Az ablak két oldalán

 

Rebeka reggel nem válaszolt Gergő üzeneteire, és a fiú folyamatosan azon agyalt, mit írt neki tegnap délután, amivel megbántotta? Visszaolvasta a beszélgetésüket a cseten, de semmi különöset nem fedezett fel benne. Úgy tűnt, a lány vette a poénjait, pontosan, mint eddig bármikor, és úgy búcsúztak el, hogy ma reggel folytatják.

Gergő csak Rebeka miatt kelt fel minden nap időben, és csatlakozott be órákra. A lány húzta magával, különben átaludta volna az egészet. Unta az on-line órákat, rendszerint oda sem figyelt.

„Elaludtál?” – írta végül Rebekának, és odabiggyesztett egy vigyorgó fejecskét a végére.

Különben kizárt, hogy Rebeka elaludt, mert az anyja szigorúan vette az on-line oktatást, és sosem engedte lazítani. Ezért is tudott Rebeka mindent elmagyarázni Gergőnek délután, amikor együtt leckéztek. Segített neki a háziban. Sokkal érdekesebben magyarázott, mint a legtöbb tanár.

Amikor Rebeka nem jelentkezett be az első órára sem, Gergő kezdett aggódni miatta.

– Hol van Rebeka? – vágott Molnár tanár úr szavába.

Néhányan felröhögtek, de most leszarta őket. Molnár úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna a kérdését. Rezzenéstelen arccal tovább folytatta unalmas előadását a kémiai reakciókról olyan monoton hangon, csoda, hogy nem aludt be mindenki.

Gergő nem adta fel. Molnár az osztályfőnök, csak tudja, miért nem csatlakozott be Rebeka? Viszont csupán a harmadik kérdés után kapott választ, amikor már néhány kretén, nagyhangú barom elkezdte kántálni a kérdését:

– Hol van Rebeka? – üvöltötték, és az asztalokon doboltak.

Gergőnek elvörösödött a füle, de így legalább Molnár megakadt a monológjában, és végre válaszolt.

– Rebeka beteg. És most, hogy kielégítettem a kíváncsiságát, Weiner úr – szigorúan szegezte a képernyőn át Gergőre vesébe látó pillantását Molnár –, megengedi, hogy folytassam az órámat?

Gergő megrántotta a vállát.

– Ja. Megengedem – morogta. – Baromira élvezem az előadását – tette hozzá szarkasztikusan, mire újabb röhögés válaszolt a háttérből.

Gergő elővette a telefonját és ráírt Rebekára.

„Hogy vagy?”

Nem kapott választ, pedig ez már legalább a tizedik üzenete volt ma reggel.

Mivel egész délelőtt nem tudta elérni a lányt, Gergő órák után fogott egy tábla mogyorós csokit, mert tudta, hogy az Rebeka kedvence, rápattant a biciklijére, szájmaszkja a nyakában fityegett, és elkerekezett a falu másik végére, Rebekáék házához.

A csengetésére Foltos vidám csaholásba kezdett a kapu túloldalán. Gergő ismerte a kis dögöt, már többször csatlakozott Rebekához kutyasétáltatáskor. Tök jókat beszélgettek, és végre nem csak a suliról meg a házikról.

A fekete macska is előjött. Dorombolva körbeforgolódott előtte, és Gergő hátrébb lépett, hogy ne dörgölőzzön a lábához, mert nem kedvelte a macskákat.

Végre kinyílt a nagykapu.

– Hát te? – kérdezte Rebeka édesapja bozontos szemöldökét felhúzva.

Foltos kiszaladt Gergőhöz, simogatásért kuncsorgott. A fiú lehajolt, megvakargatta a kutya füle tövét, onnan szólt fel.

– Rebekához jöttem.

– Rebeka beteg.

Gergő felegyenesedett.

– Láthatom? – erősködött.

– Nem – morrant a férfi, mire Gergő hátrahőkölt. – A szüleid sem örülnének, ha beengednélek. Nem hiányzik, hogy te is elkapd. Menj szépen haza, és vigyázz magadra!

– De… hogy van?

– Rosszul. Az anyja ott ül mellette, és ha úgy látja, kihívja a mentőket.

Gergő nagyot nyelt.

– A mentőket?

A férfi komoran bólintott.

– Félő, hogy az lesz a vége. Na, nyomás haza!

Gergő a férfi felé nyújtotta a csokit.

– Neki hoztam.

