni és olyan érző lélekként hozzászólni, bátorítani, megvigasztalni. Mivel ma este Szilvesztert ünnepelték, inkább Marci kedves vidámsága került előtérbe. Annyira ellenállhatatlan volt a humora, hogy Ica azt vette észre, hogy perceken belül úgy nevetett, hogy még a könnyei is potyogtak. Amikor megjelent az asztaluknál Gabi Julival nagyon bután érezte magát, mert szó szerint képtelen volt abbahagyni a nevetést. Miközben Gabi leült jól hátba veregette Marcit.

– Mi vagy te, bohóc? – kérdezte nevetve, mert Ica jókedve rá is átragadt. – Na, milyen helyre hoztalak benneteket?

A füstös, tömött vendéglőbe okkal több embert beengedtek, mint, amennyi kényelmesen elfért volna. Jöttek-mentek a bulizni vágyó fiatalok. A plafonról színes, krepp papír füzérek lógtak lefelé. Mindezek ellenére Ica jól érezte magát, mivel elég korán jöttek nekik még szabad asztal is jutott, igaz, hogy csak négy személyes, de mivel táncoltak elégnek bizonyult.

Éjfélkor kaptak egy üveg pezsgőt, és koccintottak az eljövendő, boldogabb újévre. Ica nehezen tudta elképzelni, hogy az ő családjának ez boldog lehet.

 

Pók Ica

Az első szerelem

 29. rész

 

Ica 

 Ica erről a karácsonyról nem sok jót tudott elmondani. Alig várta, hogy vége legyen. Mondjuk Julcsi néni egészen kedves volt és barátságos. Elbeszélgettek, ha éppen úgy hozta a pillanat. Ica a végére már kezdte sajnálni, mert Nagymama nem bírt magával és csak belekötött. A harmadik pohár bor után már csak Anyut emlegette, és megjegyezte Apunak, hogy soha nem fog olyan társat találni, mint, amilyen Anyu volt. És bár Ica egyetértett vele, mégis észrevette, hogy ez Julcsi néninek rosszul esett. Apu is feszült lett és összeveszett Nagymamával.

Aztán Mimike hozta a formáját, és annyira szemtelenné vált, hogy már Apu sem hagyta szó nélkül, Emiatt Julcsi nénivel is összezörrentek. Ica inkább bevonult a szobájába Sanyival, de még a falon át is hallotta a feszült beszélgetést. Ica nem nevezte volna veszekedésnek, de az biztos, hogy szeretetteli és meghitt beszélgetésnek sem.

Aztán másnapra lenyugodtak a kedélyek. Legalábbis eleinte úgy tűnt, minden rendben van Apu és Julcsi néni között. Icában pedig feljött újra az az ismeretlen érzés, hogy valaki elfoglalhatja Anyu helyét.

Annyira rossz érzés volt látni egy nőt Apu mellett. Egyáltalán nem volt hozzászokva a dologhoz. Apu sosem hozott haza semmiféle nőt. Ha ismerkedett is valakivel, mindig távol tartotta. Ica úgy sejtette, most sem Apu akarta igazán ezt az összeköltözősdit.

Icának éppen ezért, mert sosem látta mással, az édesanyja és az édesapja alkottak egy párt mindig is. Miután elveszítették az anyukájukat nem is volt egyetlen rendes nő sem az életükben.

Kivéve persze Angelikát, de hát az még sem volt ugyanolyan, mint most Julcsi néni. Mert most egy nőt kellett látnia közvetlenül az édesapja mellett. Látnia, hogy Apu milyen kedves vele, hogy mosolyog rá, hogy megérinti, hogy átöleli, hogy megcsókolja. Ezek mind iszonyatos fájdalmakat szítottak benne.

Utálta!

Utálta, hogy valaki el akarja foglalni az anyukája helyét!

Ugyanúgy látta Sanyin, mennyire rosszul esett neki is már pusztán az, hogy egymás mellett látja őket.

Mimikét láthatóan nem zavarta a dolog.

Olyan szinten kisajátította Aput magának, hogy Ica komolyan féltékeny lett rá.

Gyűlölte!

Gyűlölte ezt a kis betolakodót.

Azt is, hogy Apu olyan kedves és figyelmes Mimikéhez. Meghallgatta, ha mesélt, ha játszotta előtte az agyát. Sőt egyszer még meg is dicsérte, milyen ügyes.

Nem is a lánya!

Mi a fenének kell vele foglalkoznia?

Miért hallgatja meg a kislány idióta bohóckodásait?

Ica nem akarta. A régi életüket akarta visszakapni. Azt szerette volna, ha mindig csak hármasban lennének. Sanyi, Apu és ő. Mert az úgy jó. Igenis jó! Nincs szükségük senki másra. Mimikére főképp nincs szükségük. Meg amúgy Julcsi nénire sincs szükségük.

Karácsonykor szóba került az iskola is, és olyan történetek, amiket se Sanyi, se Ica nem mondott el Apunak, azért, hogy ne idegesítsék feleslegesen.

Ica látta Apu szemében az aggodalmat.

Na, éppen ez az, amitől szerették volna megkímélni. Úgyis van elég dolog egy felnőtt életében, ami miatt aggodalmaskodnia kell, egyikük sem akarta iskolai nehézségekkel terhelni, amíg maguk is meg tudták oldani a helyzetet.

Julcsi néni valószínűleg nem így gondolhatta, mert részletesen beszámolt minden dolgukról, amit eddig olyan féltetten csak magukénak mondhattak.

Ica dühöngött és keményen meg is jegyezte Julcsi néninek, hogy ezt talán nem kellene.

Julcsi néni erre annyit mondott:

– Nagyon sajnálom, ha ti úgy gondoljátok, hogy édesapátok nem kíváncsi arra, mi folyik az iskolában veletek!

És ez annyira nem volt igaz.

Mert most Julcsi néni úgy állította be, mintha Sanyi és ő gonosz és hálátlan gyermekek lennének.

Pedig nem voltak azok!

De ahogy ezt Julcsi néni mondta, az olyannak hatott, hogy nekik rosszul kellene ettől érezni magukat. Ám ezzel csak azt érte el, hogy kezdték nagyon nem kedvelni Julcsi nénit.

Alig várták, hogy vége legyen.

Karácsony másnapja végre régi nyugalomban telhetett volna, de addigra már mind olyan feszültek voltak, hogy szinte menekültek otthonról. Sanyi is elment, Ica megkérdezte Aput, nem bánná e ha ő is elmenne itthonról.

