Örökség
1.
– Mondd meg neki,
semmiképpen ne menjen vissza abba az elátkozott városba – hörögte a bácsi
utolsó szavaival Nórának a halálos ágyán.
A kórház fertőtlenítő
illata sem nyomta el teljesen az öreg felől áramló, mindent átható, szúrós ammóniaszagot.
Bekúszott Nóra orrába. Egy idő után a torkában érezte. Émelygett a gyomra tőle.
Zsolt nem tudott
visszajönni londoni tárgyalásáról. A férfi Nórát kérte meg, legyen a bácsikája
mellett, amíg ő nem tud. Egyikük sem gondolta, hogy az öreg éppen akkor adja
fel a küzdelmet.
Most pedig Zsoltnak
vissza kell mennie szülővárosába elintézni elhunyt nagybátyja hagyatékát.
Nórában ott mocorogtak ezek az utolsó szavak, de nem akarta feleslegesen
idegesíteni a férjét emiatt, Zsolt enélkül is éppen elég zaklatott volt, napok
óta alig aludt. Órák hosszat forgolódott mellette az ágyban, Nóra rendszeresen
felriadt a mocorgásra.
A doktornő erősebb
gyógyszereket írt fel neki, azok helyett, amiket Zsolt eddig szedett. A férfi
nem tudott feldolgozni néhány gyerekkori traumát, ezért igen erős szereken élt,
mióta Nóra ismerte. Zsolt alig beszélt a múltjáról. Gyűlölte a gyerekkorát. Az
apja molesztálta, az anyja pedig mindezt tűrte. Azt mondta, ha nincs a
nagybátyja, akkor sosem válik rendes emberré. Neki köszönhette a mostani,
rendezett életét.
Az asszony összetekerte
az esőkabátokat, mielőtt betette a levendulaillatú bőröndbe, felpillantott.
Zsolt egy mozdulattal behúzta a zipzárt a sporttáskáján.
– Ne pakolj sok cuccot.
Kizárólag két napra megyünk.
Zsolt mogorva rosszkedve
átragadt Nórára.
– Fogjuk fel úgy, mint
egy könnyed, nyári kikapcsolódást, drágám. Gondolj arra, a gyerekek mennyire
élvezik majd a kisvárosi hangulatot.
Zsolt felmordult,
segített Nórának lecsukni a bőröndöt.
– Hagyományozhatta
volna mindenét egy jótékonysági szervezetre. – Lerogyott a franciaágy szélére,
a tenyerébe hajtotta a fejét. – A daganatos betegek javára, vagy valami
öregotthonnak.
Nóra mellé ült,
átölelte a férjét, gyengéden simogatta a hátát.
– Megteheted te is, ha
ezt szeretnéd.
Zsolt bólintott,
megszorította Nóra kezét. Szemében megtört a fény. Az utóbbi hetekben
megszaporodó szarkalábak és a táskák a szeme alatt jelezték éjszakai vívódásit.
– Könnyebb lenne, ha
nem kellene leutaznom, és még jobb lenne, ha itthon megvárnátok.
– Ugye nem gondolod, hogy
éppen most hagylak magadra?
– Legalább a gyerekeket
küldjük el az anyádhoz.
– Nyári szünet van, ha
úgyis kénytelen szabadságra kényszerülünk, szeretném velük tölteni az időt.
Figyelj rám, drágám, tudom, kellemetlen és szomorú ez az egész, de hidd el,
együtt könnyebb lesz. A gyerekek elvonják a figyelmedet!
– Legyen igazad! –
Zsolt elengedte a kezét, felállt. – Szükségem van egy pohár italra lefekvés
előtt. Töltsek neked is?
Zsolt sosem számított
nagyivónak, Nórát mégis aggasztotta az utóbbi hónapokban, az, hogy a férje
minden este legurított egy-egy pohárkával a gyógyszereire. A nő megrázta a
fejét, nem kéne erre gondolnia, mindenki másképp dolgozza fel a gyászt. Inkább
felállt, hogy megnézze a gyerekeket.
Megreccsent a parketta
a talpa alatt, ropogtak a bútorok az folyosón. Nóra nem fordított figyelmet a
mindennapos hangokra. Csendesen nyitott be Lina szobájába. Az ágy mellett
halványan világított az éjszakai fény, a plafonon fluoreszkáló csillagok adtak
halvány világot. Az ágy támlájánál, a kislány feje felett álomfogó függött. A
színes fonalakkal átszőtt keretet tarka tollak díszítették. Linát születése óta
gyötörték rémálmok. Az álomfogót Zsolt nagybátyjától kapták. Nóra nem hitt ősi
varázslatokban, de tény és való, mióta kifüggesztették, azóta a gyerek egyszer
sem riadt fel éjszakánként sikoltozó rémülettel.
A kislány lerúgta
magáról a takarót álmában, mézszín, göndör fürtjei izzadtan tapadtak a
homlokához. Nóra elsimította a haját, Lina édes, eperillatú lehelete arról
tanúskodott, valóban megmosta a fogacskáit lefekvés előtt. Óvatosan egy puszit
nyomott a rózsás arcra, megigazította a paplant.
Robi szobájának ajtaja
alól fénycsík szűrődött ki. Nóra a karórájára nézett és határozottan benyitott.
A szobában hűvös légáramlat borzongatta meg.
– Régen aludnod kéne –
szólt rá a fiára keményen.
A gyerek nem reagált.
Az íróasztalánál ült és erőteljesen püfölte a billentyűzetet. Fülén
fejhallgató, kócos fürtjei a homlokába lógtak, az arca vicsorgó grimaszba
torzult.
Nóra odament hozzá,
lekapta Robi fejéről a fülest.
– Mars az ágyba!
Robi nem nézett felé,
megbabonázva meredt a képernyőre, kattogott az egér.
– Nyári szünet van! –
vakkantotta.
Nóra az ablakhoz
sétált, ellenőrizte, jól zár-e. A redőny szorosan leeresztve. Vajon honnan jön
ez a hűvös levegő? Megpördült, keresztbe tette a kezét a mellkasa előtt.
– Ez akkor sem jelenti
azt, hogy hajnalig játszhatsz!
– Mindjárt megnyerjük
ezt a game-et. Most nem hagyhatom itt!
– Robi! Fél tizenkettő
van! Holnap korán kelünk, ha reggel álmosan morogsz, ígérem neked, leöntelek
egy pohár vízzel.
– Oké, Anya! – Nóra
sejtette, a gyerek fel sem fogta a szavait. Örült, hogy a régi, vidéki házban
nincs internet, remélte, így Robi több időt tölt a szabadban, talán megszabadul
a játékfüggőségétől erre a két napra.