Rebeka apja csak bólintott, átvette, rászólt Foltosra, hogy menjen be, és becsukta a nagykaput. Gergő sokáig állt a ház előtt a biciklijére támaszkodva, hosszan nézte Rebeka ablakát. A fekete macska hozzádörgölőzött a lábához. Észre sem vette.

Eljött másnap.

És harmadnap is.

Becsengetett, de egyszer sem nyitották ki a nagykaput. Műanyag szatyorban a kilincsre akasztotta, amit hozott Rebekának: édességet, jobbulást kívánó kártyát, könyvet, és egy plüss macis kulcstartót. A maci apró szívet tartott a mancsaiban.

Mire Gergő legközelebb eljött, az ajándékok eltűntek a kilincsről.

– Remélem nem ellopták – mormogott az orra alatt.

Lehajolt a macskához, az meg belesimult a tenyerébe. A macska volt az egyetlen társasága idekint. Egészen hozzászokott, amíg várt, hátha egyszer Rebeka felbukkan az ablakban. Bár az is lehet, hogy rossz helyen áll. Lehet, hogy a kórház előtt kéne várakoznia.

Erre összeszorult a gyomra, és a hátán végigszaladt a jeges borzongás. Erőszakkal elhessegette magától a gondolatot.

– Ha itthon van, elmondod neki, hogy itt vagyok? – kérdezte a macskát, és az ujjai beletúrtak a fekete, selymes bundába.

A fekete macska felnyervogott, dorombolva körbetáncolt Gergő lábai körül, majd, mintha megértette volna a kérdést, beszökkent a kerítésen.

Aznap éjjel csoda történt.

Gergő megesküdött volna rá, hogy a macska csinálta, mert reggel felcsippant Gergő mobilja.

„Szia! Köszönöm az ajándékokat. Megkaptam mindet” – írta Rebeka, és tucatnyi szívecskét biggyesztett az üzenet végére.

Gergő szíve meglódult, remegő kézzel válaszolt.

„Jó vagy?”

Rebeka: „Jobban”

Gergő: „Odamegyek,”

Rebeka: „Órád van!”

Gergő: „Leszarom!”

Csak egy rohadt matek óra, nem olyan fontos. Majd bepótolja. Vagy nem. Mindegy. Rebeka most sokkal fontosabb.

Felráncigálta magára a ruháit.

– Hová mész? – szólt utána az anyja a dolgozóból. A szokásos reggeli meetingre készült.

– El – bökte oda Gergő.

– Nincs órád?

– Elmarad – hazudta kapásból mielőtt becsapta az ajtót.

Előkapta a biciklijét a garázsból. A szíve majd kiugrott a helyéről, mire odaért Rebekáék háza elé, szúrt a tüdeje, kapkodta a levegőt, de fele annyi idő alatt ért ide, mint szokott.

Becsengetett.

Foltos vidám ugatással ugrabugrált a kapu túloldalán, majd megjelent a macska is a kerítés tetején egyensúlyozva. Puhán lehuppant Gergő mellé a járdára, majd nyervogva beugrott Rebeka ablakába. Gergő követte a mozdulatát, így könnyen meghallotta az ablakon át a kopogtatást. Rebeka az üveg túloldalán állt pizsamájára felvett rózsaszínű, bolyhos köntösben. Amikor meglátta Gergőt, felmutatta a plüssmacit, majd magához ölelte az aprócska kulcstartót.

Gergő előkapta a telefonját a farmerja zsebéből, megcsörgette Rebekát. A lány hátrafordult, egy időre eltűnt az ablakból. Kicsit később újra megjelent telefonnal a kezében.

– Szia! – szólt bele rekedten.

Gergőt nem érdekelte ez a rémes kappanhang, csak az, hogy végre hallhatja a hangját, láthatja az arcát, a mosolyát, meg a csillogó szemeit.

– Szia! – válaszolta vigyorogva, és a tenyerét az ablakhoz illesztette.

Rebeka az üveg túloldalán odaillesztette az ujjait az övéhez.

– Mesélsz? – kérdezte azon a fura, érdes hangon.

Gergő bólintott.

– Mesélek.

Megvárta, míg Rebeka egy pléddel elhelyezkedik az ablak széles, belső kiszögelésében, a macit a térdére ültette, a macska pedig sütkérezve elfeküdt az utcai párkány napos részén.

Gergő lelkesen beszélt. Mindenféléről. De leginkább olyasmikről, amikkel megnevettette a lányt, hogy láthassa a mosolyát, hallhassa a telefonon túl a kacagását.

