A hóvihar

 

A téli sötétben a házak közé bekúszott a fagy, a szél jegesen simított végig az utcákon. Csak a kandeláberek világítottak apró gyöngyfüzérként. A házak abalakaiban nem látszottak a fények, lehúzták a redőnyöket, amiket meg-megrázott a szél.

Váratlanul csapott le a hóvihar a városra, megbénítva a közlekedést. A szél végigsüvöltött a házak között, a hópelyhek kergetőztek a levegőben. Fanni szorosabbra húzta a sálját, majd lejjebb húzta Áron sapkáját is.

– Siessünk!

A kisfiú elégedetlenül feljebb tolta a pompononos sapkáját a homlokán kesztyűs kezével.

– Nem látom a hópelyheket.

Mindössze néhány ember sietett el mellettük. Nekik meg még sokáig kellett gyalogolni, amíg hazaértek. Fanni megfogta a gyerek kezét, és csúszkálva megindult.

– Gyere!

– Apu küldte – csacsogta a kisfiú.

– Ne beszélj butaságokat! – feddte meg Fanni elszoruló torokkal a gyereket.

– Pedig ő volt. Én tudom! – erősködött Áron.

Az utca a térre vezetett, ahol egyetlen ablakból világított a fény, melegen, hívogatóan. Az ajtó felett modern, kovácsoltvasból készült cégér függött gőzölgő teával és könyvekkel, felette pedig karácsonyi dekorációs csillag ragyogott. A cégér megnyikordult, ahogy a szél belekapott és megcibálta.

– Nézd! Apu jele! – mutatott arra Áron.

Fanni szíve lenehezült. Amikor Tamás meghalt, Fanni úgy próbálta elmagyarázni a gyereknek, hogy az apukája csillaggá változott, és odafentről vigyáz rájuk. Karácsony közeledik. Mindenfelé csillagok fénylenek a városban.

Szeretettel megölelte Áront. Nemsokára hazaérnek, de a szél erőteljesebben taszított rajtuk. Fanni úgy döntött, amíg kissé elül a vihar betérnek a kis teázóba. Feltéve, ha még nyitva találják.

– Gyere! Melegedjünk meg, és igyunk egy teát – ölelte át Áron vállát, és együtt léptek be az ajtón.

Odabent kellemes meleg, és fahéjas illat fogadta őket. Fanni kigombolta a kabátját, miközben körbenézett. A teázó két oldalánál könyvespolcok sorakoztak, az asztaloknál többen üldögéltek, halk, duruzsoló beszélgetések foszlányai hallatszottak, a pult mögül eléjük sietett egy pirospozsgás, csillogó szemű, őszhajú néni.

– Gyertek csak, gyertek! Melegedjetek meg nálunk ebben az ítéletidőben.

– Legendásan finom a teánk – szólalt meg egy fiatalabb, kedves mosolyú nő a sarokból, ahol két asztalt összetoltak, és gyerekeke ülték körbe, színeztek, és papírfigurákat vágtak.

Áron levette a kabátját és az anyja kezébe nyomta.

– Oda mehetek?

Fanni lekapta a gyerek fejéről a sapkát, mielőtt elvegyült a többi gyerek között. Ő kapott egy csésze teát, amivel leült a játszó gyerekek közelébe, hogy szemmel tartsa Áront. Odakint a szél újult erővel ostromolta a falakat, hatalmas hópelyhek csapódtak az ablakoknak és az ajtó üvegének.

A néni lehúzta a redőnyöket, a benti meleg és meghittség körbeölelte őket. Fanni miután megitta a teát, és kissé felmelegedett, felállt és körbenézett. Az asztalok között elsétálva felfigyelt egy laptop előtt üldögélő férfire, aki láthatóan teljesen belefeledkezett a munkájába, ujjai alatt kopogott a billentyűzet. Majd egy pillanatra abbahagyta az írást, és a teásbögréért nyúlt. Elgondolkodva pillantott Fannira, mielőtt újra a laptopjának szentelte az összes figyelmét.

A nő eltöprengett azon, hogy mivel foglalkozhat? Határidős munkája van, hogy még ilyenkor is azzal foglalkozik?

Fanni a könyvespolc elé lépett, és végighúzta az ujjait a könyvek gerincén. Újak és régebbiek sorakoztak egymás mellett. Többféle zsáner, mindenki megtalálhatta a kedvére valót.