– Tíz perc múlva
visszajövök, ha nem leszel ágyban, kikapcsolom a gépet. Nem érdekel, hogy
kizárnak a játékból!
Robi már visszarántotta
a fejére a fülest, diadalmasan felkiáltott, nyilván egy szót sem hallott abból,
amit Nóra mondott neki.
A nő a szekrény egyik
polcárára támasztott hőmérőhöz lépett. Összehúzta a szemét. Talán fáradt, azért érzi a ténylegesnél
sokkal hűvösebbnek a szoba levegőjét.
Reggel szemerkélő esőre
ébredtek. Szürke, lucskos idő, kellemetlenül hideg köszöntött rájuk.
Lina az anyja karjában szunyókált,
miközben Nóra próbálta óvatosan lehozni a lépcsőn, hogy ne ébredjen fel. Robi
ásítozott, undorral nézte a küszöbön a fekete madár tetemét.
– Az a rohadt macska
nem bír magával – öklendezett.
Nóra elmesélte neki
egyszer, hogy a macskák ilyen módon kedveskednek a gazdáiknak. A szomszédban
lakó öreg kandúr időről-időre ehhez hasonló ajándékokkal lepte meg őket, csupán
azért, mert Lina olykor megsimogatta.
Az apró szárnyas
szürkés, nyálkás belei véresen kifordultak a lépcsőkre, néhány toll megtépázva
hevert szanaszét körülötte.
Zsolt átlépte, mást
nemigen tehetett, két bőrönddel a kezében, utazótáskával a vállán.
– Robi, figyelj a
szádra! – Miután a gyerek feleselve, álmosan morogva visszaszólt Zsolt
felemelte a hangját. – Takarítsd el az útból Mirci mai ajándékát!
– De Apa! Ez undorító!
Zsolt nem ismert
irgalmat.
– Egyedül a te kezed
szabad. Tudod, hol a söprű és a lapát!
– Mi a francért nem
takarítja el annak a dögnek a gazdája? – dühöngött a gyerek. Ennek ellenére
csapkodva, dérrel-dúrral visszament a lakásba, utálkozva tette, amire az apja
kérte.
Két órás hajnali
kocsikázás után érkeztek meg. Az ablaktörlő monoton ütemre járt, fénylett az
úttest, hatalmas tócsák éktelenkedtek szerteszét. A kisváros – talán az esőnek
köszönhetően – meglepően kihaltnak tűnt. Forgalom alig, emberek elvétve
akadtak. Robi fülhallgatóval a fülében bámult ki az ablakon, Lina nyöszörögve
ébredezett mellette.
A ház egészen a község
másik végében, távol minden egyéb épülettől, a folyó közelében, a töltés
mellett árválkodott. Elhagyatottnak tűnt. Ötszáz méteres körzetben csupán a
természet vette körül. Kopár sziklák, égbenyúló csupasz fák, szürke avar.
Életnek semmi nyoma. Amíg a szem ellátott egyetlen zöld fűszál, falevél vagy
virág sem mutatkozott. Mindennek a búskomorságára rátett egy lapáttal a kocsi
tetején kitartóan kopogó eső.
Nóra az autóból nézte a
házat körülvevő, átláthatatlan kerítést. Pontosan úgy festett, mint egy masszív
várfal. Eltakarta az épületet a kíváncsi szemek elől, csupán a tető szürke
mohával belepett cserepei bukkantak ki mögüle. A kapun fekete tábla, megfolyt
vörös betűkkel: „Isten szent nevében, távozz!”
– Ez mekkora! – Robi előrehajolt a hátsó
ülésen. – Nagyon állat!
2.
Lina érdeklődve nézte a
vörös betűket, majd, amikor hátulról fényszórók világították be az ablakot,
kíváncsian megfordult. Piros bogárhátú autó parkolt le mögöttük. Aprótermetű,
vékony lány ugrott ki belőle és szaladt oda egy piros esernyővel a kocsijukhoz.
Fehér, bokáig érő kabátot viselt.
Lina követte a
tekintetével. A szülei nem vették észre a lányt, aki amint megérkezett,
megkocogtatta a vezetőülés melletti ablakot. Az apja nem reagált. Ő is a táblát
bámulta. Talán ezért nem hallotta a kopogást.
– Apa, engedd le az
ablakot! – kérte Lina, hogy segítsen a lánynak.
Az apja hátrafordult,
szó nélkül rányomott a gombra, félig leereszkedett a két első ülés melletti
ablak. Hideg nedvesség áramlott a kocsi belsejébe.
A fiatal lány tekintet
összeakadt Lináéval. Rámosolygott. Kedves, szelíd mosolya beragyogta a teret
körülötte.
– Erika vagyok –
mutatkozott be vékony, cinegehangon. – Én takarítottam a bácsi házát. Sajnálom
a kellemetlenséget. Sajnos a rendőrség sem tud mit tenni ellene, mivel anyagi
kárt nincs, nem állíthatnak őrt a ház elé. Mindenesetre sűrűbben járőröznek
errefelé.
– Mi van odaírva? –
kérdezte Lina kíváncsian.
– Üdvözlés – válaszolta
Apa azonnal.
– Talán ártalmatlan
tréfa– suttogta Mami. Lina nem tudta, mi az, hogy ártalmatlan. Az a vérhez
hasonlító felirat kimondottan nyugtalanító hatást keltett.
– Ki tette ide?
– Valószínűleg helyi
suhancok.
Erika Lina felé
bólintott.
– Egy helyi szekta.
Ördögűzőknek képzelik magukat, de igazán nem bántanak. Ha valóban találkoznának
a Gonosszal, hidd el, menten összepisilnék magukat!
Lina felkacagott ezen a
kifejezésen. Tetszett neki Erika könnyedsége.
Apa kiszállt a
kocsiból, tenyerét a nadrágjába törölte.
– Folytassuk inkább
odabent! Kezében megcsillant a nagy rézkulcs. Lina biztos volt benne, hogy
Erika hozta el nekik.
Mami felemelte Linát, a
karjába szorította. Olyan jó Mami szaga volt. Lina odabújt hozzá, amíg Apa
elfordította a kulcsot a zárban. Akadozott. Apa morgolódott.
– Ráférne egy olajozás
– állapította meg végül, amikor a kapu csikorogva kinyílt. A szél feltámadt,
esőt hordott magával, süvített. Mami megborzongott. Ráhúzta a kapucnit Lina
fürtjeire.