 

 

 

 

Én és az írástechnika

Tanulni negyven évesen

 

Imádtam írni.

Szerettem a világokat, amiket megteremtettem magamnak, gyakran úgy belemerültem, hogy csodálkozva néztem az idő múlását. Sosem értettem, ha leülök írni, hogyan telik el észrevétlenül másfél-két óra? Mintha időörvénybe kerülnék olyankor.

Nagyon sokáig kézzel írtam tele, vastag spirálfüzeteket. Vagy bármilyen füzetet, ami éppen akadt. Olyan gyorsan írtam kézzel, mint, ahogyan a képzeletem szárnyalt. Billentyűzettel, négy ujjas gépeléssel ez sokkal nehezebben megy, de azért egyre hatékonyabbnak érzem magam.

Tökéletesen elboldogultam írástechnika tanulása nélkül is a történeteim világában, hiszen rengeteget olvastam. Megfigyeltem a regények cselekményét, a párbeszédeket, a karaktereket, a leírásokat.

Eleinte lelkesen utánoztam a könyvekben látott tetszetős mondatokat, leírásokat, egészen addig, amíg a nekem tetsző, féloldalas, barokkos körmondatokkal le nem írtam a napfelkelte egyetlen pillanatát. Kellően dagályosan, ismételve önmagamat, és én imádtam a fellengzős, melodramatikus leírásaimat.

Lelkesen papírra vetett párbeszédeimnél rendszerint – néha még saját magam számára is – teljesen követhetetlenné vált, ki beszél. Mindenféle, semmitmondó párbeszédeket találtam ki, csak azért, hogy teljenek az oldalak. Ezek nem vitték előre a történetet, és gyakran se fülük, se farkuk nem volt, viszont gyorsan haladtam velük.

A fő karaktereket egy az egyben átemeltem azokból a könyvekből, filmekből, amik tetszettek, kizárólag a jó tulajdonságokat megtartva. Meseszerű lények lettek, akik gyönyörűek, mindig mosolyognak, mindig jól viselkednek, vagy ha netán mégsem, sosem lesz komolyabb következménye annak, ha elrontanak valamit, legfeljebb kapnak egy kis fejcsóválást. Ráadásul a negatív karaktereimet nem csak negatív tulajdonságokkal ruháztam fel, hanem csúnyának is ábrázoltam őket. De még mennyire.

A történeteim pedig édesek voltak, mint a cukorszirup, olykor hatásvadászok, és rendszeresen kinyírtam minimum egy főszereplőt, hogy azért éreztessem, milyen szar az élet. A karaktereim többször látványosan haldokoltak, vagy hisztériásan zokogtak a hatás kedvéért.

Harminc év alatt gyönyörűen berögzültek ezek az „írói fogások”. Gondolkodás nélkül, könnyedén alkalmaztam az összeset. Ráadásul hittem, hogy végig jól csináltam.

Erre negyvenévesen elmentem írástechnikát tanulni, és rájöttem, hogy az eddigi írói eszköztáram nagy részét le kell cserélnem. Természetesen tanulni mentem oda, de eleinte nehezen engedtem el dolgokat.

Különben élveztem, hogy tanulhatok, másképp gondolkodhatok történetekről, kipróbálhatok új technikákat, amikkel a kurzus nélkül soha eszembe sem jutott volna kísérletezni, hiszen annyira távol álltak tőlem.

Életemben először írtam rövidke, komplett jeleneteket, és boldogan jöttem rá, hogy én ilyet is tudok. Igaz, hogy fogakat összeszorítva, szívfájdalommal meghúzva a szöveget, de sikerült. Addig a percig meggyőződésem volt, hogy kizárólag regényekben vagyok képes gondolkodni.

Először írtam nyúlfarknyi sci-fit és fantasy-t, kipróbálva tőlem idegen zsánerek eszköztárát. Kijelenthetem, hogy azóta sem igen vágyok olyan történetet írni, ahol komplett világot kell felépíteni, de teljesen lenyűgöz, ha egy író képes erre.

Először írtam E/1-ben. És azóta többször, mert rákaptam az ízére. És először írtam E/2-ben, amit imádtam.

A legjobb viszont a személyes visszajelzés volt, amit egy írástechnikai könyvtől vagy blogtól sosem kaptam. Szembesültem a gyengeségeimmel, a rossz berögzüléseimmel, amikre tudatosan oda kell figyelnem. Mai napig időt, energiát nem spórolva többször visszatérek rájuk a szövegemben. Tudom, mik azok a területek, amikben viszonylag jó vagyok.

