Írós gyakorlat 1. (PISZKE)

– No, gyere te részeg disznó, mielőtt nyakunkra szakad ez a hodály.

Józsi nehezen eszmélt. Késes a vállát a hóna alá vetve rángatta. Nem értette, mire ez a nagy felhajtás. Miért nem hagyja aludni, amikor végre álom nélküli sötétség borult rá egy rövid időre. A torka kapart, recsegett-ropogott az egész hát körülötte. Megdörgölte a szemét.

– Baszd meg, komám! Ég a ház!

Elvigyorodott. Még mindig álmodik? Végre nem vizet lát, ahogy felfalja azt a rohadt kocsit, hanem tüzet, amint a falakt nyaldossa. Nem a jeges hideg lúdbőrzik a tagjain, hanem a forróság.

Késes támogatása ellenére is nehezen tudta magát egyenesben tartani, mintha valaki súlyt tett volna a mellkasára és az állandóan előre rántaná, alig bírta korrigálni.

– Gyere má’, na – nógatta Késes.

– Várjál, míg magamhoz veszem a dolgaimat.

– Milyen dógaid vannak má’ neked? Én ugyan itten meg nem halok!

Késes köhögve elindult kifelé. Néhány lépés után elnyelte a füst. Józsi lenyúlt az ágy alá és magához szorította az üveget. Csak félig volt üres, vétek lenne itt hagyni. A tekintete a koszos, szakadt párna felett, a szögön függő verdás baseball sapkára siklott. Egyesek feszületet tartanak az ágyuk fejrésze felett, ő ezt a sapkát. Előredőlt és időben elkapta a sildet, hogy korrigálhassa az imbolygását.

– No, most már mehetünk.

Panaszos nyávogás ütötte meg a fülét a sarokból.

Az a nyavalyás vemhes dög!

Odakapta a fejét. Semmit nem látott a füsttől. A nyervogás folyamatossá vált.

Jobb lesz annak a rühesnek, ha itt marad. Mindenkinek jobb lesz így!

Józsi kopasz feje tetejére csapta a baseball sapkát, hóna alá vágta az üveget. A szemét marta a füst, köhögési roham jött rá, folyt róla az izzadtság, átáztatta a pólóját és a nadrágja derekát. Felette hangosan recsegett a tetőszerkezet.

– Józsi, a kurva életbe! Hol vagy mán!

Józsi megtorpant. A nyivákolás elért hozzá. Felmordult. Haláláig ezt a keserves miákolást fogja hallani, ha most hagyja itt megdögleni ezt a dögöt.

Káromkodva megfordult és a füstben tapogatózva visszacsoszogott. Legalább ez ne kísértse élete végéig. Felnyalábolta a vörös, torzonborz állatot. Tenyere alatt hullámzott a macska feszülő hasa.

Józsi botladozva botorkált kifelé hóna alá szorítva az üveget, mellkasára ölelve a szörnyeteget. Elég az asszony, meg a gyerek kísértete. Már a pia sem segített.

A döntés

Kata belegyalogolt a vízbe. Reggel, munkába menet hallgatta a rádiót: a Balaton vize 23 fokos. Akkor határozott. Két órát autózott, mire ideért.

A parthoz közel kisgyerekek pancsikoltak, homokvárat csöpögtettek, színes fürdőruhák villantak, szalmakalapokat lengetett az enyhe szél. Kata elfeküdt a gumimatracon, kezét a vízbe lógatta. A világos türkizkék, homokszagú hullámok andalítóan csobbantak a matraca körül. A partot színes napernyőfoltok tarkították, narancssárgák mellett a szivárvány összes színe felbukkan. Összefolytak a hangok, a gyermekzsivaj, a nevetés, a strandlabda vízbecsapódása. A víz Kata arcába fröccsent. Becsukta a szemét. A levegőben víz és naptej illata keveredett.

Döntött. Holnap felhívja Zalánt, elfogadja az állást.

Az árnyak köztünk járnak

Bertold a pláza tetején, a felirat előtt üldögélt, Ágnesben gyönyörködött. Az árnylány lefelé bámult a több száz méterrel alattuk húzódó utcára.

Nehéz szmog terjengett. Hangos berregéssel, éles dudálással araszolt odalent a forgalom. Bertold izgatottan fodrozódott a hanghullámok rezgésében. Embertömegek. Nincs ennél kívánatosabb, amikor az árnyak vadászatra indulnak.

Apró hópihék szálltak alá az égből. Árnylények cikáztak a felhők alatt. Némelyikük egészen az utca közelébe merészkedett, hogy testet keressen magának, és elfoglalhassa, amint megindul a félelemkeltés, bár ez nappal sosem sikerült annyira ütősre, mintha este garázdálkodhattak volna. Éppen csak a fennmaradáshoz volt elég, a gyarapodáshoz semmiképpen.

Odalent a téren álló virágóra a Für Elize utolsó dallamait játszotta. Reggel hattól, este kilencig, minden órában felcsendült Beethoven legismertebb zeneműve, mígnem tíz órakor, a nap zárásaként az Esti takarodóval búcsúzott.

Az árnylényeknek a naplemente jelezte a kimenő végét. Sötétben jobban bele tudtak olvadni a környezetükbe, és ezt a Birodalmi tanács fokozottan veszélyesnek ítélte meg. Akit az őrszemek rajtakaptak, hogy megszegte a törvényt, elhagyta a számára kijelölt pihenőhelyet, azt azonnal energiaburokba zárták és elindították az anyabolygóra, a Birodalom központjába. Nyár múltával, ahogy egyre rövidültek a nappalok, úgy lett az árnylények bezártsága egyre elviselhetetlenebb.

Ágnes Bertold felé fordult.

– Mesélj még! Milyen lesz az, amikor szabadok leszünk?

Az árnyak nem tudtak beszélni, gondolatok, energiahullámok útján kommunikáltak egymással, Bertold az energiaburkában érezte a hangokat.