Ahogy beértek a kertbe
Apa hangos dörgéssel bevágta mögöttük a kaput, ráfordította a kulcsot. Lina
nyugtalanul forgatta a fejét. Bent vannak. Bezárva a kerítés mögé.
A kertben térdig ért a
gaz, a bokrok elterpeszkedtek, egymásba kapaszkodtak. Tűrték, hogy a szél
cibálja az ágaikat és a leveleiket. A fák lombján kopogott az eső. Sok fa állt
össze-vissza mindenfelé. Magasak, vastag törzsekkel; apróbbak, göcsörtös,
csontos ujjakhoz hasonlító, felfelé kapaszkodó ágakkal.
Végigsiettek a mohos
járda régi kövein. Mami óvatosan lépkedett, meg-megcsúszott. Előtte Apa kissé
bizonytalanul ingott. Robi pedig úgy csúszkált a hátuk mögött, mintha jégpályán
siklana. Lina lábai Mami dereka köré kulcsolódtak. Árnyak leskelődtek a bokrok
közül. Figyelték őket. Némelyek álltak, többen mozgolódtak, feléjük indultak.
Sötét, szürke, fekete, füstszerű körvonalak nyomakodtak, suttogtak félelmetes
szavakat.
Lina ujjacskái Mami
vállába vájtak.
– Menjünk haza! – Mami
nem válaszolt azonnal. Lina hangjában sírásba forduló remegés bujkált. – Sokan
vannak!
Mami megsimogatta a
hátát.
– Csukd be a szemed,
kincsem!
– Akkor is hallom őket!
Az anyja magához ölelte.
– Odabent a házban
biztonságos. – Erika arca ragyogott. Az árnyak megtorpantak, morogtak ugyan, de
nem jöttek tovább utánuk. – Nem mernek bemenni, gondoskodtam róla! Testet
kellene szerezniük, ahhoz, hogy egyáltalán bemerészkedjenek.
Lina odahajolt az anyjához
és a fülébe suttogta.
– A házban biztonságos.
– Igen kicsikém! Minden
rendben lesz! Mindjárt odaérünk, beszedheted a gyógyszereidet.
Lina nem szerette a
tablettákat. Keserűen tapadtak a szájpadlására, lelassult tőlük a külvilág. A
gyógyszer nem engedte, hogy lássa az árnyakat, hallja a hangokat. Azért ő
tudta, hogy ott vannak és a jelenlétük úgy sokkal félelmetesebb. Ezért kapott
egy másik gyógyszert is, hogy ne féljen.
– A fene ezekbe a
rohadt macskákba! – Robi élesen káromkodott. Mami nem szerette, ha csúnyán
beszélt, de Linát mulattatta.
– Vigyázz!
Apa figyelmeztetése
elkésett. Mami megcsúszott, ha Apa nem ragadja meg a karját, elesik Linával
együtt. A kislány lenézett Mami válla felett a küszöbre. Az anyja telibe
taposott valamit. Véres húscafatok, tépázott fekete tollak maradtak utána.
Robi fújjogott.
Mami letette Linát az
előszobában. A cipője orrán friss vér. Felemelte a lábát, öklendezve figyelte a
véres belet, ami a recékbe tapadt némi fekete toll társaságában. A falba
kapaszkodott és Apa felé nyújtotta a lábát.
– Vedd le rólam! –
kérte rekedten.
Lina tágra meredt
szemmel bámulta, hátán végigfutott a hideg. Mami cipőjének talpán ott lógott a
széttrancsírozott madártetem. Lina gyomra görcsbeugrott.
Apa tompa puffanással
dobott le mindent a kezéből, lerángatta Mami cipőjét.
– Jól vagy?
Mami nagy levegőt vett.
– Ez most mi volt? –
kérdezte sírós hangon.
– Valószínűleg egy
macska tette a küszöbre.
– Pont, mint otthon? –
hitetlenkedett Robi.
– Fiam, a macskák
mindenhol egyformák!
Lina felnézett, a
hatalmas előtérből széles falépcső vezetett az emeletre, masszív, faragott
korlát futott végig a lépcsősor mellett. Odalent a bútorokat fehér lepedővel
borították be. Keserédes illat terjengett. Linát leginkább arra a kanalas
gyógyszerre emlékeztette, amit akkor szedett, amikor télen sokat köhögött.
– Pontosan ugyanolyan,
mint… – Apa elhallgatott. Vajon mit akart mondani? Olyan, mint micsoda? Ám Apa
nem folytatta. A farmerja zsebébe süllyesztette a kezét, összeráncolta a
homlokát. Röviden köhintett.
– Valóban gyönyörű –
felelte Mami – Biztos, el akarod adni?
Apa összeszorította a
száját, bólintott.
Mami felhajtotta az
egyik lepedő alját. Egy fiókos komód bukkant elő alóla. Az anyja végighúzta
mutatóujját a tetején. Vékony csíkot rajzolt a finom porra.
– Az egész napom rá fog
menni a takarításra – jelentette be. Lina Erikát kereste, de nem találta sehol.
Vajon mikor mehetett el? Miért nem köszönt el tőle?
Robi egyenesen
feltrappolt a lépcsőn. Lina óvatosan követte, kis kezével a korlátba
kapaszkodott, minden lépcsőfokon egymás mellé helyezte a lábacskáit, mielőtt
továbbindult a következőre.
3.
Nóra figyelte, ahogy
Lina óvatosan felmászott a lépcsőn. Úgy tűnt, bent a házban a gyerek
megnyugodott kissé. A sporttáskára siklott a tekintete. A gyógyszer.
Nóra kihalászta a táska
egyik rekeszéből az orvosságos dobozt, és elindult felfelé a gyerekek után.
Minden lépése alatt sírtak, recsegtek a deszkák. Szerteszét kisebb-nagyobb
halomnak tűnt a szürkésfehér lepellel letakart berendezés. A házat belepte a
nehéz porszag, a régi bútorok, koszos szőnyegek bűze. Bárhogy szakad az eső
odakint, alapos szellőztetésre lesz szükség.
Odafenn gyerekek a
nagyszobához tartozó tágas teraszon álltak. Az eső dörömbölt az erkély műanyag
tetején. Robi a ház végében futó folyót bámulta. Nóra most döbbent rá, mennyire
közel van a víz. A hátsó kertkapu egyenesen a homokos partra vezetett. Onnan
csupán néhány lépés a folyó.
– Anya, nekem miért nem
meséltél soha olyan izgi történeteket, mint Linának? – kérdezte Robi. Nóra
megtorpant az ajtóban. Pontosan ugyanabból a mesekönyvből olvasott Linának is,
mint egykor Robinak. – Amiben sikoltoznak, sírnak, meg véreznek.