Apu nem bánta. Biztosan tudta ő is, hogy ez a két nap Julcsi nénivel megterhelte a gyermekei idegzetét. Ami azt illeti biztosan az övét is, mert eléggé feszülten ért haza, miután hazavitte Julcsi nénit és Mimikét.

Ica felhívta Marcit, aki a karácsonyra való tekintettel előbb költözhetett vissza az édesanyjához, tehát valószínű, hogy csak néhány percnyire vannak egymástól. Icának most nagyon nagy szüksége volt arra, hogy valakinek kiönthesse a fájdalmát. Tudta, hogy ha van valaki a világon, aki megérti őt, hát akkor az a valaki Marci lesz.

Marci anyukája vette fel a telefont és csak annyit mondott Icának, hogy ugorjon át nyugodtan, Marci biztosan szívesen látná. Így hát karácsony másnap, kora délután Ica becsengetett hozzájuk.

Anna néni bevezette a meleg konyhába és elvette tőle a nagykabátját.

– Csúnyán megütött! – mondta, miközben szemügyre vette a lány szeme alatt a kissé bedagadt, sárgásban játszó foltot. – Hihetetlen barbár az én elsőszülött gyermekem – mondta rosszallóan. –Annak ellenére, hogy nagyon bántja a dolog!

Ica természetesnek vette, hogy ő elmesélte Apunak ami történt. Különben is magyarázatot kellett adnia, miért van egy akkora kék folt az arcán.

Az apja hirtelen fogta volna magát és szinte azonnal előrángatta volna Marcit és letépte volna a fülét. Ezt Ica tudta jól. Fél órát kellet neki ismételgetni, hogy nem szándékos volt! Véletlen volt! Mire Apu lenyugodott, elhitte és végre higgadtan is meg tudta hallgatni a történetet.

– Elmondta? – kérdezte Ica Marci anyukáját.

– Be szokott számolni a hülyeségeiről – mondta Anna néni. – Nem hiszem, hogy lennének titkai előttem. Tudod, megvan köztük a kölcsönös bizalom. Én sem titkolózom Marci előtt. Ha tudni akar valamit, mindig válaszolok a kérdéseire, ha mégoly nehezemre esik is.

– Mint én és Apu.

– Minden kapcsolatban fontos a bizalom, Ica. Akkor is, ha nehéz. Marcinak ebben az utolsó fél évben voltak nehéz kérdései, amikre eleinte nem is akartam válaszolni. A válás felborította mindannyiunk lelki világát. De ezeken is át kellett essünk. Mindenesetre nem vagyok büszke arra, hogy megütött egy lányt. Ráadásul a barátját.

Ica levette a csizmáját.

– Anna néni, higgye el, hogy teljesen véletlenül történt, és valójában én vagyok az oka, mert nem kellett volna olyan hirtelen közéjük ugranom.

–Természetesen nem értek egyet veled. Meg is mondtam Marcinak akkor, hogy eleve nem kellett volna leállnia Jancsival verekedni. Lehetett volna annyi esze, hogy felmérje, jóval erősebb és rutinosabb, mint Jancsi. Hagyni kellett volna az egészet. Persze mi mást várhatnék tőle, amikor olyan vad és hirtelen Kővári vére van. Az életben nem lesz képes megfontoltan cselekedni. El sem tudom képzelni, hogy eljön a nap, amikor Marci megkomolyodik.

– Azt én sem. De mi így szeretjük – válaszolta Ica szelíden. – Szerintem Jancsi sem haragszik már rá.

Marci anyukája megérintette Ica karját.

– Nem tudja, hogy telefonáltál. Lepd meg! Szereti a meglepetéseket. Rögtön viszek nektek egy teát, rendben? – mosolygott Icára bíztatóan.

Ica elindult Marci szobája felé, aminek az ajtaját nem csukták kilincsre, csak behajtották. Azért Ica illedelmesen bekopogott, mielőtt belépett.

Marci az ágyán ült, ölében gitárral, és az előtte levő füzetet lapozgatta, de a kopogásra felnézett. Mosolya kedves volt és őszinte.

– Ica. Szia! – mondta vidáman. – Ülj le! – bökött magával szembe az ágyra, ahol egyébként nem nagyon volt szabad hely, mert tele dobálták ruhákkal.

Ica tanácstalanul nézett körbe, mire Marci határozott mozdulattal lesöpört mindent a szőnyegre az ágy mellé.

– Ülj már le! Anyától kaptam karácsonyra! – mondta lelkesen a gitárra célozva. – Annyira jó fej az anyám! – folytatta csillogó zöld szemmel.

Ica leült Marcival szembe az ágyra.

– Nem tudtam, hogy gitározol… – szólalt meg halkan.

– Nem is… csak nemrég kezdtem el tanulni… Nagyon fáj? – bökött a kék foltra.

Ica megrázta a fejét.

– Alig.

– Sajnálom. Nem is tudod, mennyire. – A lány felé fordította az arcát. – Nyugodtan húzz be nekem egy jó nagyot.

– Ne már! – tiltakozott Ica.

– De. Komolyan. Rajta! Megérdemlem.

– Hagyd már ezt a butaságot – kérte Ica. – Véletlen volt.

– De ennek véletlenül sem szabadott volna megtörténnie. Sohasem – mondta Marci lehajtott fejjel.

Ica megérintette a karját, és megvárta, amíg Marci felpillant és találkozik a tekintetük.

– Felejtsük el! Jó?

Marci bólintott.

Ica lassan körbenézett Marci szobában. Tipikus fiú szoba. Tele Sabrina és Samantha Fox poszterekkel. Nem is értette miért buknak a fiúk az ekkora mellekre. Már megkérdezte az apját is, de aztán rájött, hogy ez olyan férfi dolog, amit egy nő soha nem fog megérteni. És azt is tudta, hogy neki soha nem lesznek ilyen nagy mellei.

Marci szobájában akármerre is fordult, csak fürdőruhás énekesnők szexi pózolásait látta.

– Ez menő? – kérdezte Ica körbe mutatva a szobán. – Ez a sok… izé.

Marci vidáman csillogó, zöld szemmel rákacsintott.

– Jobban szeretnéd, ha pasikkal plakátolnám ki a szobám falát?

Ica felnevetett.

– Hát nem is tudom. Az én szobámban nincsenek plakátok. Se fiúkról, se lányokról.

Marci bólintott.

– Tudom.

– Ez aggasztó? – kérdezte Ica kíváncsian.