Mostanra más perspektívából is képes vagyok ránézni dolgokra. Már nem fáj, nem halok úgy bele, ha húznom kell a szövegeimből, akár komplett jeleneteket is kidobok minden szívfájdalom nélkül. Képessé váltam elengedni dolgokat, és újakat építeni. Talán jobban tartom a fókuszt is.

Az első kurzus kemény menet volt, de sokat tanultam közben saját magamról is. Az írástanulás egy olyan folyamat számomra, aminek – úgy érzem – sosem lesz vége. Így talán évről-évre egyre jobb lehetek a hobbimban, és egyre több sikerélményt, egyre több örömet okoz majd.

Tetszik, hogy a tanulás nincs korhoz kötve, nem néznek ki a korom miatt, mert ez igazából senkit sem érdekel. Bármikor belefoghatok bármibe, csak rajtam múlik!

 

Emlékek

 

Anyák napja reggele köszöntött rájuk. Annak ellenére, hogy tegnap milyen kellemesen verőfényes ballagási napjuk volt, az éjjel megérkezett a vihar és csendes esővel szitálta végig éjszakát. Terebélyes tócsákat, vizes faleveleket, csöpögő ereszeket hagyott maga után. Felfrissült a levegő, friss harmat illata szállt fel és elvegyült a virágzó fák illatával. A felkelő nap fénye megcsillan az apró vízcseppeken.

Ica meleg köntösbe burkolózva állt az erkélyen, elnézte a sárga begyű, mellényes cinegéket, akik trillázva énekeltek a faágon, és feketerigók válaszoltak nekik bugyborékolva.

Ica szentelt egy kis időt annak, hogy az édesanyjára gondoljon. Az idő múlásával semmit sem fakultak az emlékei. Látta maga előtt anyukája mosolygós, kedves arcát, csillogó mogyorószín szemét, kávébarna haját. Pontosan fel tudta idézni a mozdulatot, ahogy az édesanyja lehajolt, és átölelte. Érezni vélte az illatát, a simogatását, a szeretetét. Fülében csengett a nevetése.

Egy bársonyszárnyú, fehér pillangó röppent el mellette, finoman érintette a kézfejét, mielőtt kecsesen tovaszállt. Mintha az édesanyja lelke köszöntötte volna. Ica szemét elfutották a könnyek, és gyors egymásutánban gördültek le az arcán. Ugyanúgy érezte magát, mint akkor, kilenc éves kislányként. Ugyanazok az érzések törtek rá. A hirtelen jött veszteség és elhagyatottság érzése. Akkor, ott a temetőben is voltak pillangók.

Megpróbálta letörölni a könnyeket, de azok megállíthatatlanul futottak ki a szeméből. Annyira felzaklatták az emlékei, hogy hamarosan hangosan zokogva rogyott le az erkély sarkába. Felhúzott lábbal összekuporodott, karjára hajtotta a fejét. Nem hallotta Marcit felbukkanni a teraszon.

Marci az erkélyajtóban állva, megdöbbenten nézett le Icára. Nem tudta volna megmondani, milyen apró neszre riadt fel álmából. A tudatáig nem jutott el a zaj forrása. Amint lassan ébredezett, úgy hallotta meg a gyenge sírást.

Távolinak tűnt. Viszont, amikor a sírás átment egyre hangosabb, szaggató zokogásba, akkor már tudta, hogy Ica az. Olyan hirtelen szállt ki az álom Marci szeméből, mintha hidegvizet zúdítottak volna a nyakába. Menten kipattant az ágyból. Az erkélyajtót nyitva találta. Nyirkos, eső utáni levegő áramlott be a szobába.

Marci odaugrott Ica mellé, letérdelt elé, gyengéden átölelte, arcát beletemette a lány illatos, puha, szőke fürtjeibe.

– Mi a baj, Kedves?

Ica felemelte a fejét, szemei kivörösödtek, óriási könnycseppek csillogtak hosszú, világos szempilláin.

– Annyira hiányzik az anyukám!

Marci szerint éppen úgy hangzott, mintha egy kislány fájdalma tört volna elő belőle. A fiú tenyerével megtörölte Ica könnyes arcát.

– Gyere ide! – kérte és megvárta, amíg Ica odabújik hozzá, bele ölelő karjaiba és el sem engedte. Addig tartotta, amíg érezte, hogy abbamaradt a lány reszketése, elhalt hangos zokogása.

Egy pillangó lebbent a lány vállára, megsimította fehér szárnyaival, majd egy tavaszi fuvallattal tovaröppent.