Nóra szíve
összeszorult. Otthon hagyták az álomfogót. Talán a kislányt megint rémálmok
gyötörték a kocsiban, arról mesélhetett Robinak. Lina a terasz korlátjába
kapaszkodott, a vékony léceken át bámult kifelé.
– Sokan jönnek felfelé
a folyótól – suttogta. – Készülnek.
Nóra lehajolt a kislányhoz,
átölelte a derekát.
– Senki nincs ott,
kicsikém. Az eső elmossa az árnyékokat, azt látod.
Robi elvigyorodott.
– Ugyan mire készülnek?
– Nem tudom. – Lina
felnézett, szemében rémület. – Vért akarnak. Fájdalmat akarnak. Életet
követelnek. Nem jó ez a ház. Mami, menjünk el innen!
Nóra leguggolt a
kislány elé, magához szorította. Bárcsak tudná, honnan talál ki ilyen rémületes
dolgokat? Bármit megtenne azért, ha széppé változtathatná gyerekes fantáziáját,
ha tündérekkel népesíthetné be kicsiny világát.
– Holnapután
hazamegyünk! Gyere, szedd be a gyógyszereidet!
– Mami! – Lina hangja reszketett.
– Most menjünk haza!
Zsolt az egész napot
távol töltötte, amíg Nóra a takarítással foglalatoskodott, hogy elviselhetővé
tegye a szobákat. A fürdősszobai csapokat bizonyára régen nem használták.
Csikorogva, nyöszörögve fordultak el, barnásvörös, rozsdás, piszkos vizet
köpködtek magukból. Nóra vagy fél órát folyatta, mire úgy ítélte, eléggé
kitisztult ahhoz, hogy használni lehessen. Ennek ellenére, forralás nélkül a
fürdést sem kockáztatta meg benne. Kész szerencse, hogy csak egy éjszakát
kényszerülnek itt tölteni. Egyáltalán nem az a kellemes kikapcsolódás várt
rájuk, mint ő azt eltervezte.
Lefekvéskor Linának
tündérekről, csillagokról, csodálatos világokról mesélt, amíg a kislány
elaludt. Nóra fáradtan esett be az ágyba. Zsolt az ölébe ejtette a könyvét, a
homlokára tolta a szemüvegét és átölelte.
– Sajnálom, hogy ennyi
energiádat elveszi ez az egész. Ígérem, ha ennek vége, elutazunk egy hétre
valami rendes, tiszta, tengerparti szállodába.
Nóra odabújt a férje
karjába, a mellkasára hajtotta a fejét. Jólesett elveszni az ismerős
meghittségben.
– Alig várom, hogy
végre kiszolgáljon valaki – ismerte be bágyadtan. Lecsukódott a szempillája,
elmosódottan hallotta Zsolt válaszát, de nem fogta fel a szavak értelmét.
Elnyomta a fáradtság.
Lina sikolyára riadt
fel. Azonnal kipattant a szeme, felült, fülelt. A házban néma vaksötét csend.
Az eső ütemesen kopogott a tetőn, csobogott az ereszen. Zsolt nyugtalanul
dobálta magát az ágy másik végében, nyöszörgött álmában. Nóra az éjjeliszekrényen
álló lámpa kapcsolója után kutatott. A szoba gyenge fénybe borult. Árnyékok
táncoltak a falakon.
A nő odahajolt
Zsolthoz, próbálta felébreszteni, amikor Lina újra sikoltott. Nóra kipattant az
ágyból, felrángatta az ajtót, végigszáguldott a folyosón, lélekszakadva esett
be a kislány szobájába. Rácsapott a villanykapcsolóra, a sötétség helyét
átvette a fény.
Lina az ágyában ült,
csukott szemmel, levegő után kapkodott, apró ökleivel a takarót markolászta.
Nóra melléugrott. Rázta, hogy felébressze.
4.
Másnap verőfényes nyári
nap köszöntötte őket. Madarak csiviteltek a kerti fákon. Nóra úgy tervezte,
hogy kimennek a gyerekekkel a városba, amíg Zsolt intézkedik. Az idő kedvezett
a sétához, felfedezhetnék a környéket. Viszont délelőttre Lina belázasodott, és
Nóra jobbnak látta, ha itthon maradnak. Zsolt magával vitte az egyetlen
kulcsot.
A kislány rosszul aludt
az éjjel, hiányzott az álomfogója. Miután Nóra maguk közé vette az ágyba a Lina
már nem riadt fel, viszont folyamatosan rúgkapált, nyöszörgött. Éppoly
nyugtalan álmai lehettek, mint az apjának. Nóra elgondolkodott azon, vajon
lehetséges, hogy mindketten ugyanabban a rémálomban jártak?
Lina, miután beszedte a
gyógyszereit, jobban lett. A veranda mellett álló nagy diófa egyik alsó, vastag
ágán kucorgott a képeskönyvével. Nóra elég biztonságosnak találta, pontosan úgy
nézett ki, mint egy széles, kényelmes pad, a levelei súrolták a magasra nőtt
füvet.
Robi most ott ült a
húga mellett, a könyvből mesélt neki, amikor a kicsi megkérte. Internet
hiányában a fiú unatkozott. Délelőtt a burjánzó fűben hasalt a regényével, amit
magával hozott erre a néhány napra, ebéd után eltört néhány botot az udvarban
álló fák vastag törzsein, végül Lina mellett kötött ki.
Zöldelltek a fák, a
bokrok, a virágok színpompás illata idehívta a bogarakat, zümmögés, döngicsélés
töltötte be a kertet. Nóra a nyitott konyhaablakból el-elkapta a hangfoszlányokat
a gyerekek irányából.
Meglebbent a függöny,
játszott vele a szél. Kintről egyre erőteljesebben zörögtek a levelek, az ágak
egymáshoz csapódtak, valahol a távolból megreccsent az ég. Nóra kidugta fejét
az ablakon. A víz felett fekete felhők gyülekeztek, gyorsan sötétedett.
Lina szaladt be a
mesekönyvével.
– Megint itt vannak! –
sikoltotta lélekszakadva. – Sötétet csinálnak!
Nóra beparancsolta
Robit a házba, és a koradélután ellenére felkapcsolta a lámpákat, mivel Linát
nyomasztotta a sötét.
A gyerekek a nappaliban
levetették magukat a kanapéra, bekapcsolták a tévét. Lina kedvenc rajzfilmje
ment az egyik csatornán. Kérte Robit, hogy azt nézzék. A bátyja az asztalra
dobta a távirányítót, keresztbe fonta karját a mellkasán, de nem ellenkezett.