– Ez a kor, az elnyomatás időszaka nem kedvez az árnyak szaporulatának. Egyre fogyunk. Lépni kell, ha nem akarunk mindörökre a feledés univerzumába veszni. A felkelés után elérkezik számunkra a bőség. Eljön az idő, hogy végre akadálytalanul gomolyoghatunk, tervezhetünk, jövőt kapunk az utódaik számára. Biztosan tudom, hogy hamarosan benépesítjük majd a Földet. Ha sikerre visszük a küldetésünket, mi ketten közösen folytatjuk az életüket. Akarod, ugye? – Ágnes fodrozódott, amit Bertold beleegyezésnek vett. – Ha lesz jövőnk, végre újra megerősödhetünk.

 Emellett kettőjük összeolvadt részecskéiből még tökéletesebb árnylényeket hozhatnak létre az utókornak. Feltéve, ha a küldetésük Hallowenkor sikerrel jár. Addig csak egyetlen holdtölte állt előttük.

A Föld többnyire szabadságot nyújtott az árnyaknak. Réges-régen az árnylények, olyanok, mint Bertold szabadon garázdálkodhattak a világban. Legveszélyesebb fajtájuk a testrablók voltak. Ők kedvük szerint elfoglalták halandók testét egy időre, alkalomadtán ebben a formában dorbézoltak.

A földi középkor számított ebből a szempontból a kiaknázhatatlan lehetőségek tárházának, egészen addig, amíg az univerzum szárnyas és a ragadozó alakváltói szövetséget kötöttek és megalkották a Birodalmat. Céljukká tűzték ki, hogy az árnylényeket megzabolázzák.

Ezzel egy időben a világmindenség összes lakható bolygójáról elkezdték visszaszorítani az árnyakat, átnevelő táborokba küldték nagyrészüket, egészen addig, amíg nem mutattak lojalitást a Birodalom felé. Akik ellenszegültek mehettek kényszermunkatáborokba, akik fejet hajtottak a hatalom előtt, azok kisebb bolygókon kaptak megbízatásokat, hogy bizonyíthassák hűségüket.

Ágnes odakúszott Bertold mellé, egybeolvadtak a részecskéik. Bertold szerette ezt a bizalmas, bizsergető meghittséget.

– Elviszel a titkos gyűlésetekre? – érdeklődött az árnylány. – A részeddé akarok válni.

Bertold központi magja megbizsergett, elöntötte a forróság, amit bizonyára Ágnes megérzett, mégsem húzódott el tőle, sőt, mintha az ő rezgései is felgyorsultak volna, egészen átforrósodott az aurája. Együtt cikázott Ágnessel, egy lénnyé olvadva, senki meg nem mondaná, melyik részecske melyiküké, annyira eggyé váltak.

– Találtam otthont magunknak – sercegte Bertold. – Ha majd szabadon lakhatunk és élhetünk végre.

– Biztosan csodaszép.

– Egy kellemes szökőkút mellett, mesterséges esőerdőben.

Ágnes nevetése csiklandozta Bertold részecskéit, mintha buborékok milliárdjai törtek volna a vízfelszín felé. Egymásba kapaszkodtak, összeolvadva siklottak lefelé. Beszüremlettek az üvegajtó alatt. Az emberek színes kabátokban, hangos beszéddel igyekeztek, vagy éppen ráérősen nézelődtek.

Bertold árnycsápjaival végigsimított közöttük, borzolta a hajukat, apró ijedtséget keltett. A földlakók megrezzenve felkapták a fejüket, és Bertold, ahogy elhaladt mellettük magába szívta a felpislantó félelmeket. Az első emeleten, egy műsziklán mesterséges vízesés csobogott lefelé. Bertold behúzta Ágnest az egyik sziklarepedésbe.

– Tökéletes hely. Közel lesznek az emberek. Sosem szűkölködünk majd.

Bertold örömtől cikázó részecskéit alig bírta visszafogni, majd rájött, hogy semmi szükség eltitkolni az érzéseit Ágnes elől.

– Elviszel ma este? – erősködött az árnylány.

– Veszélyes lehet.

– Nem bízol meg bennem? Vagy a többiek nem bíznak?

Bertold felborzolódott, és egészen körülölelte Ágnes árnylényét.

– Csupán meg akarlak védeni!

– Te vagy a főnök, ha te viszel közéjük, akkor befogadnak.

– A Birodalom katonáitól féltelek.

Ágnes felől megnyugtató hullámzás érkezett, olyan érzésekkel, mint a reggeli nyári szellő simogatása.

– Nem kell féltened. Találkozzunk a tízemeletese tömbök előtt, amikor megszólal az Esti takarodó.

***

Bertold kiszivárgott az ajtórés alatt. Minden részecskéjében cikázott a feszültség Ágnes miatt. Abban töretlenül hitt, hogy az árnylények elfogadják a kis árnylányt. Minden új tagot örömmel láttak, ha az segíthetett a felkelés szervezésében és kivitelezésében. Bertold a Birodalmi békefenntartóktól féltette a kis árnylányt a tapasztalatlansága miatt. Ágnes ez idáig egyszer sem szegte meg a törvényt és betartotta a kimenőidőt. Bár Bertold sosem kérdezett rá, de úgy ismerte Ágnest, hogy békés, törvénytisztelő árnylény, aki kissé különc, hasonlóan a földlakók vegetáriánusaihoz. Ágnes ugyanis nem táplálkozott félelemmel.

Bertold szellem lénye egybeolvadt az épületek járda szélén húzódó árnyékával, és annak takarásában kúszott tovább. Központi magját készenlétbe állította, hogy fogja a legtávolabbi neszeket, az apró zajok energiahullámainak rezgését is megérezhesse. Óvatosan haladt, árnycsápjait előrenyújtóztatta, a járda minden apró repedését letapogatta.

A házak mentén haladt, ám bensője váratlanul megrezdült, olyan érzést keltve benne, mintha egy pillangó szárnya apró rebbenésekkel hatolna át rajta. Bertold behúzódott a következő kapualjba, eggyé vált a falon sötétlő árnyékkal.

Az utca túloldalán, a négyemeletes házak betontengeréből előbukkant a két tízemeletes háztömb, mint valami hajómonstrum két égbenyúló kéménye. A házak ablakaiban itt-ott világosság szűrődött át a függönyök mögül, imitt-amott tévékészülékek villództak.