– Nem tudom. Téged aggaszt?

Ica újra nevetett.

– Engem? Nem – válaszolta vidáman.

– Akkor szerintem ezzel sincsen semmi baj.

– Tudsz játszani valamit? Azon – bökött a fejével Ica a gitár felé.

Marci megpengette a gitár húrjait, és belenézett a füzetébe.

– Máté Péter? Azt tudom kicsit játszogatni.

Ica nem nagyon ismerte Máté Pétert, de azért hevesen bólogatott:

– Jöhet.

– Én is szeretem. De én nem is ismertem addig, amíg nem kezdtem el gitározni tanulni.

– Akkor játszd el, kérlek! – tapsikolt Ica izgatott örömmel.

Marci végighúzta az ujjit a gitár húrjain.

– „Egy kis patak, mindig rohant, s egyre csak énekelt

Egy sziklafal útjába állt s a dalnak így vége lett.”

Ica falnak döntött háttal hallgatta a dalt. Már az első soroknál megfogta a szöveg. Nem is tudta, hogy Marci ilyen csodálatos hanggal van megáldva.

– „Nekem többé már a Nap sem tündököl,

Csak ha újra megjönnél.”

Összetalálkozott a pillantásuk. Mennyire zavarba ejtő volt ez így most. Ica nem tudta volna megmondani, miért. Inkább csak lenézett Marci kezére, az ujjai határozottan fogták le az akkordokat a gitár karcsú nyakán. A lassú gitárpengetés folyamatosra váltott.

Ica felnézett újra.

Marci a füzetét nézte.

Milyen jól állt a kezében a gitár. Mennyire szép ez a dal. Marcinak mennyire jó hangja van hozzá. Ica szeme is könnybe lábadt, ahogy hallgatta. aztán egyszer csak hirtelen vége lett.

Marci felnézett. Egyenesen a szemébe. Ica elveszett a zöld szemek mélységében, mintha hirtelen örvénybe keveredett volna, ami egyre húzta magához.

Nem bírt megszólalni sem, mert a szíve a torkába ugrott. Marci sem szólt egy szót sem.

– Ez valami fantasztikus volt! – Marci anyjának lelkes kiáltása térítette Icát magához. Anna néni az ajtóban állt, kezében tálca két bögre teával. – És még csak két hónapja tanul gitározni! Valami fantasztikus tehetsége van! –mondta hittel.

Ica lassan kitörölte a könnyeket a szeméből. Végre el tudott szakadni Marci szemének igézetéből. Nem is értette mi történt velük az elmúlt pillanatokban.

Marci letette a gitárját, elvette az anyjától az egyik bögre, gőzölgő teát.

– Kösz, Anya! De elfogult vagy.

Anna néni megrázta a fejét és gyengéd szeretettel felé nyúlt, hogy megsimogassa kócos, vörös fürtjeit, de aztán nyilván rájött, hogy ezzel csak zavarba hozná Marcit, ezért játékos komolytalansággal összeborzolta a haját.

– Több vagy, mint tehetséges! – felelte komolyan. – Igazam van, Ica? – nézett a lányra. Ica felé nyújtotta a másik bögrét. – Ne haragudjatok, hogy csak így rátok törtem – mosolyodott el gyengéden. – Beszélgessetek nyugodtan! Már nem is zavarok tovább.

Ezzel fogta magát és határozottan rájuk csukta a szoba ajtaját.

Marci belekortyolt a teájába.

– Anya – mondta zavartan, mintegy magyarázkodva Icának. – Milyen volt Julcsi nénivel karácsonyozni? – kérdezte komolyan.

Ica két kezébe fogta a bögrét, ami kicsit égette az ujjait, de most nem zavarta.

– Hát… – Elborult tekintettel visszanézett Marcira. – Nagyon fájdalmas volt együtt látni őket.

Marci bólintott.

– Tudom.

És Ica nagyon is tisztában volt vele, hogy valóban tudja.

Hasonlóan rossz érzés lehetett neki is látnia az apját az új barátnőjével. Ezért is volt biztos benne, hogy megérti őt. Másnak nem is lett volna képes beszélni a karácsonyáról és az érzéseiről, de Marcival valahogy minden annyira könnyen ment. Pontosan érezte rajta, hogy megérti, és együtt érez vele. Ez most mindennél többet jelentett számára. Valaki olyannal beszélni, aki hasonló érzésekkel küzdhet.

Mindezek ellenére Marci mindenképpen megőrizte az optimizmusát és régi kedves vidám természetét. Képes volt a legmélyebb szomorúságból visszarángatni Icát és átfordítani rosszkedvét fergeteges vidámsággá.

Nemsokára hihetetlen jókedvű nevetésük töltötte be a kis házat.

----

Kővári Anna, aki éppen a vezércikkét írta az írógépe előtt egy szál, füstölgő cigaretta társaságában, elgondolkodva kinézett az ablakon.

De régen is hallotta Marci ilyen önfeledt nevetését, mert ez csak akkor volt az igazi, amikor átragadt a környezetében mindenkire. Most lassan elmosolyodott. És ez most újra a régi volt.

Jó, ha van az embernek néhány jó barátja, aki mellette áll a szakadék szélén és visszarángatja. Úgy érezte Ica éppen most rántotta vissza Marcit, még éppen időben, mielőtt mindörökre elveszett volna régi, kedves vidám természete.

Ahogy múltak a napok Marci úgy vált egyre komorabbá és egyre kevesebb vidámságban volt részük az utóbbi hetekben, hónapokban. Pedig Marci lételeme a jókedv és a nevetés.

Nemsokára az ikrek is előkerültek a szobájukból és rágták a fülét, hogy hadd mehessenek ki játszani. Beleegyezett azzal a feltétellel, ha Marci is velük tart. Ezzel a kicsik egy emberként vették be a bátyjuk szobáját.

-----

Ica felnézett a rohamra, amikor az ikrek vad kiabálással szinte rájuk törték az ajtót. Egy percig sem bánta meg, hogy eljött Marcihoz. Amellett, hogy vele tudott beszélni Julcsi néniről még képes volt arra is, hogy megnevettesse és erre most nagyon nagy szüksége volt, érezte.

Miki állt meg az ajtóban.

– Anya csak úgy enged ki minket szánkózni, ha velünk jössz! – mondta harciasan. – Gyerünk! Menjünk! – szólította fel a bátyját ellenkezést nem tűrő hangnemben.