A szél felerősödött,
rángatta az ablaktáblákat, cibálta a faágakat. A falak úgy recsegtek, mintha
össze akarnának roppanni. A fények villóztak a fejük felett, a tévé képernyője
szemcséssé, sustorgott, majd szétrobbant az asztalkán. Lina sikoltozott, Robi
maga elé kapta a karját.
– Mi a fene volt ez?
Nóra odarohant, a
szétszóródott szilánkok nem találták el a kanapét. A gyerekeknek nem esett
bántódása. Nóra sebtében összeszedte töredékeket.
– Kicsim, keresd elő a
kedvenc mesekönyvedet, amíg én felszaladok.
Az egyik fa ágai elérték a tetőt, karistolták
a cserepeket. Nórának a hideg futkosott a hátán tőle. A kislány szája
legörbült, tágra nyílt szemében könnyek jelentek meg.
– Nem akarok nélküled
itt maradni! – Elkapta Nóra pulóverét, abba kapaszkodott.
– Itt a bátyád is. –
Nóra a fiára nézett, miközben lefejtette magáról a kislány ujjacskáit. Robi a
kanapé díszpárnái alatt matatott, egyelőre nem zavarta a vihar. – Hozok néhány
gyertyát, hogy ne maradjunk sötétben.
Reccsent az ég. Robi
felkapta a fejét.
– Nem találom a
felfedezős könyvemet! – Leugrott a díványról, maga után rántott néhány párnát,
hasra vágta magát a szőnyegen, bekémlelt az ágy alá. – Linának biztosan
tetszene, ha mesélnék neki, akkor tuti nem félne!
– Robi, figyelj a
húgodra. Azonnal visszajövök. Maradjatok a kanapén.
Nóra felszaladt az
emeletre. Mielőtt lehúzta a nagyszobában a redőnyt, megállt egy pillanatra.
Kövér esőcseppek csapódtak az ablakra elszórt koppanásokkal. A folyó felől
lilás, fekete, tömör felhők sűrűsödtek. Teljesen besötétedett, mintha hirtelen
az éjszaka szállt volna rájuk, csupán elmosódott körvonalakban látszottak
odalent a fák. Az ágakat rángatta a szél, a folyó elképesztően magas hullámokat
vetett.
A szél a roló alá fújt,
beragadt a gurtni. Nóra rángatta, nem engedett. Úgy dörgött felettük, mintha
ketté akarna repedni az ég, villámok cikáztak, egy pillanatra fénybe vonták a
kertet, az elkanyarodó folyót. A magasba csapó, tarajos hullámok arcokat
rajzoltak. Fuldokló, kínlódó arcokat. Nóra gyomra görcsbe rándult. Egy
szempillantás idejéig tartott az egész, majd újra sötétségbe borult minden. A
szél süvítésében sikolyokat, zokogást hallott. A következő villámlás szinte
azonnal követte az előzőt, Nóra mielőtt felfoghatta volna a rettenetes látványt
a gurtni végigszántotta a bőrét, a redőny lecsapódott. Felhorzsolt bőrén vér
serkent. Felkapta az ágyon felejtett koszos zoknit, és a tenyerébe szorította.
Nóra a bőrönd aljából
elővette a vastag, fehér gyertyákat. A lámpák kettőt pislogtak, azután
kialudtak. Odalentről Lina felsikoltott.
A bejárati ajtó dörögve
bevágódott. Nóra megrettent. Mi történik odalent? Lina torkaszakadtából
ordított. Visszaverték a falak a hangját.
– Jövök már, kicsim! –
Erőt adott a lábainak a féltés. Nekiiramodott.
A lépcsőfordulónál
megbotlott, a gyertyák kiestek a kezéből, koppanva szanaszét gurultak. Nóra
megcsúszott az egyiken. A bokájába éles fájdalom nyilallt.
– A fene egye meg ezt
az egészet! – A korlátba kapaszkodott, összeszorította a fogait, a fájdalmat
gondolatai leghátulsó zugába száműzte. Minél előbb le kell érnie, megtudni, mi
történt odalent. Lina sikoltása abbamaradt. Nóra szaporábban vette a
lépcsőfokokat. Most sokkal jobban megnyugtatta volna, ha hallja a gyerek
hangját. Csend vette körül. Rettenetes, torokszorító némaság. Csupán a szaporán
kopogó eső hallatszott odakintről.
A kanapén megtalálta a
kislányt. Amint hozzáért, Lina újra sikoltozni kezdett.
– Én vagyok az! –
csitította és magához ölelte a remegő kis testet. – Nincsen semmi baj, édesem!
– suttogta a kislány fülébe.
Az eső kopogása
fokozódott. Nóra szeme apránként hozzászokott a sötétséghez. Lekuporodott Lina
mellé, magukra húzta a bolyhos takarót. A gyerek szipogott egy kicsit, Nóra
körülnézett a félhomályban.
– Hol a bátyád?
Az ajtó kicsapódott.
Nóra először azt hitte, a viharos szél tombolt ekkora erővel, de a nyílásban
megjelent egy hatalmas árny. Fejérő, ruhájából csöpögött a víz. Nóra hátrébb
csusszant a kanapén, ölében a kislánnyal. Magához szorította a gyereket, Lina
ujjacskái a karjába vájtak.
Gyenge fény villant a
sötétben.
Az árnyék ismerős
körvonalat vett fel. Zsolt a telefonjával világított, a haja a homlokára
tapadt. Becsukta maga után az ajtót, beljebb jött, a világító mobilt Nóra
kezébe nyomta.
– Minden rendben?
Lina a kanapé szélén
szipogott, Nóra most értette meg, hogy a bátyja nevét ismételgeti egyfolytában.
A nő kiegyenesedett.
– Robi! – szólította a
gyereket. Semmi válasz. Nóra megköszörülte a torkát. – Gyere elő!
Zsolt is felemelte a
hangját.
– Egyáltalán nem vagy
vicces, fiam!
– Itt hagyott –
suttogta Lina. Nórában egy pillanatra bennrekedt a levegő.
– Tessék?
– Itt hagyott – ismételte
a kislány remegő hanggal.
– Hová ment?
– Ki – mutatott a
kislány az ajtó felé. – A könyvéért.
Nagyot dörrent a fejük
felett az ég, fülsiketítő reccsenéssel ölelte körbe őket a vihar középpontja.
Lina összerezzent. A terasz felől csattanás, dübörgés, az ablakok beleremegtek.
Lina felsikoltott.
Zsolt az ajtóra meredt.