A tiszta égbolton ezernyi csillag ragyogta körbe a hold vékony sarlóját. Az út menti lámpák gyér fénnyel világítottak. Bertold ismerte a törvényt, tudta, ha az utcán találják, akkor szigorúan megbüntetik, visszaesőként kényszermunkára ítélik élete végéig. Ott soha többé nem kaphat elég figyelmet, nem táplálkozhat többé félelemből, így rövidesen elgyengülne, szétoszlana, és az univerzum poraként keringene tovább a világmindenségben.

A lakótelepi játszóteret körülvevő cserjék mögül fiatal pár bukkant elő. Egymás kezét szorongatták, miközben szerelmes pillantásaikkal el sem engedték a másikat. Észre sem vették, hogy a bokrok takarásából egy árnylény kúszott feléjük. Ágnes.

Bertold úgy érezte magát, mintha befagyott tócsa vékony jégrétege alá szorult volna. Mozdulni sem tudott a megdöbbenéstől. Azt beszélték meg, hogy Ágnes kijelölt lakhelye előtt találkoznak. Akkor hát mit keres Ágnes idekinn? Emberek közelében, amikor nem használja a rettegésüket, és szándékosan sosem keltene bennük félelmet. Az örömükből és a boldogságuk rezgéseiből táplálkozik.

Bertold rejtekhelyéről mozdulatlanul nézte végig, ahogy Ágnes felemelkedik a szerelmespár előtt. Azok végre felfigyeltek a jelenlétére. Egyszerre torpantak meg, az emberlány élesen felkiáltott. A hangja felborzolta Bertold részecskéit, pontosan úgy vágott belé, mint egy fűrész sikoltása, amikor kemény fába mélyeszti a fogait. Az emberfiú a párja elé állt, és bár ifjú testszagából érezhetővé vált az ijedtsége, kihúzta magát az árnylány előtt.

Ágnes hátrébb libbent. Talán ő is meglepődött a váratlan találkozáson. Bertold úgy gondolta, hogy esetleg árnyaknak nézte az andalgó szerelmespárt, hogy ilyen meggondolatlanul eléjük szüremlett.

– Mit akarsz tőlünk? – kérdezte az emberfiú. Hangja reszketegsége ellenére egészen magabiztosnak tűnt. Bertold kinyújtóztatta árnycsápjait és szívta magába a félelmet, hogy táplálja az energiáit, mielőtt előmerészkedik, hogy kisegítse Ágnest szorult helyzetéből. Láthatóan az árnylánynak fogalma sem volt arról, mit tegyen.

A tömbházak sötétjéből, az utcai lámpák fényében két Birodalmi békefenntartó bukkant elő. Bertold felegyenesedett a kapualjban. Részecskéit átjárta az aggodalom, úgy bizsergették a bőrét, mintha egy regiment hangya masírozott volna át rajta.

A Birodalmi békefenntartók közönséges földlakóknak tűntek, hétköznapi farmert és kapucnis felsőt viseltek, indigókék pufi mellényük hátán a polgárőrség neonszínű emblémájával, a sötét ellenére, mindkettőjük orrán napszemüveg. Bertold visszahúzta az árnycsápokat és megvetően felborzolta a legutolsó részecskéit, az őrszemek csupán az embereket tudják megvezetni ezzel a trükkel.

Attól, hogy ő nem látta a szemük állatiasan sárga fényét, a csápjai idegvégződéseivel érzékelte a semmivel össze nem téveszthető bűzüket. Szerencsére az árnyak nem szaglanak, hacsak előtte nem érte őket olyanfajta kellemetlenség, hogy óvatlanul belekúsztak a járda szélén hagyott állatürülékbe, vagy elfolyt ételmaradékba, és kenték bele a részecskéikbe. Hagyományos járdán az emberek, kutyák, macskák patkányok és egyéb jószágok lenyomatai elfedték a jelenlétüket.

A két békefenntartó megállt a fiatal pár közelében, egyikük egy golyóstollat húzott elő a mellényzsebéből. Ágnesre fogta, felkattintotta, ezzel energiaburokba kényszerítette.

– Jól vannak? – kérdezte a társa a szerelmeseket. – Minden rendben?

Bertold előkúszott az árnyékból. Nem fogja hagyni, hogy Ágnest likvidálják az ő hibájából. Hiszen, ha ő nem mesél a felkelésről, és az abban játszott szerepéről, akkor a kis árnylány nem érzett volna késztetést arra, hogy kimerészkedjen naplemente után a kijelölt lakókörzetéből.

A szerelmesek zavartan bólintottak.

– Mi volt ez? – kíváncsiskodott az emberfiú.

– Semmi rendkívüli, ma különösen erős a szmog idelenn a betondzsungelben. Összesűrűsödött és a szél játékává vált.

Bertold megvetően gondolt arra, hogy ezt a bugyuta magyarázatot valószínűleg el is hiszik majd ezek a fiatal földlakók, és talán hamarosan nevetve újságolják a barátaiknak, mennyire megijedtek egy szmogfelhőtől. Aztán arra, hogy meg kell mentenie Ágnest. Most. Azonnal cselekvésre szánta el magát. Felszállt az ég felé, hogy onnan csapjon le. Úgy határozott, hogy életében először testet kölcsönöz magának és abban szabadítja ki Ágnest.

Az árnyak a Birodalom fennhatósága alatt álló bolygókon nem ölthettek alakot, így Bertold sem. Különleges engedély szükségeltetett ahhoz, hogy átmenetileg testet kölcsönözhessenek maguknak. Ilyen különleges küldetésnek számított az, amikor azt kapták feladatul, hogy a Földön az emberi természetet és viselkedést kutassák. Olyankor felhatalmazásra felvehettek emberformát, elvegyülhettek a földlakók között, adatokat gyűjteni a Birodalmi alakváltók számára, hogy azok könnyebben beolvadhassanak.

Viszont, ha jóváhagyás nélkül szálltak meg testeket, akkor könyörtelenül rájuk sütötték a Birodalomban a testrablók szégyenletes bélyegét, életük végéig fokozott felügyelet alatt tartották őket a Birodalom kényszermunkatáboraiban. Bertold eddig sosem érezte szükségét, hogy testbe költözzön. Önmagán kívül senkinek sem vallotta be, hogy félt kipróbálni, milyen egy tetszőleges alakot irányítani. Árnylényként sokkal hatásosabbnak, magabiztosabbnak érezte magát.