Ica kénytelen volt elmosolyodni, mert nagyon kedvesen hangzott a szájából. Most összeakadt a tekintete a kisfiú kék szemével. A gyerek rávigyorgott.

– Szia, Ica! Te is jöhetsz! – engedte meg nagyvonalúan és már távozott is.

Misi bátortalanul nézett a bátyjára.

– Marci… Kijössz velünk, kérlek? – Sokkal udvariasabb volt, mint a testvére és valahogy felfogta, hogy most minden a bátyján múlik, várakozásteljesen várta a válaszát.

Marci ránézett Icára.

– Nem tehetem meg, hogy nem megyek velük. Meg az az igazság, hogy már nekem is szükségem van egy kis mozgásra, elég régóta üldögélek már idebenn a szobámban. Velünk jössz, Ica? – kérdezte, miközben felállt az ágyról.

Misi ránézett.

– Gyere! – mondta vékony kis szelíd hangján. – Majd Marci húz a szánkón.

Marci felnevetett.

– Kizárt, öcsi! – jelentette be vidáman.

Miki szólalt meg valahonnan kintről.

– El sem bírná! Ica sokkal magasabb, mint ő!

– De Marci nagyon erős! – védte meg a bátyját Misi határozottan. – Te is láttad, amikor verekedett a múltkor az iskolaudvaron. Mindenkinél erősebb! És mindenkinél bátrabb! – mondta áhítattal, mint, aki egy valóságos hőst tisztel Marciban.

Ica mosolyogva nézett Marcira, aki vállat vonva nézett rá vissza.

– Hét évesek… – figyelmeztette Icát vidáman. – Nem látják reáliasan a dolgokat. Misi! – szólt az öccsére. – Nem vagyok mindenkinél erősebb.

A kisfiú mély meggyőződéssel bólogatott.

– De! Hiszen mindenki fél tőled. Tudom! – közölte rajongással. Egy valóságos hős volt Marci a szemében.

Miki benézett az ajtón. Már rajta volt a nagykabátja és a sapkája. Figyelmeztette őket, hogy jó lenne, ha igyekeznének, majd kicsit beleegyezően még hozzátette.

– Na, jól van tényleg erős! – Menjünk már! – zárta le a vitát.

Marci ránézett Icára, aki még mindig az ágyon ült felhúzott lábakkal. Kicsit elmélázva játszott a karórájának a csatjával. A fiú elmosolyodott.

– Jössz? – kérdezte hirtelen.

Ica felnézett rá, de nem válaszolt. Igazság szerint meg sem mozdult.

Marci kedvesen elvigyorodott.

– Na! – noszogatta szelíden. – Gyere! – És már ki is ment a szobából.

Végül Ica mégiscsak úgy döntött, hogy velük tart. Nem volt kedve még hazamenni. Így hát egy rendkívül vidám, kellemes délutánt töltöttek el együtt.

Az ikrek csintalan, minden rosszaságra képes bohócok voltak, amivel egy kis időre el is feledtették a lány minden kétségét Apuval és Julcsi nénivel kapcsolatban.

Szánkóztak, hógolyóztak és nagyokat nevettek ezen a hideg karácsonyi délutánon. Ica még arra is képes volt, hogy együtt hemperegjen velük az útszéli hóban, majd befeküdve a friss hóba hó angyalkát csináltak, miközben jókat nevettek egymás ügyetlen próbálkozásain. Miki meg is jegyezte, hogy Ica milyen tök jó fej, csak egy a baj vele, mégpedig az, hogy lány. Mert ha fiú lenne az mekkora kaland volna! Akkor aztán minden klafa lenne!

Marci meg csak nevetett Ica megrökönyödött arcát látva.

– Nekem tökéletesen megfelel Ica úgy, ahogy van – vágta hátba az öccsét. – Nem cserélném el egyetlen fiú barátomra sem.

Icának jólesett, hogy Marci ezt mondta.

– Még Jancsira sem? – kérdezte azért, kicsit félve a választól.

Nem is értette, miért szorult össze a gyomra, és miért ugrott a szíve ismételten a torkába.

Marci felé fordult. Elmosolyodott és rákacsintott.

– Még Jancsira sem – felelte komolyan.

Mikor aztán fáradtan és átfagyottan megunták a viháncolást a fiúk hazáig kísérték Icát. Icának nagyon régóta nem volt ilyen önfeledt, vidám délutánja.

 

 

Pók Ica 

Az első szerelem

28. rész

 

Pók Sándor

A ház sarkában eldugva helyezkedett el az aprócska helyiség, aprócska ablakkal. Raktárnak használták, ahol a használaton kívüli dolgaikat tartották. A gyerekek régi játékait, szerszámos ládát, iratokat.

Hétvégén kipakolták Ilonkával, és amit lehetett felhordták a padlásra, a szerszámokat pedig Sándor levitte a szuterénba. Kettesben kitakarították szobácskát és sebtében vásárolt bútorokkal berendezték Mimikének, mert Ilonka erősen tiltakozott, hogy a szobáját – és legfőképpen az ágyát – megossza a kislánnyal.

Sándor megértette. Gyorsan feladta a meggyőzést. Ha összeköltöznek, úgyis meg kell oldaniuk a helyzetet, így aztán Sándornak jobb ötlete nem lévén összehozta Mimikének a pici szobát. Majd a kislány belakja, ha ideköltöznek.

Sanyi nem mutatott hajlandóságot arra, hogy segítsen, így minden Ilonkára és rá maradt. Díjazta, hogy a lánya mégis segített, mert érezhetően neki sem sok kedve volt az egészhez. Sándor extra adag zsebpénzzel díjazta, és meghívta sütizni a belvárosi eszpresszóba.

– Ha összeköltöztök, akkor már be sem mehetünk majd a szobádba, Apu? – kérdezte akkor Ilonka a sütijét forgatva a tányéron. – Mert az, tudod, nagyon fura lenne. Eddig bármi történt, a szobád mindig nyitva állt.

Sándor gondterhelten sóhajtott, és megkevergette a kávéját.

– Feltételezem, az öcséd fejében is hasonló gondolatok járnak.

– Kicsit aggódunk – vallotta be Ilonka.

– Akkor azt hiszem, le kéne ülnünk hármasban, és meg kéne beszélnünk néhány dolgot!

Így történt, hogy akkor este leültek a konyhában egy tea mellé, és ki tudja, hányadszor megbeszélték, hogy nem fog változni semmi, ő ugyanúgy fogja szeretni mindkettőjüket, mint azelőtt, és igenis szeretné, ha ugyanúgy meg tudnának beszélni bármit ezután is. Akkor is, ha már ideköltözik Juli.

