Csodakert beleolvasó

1. részlet

MÁRK

 

– Nem akarok egy kórházban megdögleni – krákogott az öreg a telefonban. – Vigyél haza!

Márk elment érte. Úgy, ahogy alig egy hónapja megígérte neki. Megígérte, hogy könnyűvé teszi, ha Dini bá’ már nem bírja. Segít neki méltósággal elmenni erről a nyomorult világról.

Márk tudta, hogy most jött el a pillanat. De hiába tudta hetek óta, hogy eljön ez az idő, mégis egyre nehezebb lett. Napról napra jobban érezte a ránehezedő teher súlyát. Elviselhetetlenebbé tette az amúgy is elviselhetetlen hétköznapokat. Szürkévé a hétvégéket. Az sem segített, hogy a munkába menekült. Heti hét napot dolgozott. De a városból sosem ment el, mert négytől-ötig minden áldott nap ott ült az öreg kórházi ágya mellett, és nézte, ahogy lassanként elkopik belőle minden, aki egykor azzá tette Mészáros Dénest, aki volt.

Borzalmas rombolást végzett a betegség az öreg testében. Márk arra gondolt, hogy ha egyszer ő is erre a sorsra jut – ha egyszer őt is felfalja egy gyógyíthatatlan betegség –, ő sem akarná leszedálva, fájdalmak között tölteni az utolsó napjait. Olyan fájdalmak között, amiket már a morfium sem csillapít. Ő sem akarna kínok között meghalni.

Megígérte, hogy könnyűvé teszi az öregnek.

Könnyűvé…

Ez a szó örökké fájdalommal fogja eltölteni. Ez a szó a világ legnehezebb szavává vált Márk számára. Dini bá’ nem láthatja rajta, mennyire összetört. Fogalma sem volt róla, mit fog kezdeni az öreg nélkül. Hogy éli túl nélküle a mindennapokat.

Márkot három éve  a halál öleléséből rángatta vissza az öreg az életbe. Esélyt adott neki az újrakezdésre. Hónapokig feküdtek ugyanabban jó hírű magánkórházban. Apránként kerültek közel egymáshoz. Márk akkor olyannyira kilátástalannak érezte az életét, hogy készen állt arra, hogy önként váljon meg tőle.

Az öreg nyilván sejtette, mi jár a fejében. Befogadta a kert végében álló kisházba, és semmi mást nem kért tőle cserébe, mindössze annyit, hogy szépítse, gondozza a kertet, és építsen neki egy tavat. Márknak pedig jól jött akkor a kisváros magánya, az öreg pártfogása.

Miután Dini bá’ támogatásával kikecmergett mély depressziójából, a városba már egészen gyorsan beilleszkedett. Sosem volt gondja az ismerkedéssel, ráadásul profi futballista múltja összehozta az emberekkel. Megállították, szóba elegyedtek vele, leginkább kedvelték. Kuriózumnak számított a jelenléte a kisvárosban. Márk végre úgy érezte, valamiképpen normalizálódott az élete.

Erre most Dini bá’ készül elmenni. Örökre.

Márknak már nem voltak öngyilkos gondolatai, kevésbé élt önpusztító életet, és már nem is vágyott a halálra. Egyszerűen csak nem tudta, mi lesz ezután. Bár nem is kívánt belegondolni egy olyan életbe, ahol nincs mellette az öreg. Szüksége volt rá.

Márk megdörzsölte az arcát, és a kocsi visszapillantó tükrét használva megpróbálta rendezni az arcvonásit. Esélytelennek tűnt. Az, hogy hetek óta alig aludt,  mély barázdákat vágott az arcára, árkokat ásott a szeme alá. Képtelen lesz eltitkolni az öreg elől, milyen nyomorúságosan érzi magát.

Nem tudhatja meg!

A kórház kantinjában lefőzetett magának egy dupla eszpresszót. Azonmód, üresen felhajtotta az egészet. A torkára rátapadt a keserűség, a gyomrát fájdalmasan marta az üresség. Tegnap reggel óta semmit nem evett.

*****

Márk a saját felelősségre vitte haza az öreget. Csekély ellenállásba ütközött az ápolónők és az orvos részéről. Alig tartották vissza. Nyilván az öreg is tett róla, hogy ne bánják nagyon, hogy ki kell adni, Márk meg aláírt mindent, amit elé tettek. Sőt, megmutatta a gyógyszereket is, amiket aznap reggel váltott ki.

A kocsiban alig beszéltek. Dini bá’ fénytelen tekintettel nézte az elsuhanó utcákat.

– Kényelmesen ül?

Az öreg rövidet horkantott.

– Életem végéig elkocsikáznék ebben a verdában.

Fura kis hang tört fel belőle. Márk aggódva pillantott rá, és rájött, hogy Dini bá’ nevetgél magában.

– Mi olyan vicces?

– Könnyen lehet, hogy éppen ez fog történni.

Márk keze megremegett a kormányon.

Nem halhat meg éppen most. Úton hazafelé. Még el sem búcsúztunk. Még haza sem vittem.

Az öreg csak kuncogott magában.