– Itt laknak a közelben? – érdeklődött a második békefenntartó.

– Ott, abban a tömbben – mutatott az emberlány a néhány méterre húzódó felújított panelházra.

– Menjenek haza! Ha az megnyugtatja önöket, akkor itt megvárjuk, amíg becsukódik maguk mögött a bejárati ajtó.

Az emberlány hálásan bólintott. Miközben egymás kezét szorongatva eloldalogtak az otthonuk felé, a békefenntartók teniszlabdányi gömbbé sűrítették Ágnes árnyékát, rögzítették az energiaburkot és az egyikük zsebre vágta. Bertold sejtette, hogy még ma éjjel elindítják a legközelebbi kényszermunkatábor felé.

Semmiképpen nem hagyhatja.

– Ne tedd! – Ágnes gondolatai Bertold energiaburkába hasítottak, és ő nem tudta, honnan szúrta ki az árnylány, hogy közelben van, és érezte meg, mire készül. Biztosan befogta a gondolathullámait.

– Ágnes! – borzolódott fel Bertold. – Szerelmem!

– Menj a gyűlésre! Számítanak rád!

– Nélküled nem kell nekem a szabadság!

– Ne légy önző, drágám! Szükségük van rád!

A két békefenntartó egy pillanatra a levegőbe szimatolt, miután a párocska mögött becsukódott a bejárati ajtó. Az őrszemek megváltozott kipárolgása jelezte Bertoldnak, valamivel felkeltette az érdeklődésüket. Az ég felé néztek, ahol Bertold összetömörödött és felhő alakot vett fel.

A város másik végéről vonyítást hozott a szél. Közönséges kutyaszűkölésnek hangzott. Bertold megismerte benne a titkos dallamot, az alakváltók jelét. Árnyakat kaptak tilosban. A két békefenntartó felemelte a fejét, visszaüvöltöttek és futásnak eredtek nyugat felé. Mire a sarokra értek, Bertold mindössze két távolodó kutya sötét körvonalait látta tovasuhanni a bokrok között.

Bertold sokáig bámult utánuk az éjszakában. Elfogta a szomorúság, úgy ölelte körül minden egyes részecskéjét, mint dióbarázdált csonthéja a puha, édes belet. Ágnes miatt bosszút áll még mindegyikükön.

Évszázadok alatt elbizakodottságukban az alakváltók elfelejtették, hogy a testrablók mennyire veszélyesek, ha megfelelő környezetbe kerülnek. A Birodalom irányítói biztonságban érezték magukat, úgy gondolták kellőképpen legyengítették az ellenségeiket, kellőképpen felügyelik őket. Helytartókat küldtek ki a lakható bolygók körzetekre osztott területeire, melléjük békefenntartókat rendeltek ki, hogy így – együttes erővel – biztosítsák a nyugalmat a térségben.

Immáron fél évezredes elnyomás. De az árnyak türelmesek, és nem felejtenek.

Bertold is megjárta az átnevelő táborok kínját, ahol erőszakkal égették a részecskéibe a Birodalom által helyesnek tartott viselkedés szabályait. Darabjaira szakították, majd összeolvasztották, kedvük szerint, amíg úgy nem tett, mintha megadná magát nekik. Másképpen sosem szabadulhatott volna. Száz évvel ezelőtt megkapta az egyik földi körzet felügyeletét. Minden héten jelentést kellett írnia az árnyak mozgásáról, figyelmeztetnie kellett a Helytartót és a Birodalmat, ha esetlegesen testrablók bukkannak fel a körzetben.

Bertold részletesen jelentett. Az árnyak példaszerűen viselkedtek, testrablók véletlenül sem jártak errefelé. Tiszta körzet volt a jelentések szerint.

Bertold a talaj felé ereszkedett, átsuhant az autóúton. Egy ilyen éjszakai kalandon bizony nem ártott, ha mellészegődött a szerencse, mint ahogyan Ágnes mellé nem. Bertold részecskéi megteltek bánattal, sőt túl is csordultak, mint egy magányos esővíztartály, amiről megfeledkeztek. Halovány, elmosódott árnyékképként villant, ha emberek látnák, csupán fantáziájuk játékának, csalóka illúziónak gondolhatnák. A Birodalmi békefenntartók azonnal kiszúrnák, hogy törvényszegés történt és lecsapnának rá.

A gyűlést a majonéz színűre festett családi ház alagsorában tartották. Bertold részecskéi izgatottan összehúzódtak, ahogy lesiklott a lépcsőkön. Valaki követte. Egyetlen elszabadult gondolatfoszlány talált utat hozzá:

– Bertold.

Ez lehetett figyelmeztetés, vagy fenyegetés. Önkéntelenül átcikázott rajta az aggodalom, a sejtjeibe ívódott, mint kiömlött üdítőre borított papírtörlőbe a ragacsos nedvesség.

Egy pillanatra megállt, hallgatózott, mielőtt bekúszott az ajtórésen. Megkönnyebbülten észlelte, hogy mind ott kavarognak az ügy legfontosabb támogatói.

– Késtél! – Az árnyak gondolathullámai öblös hullámcsapásként szűrődtek az aurájába. – Az őrszemeket megkettőzték. Hallottuk a vonyításokat.

Újabb árny siklott át a bejárati ajtón. Ágnes.

– Ma éjjel sokan bevégezték közülünk. – Ágnes finom rezgésű kis árnylány hangja piheként simogatta Bertold részecskéit.

Bertold odasiklott Ágnes mellé, körbefonta, aprókat rezgett, árnycsápjaival letapogatta, hogy biztosan nem esett bántódása.

– Megmenekültél! Hogyhogy elengedtek?

– Nem kell féltened! Engem nem olyan könnyű bezárva tartani!

– Mégis? Hogyan?

Ágnes megrázta a részecskéit.

– Ez most nem fontos! Kevés az idő, és rengeteg a tennivaló! Ne késlekedjünk!

Bertold nem értett egyet vele, és bár jelen pillanatban a lázadás és a szabadságharcuk a legfontosabb, tudni szerette volna a válaszokat.