– Robi odakint van. – A
következő pillanatban már a kilincset szorongatta. – Meg kell keresnem! –
Mielőtt kinyitotta az ajtót, visszanézett rájuk. Az szája széle megrándult. –
Maradjatok a házban!
Nóra hosszan bámult a
csukott ajtóra, hallgatta az orkánszerű szél bömbölését. A falakhoz vágódott,
ott megtört a hangja, majd újra felerősödött.
– Mami, nem kapok
levegőt. – Nóra felkapta a fejét, torka összeszorult, lenézett a kislányra a
telefon éles fénye mellett. – Nagyon szorítasz.
Nóra eddig észre sem
vette, milyen erősen ölelte a gyereket. Engedett a szorításán.
– Ne haragudj,
kicsikém!
Lina a mellkasára
feküdt, csendesen szuszogott.
– Hallod? – kérdezte
vékonyka hangon. – Olyan, mintha valaki sírna.
Nóra félretolta a
kislányt, nyugtalanul felült. A szél zokogása nyöszörgéssé alakult.
Elkeseredett, fájdalmas vinnyogássá. Hol van Zsolt ilyen sokáig? Nem akkora ez
a kert, hogy a gyerek eltűnjön benne.
– Kinézek egy
pillanatra.
– Ne menj ki közéjük! –
kérte Lina reszkető hangon.
Nóra lehajolt, a kicsi
szemébe nézett.
– Rögtön visszajövök!
– Ne hagyj itt egyedül!
– Amíg idebent maradsz,
nem eshet bántódásod!
A gyerek kezébe nyomta
a világító telefont, mielőtt elindult. A verandán megtorpant. A ház sarkában
álló fa – amin nemrég a gyerekek üldögéltek – dőlt ki, okozta azt a borzalmas
hangzavart. Lombja elállta a kertbe vezető utat.
– Robi! – ordította
bele a szélbe Nóra. A hangját elvitte a vihar. – Zsolt! Merre vagytok?
Nóra egy pillanat alatt
bőrig ázott, rázta a hideg, az arca égett, a keze remegett. A szél süvítése, az
esőcseppek ütemes koppanásai bekúsztak a hallójárataiba, elnyomtak minden más
hangot, alig látott a szakadó esőben.
Nóra megcsúszott,
elesett.
– Zsolt! – sikoltotta,
a tenyerére támaszkodott, a körmei felkaristolták a követ, ahogy újra
megcsúszott. – Robi!
Szakadatlanul
ismételgette, belefájdult a torka. Nem érkezett válasz a tornádóerejű pokol
tombolásában. Négykézlábra támaszkodott. A szél süvítésébe éles kacagás
vegyült, a kertben az vízfüggöny mögül sötét füstoszlop gomolygott. Egyre nőtt.
Nóra kitörölte a szemébe csorgó esőt, hogy jobban lásson.
A szürke massza felől
fájdalmas nyöszörgést hozott a vihar. Nóra a fia hangját vélte felfedezni benne.
– Robi!
A fal mellett
kapaszkodva feltápászkodott. Zsolt kínlódó üvöltését felé fújta a szél. Nóra
előrébb lépett, de visszasodorta egy viharos széllökés a sarokba.
A gomolygás az égig
nyújtózott, majd az egész visszahullott a bokrok rejtekébe. Megrázkódott a
föld. Nóra megingott, nekitántorodott a falnak.
Az ajtónyílásban, az
apja telefonjával a kezében megjelent Lina.
– Mami! – Nóra alig
hallotta a kislány vékonyka hangját a szél sírásától. – Robi bent van.
Nóra melléugrott,
elkapta Lina kezét, berohant vele a nappaliba.
– Hol? – nézett körül a
félhomályban. Előrángatta a kistáskájából saját telefonját, bekapcsolta rajta a
fényt. Körbenézett. – Nem látom.
Lina tágra nyílt
szemmel figyelte.
– Ott áll. A kanapé
mellett. – Nóra arra tartotta a telefonját. – Azt mondja, te nem láthatod.
Nóra szíve összeszorult
és kihagyott egy ütemet.
– Miről beszélsz,
kicsim?
Lina egy pontra bámult
a kanapé jobb karfája mellett.
– Jó helyen van, Mami!
Többé nem fog magamra hagyni, megígérte. Azt mondja, te most vigyázz rám! Azt
mondja, jön! Ide tart!
– Kicsoda?
– Ő!
– Kicsoda az az ő?
– Nem Apa.
Nóra kirohant a
viharba, mellbe kapta a szél. Sokkal erősebb, mint az imént. Nem engedte egy
tapodtat sem előrébb, hiába próbált a korlátba kapaszkodva előrejutni.
A veranda szélén árnyék
mozgott, hatalmasra nyúlt a felvillanó villám fényében. A felhők egyetlen
vékony hasadékának gyér fényében az árny a falon közelebb mozdult, Nóra szíve a
torkába ugrott. A rémkép sötéten kibontakozott a fal mintázataiból és testet
öltött.
– Nóra!
Zsolt cipője
nedves-sárosan cuppogott, arcát, karját, egész felsőtestét vér áztatta. A
hangja egészen mély, rekedt tónust vett fel. Nóra sosem hallotta még ezt a
hangot.
– Megsérültél? – Nem
értette, az ösztönei miért késztetik arra, hogy hátra lépjen, de hallgatott
rájuk, lassan befelé araszolt. – Hol van Robi?
A széllökés fokozódott,
a következő pillanatban berepítette a nőt a ház előterébe, majd rácsapódott az
ajtó.
Hol
van Robi? Kié az a sok vér Zsolton? Nem, nem nem! Ez nem lehet! Ez nem valóság!
Hol a fia? Ez egy
rettenetes, szörnyű álom, s ő fel fog ébredni! Hamarosan fel fog ébredni!
5.
Nóra arra eszmélt, hogy
Lina a kezét rángatja.
– Menjünk innen, Mami!
Erős széllökések rázták
az ajtót. Nóra ráfordította a kulcsot, éppen akkor, amikor odakintről valaki
lenyomta a kilincset.
– Ő az! – suttogta
Lina. – Nóra lemerevedett, a szíve felugrott a torkába. Felemelte a gyereket. –
Nem Apa… – lehelte Lina a fülébe, a lábait a dereka köré kulcsolta.
Ki az az ő? Ki az, aki
nem Apa?
Az ajtót valaki
döngette.
– Nóra! – A férfi
hangja egészen mély tónust vett fel. Karcosat. Idegent.
A nő hátrálva, az
ajtóra függesztett szemmel elindult a hátsó kijárat felé. Ki kell jutnia innen,
minél messzebb Zsolttól.
A dörömbölés erősödött.