Sokadszor mondta el, hogy Juli igazán kedves nő. Majd meglátják, ha jobban megismerik, és ő biztos benne, hogy jó lesz nekik a jövőben. Még akkor is ezt mondta, amikor erre Sanyi indulatosan közölte vele, nem tudja, mitől lenne jobb attól, hogy Julcsi néni ideköltözik a kislányával?

Sándor nem tudott neki válaszolni, mert Sanyi otthagyta őket.

– Én sem tudom, miért lenne jobb – mondta Ilonka csendesen. – Amikor így minden teljesen jó, ahogy most van. Kivéve, hogy meghalt Anyu. De Sanyinak és nekem sosem volt szükségük semmiféle anyapótlékra. Ezt neked is tudnod kéne.

Sándor akkor este úgy tért nyugovóra, hogy ismételten tele volt kétségekkel.

 

Elérkezett Ádám-Éva napja.

Mire Sándor, reggel nyolckor felkelt, Ilonka már a konyhában szürcsölte a tejeskávéját. Kócos fürtjeit egy hajgumival fogta össze, és állig beburkolózott bolyhos köntösébe. Az arca egyik felén kékeszöldben játszott Marci ütésének a nyoma.

Sándor tegnap este – amikor meglátta a lányát, és miután Ilonka elmesélte, miként szerezte a foltot – át akart menni Marcihoz, hogy megregulázza, és felelősségre vonja Kővári Annát a fia miatt, de Ilonka visszatartotta.

– Az én hibám volt. Nem kellett volna éppen akkor közéjük ugranom – mondta szelíden.

– Én másképp gondolom.

– Ez visszafordíthatatlan volt. Én ugrottam az ökle elé.

– Hogy megvédd Jancsit?

– Igen.

– És legalább sikerült?

– Megúszta egy orrvérzéssel.

– Te meg szereztél egy csúnya zúzódást. Remélem Marci elgondolkodott.

– Igen. Ráadásul visszaütöttem.

– Nagyon helyesen tetted. Milyenek lehetnek az ellenségeid, ha ilyenek a barátaid! – morogta Sándor.

– Véletlen volt – győzködte Ilonka, de Sándor egy pillanatig sem hitt neki. – Hiszen kedveled Marcit.

– Kedveltem.

– Nem utálhatod meg egy pillanat alatt. Én sem tettem. Nem ő tehet róla.

– Frászt nem! Téged meg a jó szíved visz egyszer a sírba, édes lányom.

 

Ádám-Éva reggelén a konyhában frissen főtt kávé illata terjengett.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte, miközben töltött magának egy csésze kávét.

– Félek – ismerte be a lánya csendesen.

Az illatos kávégőz Sándor orrába szállt.

– Nincs okod félni – próbálta megnyugtatni a lányát. – Mimike elviselhető.

– Elviselhető? – húzta fel Ilonka a szemöldökét.

Sándor megrántotta a vállát.

– Az.

Elkényeztetett, hisztis kislánynak tartotta, de megegyeztek Julival, hogy nem szólnak bele, miként nevelik a gyerekeiket. Csak azt nem tudta, hogyan lehet ezt kivitelezni akkor, ha már összeköltöztek. Neki is voltak félelmei, de erről nem kell a lányának tudnia, ezzel majd megbirkózik ő.

– Te is csak elviseled? – kérdezte Ilonka a bögréje felett pislogva.

– Ez kicsit bonyolultabb annál.

– Mindenre ezt mondod, amire nem akarsz válaszolni – jelentette be a lánya. – Valld be, hogy te sem gondoltad át ezt az egészet rendesen. Valld be, hogy te is félsz!

– Én is félek – ismerte be komoran. – Most jobb?

Ilonka megrázta a fejét.

– Jobb lenne, ha nem félnél.

– Talán jobb lenne. De Juli kedves nő. Hiszen ismeritek.

– Hát éppen ez az! Julcsi néni az osztályfőnököm. Apu! Már így is utálnak az osztálytársaim miatta.

– Akkor meg nem mindegy? – csúszott ki a száján hirtelen, és azonnal meg is bánta.

Ilonka tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Szerinted mindegy? – kérdezte vehemensen.

Sándor tudta, hogy elrontotta.

– Nem. Szerintem sem az. – Kivett magának egy szál cigit a szekrény tetején várakozó dobozból. – Sajnálom.

– Sajnálhatod. De fogalmad sincs, milyen ez – tört ki Ilonkából. – És ez csak rosszabb lesz, ha összeköltöztök.

– Minden csoda három napig tart – vigasztalta Sándor a lányát, miközben magára kapta a téli kabátját.

– Van, ami azért kicsit tovább – jelentette be a lánya borúsan.

Sándor ugyanilyen borús hangulatban szívta el az első cigarettáját a teraszon. Ráborult a köd, és ő úgy érezte, szeretne elveszni benne.

Sanyi dugta ki kócos fejét az ajtón.

– Apu! Veled mehetek vásárolni? – kérdezte.

Sándor jobban szerette egyedül intézni a vásárlást, főleg ünnepek előtt, mert hatékonyabban oldotta meg, de most nem mondott nemet Sanyinak. Meglehetősen labilis lelki állapotban vannak a gyerekei, és beismerte magának, hogy ő is. Nem kívánta tovább feszíteni a húrt. Ha Sanyinak szüksége van rá, akkor megadja neki az alkalmat, hogy kettesben lehessenek. Már amennyire egy vásárlás alkalmával kettesben lehetnek. Örült, hogy Sanyi néhány hónapja újra közeledett hozzá. Semmiképpen nem akarta ezt elrontani.

Az autóban a kisfiú hátradőlt az ülésen.

– Tudom, hogy ma fontos időben odaérni mindenhová, hogy kapjunk kenyeret – jelentette be mindentudóan, és Sándor sejtette, hogy a gyerek figyel, fülel, és attól tartott többet tud, mint amennyit ő szeretne, hogy tudjon.

– A kocsiban beszélgethetünk.

– Inkább vásárlás után tegyünk egy kerülőt, ha úgy neked is jó.

Sándor ránézett a fiára. Csak egy pillanatig, mert utána a forgalomra koncentrált ismét. Bekanyarodott a bolt lőtt álló, szűk parkolóba, ahol talált még egy szabad helyet. Leállította a kocsit és komolyan nézett a fia szemébe.