– Később – ígérte Ágnes, így Bertold elfogadta a választ és az árnyak felé fordult.

– Az összekötőknek sikerült kapcsolatba lépniük a Birodalom összes Titkos kertjének árnyszemével?

– Készen állnak! – jött a válasz.

A Titkos kertek a Birodalom felé vezető átjáróknak a fedőneve volt. Nagyobb városokban, vagy közvetlen közelükben terültek el. Különböző formát mutathattak az emberek számára. Lehettek elhanyagolt tanyák, bunkerek egy gyümölcsöskert alatt, sorsára hagyott régi gyárépületek vagy laktanyák. Bertold körzetében egy kertvárosi, csendes családi ház szolgált Titkos kertként.

Az árnyszemek ezen átjárók felügyelői, akik szemmel tartották az épületeket, jelentették az esetleges törvényszegők felbukkanását és azt, ha Birodalomellenes akciókat gyanítottak.

Bertold a szoba közepén magasodott sűrű füstoszlopként.

– A lehető legtöbb alakváltót be kell csalogatnunk Titkos kertekbe.

– Mi a stratégia? – simult egybe vele Ágnes.

– Éves Birodalmi tanács a testrablók felügyeletének az ügyében – válaszolta Bertold.

Az árnyak zizegtek, hirtelen túl sok lett a rezgés és a gondolat. Veszélyes ilyenkor egy helyen ennyi árnylény. A békefenntartók bármikor megérezhetik a túlzott energiaáramlást. Az aggodalom Ágnes iránt, mint éles kés a friss húsba, úgy vágott bele Bertold központi magjába.

– Nem veszélyes felhívni a figyelmet pont most a testrablókra? – faggatta tovább az árnylány.

– Ennél jobb elterelés nem létezik. Elhintettünk néhány hamis, ám igen aggasztó információt. A Birodalomban azt hiszik majd, hogy a testrablók az anyabolygón fognak felkeléseket kirobbantani. Reményeink szerint, ott vonják majd össze az egységeiket, kisebb bolygókon csak a legszükségesebb haderőt hagyva.

– Reményekre alapozol, Bertold, drágám?

– Volt alkalmam megismerni az alakváltók gondolkodását.

– Legyen igazad. Viszont így mennyi testrablót tudunk áthozni, ha odaát, az anyabolygón megnő az alakváltók száma? – Ágnes úgy faggatózott, mint egy kiképzett stratéga. Bertold büszkén tekintett rá és magabiztosan megadta neki a válaszokat.

– Abban az időszakban egyet sem. Nincs rá szükség. Mostanra az összes testrabló szökése folyamatban van. – Odakintről vonyítások foszlányait hozta a szél. – Oszoljunk szét! – Bertold a plafonig emelkedett. – Ha lehetséges, kerüljétek el az őrszemeket! Minden árnylényre szükségünk van a jövő felépítésében!

Bertold Ágnes után kúszott ki az ablakrésen. A fű között az árnylány aurája hozzásimult.

– Veszélyes együtt gomolyognunk – rezegtette meg gyengéden Bertold részecskéit, aki úgy belebizsergett ebbe, mintha egy villámcsapta elektromos kábelt dugtak volna a központi magjába. Fodrozódott, borzolódott.

– Nyugodtabb lennék, ha tudnám, épségben hazaértél.

– Tudod jól, erre mindkettőnknek több esélye van, ha egyedül siklunk tovább.

Bertold elismerte, Ágnes bölcsen beszél. Alig várta, hogy eljöjjön az Igazság napja, és utána végre szabadon gomolyoghasson a lánnyal éjjel-nappal, amikor kedve úgy kívánja.

***

Bertold a lángokban álló kétszintes családi házat bámulta, a gyenge szél tovasodorta a pernyét. A szürke hamu, mint finom hóréteg, megállt a fák levelein, eltakarva ezzel őszi színpompájukat, megragadt a környező házak cserepein, a bámészkodók bőrén.

A teljes zárlat feltétele volt, hogy ugyanabban az időpontba gyulladjanak ki a Birodalom összes pontján az átjárók.

Az éjszakában a tűz ropogása megrezegtette Bertold energiaburkát, a sikoltás a füsttel együtt az ég felé szállt. Bertold csupán annyit érzékelt az egészből, hogy beleremegett minden egyes sejtje, teste központi magjában forró borzongás hűvös didergésbe váltott.

Az ablakokon kitörő narancs lángok végignyaldosták a falakat, majd egybeolvadtak a tetőn át feltörő óriás vörös tűzcsóvával.

Bertold egy magas égerfa árnyékába simult, onnan figyelte az utcára gyűlt szomszédokat.

– Sikerült! – kúszott mellé Ágnes.  – Minden egyes Titkos kert egyszerre ég szerte a Birodalomban.

Bertold Ágnes többnapos könyörgése és hízelkedése következtében az árnylánynak adta azt a megtisztelő feladatot, hogy tarthassa a kapcsolatot a többi lázadóval. Ágnes lelkesen jelentett Bertoldnak minden stratégiai lépésről. Most belebukott a haldokló, barnás fűben álló egyik méretes töklámpásba, eloltotta gomolygásával a mécseseket.

– Még nem végeztünk minddel! – figyelmeztette Bertoldot, majd lelkes fickándozással felborzolódott és a kanócokból felszálló füsttel rebbent tova.

Férfiak és nők állták körbe a kertvárosi, égő, kétszintes családi házat. Néhányan zsebkendőt szorítottak az arcuk elé, csak hunyorgó szemük látszott ki, amennyire ki lehetett venni a környéket megülő füsttől. A nők hálóingben, kabátban bámulták a felcsapó lángokkal küzdő tűzoltókat és a kezüket tördelték. A férfiak dzsekije alatt meglibbent a pizsamanadrágjuk, meztelen lábukon papucs.

Egy asszony öklendezett, mégis ott maradt, tovább bámulta az égő házat.

– Érzed ezt a bűzt?– kérdezte a mellette álló férfitől.

– Sokan voltak odabent. Mind elégtek.

Ők is érzik az alakváltók szagát, ami egyre elviselhetetlenebb, ahogy a tűzben pörkölődnek – gondolta Bertold undorral fodrozódva. Akárhogy húzta befelé a csápjait, elérte az érzékeny részecskéit a levegőben terjedő bűz.