 

 

 

Mókus

 

Dóri megállt az odvas fa előtt. Tenyerét a rücskös törzsre fektette, behunyta szemét.

– Itt vagyok – ismételgette néhányszor magában.

Nem akarta elijeszteni.

Egy évvel ezelőtt látta meg először, amikor a tizenkettedik születésnapján kora reggel erre sétáltak a szüleivel. Már nem emlékezett, miért jöttek erre, és miért éppen kora reggel. Lényegtelenné törpült minden az egész testén átfutó remegés mellett. A bőre tetőtől-talpig úgy bizsergett, mintha milliónyi tűvel szurkálták volna. Cseppet sem érezte kellemetlennek, sokkal inkább izgatottá vált tőle, hiszen pontosan érzékelt, történik valami vele. Benne.

A mókus éppen akkor bukkant fel az odúban. Kidugta kis fejét, a levegőbe szimatolt, és szinte hívogatóan intett Dóri felé a fülecskéivel, mielőtt apró karmaival kapaszkodva megiramodott a törzsön felfelé. Meg-megállt. Kíváncsian visszanézett.

– Mi történt? – kérdezte Apa, és ő is a fára pillantott.

És Anya is.

– Ó! Egy mókus! – sikkantotta, mire a mókus megiramodott, egészen az égbenyúló ágak felé, bolyhos farka látszott csupán a sarjadó levelek között.

Hosszúra nyúló percekig álltak a fa alatt az ágakat kémlelve, mire Apa elindult.

– Ezt ma már nem látjuk többet – állapította meg.

Dóriban szelídült a bizsergés, majd teljesen elcsendesedett. Sóhajtva követte szüleit.

Attól a naptól kezdve álmodott arról, hogy a világoskék ég felé szalad a törékeny ágakon. Álmában megelevenedett előtte, ahogy kacagva, cirkuszi atlétaként fáról-fára ugrik, átszelve a levegőt, miközben a szél végigsimít a bundáján.

Ha tehette, visszatért a fához. Egyedül. Kora reggel, amikor a nap még éppen csak felbukkant a horizont felett, és narancssárga fénybe öltöztette a hajnali eget.

A mókus mindannyiszor ismerősként köszöntötte.

– Gyere! Játssz velem! – kérlelte vékonyka hangon.

Dóri eleinte azt hitte, képzeli az egészet.

– Lehetetlen, hogy hallom egy mókus gondolatait.

Fejét rázogatva indult hazafelé, amikor a mókus elé toppant.

– Ne menj még! Játssz velem! Megmutatom a kedvenc helyemet. Gyere!

– Hogyan mehetnék?

– Hunyd be a szemed! – kérte a mókus. – És akard. Erősen.

Dóri behunyta a szemét, és akarta. Mindennél jobban. Ám akárhogy próbálkozott, sehogyan sem sikerült a fa ágain suhannia. Vesztesként tért haza, és elhatározta, soha többé nem megy vissza a fához.

Álmában azonban újra fent suhant a fák tetején. Így aztán időről-időre visszatért. A mókus minden alkalommal felbukkant a fa törzsén. Incselkedett Dórival. Elbújt, majd ki-ki dugta a fejecskéjét a törzs mögül, úgy hívogatta.

– Próbáld! – kérte. – Erősebben.

Dóri szorosan becsukta a szemét. Még elevenen élt benne az álom, a zuhanás élménye, a kapaszkodás, a szél. Aznap végre sikerült. Igazi mókussá változott. Apró testű, szürke kis mókussá.

Kacagva suhant az ágakon. Játszott, szinte elérte az eget, és a napot. Mire feleszmélt a mókus eltűnt mellőle. Dóri ijedten nézett körbe, zavartan szaladgált az ágakon, amíg odalent a fűben meg nem pillantott egy szőke copfos kislányt.

Félénken leste az egyik ág mögül.

– Te vagy az? – kérdezte bátortalanul.

– Köszönöm, hogy visszaadtad a szabadságomat – kiáltott fel a kislány, mielőtt eliramodott.

Dóri apró mókus testben felette ugrált ágról-ágra.

– Várj!

A copfos kislány megtorpant.

– Hiszen erre vágytál – vonta meg a vállát. – Hogy mókus lehess.

– Nem – tiltakozott Dóri. – Csak te hitetted el velem, hogy ezt szeretném.

A kislány a copfját csavargatta.

– Mégis te akartad olyan erősen, hogy valóra vált.