Sanyi arca komoly maradt. Kemény gyerekkor állt mögötte és előtte is még sok a buktató, mégis úgy nézett most rá Sanyi, mint egy sokat tapasztalt öregember.

 

Sándor sosem bánt a gyerekeivel komolytalanul csak azért, mert gyerekek. Mindig meghallgatta a problémáikat, bármilyen apró, banális dologról esett szó, és egyszer sem fordult elő, hogy nevetett rajtuk.

Mindig próbált segíteni.

Mindvégig komolyan vette őket.

Sándor most is komolyan bólintott.

– Rendben! Teszünk egy kerülőt.

Sanyi megkönnyebbült sóhajjal szállt ki a kocsiból.

Roskadozott a csomagtartó, amikor utolsó állomásként, a halbolt elől kikanyarodtak. Éppen az ellenkező irányba indultak el, mint amerre laktak. Sanyi elől ült az apja mellett és csak nézte az elsuhanó házakat.

– Hallgatlak, Sanyi! Miről van szó? – Eszébe sem jutott elviccelni a dolgot, amikor Sanyi úgyis olyan ritkán nyílik meg előtte. Örült, hogy egyáltalán eljött vele vásárolni, és örült, hogy önszántából akar vele beszélgetni.

– Tudod, a fehér szegfűt én szoktam kivinni Anyu sírjára. Nem csavargok délután. Nincsenek is barátaim… meg bandám sincs, akikkel lóghatnék.

Sándor bólintott.

Megkönnyebbült, hogy Sanyi végre beszél.

Négy éve, véletlenül látta meg a temetőben a fehér szegfűvel. Azóta tudja, hogy Sanyi a délutánjai nagy részét kint tölti a temetőben az édesanyja sírjánál.

– Tudom, Sanyi.

– Tudom, hogy tudod. Csak… – Sanyi a dzsekije húzózsinórját babrálta. – Csak el akartam mondani.

– Örülök, hogy elmondtad. Ha van még más is, amit szeretnél megbeszélni, akkor szívesen meghallgatom.

Sanyi egy darabig az ujja köré csavarta a zsinórt, majd hirtelen mozdulattal kigöngyölítette.

– Igazából szeretném tudni, miért nem Angelikát? – kérdezte Sanyi hirtelen.

Pont úgy, mintha most jutott volna eszébe, de Sándor sejtette, hogy már régóta készült rá.

Pont amiatt gondolta így, ami miatt tartott tőle, hogy Sanyi többet tud a múltjáról, mint ős szeretné. Mert Sanyi odafigyelt a részletekre.

Idegeneknek ez a kérdés is értelmetlennek hangozhatott.

Kettőjük között mégis értelmet nyert.

Sándor mindenesetre tökéletesen megértette.

Először megdöbbent. Aztán fogalma sem volt mit is válaszolhatna.

– Angelika nagyon kedves, és nagyon szép, Apu! – mondta a kisfiú meggyőződéssel a hangjában.

– Meglehet. De ez olykor kevés.

– Sokat beszélgetek Angelikával – jelentette be Sanyi. – Tudod, jó Angelikához bújva sírni. Ő mindig megvigasztal, és elmondja, hogy Anyu nagyon kedves volt. Azt is mondja, hogy tudja, mennyire hiányzik, mert ismeri az érzést. És tudod, Apu, Angelika azt is elmondja, hogy te nagyon kedves és jó ember vagy, aki nagyon szeret engem is és Icát is.

Sándor torkába összeállt egy gombóc, és a szíve lenehezült.

– Mert ez így van Sanyi. Nagyon szeretlek téged, és Ilonkát is. Senkit ezen a világon jobban.

– Julcsi nénit sem?

– Julcsi nénit sem.

Sanyi biccentett.

– Azért Angelika sokkal megnyugtatóbban tudja mondani. Neki mindig elhiszem, hogy nincs semmi baj.

– És ha én mondom? Nekem nem hiszel?

Sanyi elgondolkodott.

– Nem. Mert most baj van, Apu. Hiába mondod, hogy nincsen baj.

– Sanyi, Juli kedves nő – ismételte meg a fiának ugyanazt, amit egy órája Ilonkának is mondott. – Nincs mitől félnetek.

– Valahogy ez akkor sincs jól, Apu. Mondd, miért nem beszélsz Angelikával? Angelika szeret téged.

Sándor azonnal lekanyarodott az út szélére. Ott leállította a kocsit és komolyan nézett a fia szemébe.

– Elképzelsz valamit, ami nem létezik, Sanyi, csak azért, mert valaki kedves veled, és megért. Ami természetesen fontos. Lehet, hogy nem érzed, de igyekszem, és sajnálom, hogy én nem tudok az lenni az életedben, mint Angelika. Viszont én sem most, sem soha többé nem akarok Angelikáról beszélni, Sanyi – válaszolta higgadtan. – Nem tudom, mennyit tudsz, de bármit is gondolsz, hidd el, hogy az én életemben Angelika lezárt fejezet.

– Angelika nagyon szép. Neked nem tetszik? – kérdezte Sanyi pislogva.

– Nem arról van szó, Sanyi. Már mondtam, hogy a szépség olykor kevés.

Sanyi elkomorodott.

– Olyan nagyon szereted Julcsi nénit? – Szomorúan csengett a hangja.

– Ez, Sanyi túl bonyolult.

– Mi ebben olyan bonyolult? – kérdezte a gyerek felháborodottan. – Csak tudod, hogy szereted vagy sem!

– Tudom. Persze. De nem akarok erről beszélni. Majd megérted, ha felnősz, hogy a kapcsolatok nem mindig feketék vagy fehérek.

– Szerintem most is érteném, ha elmagyaráznád – vágta rá Sanyi sértődötten.

– Figyelj rám, Sanyi! Most nem arról van, szó, hogy én szeretem vagy nem szeretem. Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem bolygat az ember. Olyan rendesen mennek a dolgok, ha nem bonyolítjuk feleslegesen őket. A lényeg, hogy Juli aranyos.

Angelikára nem akart gondolni, mert fájó sebeket tépett fel vele a lelkében. Julival meg egész jól elvoltak ahhoz, hogy egyszerűen eléldegéljenek egymás mellett, kölcsönösen segítve egymás életét. Ő már úgysem várt nagy szerelmet az élettől. Csak egy társat, akivel megöregedhetnek egymás mellett és csendes, nyugodt életet élhetnek.

– Angelika is aranyos! – vágta rá Sanyi állhatatosan.

Sándor elindította a kocsit és kikanyarodott az útra.