Bertold a földlakók árnyékait nézte, némelyik sötétebbnek tűnt, ott ahol árnyak bújtak meg a védelmükben. Berögzült rutin. Most is, hogy vége, az árnylényeket és a testrablókat kutatta mindenütt szövetségeseket keresve. Sokan eljöttek közülük, kíváncsian lesték az alakváltók kiűzetését.

A földre simuló árnyékok megmozdultak, egymás után megrezzentek és széltől, tűztől független irányban hullámoznak. Ágnes az emberi szem számára láthatatlanul cikázott el a halandók között.

A betonon sötét folt kúszott Bertold mellé, majd a két dimenzióból kiszakadva előbb halvány, párás gomolyaggá, majd emberforma alakká szilárdult, és megállt a fa mellett.

– A Helytartó beszélni kíván veled!

Bertold körültekintően mellőzte a Helytartó udvartartásába tartozó árnyakat a beszervezés alól. Nem követhetett el hibákat, bár nem kételkedett a fajtájuk iránti elkötelezettségükben, ha eljön az ideje.

– Mehetünk!

Sikoltás karistolta Bertold központi magját, töltötte be az étert, mintha üvegszilánkok hatolnának az agyközpontjába, élesen, fájón. Az emberek nem hallhatták, de megborzongtak, tudattalan énjük érzékelte a nem evilági jelenlétet. Amikor egy fuvallat végigsöpört közöttük összehúzták magukon a kabátjaikat. Bertold aurája felborzolódott, árnyteste pedig összesűrűsödött, ahogy az utolsóként távozó alakváltó nyomában megváltoztak az energiamezők, a levegő apró rezdülése búcsúzóul libabőrt csalt a halandókra, összeszorította a szívüket.

A tűzoltók erőteljes parancsszavakat üvöltöztek egymásnak, úgy ropogtak és pattogtak Bertold energiamezejében, mintha apró kavicsokkal dobálták volna. A tető recsegve beszakadt, megremegtette Bertold részecskéit, a víz fehér tajtékként ömlött a vastag tűzoltó csövekből.

A Titkos kert felett az utolsó alakváltó lényének halhatatlan része elrugaszkodott és füstcsíkként a neki kijelölt úton az égbe szállt, majd eloszlott. Nyomában a földi elmúlás szaga percegett, oly finoman, észrevétlenül, hogy csak képzett árnylények fogták ezeket a titkos információkat, olyanok, mint Bertold. A féregszerű, lassan gyűrűző hang az aurájába ivódott, mint giliszta a földbe.

Bertold tekintetével megkereste Ágnest. Az árnylány őt figyelte távolról, a részecskéi úgy tajtékoztak, mint viharos tenger ég felé törő hullámai.

***

A Helytartó saját otthonában fogadta Bertoldot, a hegyen álló, jól őrzött villában. A kapu előtt Birodalmi békefenntartók őrködtek. A ragadozó alakváltók ezen csoportja földlakók testét öltötte magára, de mivel ilyen távol az emberek lakta településtől nem viseltek napszemüveget, sárga szemük elárulta őket.

Nem állták útjukat, így Bertold elsuhant a kovácsoltvas kapu fekete villái között. Hagyhatta volna, hogy a fémszerkezet felszabdalja az árnyékát, hogy aztán a darabok újra összeolvadjanak a kapun túl, viszont Bertold jobban szerette volna, hogy a részei összetartsanak ezen az estén, egy pillanatra se távolodjanak el egymástól. A küldönc folyamatosan a nyomában siklott.

A villáig sóderrel felszórt út vezetett. Bertold elhatározta, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, és végre elnyerik a szabadságukat, akkor elhozza ide Ágnest. Az árnylánynak biztosan tetszene a villa természetes bája.

Az apró kövek védelmi szerepet töltöttek be, mert ha bárki az útra lépett, odafenn azonnal meghallották a kavicsok sírását. Bertold finoman kúszott végig rajtuk, követte a legapróbb éleket, bemélyedéseket és hullámzásokat, élvezte, ahogy éteri suttogással nyúlnak utána. Titkokat meséltek, amelyet Bertoldon kívül csak nagyon kevesek értettek meg. A meséjük testrablók és árnyak szövetségéről, csoportosulásokról szólt.

Két birodalmi békefenntartó haladt el mellettük, Bertold mellé érve megálltak, a levegőbe szaglásztak, majd folytatták monoton őrjáratukat.

A küldönc nem foglalkozott velük, nyugodtan haladt tovább a villa felé. Nem figyelt a kavicsok neszére, a szél szavára. A részecskéi nyilván nem váltak elég érzékennyé arra, hogy ezt az információdömpinget feldolgozzák.

Bertold a küldönc után suhant fel a széles márványlépcsőn, követte a mértani pontossággal lerakott kövek vonalát, vízszintes éleit. Hangtalanul köszöntötte a korlátra fonódó árnyakat, akik udvarias alázatossággal hunyászkodtak meg előtte, de az árulás diszharmonikus rezgésit árasztották magukból, akárhogy próbálták elfedni. Bertold meg sem rezdült, ahogy átlebegett közöttük a tömör tölgyfaajtón.

Odabent, amíg a magas előtérben várakozott, összesűrűsödött, függőleges, emberszerű formát öltött. Hagyta, hogy a küldönc bejelentse. Ágnes járt a gondolataiban. Remélte, hogy a kis árnylány nem keveri semmiféle zűrbe magát, amíg ő nem végez itt és újra találkozhatnak. Akkor már végleg egymás mellett maradhatnak. Nem lesz erő, ami elválaszthatná őket egymástól.

A dolgozószobában télen-nyáron, éjjel-nappal szélesre tárták a parkettáig érő ablakok szárnyait. Az őszi szél meglibbentette az áttetsző függönyöket, a sarkokban álló lámpák csipkeburáját. A fal mellett formás fémváza állt, hozzáillő, kimunkált tetővel lefedve. Bertold nem teljesen értette a célját, divatos műtárgynak gondolta, amolyan belsőépítészek hóbortos kreálmányának. A Helytartó sok birodalmi bankót felhasznált otthona felszereltségére, hogy mindenképpen idomuljon az emberek külsőségeihez, habár alig fogadott földlakókat a villájában. A Birodalmi alakváltókat viszont minden tekintetben lenyűgözte ezekkel a felesleges dísztárgyakkal.