– Látnád a rémült képedet! Nyugi, fiam, nem fogom beszennyezni a menő járgányodat!

– Nem félek attól, hogy beszennyezné – felelte Márk rekedten. Megijedt a saját hangjától.

Az emlékektől félek.

Jobban össze kéne szednie magát. Játszani, hogy minden rendben van. Ugyanúgy, mint ahogy évekkel ezelőtt Szandrával is eljátszotta. Olyan jól színelték a boldogságot, hogy olykor még Márk is elhitte, hogy igazi.

Most miért ilyen nehéz? Hiszen megígérte, az öregnek, hogy könnyűvé teszi.

Márk felhajtott az autófeljáróra, és még az utcán átemelte Dini bá’t a kerekesszékbe Könnyedén felkapta, alig volt súlya. A vastag pulóveren keresztül a tenyere alá simultak az öreg bordái.

Sokat fogyott – állapította meg, és összeszorult a torka. Még jó, hogy Dini bá’ nem látta az elkeseredett ábrázatát. Az öreg gyűlölte, ha szánakoztak felette.

A sárgás árnyalatú, ráncos bőrből szúrós gyógyszerillat áradt, erősebben, mint valaha. Márk óvatosan tette be a kocsiba az öreget, próbálta úgy betolni a járdára, hogy minél kevesebbet rázkódjon a kerekesszék.

A kapu előtt türelmetlenül ugrált, csaholt az öreg vizslája. Márk becsukta maguk mögött a barna vaskaput, és engedte, hogy kiörvendezzék magukat a viszontlátás boldogságában. Zsivány belefektette fejét az öreg ölébe, onnan nézett fel rá szomorú szemmel. Dini bá’ vakargatta a kutya füle tövét, miközben duruzsolt neki, Zsivány meg néha-néha megbökdöste az orrával a karját.

Vajon a kutya érzi? Tudja?

– Jól van – súgta az öreg Zsivány fülébe, majd szeretettel megcsókolta a vizsla fejét. – Jól van hát.

Márk ezt valamiféle jelnek vette, így beljebb tolta a kocsit a kikövezett járdán, a ház előtt elnyújtózó kerten keresztül. Zsivány mellettük bandukolt, most a ház sarkánál felbukkanó két macska sem zavarta meg a nyugalmát. Az egyik macska hófehér, a másik szénfekete. A két kandúr óvatosan közeledett, finoman helyezték puha tappancsukat a kövekre, felemelt füllel, hogy Zsivány bármilyen ellenséges mozdulatára elillanhassanak. A tavaszi virágok bimbóiba belekapott az április végi szél. A tavaszillat édesen kúszott Márk orrába, de nem tudta elnyomni az öreg bőréből áradó halál szagát.

Dini bá’nak mondania sem kellett, Márk hátratolta a kis kerti lakhoz, ami előtt a tó állt, kis csobogókkal, íves híddal, lelógó fűzfákkal, a vízen lebegő, harsányzöld tavirózsa levelekkel. A kerekesszék gumis kerekei halkan surrogtak a híd tökéletesen illeszkedő deszkáin, a víz csendesen csordogált alattuk. A szél belekapott Márk rövid, szőke hajába, megcibálta, majd vigasztalóan megsimogatta az arcát. Mintha a természet játékosan annyit mondana: minden rendben lesz. De Márk tudta, hogy semmi nem lesz rendben.

Megállította a kocsit a híd közepén, hogy az öreg gyönyörködhessen a kertjében.

– Csodálatosan megcsináltad! Kár, hogy nem láthatom a lótuszvirágzást. – Hosszan köhögött, majd rácsapott a kocsi karfájára. – Nem azért dolgoztam ennyi éven át ezen a házon, nem azért építtettem a kertet, hogy idegenek randalírozzanak benne, tönkretegyék, szétdúlják! – fakadt ki, de a végére elfulladt a hangja.

Márk az öregember keskeny, csontos vállára tette a kezét.

– Hozok egy pohár vizet – szorította meg egészen óvatosan.

– Itt maradsz – förmedt rá az öreg –, és meghallgatsz!

Márk engedelmesen ott maradt.

– Ne izgassa fel magát olyasmin, ami még meg sem történt.

Hiszen már nem fogja tudni, mi lesz a kertjével a nyáron – akarta mondani. Csak hogy visszahozza azt a különös hangulatot a kapcsolatukba, ami mindig is jellemezte. A kíméletlen őszinteséget. A torkában keletkező gombóc miatt azonban képtelen volt megszólalni, és mire legyűrte, már nem is akarta annyira kimondani.

– Most csak élvezze, ami van! – bukott ki Márkból rekedten.

– Nehogy már bőgni kezdj nekem, mint egy kislány! Ne okozz csalódást! Nem azért jöttem haza!

Márk elfordította a fejét, pedig az öreg nem is láthatta, mi történik a háta mögött. Megszorította a kocsi gumírozott fogantyúját.

– Nem fogok – jelentette be

Most még nem.

Akkor sem, ha nehezére esett erősnek maradnia.

– Azt akarom, hogy mások is élvezzék! Boldog családot képzelek el ebben a kertben. Egymást szerető embereket, akik megbecsülik ezt a szépséget és harmóniát, amit tőlem kapnak.