Hányszor siethettek el Áronnal emellett a teázó mellett oda sem figyelve? Ha nincs ez a szörnyű hóvihar, talán ma sem térnek be, pedig milyen barátságos, otthonos kis hely.

Lekapott egy könyvet a polcról. Karácsonyi történetek a Mikulástól. Santa Claus írta, ami nyilvánvalóan egy írói álnév, de Fannit kíváncsivá tette. Amíg Áron játszik a gyerekekkel, és amíg elül a vihar, ő addig olvasgat. Szüksége volt meghitt karácsonyi történetekre, a reményre Tamás halála után. Minden napban kereste a kapaszkodókat, hogy legalább Áronnal elfeledtesse a tragédiát, amit sosem lehet elfelejteni, de azt szerette volna, ha legalább a gyerek megőrzi az örömet, a vidámságot.

Általában sikerült boldog mosolyt csempésznie a gyerek arcára, de legtöbbször nehezen boldogult vele.

 

A könyvben kedves, vicces, és meghitt történetek váltották egymást. Fanni egy pillanatra megkereste a szemével Áront, hogy meggyőzödjön, minden rendben van a fiával.

– Jó választás – lépett oda mellé a férfi, aki az imént még a laptopja fölé görnyedt.

– Olvastad? – tudakolta Fanni.

– Számtalanszor.

– Igazán?

– Én írtam – tájékoztatta a férfi szégyenlős mosollyal.

Fanni csodálkozva figyelte.

– Te vagy Santa Claus?

A férfi felnevetett.

– Buta álnévnek találod?

– Inkább kedvesnek. Illik a kötethez. – Fanni az üres székre bökött. – Ülj le! Most is történeteken dolgozol?

– Mindig – ült le a férfi. – Vadász Endre vagyok – mutatkozott be. – Hétköznapi név egy karácsonyitörténet írónak, igaz?

– A Santa Claus mindenképpen figyelemfelkeltőbb. Lenyűgözőek a történeteid. Csak karácsonyi novellákat írsz?

– Néha regényeket is. De csak karácsonyiakat.

– Miért?

– Mert úgy érzem, az embereknek szükségük van a csodákra.

Fanni elgondolkodva simított végig a könyv borítóján.

–Én is így gondolom.

A lámpák pislákolni kezdtek, majd teljesen kihunytak. A helyiségre rátelepedett a sötétség. Hamarosan felkapcsolódtak a mobiltelefonok fényei, majd előkerültek a gyertyák kis kerámia és üveg mécsestartókba. A falakon táncoló fények különleges hangulatot adtak a beszélgetésekhez.

Endre hátradőlt a széken.

– Úgy tűnik, mára befejeztem az írást – sóhajtotta.

– Határidőre írsz?

– Inkább csak figyelemelterelésként.

Mielőtt Fanni megkérdezhette volna, hogy ezt miként gondolja? Miről próbálja elterelni a figyelmét, Áron szaladt oda hozzájuk, átölelte Fanni derekát, majd az ölébe kucorodott, onnan nézett Endrére.

– Apukám küldte a havat – mondta, fejét az anyja vállának döntve.

– Apukád? – húzta fel az egyik szemöldökét Endre.

– Fent van az égben – mutatott felfelé Áron. – Ő az egyik csillag. Tudod?

– Igazán? – pillantott Fannira.

A nő szeme könnybe lábadt.

– Ez az első karácsonyunk nélküle – suttogta.

– Nagyon sajnálom.

– Reggel megkértem apukám csillagát, hogy küldjön havat, ha gondol ránk – mesélte Áron. – Látod, mennyi havat küldött?

Endre az ajtóra nézett, ami mögött minden fehérbe burkolózott.

– Apukád biztosan sokat gondol rátok.

Fanni szeméből kigördültek a könnycseppek.

 

Odakint még tombolt a hóvihar, lehetetlennek tűnt elhagyni a teázót. A néni plédeket hozott, és újratöltötte a bögréket frissen főtt, illatosan gőzölgő teával. Áron hamarosan elszenderedett az anyja ölében.

– Szeretnék újra hinni a karácsonyi csodákban – sóhajtotta Fanni. – Úgy, mint a novelláid hősei. Meghatóak a történeteid.

– Jólesik, hogy ezt mondod.

– Saját tapasztalatból írsz? Érezhetően hiszel a karácsony szellemében.