A plafonról lógó kristálycsillár üvegeire kiült a pára. Bertold nem érzékelte a hőmérsékletingadozásokat, testnélküliként semmit nem jelentett neki. Nem tudta, milyen fázni, és milyen, amikor melege van.

A Helytartó haja a vállára lógott, sötét borostát és napszemüveget hordott. Ez jól jött, hogy eltakarhassa a szemét az illetéktelenek elől. Szűk farmernadrágban, selyemingben és színes zakóban nyújtózott el monumentális asztala mögött. Alakváltóként bárkinek a testét fel tudta venni, csupán egy hajszál, vagy némi testnedv szükségeltetett hozzá, hogy magáévá tegye a kiválasztott egyed genetikai képletét. Viszont, mivel a földlakók védelmében kellett állnia, szigorú elővigyázatossággal tehette csak mindezt.

Az utóbbi időben bárhogy igyekezett Bertold, a Helytartót semmilyen ürüggyel nem tudta elcsalni a Titkos kertek egyikébe sem, mert az elöljáró ritkán mozdult ki védett otthona rejtekéből. Az invázió, és a Birodalmi nagygyűlés láthatóan nem érdekelte. Lemondta a meghívást gyengélkedésre hivatkozva, és arra, hogy az alakváltó specialisták, és orvosok eltiltották az átjáró használatától, mert megterhelné gyenge szervezetét.

Nem csupán piperkőc volt, hanem hipochonder is. Bertold sosem értette, miért éppen őt választották a körzet helytartói székébe. Sejtette, hogy a Helytartó az egyik Birodalmi főtanácsos balkézről származott leszármazottja lehet, így kerestek neki a jelentésekben egy kevésbé balhés körzetet.

Ágnes szelídsége és hite vette rá Bertoldot, hogy ne vegye komolyan a Helytartó ittlétét, hiszen amilyen gyenge a feljebbvalójuk, a saját otthonában is végezhet vele. Bertold elismerte, hogy Ágnesnek megint igaza volt.

– Bertold! – A Helytartó sárga szeme felvillant, a testet viselők hagyományos módján kommunikált, hanghullámokkal, a száj mozgatásával. Sötét rezgések kúsztak Bertold felé.

– Hívattál, nagyuram!

A Helytartó fogta a gondolathullámokat, az asztalra támasztotta az alkarját, előrehajolt. Az ujjaitól nem messze díszes, faragott örökíró feküdt. Újabb csicsás haszontalanság.

– A kijárási tilalom ellenére az utcán tartózkodtál. Ráadásul felégetted körzetünk Titkos kertjét! – Nyilvánvalóan még nem tudott a többi átjáró felperzseléséről. A Helytartó tekintete Bertoldra siklott. – Kockáztattad, hogy a földlakók előtt fény derüljön az ittlétünkre. Ez megbocsájthatatlan bűn. – Hátradőlt a székben, eltúlzott mosolyra húzta a száját, kivillantotta tökéletes fogsorát. – Ezért a Birodalom nevében likvidálunk. – A Helytartó összeérintette az ujjbegyeit. – Előtte viszont megengedjük, hogy elmeséld nekünk, mi történt valójában.

A Helytartó hamisan rezgő hangja majd’ szétfeszítette Bertold részecskéit, úgy érezte az energiaburkába hatol az álnokság, fűrészként tépi. Nem engedheti, hogy apró foszlányokra szakadjon.

Bertold egy pillanatra szétoszlott, össze kellett szednie a gondolatait, majd újra sötét füstoszloppá állt össze. Nem árulhatja el a teljes igazságot.

– Testrabló kolóniák jutottak be a Titkos kertekbe szerte a világon.

A Helytartónak hinnie kell, hogy testrablókat ejtettek energiacsapdába Titkos kertekben, őket égették fel, hogy megvédelmezzék a Birodalmat.

A Helytartó viszont szkeptikusan fogadta a hírt:

– Ugyan, Bertold! Kolóniák? Több is? A testrablók magányosan járnak, sosem verődnek csoportokba. Ha mégis, akkor azt mondd meg nekünk, hogyan jutottak át észrevétlenül az ellenőrzőpontokon?

Ősidők óta tartotta magát a mendemonda, hogy az árnyak, különösen a testrablók társtalan lények, magukban járnak, és egymagukban garázdálkodnak. Bertold nem igazán értette, mire alapozták mindezeket a meséket, hiszen ahol több testrabló csap le egyszerre, ott nagyobb az inger, erőteljesebb a rettegés, több energiát kapnak, egyenlően, mindahányan részt vesznek az akcióban.

– Segítséggel jutottak át.

A Helytartó összepréselt, vékony szájjal bámulta Bertoldot. Összeszorított ujjpercei elfehéredtek vékony bőre alatt.

– Mégis mi céllal jöttek?

– Hogy leigázzák a Földet.

A Helytartó felnevetett. Hangos, bántóan éles nevetéssel, ami Bertold részecskéit pattogtatta.

– Ne csacsiskodj, Bertold! – A Helytartó hátradőlt a székében. – Birodalmi védelem alatt miként tudnák leigázni ezt a bolygót? – Bertold nem válaszolt. – Pontosan mennyi testrablónak sikerült átjutnia?

Bertoldnak megremegett füst alakja, de tartotta magát. Sokkal tömörebbé vált, mint eddig bármikor.

– A testrablók a Birodalmi igazságszolgáltatás szigorú őrizet alatt állnak – hajolt előre a Helytartó. – Nem juthattak át!

Bertold összeszedte a gondolatait.

– A rendszer megvezethető, és ma éjjel az összes Titkos kert egyszerre égett.

A Helytartó nem fordította el a tekintetét Bertoldtól, felemelte az asztalon fekvő mobiltelefont.

– Ha az összes Titkos kert egyszerre ég, az lezár minden átjárót a Birodalom felé – suttogta a Helytartó felismerve a helyzet súlyosságát.