Márk elgondolkodva figyelte a csobogó vizet, a rigókat a part mentén. Az öreg sosem beszélt neki családról, meg boldogságról eddig.

– Fura, hogy ezt mondja. Azt gondoltam, nem hisz az ilyesmiben. Tekintettel arra, hogy magának sincs családja. Egyedül élvezi mindezt – mutatott körbe.

– Veled – javította ki Márkot az öreg. – Zsivánnyal, Lukréciával és Szerénkével. Ti vagytok az én családom.

A két macska meghallotta a nevét, közelebb óvakodtak, majd egy szempillantás alatt beleugrottak mindketten az öreg ölébe. Zsivány mindössze egy lusta pillantást vetett rájuk, mielőtt az orra hegyével szelíden megbökdöste az öreg oldalát. Talán ő is tudta, hogy a macskadorombolás gyógyít. Talán esélyt próbált adni a gazdájának, azért nem hajtotta el a macskákat úgy, mint azelőtt.

Márk szíve elnehezült. A torka ismételten összeszorult. Mit csinál az öreg? Szándékosan teszi próbára?

– Igazán megtisztelő, hogy ezt mondja. Évek óta össze vagyok zárva egy zsémbes vénemberrel, aki ráadásul halálra dolgoztat. Ezt nevezi családnak?

– Többet tudok rólad, mint bárki ezen a világon – jelentette be az öreg.

Igazat mondott. Márk nem is tiltakozott.

Az öreg elmélázva simogatta a két macskát, akik egyre hangosabb dorombolásba kezdtek az ölében. Márk a tavat bámulta.

– Ha az örökösei eladják a házat, úgyis elmegyek.

– Az örököseim? – lehelte. Szinte alig lehetett hallani, amit mondott.

– Gondolom – válaszolta Márk bizonytalanul.

Azt persze nem tudta, miféle örökösök, mert a legjobb tudomása szerint Dini bá’nak senkije sem maradt. Ami biztos, az öreg évekkel ezelőtt megírta a végrendeletét, így feltételezhető, hogy lesznek örökösök. Márk úgy gondolta, egy olyan vagyonos ember, mint Mészáros Dénes, nem halhat meg anélkül, hogy rendelkezzen a vagyonáról.

– És mi lesz a kerttel? Ki fogja gondozni? Ki fog vigyázni rá?

– Miért aggódik olyasmin, aminek már nincs semmi jelentősége? – kérdezte Márk reszelős hangon.

Az öregnek hamarosan mindegy lesz, mi lesz az otthonával, a kertjével. Márk viszont itt marad. Ha nem is a kis kerti lakban, de talán a városban egy ideig. Ő fogja látni, ha elburjánzik a kert, ha hagyják tönkremenni. Neki fog fájni, hogy hónapok alatt elvadul több év munkája, gondozása, hiszen olyan szeretettel csinálta, szívét-lelkét beleadta.

Könnyebb volt a kert sorsára gondolnia, és azzal foglalkoznia, mint az öreg halálával. Szembenézni azzal a fájdalommal, amit az elvesztése okoz neki. De majd ezen is túl lesz. Mint minden máson. Az is lehet, hogy visszaköltözik a fővárosba, és többé nem látja Baját. Elfelejti a házat, a kertet, Zsiványt meg a két kandúrt, és elfelejti az öreget is. Talán csak kis kitérő volt az életében. Képtelenségnek tűnt most gondolkodni. Tervezni.

Megtervezni, mi lesz majd, ha az öreg nem lesz. Elképzelhetetlen, hogy lesznek napok, amikor nem lesz mellette, nem hallja a reggeli köhögését, a dörmögését napközben, miközben tanácsokat ad, és a karcos nevetését esténként, ha néha felbont egy-egy üveg sört kettőjüknek. Semmi sem lesz már a régi. Márk nem akart erre gondolni. A jövőre. A magányra. Arra a szarra, amit életnek hívnak.

– Vigyázz Zsiványra, nehogy meglépjen az utcában tüzelő szukák miatt! Még csak az hiányzik, hogy holmi kaland után rohanva elcsapja egy autó. Egyetlen nő sem ér ennyit – horkantotta az öreg, és megpaskolta a visszatérő Zsivány fejét. – Hidd el, nincs olyan pedigrés szuka a világon, akiért megérné feláldozni az életedet. Kérdezd meg Márkot!

– Kattanjon le a témáról – morrant fel Márk. Az öreg az elevenébe talált.

Dini bá’ erőtlenül a kerekesszék karfájára csapott.

– Nehogy nekem visszamenj ahhoz a nőhöz! – tört ki belőle remegve. – Elmegyek, de ez nem azt jelenti, hogy elkezdheted tönkretenni az életedet! Megértetted?

– Meg.

– Fiam – nézett rá az öreg gyengéden. – Ki fog rád vigyázni, ha én nem leszek?

– Majd én… vigyázok magamra.

Az öreg biccentett. Márk sejtette, hogy pontosan érezte azt a kétséget, amit ő érzett magában.

 

---