Endre féloldalasan elmosolyodott.

– Inkább csak szeretnék hinni.

– Pedig gyönyörű, ahogyan leírod. Olyan, amibe az embernek belesajdul a lelke.

– Az emberek többsége azt hiszi, hogy a karácsonyról csak vidám sztorikat érdemes írni, de szerintem azok a legjobb történetek, amik fájnak kicsit.

– Igazad van. Talán attól annyira emberközeliek.

– Tudod nekem is vannak veszteségeim. Évek óta egyedül ünneplem a karácsonyt. Úgy kompenzálok, hogy történeteket írok.

– Karácsonyi történeteket – egészítette ki Fanni.

Endre bólintott:

– Ez tart életben.

Fanni körbenézett a kis helyiségben, ahol halk nevetés keveredett csendes beszélgetéssel. Idegenek ültek le egymás mellé, és elegyedtek szóba teát kortyolgatva.

– Úgy tűnik, az emberek néha egymás csodái lehetnek – állapította meg Fanni. – Néha talán éppen elég az, hogy megnyílunk egy idegennek, és elmeséljük azt, ami fáj.

– Szeretnél mesélni?

– Én? – kérdezte Fanni zavart kis nevetéssel. – Én nem tudok mesélni.

– Pedig szívesen hallgatnálak.

Fanni megsimogatta Áron haját. Lassan, akadozva indultak meg a szavak, szakadt fel belőle a fájdalom. Jólesett a félhomályban kibeszélni. Megkönnyebbült tőle.

Odakint a hóvihar tombolt, miközben bent a kis teázó meghitt csendjében lassan, észrevétlenül felmelegedett Fanni fagyos lelke. Nem hangos csodaként érkezett, nem villámcsapásként. Csak egy apró szikra, ami bevilágította a decemberi éjszakát.

 

Hajnalra a vihar tombolása abbamaradt, és a városra puha fehér takaróként borult a frissen esett hó.

Fanni álmosan megdörzsölte a szemét. A kis helyiségben reggeli kávé illata terjedt, a halk duruzsolások és nevetések vették körbe és mindez annyira otthonosnak, biztonságosnak érződött, hogy a szívét átjárta a szeretet melegsége.

Endre már ébren volt, és egy füzetbe jegyzetelt. Amikor találkozott a pillantásuk, elmosolyodott.

– Jó reggelt! Elvonult az évszázad hóvihara.

Fanni lepillantott az ölében szuszogó Áron békés arcára. Lágyan, hogy fel ne ébressze, elsimított egy hajtincset a gyerek homlokából, miközben mosolyra húzódott a szája széle. A gyerek felszusszant, majd ahogy lassanként felébredt, egyre izgatottabb lett. Lecsusszant az anyja öléből, az ajtóhoz szaladt, amit vastag hóréteg torlaszolt el a külvilágtól. Megdörzsölte a párás ablakot, hogy kilásson.

– Nézd, anya milyen gyönyörű! Építhetek hóembert?

Fanni mosolyogva nézte, és mielőtt válaszolhatott volna, Endre megelőzte.

– A hóemberépítés jó móka. Nem bánod, ha csatlakozom?

Áron fülig érő szájjal vigyorgott rá vissza.

– Már alig várom.

Odakint már dolgoztak a hólapátok, így hamarosan elindulhattak hazafelé. A gyerekek nevetgélve özönlöttek ki az utcára.

Fanni öleléssel búcsúzott a nénitől, megköszönve neki az éjjeli menedéket.

– Örömmel látlak benneteket legközelebb is, ha erre jártok – mosolygott a néni.

Fanni megígérte, hogy ismét ellátogatnak majd a kis teázóba.

 

– Hol szeretnél hóembert építeni? – nézett körbe a téren Fanni.

– Otthon – vágta rá Áron gondolkodás nélkül.

Endre hazakísérte őket, ami kalandosra sikeredett, mert a hó alatt megbúvó jégrétegen meg-meg csúsztak. Olyankor nevetve kapaszkodtak egymásba, majd Endre a gyermekkora téli élményeiről mesélt.

Kiválóan szórakoztak.

– Errefelé laksz? – kérdezte Fanni nevetve egy megcsúszás után.

– Átutazóban vagyok. A téren, a teázó felett van a szállásom – felelte Endre. – Ha a hóvihar nem lep meg, akkor már nem lennék a városban.