Farkasok vonyítását hozta a szél

– Halloween ideális időpont a félelemkeltésre – fodrozódott Bertold. – A Birodalom mégsem számított erre az eshetőségre!

– Kétségbe mered vonni a felkészültségünket? – A Helytartó csupán egyetlen gombot nyomott meg a telefonon, mielőtt a füléhez emelte.

– A kivégzőosztag legyen készenlétben – vakkantotta a készülékbe, majd miután kinyomta a telefont, az asztalon fekvő toll után nyúlt.

Bertold megérezte a veszélyt, és mielőtt a Helytartó felkattintotta az íróeszközt, ő végigsimult a szőnyegen, egészen a legalsó szövetszálak rejtekébe. A por nehéz szaga irritálta a csápjainak érzékeny idegvégződéseit.

A közönséges örökírónak álcázott árnyblokkoló villódzó fényét első körben elkerülte. Bertold egy apró szőnyegrésen át a padló felé szivárgott. Ha eljut a fedett vázáig, akkor a tető alatt menedéket találhat az energiablokk ellen.

Bertold rendületlenül kúszott a fal felé a szőnyeg nyújtotta biztonságos zónában. Tavaly ilyenkor precízen felmérték a lehetőségeiket és egy év alatt tökéletesen kidolgozták a stratégiát.

Bertold óvatosan kinyújtózott a váza felé. Odakintről felsírtak a kavicsok. A suttogó szél meglebbentette a hosszú fehér függönyöket. A kattanás az asztal felől Bertold részecskéibe mart, mintha harangok kolompjai zendültek volna, minden idegvégződését forrón hullámzó fájdalom járta át. Vonaglott a kíntól.

– Most pontosan miről van szó, Bertold? – szegezte neki a kérdést a Helytartó. – Szövetkeztek az árnylények a Birodalom ellen? Így történt? – A csapda lassan körbezáródott Bertold körül, és vonszolta közelebb az árnyát a Helytartóhoz. – Mióta idehelyeztek minket, ennek a borzalmas körzetnek az élére, azóta számtalanszor figyelmeztettük a Birodalmat, hogy közveszélyes vagy. Mindig sejtettük, hogy lepaktáltál a testrablókkal.

A vonyítás erősödött. Odakint fájdalmasan szűköltek a fenevadak. Kiabálás, dulakodás rezgéseit sodorta befelé a szél, mintha egy erősebb földrengés rázta volna meg a szobát. A Helytartó felkapta a fejét.

Egy rövid időre megfeledkezett a tollról, felemelte az ujját a kapcsolóról. Bertoldot elengedte a csapda.  Előbb füstként oszlott szét a szobában, majd fokozatosan egyre masszívabb alakká formálódott.

Mielőtt a Helytartó újra rányomott a gombra, Bertold nyílként előrevetődött, körbefonta az örökíró cirádás burkolatát, kirántotta az árnyblokkolót a Helytartó kezéből.

Az ajtó kivágódott és egy osztag Birodalmi békefenntartó özönlött a szobába. Bertold megmerevedett, mint, akit befagyasztottak egy fridzsider jégbörtönébe.

Honnan került elő ennyi katona? Hiszen a Birodalom hazahívta őket az anyabolygóra. Napokkal ezelőtt kivonultak, Bertold a saját árnyával követte az útjukat a körzet Titkos kertjéig.

Ágnes cikázott be a békefenntartók között. Bertold fellélegzett, olyan hirtelen érte a megkönnyebbülés, hogy megtántorodott. Mint amikor egy hatalmas aszteroida csapódik a sivatagba, és miután leülepszik a por, megnyugszik a táj, Bertold ugyanúgy lélegzett fel.

– Ágnes!

Féltette a kis árnylányt, hogy valami bajba keveri magát, és végül ő jött a megmentésére. Biztos testrablók foglalták el a birodalmi békefenntartók testét, és jöttek segítségére Ágnes vezénylete alatt.

Ágnes. A megmentője.

Az árnylány összetömörödött, előrelendült, egyenesen a földre koppanó tárgy után vetette magát már-már elérte az árnyblokkolót.

A Birodalmi békefenntartók előretartott árnyblokkolóval vették körbe Bertoldot és zárták be a kört körülötte.

– Kivégezni! – ordította a Helytartó.

Bertoldba akkor csapott bele a felismerés, mint egy száguldó nyíl hegye, úgy sebezte meg a lelkét.  Ágnes hozta ide a békefenntartókat.

Bertold a plafonig emelkedett, majd meredek zuhanásban beleszállt az egyik nagydarab férfi testébe. Nem fogja olyan könnyen megadni magát.

Élete első testfoglalása meglehetős kínokkal járt. Árnylénye kelletlenül kötöttnek érezte a test korlátait, nehezen találta az összhangot. A Birodalmi békefenntartó teste erőteljesen tiltakozott, amikor Bertold végre rátalált a testirányító központjára, és fodrozódó hullámokat bocsátott ki.

Ágnes megragadta a karját:

– Ha irányítani akarod, viselkedj természetesen, ugyanúgy, mintha önmagad lénye lennél. Hiszen az is vagy!

Az érintéssel Ágnes tudásának egy része átáramlott Bertold részecskéibe.

– Elárultál – hörögte Bertold a test közvetítése által.

– Nem hagyhattam, hogy félelemben tartsátok az embereket!

– Hogy tehetted, Ágnes?

– Bertold a felkelést csírájában fojtottuk el. Egyetlen Titkos kert égett az egész Birodalomban, hogy elaltassuk a legkisebb gyanút is, ami ébredhetne benned.

Bertold összeroskadt. A test, amit elfoglalt koppanva esett térdre a szoba közepén. Fejét a tenyerébe hajtotta. Hol rontotta el? A szabadság. A szerelem. Minden elveszett egy szempillantás alatt. A torkába mart a bánat, valami csípte a szemét, mint amikor árny részecskéi egy marék kiömlött fekete borsba tévedtek.

Árnyblokkoló rángatta elő a békefenntartó testéből Bertold árnyát. Tépte, szaggatta, mígnem apróra zsugorították és egy üveggömbbe zárták. Ágnes nélkül már nem kívánta a szabadságot, nem vágyta az életet.