Egy helyen beszakadt az ajtó léce. A következő ütés rést ütött. Zsolt arca
megfeszült, a száját vékony vonallá préselte össze, és a szeme zavarosan meredt
előre. Nóra hátát végigborzongatta a libabőr, égnek meredt a szőr a karján. Ő
az, mégis idegen. Rettegéssel töltötte el Nóra szívét.
Lina erősen
kapaszkodott a nyakába, a szíve lüktet, mint annak a kismadárnak, amelyik
tavaly esett ki a fészkéből, a régi otthonuk erkélyén. Nóra felemelte, hogy
visszahelyezze. Az a fióka reszketett ugyanígy, a mellkasából majd’ kiugró
szívvel.
Zsolt lassú léptekkel
követte Nóra minden mozdulatát. Amikor a nő lépett egyet hátra, ő pontosan
ugyanazzal a lábával, ugyanabban a ritmusban indult meg előre. A szemét mereven
Nóra arcára függesztette.
A nő egy pillanat alatt
mérte fel a helyzetet. Zsolt közel volt. Talán mégsem annyira közel, hogy ne
tudjon elmenekülni. Egyik karjával átölelte a gyereket, megpördült és
nekiiramodott.
Elérte. Ki fog jutni!
Ujjai a kilincsre feszültek. Zsolt előrelendült, egyik lapát tenyerét Nóra feje
mellé csapta az ajtón. Másik kezével megragadta, és maga felé fordította.
Egészen az arcába hajolt. A férfi bőrének illata megcsapta Nórát, kesernyés bűz
áradt belőle. Nem Zsolt! A férje nem lehet azonos ezzel a szörnyeteggel.
Lángolt a tekintete a nyilvánvaló dühtől, és visítva nevetett.
Nóra lecsúsztatta a
gyereket a földre. A kicsi az ujjait szorította, ő erővel taszított rajta
egyet.
– Fuss!
Lina egy pillanatot sem
várt. Nóra figyelte, ahogy beszaladt a konyhába. Talán sikerült kimásznia az
ablakon. Talán valamiképpen átjut a kerítésen.
– Tőle várod a
megváltást? – A férfi féloldalas mosolyra húzta a száját, az arca eltorzult, a
szemében őrült, könyörtelen szikra villant.
Zsolt egyik kezével az
ajtót támasztotta, a másikkal megragadta a nyakát. Nóra reszketett, szíve úgy
dübörgött a mellkasában, mintha kitörni készülne a bordái közül, a vér dobogott
a fülében. Egy csepp izzadtság elindult a halántékán lefelé. A férfi tekintete
lesiklott felindultságtól hullámzó keblére.
– Ki vagy te? –
kérdezte Nóra rekedten.
A férfi tenyere
végigsimított a nyakártól a melléig. Belemarkolt az egyik halomba, megszorította.
Nóra felsikoltott a fájdalomtól. A férfi felnevetett, nem engedett a
szorításán, a nő egészen biztos volt benne, ez az ember nem a férje.
– Ennek a háznak az ura
– válaszolta egészen mély hangon. A csípőjét nekilökte Nóra hasának,
odaszegezve ezzel az ajtónak, szabaddá téve a kezét. Egy pillanat alatt a nő
szoknyája alá nyomult. Nóra teljes erejéből összeszorította a combját.
– Eressz el!
– Ne türelmetlenkedj,
aranyom! – Végignyalta a nő arcát. – Hamarosan megváltalak. Esküszöm, az utolsó
pillanatig élvezni fogod!
Nóra egyik kezével a
férfi kutakodó ujjai ellen hadakoztak, miközben körmeivel belevágott a férfi
arcába. Ő mintha nem érezné. Felszisszent, de ugyanúgy nyomult előre. Nóra
becsukta a szemét. Ha kell, darabokban fogja kiharapni a férfi húsát ott, ahol
éri. Véget vet ennek a rémálomnak.
– Csak a holttestemen
át – sziszegett a férfi képébe. Az vigyorogva a szemébe nézett.
– Ahogy kívánod, Nóra!
– A nő mellét markolászó keze elindult felfelé, át a kulcscsontján a nyakáig. –
Ahogy kívánod!
A szája lecsapott a nő
ajkaira, nyelvével erőszakosan előre nyomult. Nóra harapott. Vér tolult a
torkába, fuldoklott. A férfi hörgött, kidülledt a szeme, hátrébb tántorodott,
mire a nő végre eresztett a fogai szorításán. Jókora vérkupacot köpött maga mellé,
közepén egy kemény, rózsaszín húscafat fröccsenve ért földet. Nóra öklendezett.
A szeme sarkából meglátta Linát.
A kislány reszketve
zihált szédelgő apja mellett. A férfi oldalából az egyik vékonypengéjű filéző
késük nyele állt ki. Bugyogva tört elő a vére, folyt le a farmerján.
Nóra előreugrott,
elkapta Lina kezét, maga után húzta a lemerevedett gyereket. Kirohantak az
udvarra.
Valahonnan sziréna
vijjogását hozta a szél. Az üvöltés utolérte. Nóra lefutott a veranda
lépcsőjén, Linával átevickélt a kidőlt fa ágai között. Akkor nézett hátra,
amikor átértek a túloldalra.
A férfi a verandán
állt. Oldalából kiállt a kés, torkaszakadtából ordított. Nóra nem értette a
szavakat, nem fecsérelt időt arra, hogy értelmet keressen bennük.
– Jobbra!
Lina egészen
határozottan utasította, Nóra hallgatott rá. Megkerülték a pincét, az épület
háta mögött, a borostyánnal telifuttatott kerítés falánál megtorpantak. Az
üvöltést folyamatosan hallották a hátuk mögül. Nóra szeme könnybe lábadt.
Zsákutca. Innen nincs előre, és mögöttük kitartóan közeledett a férfi. Össze
kellene esnie. Ennek ellenére ő töretlenül üldözte őket.
– Nincs tovább.
Lina széthúzta a
lecsüngő ágakat.
– Erre.
Feltárult előttük egy
szűk nyílás. Lina biztosan átfér rajta. Ő is keresztüloldalazhatna a résen.
Talán nem szorul be.
– Menj!
– Nem hagysz egyedül? –
kérdezte a gyerek kétségbeesetten.
– Sosem hagylak
magadra, kincsem! – A férfi hörgése már a pince oldalfordulójából hallatszott.
– Siess!
Megvárta, míg a gyerek
átért. A vihar által tépett ágak recsegtek a közelében. A férfi felbukkant a
kerítés mellett. Száját artikulálatlan bömbölés hagyta el, beleremegett minden
fa, minden egyes kő a kerítésben. Túlkiabálta a vihart, a szelet.