Fanni szíve elnehezült.

– Ezek szerint már ma elutazol?

– Az volt a terv. De most mindenekelőtt megépítjük azt a hóembert Áronnal.

A kisfiú a nevét hallva hátrafordult, és csillogó szemmel kacagott fel. Fanni régen látta már ennyire vidámnak. Amikor hazaértek, ő is beszállt a hóemberépítésbe. A hó remekül tapadt, és hamarosan egy embernagyságú hóember állt az udvarukban. Fanni hozott egy formás sárgarépát, Endre pedig a hóemberük nyakába kanyarintotta a sálját, mielőtt elköszönt.

– Találkozunk még? – kérdezte Áron.

Endre előhúzta a jegyzetfüzetét a kabátja belső zsebéből, és ráfirkált valamit.

– Ez egy titkos írói szerződés – mondta. – Az egyik példány az enyém, a másik a tied. – Egy mozdulattal kitépte a lapot a füzetéből, és a papirost a gyerek kezébe nyomta.

Áron kíváncsian olvasta el, majd komolyan bólintott.

– Ezt megígérem!

Fanni a papírlap után nyúlt.

– Elolvashatom?

A gyerek a zsebébe csúsztatta a füzetlapot.

– Titkos szerződés.

Fanni lehajolt, és megpuszilta a gyerek arcát, amit pirosra csípett a téli hideg, majd hosszan nézték, ahogy Endre csúszkálva elindul a hóban.

A férfi hátranézett, elmosolyodott, miközben visszaintett. A szél megcibálta a sálját a hóember nyakában.

 

Karácsony este hatalmas pelyhekben hullott a hó, puha réteget hintett a kertben álló hóemberre. A fenyőgyanta illata megtöltötte a szobát, és a fényfűzérek meleg fényükkel árasztották el a helyiséget.

Áron a fenyőfa alatt játszott az új legójával. Fanni a fotelba gömbölyödött egy meleg takaró alá Santa Claus egyik regényével a kezében. Belefeledkezett az érzelmes, könnyesen nevetős karácsonyi történetbe. Csengetés riasztotta fel.

Nem vártak senkit. Áron mégis szaladt az ajtó felé.

– Kértem apu csillagától neked is egy ajándékot – ugrált lelkesen.

Fanni elmosolyodott.

– Igazán? Hópelyheket?

Áron szélesen elvigyorodott.

– Hópelyheket is.

Fanni kinyitotta a bejárati ajtót, és meglepetten kiáltott fel.

– És őt! – ujjongott Áron, ahogy megpillantotta Endrét.

A férfi kabátján megültek a hópelyhek, egy vastag mappát szorított a hóna alá, kezében egy doboz karácsonyi süteményt tartott.

– Szeretném, ha elolvasnád a legújabb kéziratomat.

– Én? – kérdezte Fanni, miközben beljebb tessékelte a férfit.

Hamarosan ott ültek a konyha meghitt melegében, teát szürcsöltek, és Fanni kinyitotta a mappát.

– A hóvihar, ami megállította az időt – olvasta a címet hangosan, majd felnézett és a tekintete találkozott a férfiéval.

– Ti ihlettétek – vallotta be Endre komolyan.

Áron egy aranyszínű papírcsillaggal jelent meg a konyhaajtóban.

– Ezt neked csináltam – nyújtotta Endre felé.

– Köszönöm! Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam.

Fanni szemében megcsillantak a fények. Áron átölelte Endre nyakát.

– Tudtam, hogy eljössz – suttogta.

– Tudtad? – kérdezte vissza a férfi lassan.

Áron bólintott.

– A titkos szerződés miatt – mondta komolyan.

Fanni hol egyikükre-hol másikukra pillantott.

– Most már megtudhatom végre, mi áll abban a titkos szerződésben? – kérdezte mosolyogva.

Áron a farmernadrágja zsebéből előhúzott egy gyűrött papirost. Fanni óvatosan széthajtogatta.

„Ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy az anyukám ne felejtsen el nevetni.”

Fanni torka összeszorult, és magához ölelte a gyereket.

– Ezért kívántam neked – suttogta Áron a fülébe. – Mert ő tudja, hogyan nevettessen meg.

Fanni megborzolta a gyerek haját.

A karácsonyi csoda megérkezett a békés, otthonukba. Odakint csend borult az utcákra, és a hó úgy hullott, mintha sosem akarná abbahagyni.