– Azt hiszem, ezt megbeszéltük, Sanyi! – mondta komolyan. – Biztos vagyok benne, hogy könnyebb lesz nekünk Julival! – válaszolta szilárdan.

Sanyi felsóhajtott.

– Hát én nem vagyok benne olyan biztos. És Ica sem! – tette hozzá kimérten.

Sándor ránézett.

– És most mit vársz tőlem?

Sanyi vállat vont.

– Csak annyit, hogy gondold át!

– Ezen nincs mit átgondolni, Sanyi! Már eldöntöttem – felelte őszintén.

Így is gondolkodott rajta éppen eleget.

 

 

Ica

Eljött a perc, amitől mindketten rettegtek. Feldíszítették a karácsonyfát, úgy mint mindig, hármasban. A háttérben karácsonyi dalok szóltak, a házban fenyőillat terjengett. Ők idén mégsem viccelődtek. Nehéz volt a levegő a feszültségtől. Apu sem tudta oldani, pedig próbálkozott. Hiába. Most Ica sem volt partner benne.

Hiába lengett be mindent a karácsony illata, Icába mégis a nyugtalanság költözött, és tovaillant a meghittség.

Bárhogy húzták az időt, koradélután az édesapjuk elment Julcsi néniért és Mimikéért.

Közben befutott Nagypapa. Habár elváltak, mégis magával hozta Nagymamát is. Karácsonykor általában együtt érkeztek.

Nagymama keze tele volt a frissen sütött karácsonyi finomságokkal és a karját ajándékokkal teli szatyrok húzták.

Ica segített neki lepakolni a konyhában. A süteményeket a karácsonyi terítővel feldíszített asztalra helyezték, de akármennyire is szerette volna ő és Sanyi, az ajándékokat Nagymama nem engedte meg, hogy kibontsák. Így aztán az illatos, édes süteményeket kóstolták meg. A krém szétoszlott Ica szájában és átmenetileg elnyomta a keserűséget, amit egész délután érzett.

Nagymama szigorú szemmel körbenézett, miközben hiányolta az apjukat.

– Mondtam, hogy elment Julcsi néniért! – mondta Sanyi komolyan.

Nagymama elkerekedett szemmel bámult Nagypapára.

– Ki az a Julcsi néni, Gábor? – kérdezte felelősségre vonó hangsúllyal.

Nagypapa letette a kabátját az előszobába.

– Újabb alkalom, amikor bebizonyosodik, hogy nem figyelsz rám. Egész úton arra próbáltalak felkészíteni, hogy Sanyi meghívta a barátnőjét a karácsonyi, családi vacsorára. Ezek szerint neked megint valahol máshol járt az eszed.

– Tévedsz, Gábor! Én odafigyeltem, csak egyszerűen azt hittem, hogy ez egy vicc! El nem tudom képzelni, hogy megnősüljön… Amikor sosem fog olyan feleséget találni magának, mint az én egyetlen, drága kislányom volt! – Mire végére ért a mondatnak, már erősen szipogott.

Ica és Sanyi egyszerre léptek oda hozzá, hogy eltereljék a figyelemét és megvigasztalják.

Ica gyengéden lenyomta a székre és nagy elhatározással töltött neki egy deci vörösbort, hátha attól kicsit megnyugszik, Sanyi pedig hatásosan a karácsonyi iskolai ünnepélyre terelte a szót, hogy elvonja a figyelmét.

– Neked meg mi történt az arcoddal? – törölgette a szemét Nagymama, és úgy tűnt, csak most vette észre Ica arcán sárguló foltot.

– Baleset – mondta Ica.

– Miféle baleset?

–Nekiment Marci öklének –vigyorgott Sanyi. Ica szerint azért ez nem volt ennyire vicces. Ráadásul Nagymama előadást tartott arról, hogy a lányoknak miért nem illik verekedni.

Nagypapa is leült közéjük, és miután Nagymama befejezte Ica kioktatását azzal, hogy "Ugyan mit várhatunk az apádtól!" csendes nyugalomban eltársalogtak. Megbeszélték, mennyire szép a karácsonyfájuk, milyen jó, hogy fehér karácsonyuk van.

 

Nagypapa nem volt annyira szigorú, így megengedte nekik, hogy felbontsák az ajándékaikat, amit tőle kaptak. Sanyi csomagjában sportcipő lapult, Icáéban pedig meleg pulóver. Mind a ketten pontosan azt kapták, amit hónapokkal ezelőtt már kinéztek maguknak, csak akkor Nagypapa nem is volt velük. Apuval sétáltak, nézelődtek a belvárosban. Apu odafigyelt rájuk és mindig kerített alkalmat, hogy ajándékba megkaphassák azt, amire a legjobban vágytak. Éppen ezért volt ez a sportcipő pontosan olyan színű és fazonú és éppen akkora méretű, hogy az megfeleljen Sanyinak. Ica pulóvere pedig éppen olyan, amilyet kinézett magának, még a színe is pontosan ugyanolyan volt, mint amilyet szeretett volna. Ica boldogan megszeretgette a nagyapját.

Nemsokára megérkezett Apu is.

Nem lehetett nem észrevenni, mert Mimike, mint a szélvész robogott befelé rózsaszínű fodros ruhájában, fekete hajában röpködött a masni.

Mindannyian arra néztek.

A kislány minden félénkség nélkül, azonnal leállt traccsolni a konyhában Nagymamával és Nagypapával. Pedig Nagymama nem volt hozzá túlságosan barátságos.

 

Ica megfordult.

Sosem látta még együtt Aput és Julcsi nénit. Most a szíve is belesajdult, amikor rájuk nézett. Nem akarta, hogy ez valóságos legyen. Annyira fájt a lelke, ahogy elnézte Aput, amint átöleli Julcsi néni derekát, mikor határozottan beljebb vezette a konyhába. Kedvesen lemosolygott rá, mert Julcsi néni sokkal alacsonyabb volt, mint ő. Olyan kicsinek tűnt és törékenynek, meg egy kicsit elveszettnek is, ahogy jött beljebb az ő összeszokott kis családi körükbe. Ica gondolta, hogy a kislánya nemcsak, hogy kívülről nem hasonlít rá, de biztos, hogy a természete is teljesen más.

Nagymama egy ideig szúrós szemmel figyelte őket, de egy szót sem szólt, végül elmorzsolt egy könnycseppet. Ica sejtette, hogy neki is rosszul esett, hogy Aput és Julcsi nénit együtt látta.