Nóra becsusszant a
falba. A liánok lehullottak utána. A mellkasát és a hátát dörzsölte a tégla, de
lassan, biztosan oldalazott előre, az odaátról szüremlő fényre koncentrált, és
Linára. A lánya a túloldalon várta. Nem tudta megfordítani a fejét. Nem
nézhetett hátra.
Erős ujjak markoltak a
csuklójába. A válla fájdalmasan megrándult, amikor a férfi erőszakkal
visszarántotta. Felsikoltott. Lina sírt.
Nóra kapaszkodót
keresett a nyirkos falon. A körme felszakadt, ahogy az ujjai felszántották a
téglákat. Az arca a falnak ütődött. Végighorzsolódott.
A résből kiszabadulva a
földre esett. A férfi ott zihált fölötte. Megtántorodott, keresztülvágódott
Nórán, ezzel a földre szegezte őt. Az ujjai a nő nyakát szorongatták. Nóra
rúgkapált alatta, cipője talpa céltalanul a levegőt találta el. A keze ugyan
szabadon maradt, öklével egyre erőtlenebbül ütött. Elfogyott a levegője.
Belekapott a kés nyelébe. A férfi felnyögött.
Nóra fuldoklott,
gondolatai egyre zavarosabbak lettek. A tenyere a fanyél köré kulcsolódott, egy
mozdulattal mélyebbre döfte, ujjai megcsúsztak a markolaton. A fekete köd a
szemére hullott. Megadta magát neki.
6.
Két hónappal később
Lina a szőnyegen játszott a kockákkal, amikor Erika meglátogatta. A nő mindig
ugyanakkor érkezett, fehér, hosszú ruhában, piros esernyővel. Lina rendszerint
egyedül játszott, elvonult a többiektől, sosem vegyült az otthon többi
lakójával, bár némelyiküket szerette, de a vicsorgó, kócos, ősz hajú nénitől
rettegett, mert sötét alakok kísérték mindenfelé.
– Jól vagy? – kérdezte
Erika.
Lina bólintott. Robi
megtanította arra, hogy sosem szabad elmondani az igazat. A bátyja most is ott
ült vele szemben, súgott, mit mondjon, mit csináljon. Ha jól felelt, akkor a
doktor néni elégedetten megsimogatta a fejét. Robi megmutatta, hogyan lehet
elbliccelni a gyógyszerszedést. Így mindig láthatta a bátyját, és Mamit.
Halhatta a hangjukat. Meg persze a többieket is. Mindet. A szürke árnyakat, de
Robi mellett nem félt semmitől.
Erika ott üldögélt
mellette, könnyes szemmel nézte, ahogy játszik, Lina sosem értette, miért sír.
Alig beszélgettek.
– A folyóparti ház
történetét mind ismerjük. – Lina felriadt a rekedt hangra. Ráncos arcú néni ült
Erika mellé. Nem volt annyira ijesztő, mint sokan mások, akik felbukkantak,
majd eltűntek. – Én is hallottam róla, pedig nem vagyok idevalósi. Azt mesélik,
élt ott egy kamasz fiú, aki fellázadt a szülői szigor ellen. Egy végzetes,
viharos éjszakán megölte az apját és az anyját. Egyesek szerint megszállta a
házban lakó Gonosz.
– Apa? Tudja, mi
történt vele azután?
Erika felpillantott a
nénire, megtörölgette a szemét. Fénye körberagyogta a szobát. Lina meglepődött.
Erika látja a ráncos öregasszonyt? Talán a többieket is? Mindannyiszor, amikor
a lány eljött, a szürke, sötét lények eltávolodtak. A háttérbe húzódtak, onnan
vicsorogtak. Csupán a kedvesek maradtak a közelben, és Robi. És Mami.
A néni összekulcsolta
az ujjait az ölében, ezer apró ránc szaladt össze az arcán.
– Édesapád kórházba
került. Éppen egy ilyen helyre, mint te is. Évekkel később gyógyultnak
nyilvánították. Mint ahogy majd téged is fognak.
Lina bólintott, halkan
dúdolgatott, precízen egymásra rakta a kockákat, kidugott nyelvvel
összpontosított.
– Te miként haltál meg
ilyen fiatalon? – szegezte a néni a kérdést egyenesen Erikának.
A lány lehajtotta a
fejét.
– Szerencsétlen
baleset. Takarítás közben rám borult egy szekrény. Nagy volt, nehéz, én meg
kicsi és törékeny.
A kislány Erikát
bámulta. Hát ezért.
– Ahol felbukkansz ott
ártatlanok halnak erőszakos halált – károgta a néni. – Ezért vagy itt most is?
Erika nem válaszolt.
Megsimogatta Lina fejét és úgy, ahogy mindig, szó nélkül távozott.
Lina néha látta Aput
messziről. Sosem jött közelebb, de Mami igen. Ő esténként mellé feküdt,
simogatta a hátát, mint valamikor régen. Ám ez nem volt ugyanolyan, mint régen.
Lina megtanulta, erről nem mesélhet senkinek. Robi megtiltotta. És Robi mindig
mindent tudott. Ő tudta, hol vannak a kések a konyhába, azt is, hová kell
szúrnia. Ha most nem beszél, akkor nem lesz semmi baj. Akkor hamarosan
kiengedik innen, egyszer talán lehet normális élete. Robi megígérte, segít neki
új Mamit találni.
Lina durcásan a
kockákra meredt. Nem akart új Mamit! A régit akarta.
Feszítette belülről a
sok ki nem mondott szó. Fogott egy babát, kislattyogott a mosdóba. Miután
becsukódott mögötte az ajtó, Mamira bámult a tükörben.
– Azt mondtad, soha nem
hagysz el! – nyivákolta, potyogtak a könnyei. – Megígérted, hogy mindig megvédesz!
Megígérted!
Mami szomorúan nézett
rá.
– Annyira sajnálom,
kicsikém!
Lina erősen zihált. A
babával a csempékre csapott. A könnyek felszáradtak. Nem maradt más pusztán a
lázasan izzó szempár.
– A felnőttek mind
hazudnak! – morogta mély torokhangon. Felnézett, csapzott haja a homlokába
hullott, száját összeszorította. A babát addig csapkodta a csempének, amíg
össze nem trancsírozta, darabjaira nem zúzta.
A sötét lények közelebb nyomultak hozzá.
Körbevették. Vicsorogva suttogtak a fülébe.
Vért akartak.
Fájdalmat akartak.
Életet követeltek.
.jpg)