 

Apu a szuterénban főzte a halat Nagypapával. Nagymama kifőzte a tésztát, amit ő gyúrt meg saját kezével délelőtt. Miközben gondosan elmondta Icának, miként kell tésztát főzni. Ica tudta, és már a könyökén jött ki minden főzéssel kapcsolatos jó tanács, de nem tette szóvá.

– Ti is is tésztával eszitek a halat, kedvesem? És gyúrtok is? És így főzitek, ahogy mi? – kérdezgette Julcsi nénit.

Julcsi néni pedig illedelmesen válaszolt. Tényleg nem volt vele semmi gond. Pont, ahogy Apu mondta. Kedves nő. És Ica tényleg kedvelte is volna. Egy másik helyzetben.

Mimike viszont nem volt sem kedves, sem aranyos, és Ica sejtette, hogy semmiféle helyzetben nem tudná megkedvelni.

Mimike tíz perc után teljesen otthon érezte magát náluk, és úgy tűnt Julcsi néni nem nagyon rendszabályozza meg a gyermekét.

A kislány gátlás nélkül fordította fel az egész házat. Ica dühös is volt rá, amiért, mindenfélét egy kupacba hordott a konyhaasztalra, amikor ő teríteni próbált. Akkor meg pláne, amikor meghallotta Sanyi hangját.

– Ha még egyszer beteszed a lábadat a szobámba, nagyon megbánod!

Ica akkor szólt Julcsi néninek, hogy legyen szíves, kicsit fogja vissza Mimikét. Ica sem szerette volna, ha a kislány a szobájában randalírozna. Feléjük nem divat csak úgy besétálni a másik szobájába és nem szokás elvenni egymás személyes dolgait, mint ahogy az Miminek láthatólag természetes.

Julcsi néni elnézést kért, hogy a kislánya ennyire eleven és szólt neki, hogy fogja vissza magát, hiszen most csak vendégségben vannak. Mimike ránézett és ártatlan arccal megkérdezte.

– Hát nem ide fogunk költözni, Anyu?

Ica legszívesebben rászólt volna, hogy ez még nem azt jelenti, hogy fel kell forgatnia az egész házat. Egyébként is, még a gondolatát is utálta, hogy ezzel a kislánnyal egy fedél alatt éljen.

Icának sosem kellett bezárnia a szobája ajtaját, mert mind az öccse, mind az édesapja tiszteletben tartották a magánszféráját. Tudta, ha Julcsi néni ideköltözik, biztosan kulcsra fogja zárni a szobája ajtaját. Nem akarta, hogy Mimike bármihez is hozzá nyúljon.

 

Vacsora után megkapták Nagymamától is az ajándékaikat. Illetve csak Ica és Sanyi, amit Mimi nehezményezett is, és szóvá is tette.

– Nekem nem hozott ajándékot a néni? – kérdezte duzzogva.

Nagymama csak félvállról jegyezte meg.

– Nem készítettek fel arra, hogy még egy gyerek lesz.

Ica kicsit félve bontotta ki Nagymama karácsonyi ajándékát, amit Nagymama szépen becsomagolt és felmasnizott. Nagymamának mindig kifinomult érzéke volt az ilyesmihez. De Ica mégis csak lassan bontotta ki a csomagot.

Nem akart megint alvós babát kapni.

Lopva Sanyira nézett.

Az öccse éppen felnyitotta a doboz tetejét és kivett belőle egy hatalmas télapót. A hátán egy kis kulccsal fel lehetett húzni, akkor járt és hangos karácsonyi dalt játszott.

Sanyi bosszúsan Icára pillantott. Ica tudta, hogy az öccse világosan és érthetően célozgatott arra, hogy igazi futball labdát kér. Az osztályban már minden fiúnak volt igazi bőrfocija csak neki nem. A fiú most várakozásteljesen nézte, mit kapott a nővére. Ica diadalmasan emelt a magasba egy babát.

Öt éve minden egyes karácsonyra, húsvétra, névnapra és születésnapra óriási, fodros ruhás alvós babát kapott a nagyanyjától. Mint, aki képtelen felfogni, hogy az unokái már régen kinőttek az óvodából.

Mimike szinte azonnal ott termett Ica mellett és kérdezés nélkül kikapta a kezéből a babát. Csillogó szemmel magához ölelte, ringatta. A játék baba valóban nagyon csinos és ellenállhatatlanul vonzó lehetett egy olyan kislány számára, mint Mimike. Ráadásul a gyönyörűen felöltöztetett babának éppen olyan loknis, fekete haja volt, mint neki. Mimike magához ölelte a babát.

– Ez olyan csodaszép! – lelkendezett. Icára nézett és még jobban magához szorította a babát. – Neked már nem kell! Nagylányoknak már nem való! – mondta mindentudóan, kioktató hangon. Felállt és leült a babával az ágyra.

Ica nem is tudta miért, de mérges lett, még a szeme is könnybe lábadt a tehetetlen dühtől.

Az az ő babája!

Igen, az igaz, hogy már nem neki való, és volt ezen kívül sok másik babája, amelyikekkel nem is játszott, csak ültek szépen sorban a szekrénye tetején.

De ez mégis csak az övé!

Az ő ajándéka!

Ez a kis elkényeztetett liba meg csak úgy elvette tőle! Meg sem kérdezte! Ica odaadta volna neki szívesen, ha kérte volna, mert sosem volt irigy. De ő csak elvette. Csak úgy!

A felnőttek észre sem vették ezt a kis incidenst, mert a konyhában beszélgettek. Sanyi odament Icához és vigasztalóan megszorította a kezét. Nem szólt semmit, de ez a néma együttérzés is jólesett Icának.

– Nem volt joga hozzá! – suttogta elkeseredetten.

Igyekezett összeszedni magát, nem akarta elrontani a karácsony estét.

Szólhatott volna Apunak. Apu biztos helyre tenné a kislányt még akkor is, ha nem az ő gyereke. Apu mindig igazságos döntéseket hozott, amikor nézeteltérés támadt Ica és Sanyi között. Most is el tudná rendezni a dolgot. Ica tudta. De nem akarta ilyen látszólag semmiséggel zavarni éppen ma este, amikor először van itt Julcsi néni.

Később Sanyi az édesapjától megkapta a várva várt fociját, Ica meg azt a selyem inget, amiért már régóta nyúzta.

Julcsi nénitől mind a ketten egy könyvet kaptak, ami a magyar írókról szólt. Ica sejtette, hogy egyikük sem fogja kiolvasni.