A második gyertya

Levél a Mikulásnak

 

Tami csak akkor vette le az arcáról a hercegnős, mosható szájmaszkot, amikor becsukta maga után az ajtót. Anyu figyelmeztette, hogy előbb nem szabad, mert már az utcán is kötelező. Tami mindig szófogadóan viselkedett, és mindig betartotta a szabályokat.

Leakasztotta a füléről a színes, tenyérnyi vásznat, és a cipős szekrény tetején álló üvegtálba dobta. Ott gyűjtötték össze azokat a maszkokat, amiket használtak már, hogy anyu kimoshassa őket. Tami a küszöbön levetette a kabátját, és a csizmáját, majd azonnal a fürdőszobába ment, hogy alaposan kezet mosson. A Jégvarázsból a Legyen hó című dalt énekelte, miközben szappanozta az ujjait, úgy, ahogy azt Aputól tanulta.

– Legyen hó! Legyen hóóóóó! Még sosem volt hasonlóóóó!

Tami hangja visszaverődött a csempéken, visszhangzott a kis helyiségben. A tükörben magára vigyorgott. A szeplők, mintha visszakacsintottak volna az orra körül.

– Szia, prücsök! – nézett be Apu az ajtón. – Megérkeztél?

Tami megpördült és vigyorogva folytatta a dalt.

– Ugye jó, ugye jó? Hogy a gondom a széllel száll. Ugye jó, ugye jó?

Az éneklésbe Apu is bekapcsolódott. Annyiszor énekelték együtt, hogy már Apu is tudta kívülről. Igaz, hogy Apu hamisan énekelt, de Tamit nem zavarta. Boldogan kuncogott, miközben lemosta a habot a kezéről. Alaposan megtörölközött, visszahajtogatta a törölközőt a radiátorra, és végre Apu nyakába ugrott. Tavasz óta rutinná váltak a szabályok, Tami megtanulta visszafogni magát, és csak akkor ölelni, puszilkodni, miután kezet mosott.

– Ötös lett a fogalmazásom – újságolta.

– Ügyes vagy. Büszke vagyok rád – ölelte magához Apu, mielőtt letette. – Miről írtál?

– Levelet kellett írni a Mikulásnak – csillant fel Tami szeme.

– Elolvashatjuk?

– Csak a Mikulás olvashatja el. – A kislány egy pillanatra elgondolkodott. – Meg Ildi néni. De ő csak azért, hogy kijavítsa a helyesírási hibákat. Nem küldhetünk a Mikulásnak olyan levelet, ami hemzseg a helyesírási hibáktól. Ugye?

– Azért a Mikulás biztosan elnézné a gyerekeknek ezt az apróságot, hiszen a Mikulás kedves.

Tami eltűnődött.

– Ez igaz – értett egyet az édesapjával komolyan.

Együtt mentek be a nappaliba. Anyu lecsukta a laptopját. Ez azt jelentette, hogy mára befejezte a munkát. Tami örült neki, hogy itthonról dolgozik. Többet beszélgettek. Többet játszottak. Többet bolondoztak.

Még a nővére is mindig kapható volt egy kis bolondozásra, pedig szeretett komoly nagylánynak tűnni a barátnői előtt. Mert természetesen az is. Komoly nagylány. Tizenhárom éves. De itthon, amikor csak négyen voltak, akkor nem szégyellte a játékosságát. Talán azért, mert olyankor Anyu is meg Apu is bolondoztak.

Amikor csak lehetett kimentek az udvarra játszani. Tami alig várta, hogy leessen végre a hó. Olyan jó móka lenne idén. Igazi családi program. Éppen ezért szerette azt a dalt a Jégvarázsból. Éppen ezért énekelte olyan átéléssel, hogy legyen hó. Hátha hamarabb megérkezik a hóesés.

Tami lehuppant a kanapéra, odabújt Anyuhoz.

– Varrsz a Mikulásnak arcmaszkokat? Biztosan örülne neki!

Anyu szeme felcsillant.

– Nagyszerű ötlet. Hogy jutott eszedbe?

– Levelet kellett írni a Mikulásnak fogalmazás órán. Akkor gondoltam, milyen klassz lenne.

– És mit kértél a Mikulástól? – kérdezte Anyu kíváncsian.

– Titok – súgta Tami. – Ha elmondom, elmúlik a varázsereje.

Anyu komolyan bólogatott.

– A Mikulásnak szüksége van sok varázserőre – ismerte be. – Rengeteg csodát hoz egyetlen éjszaka alatt.

Tami észrevette, hogy Anyu rákacsint Apura. A kislány szíve feldobbant. Csodák mégpedig vannak. Anyu is mindig ezt mondta. Apu pedig mindig egyetértett vele. A Mikulás mindig valóra váltja az álmokat.

Tami este az ablak elé ült. Egy ideig nézte a Mikulás formájú ablakdísz piros égőcskéit, óvatosan végigsimogatott rajtuk, majd kinyitotta a fogalmazásfüzetét. Odakint az utcán az útszéli lámpák sárga fényei lánc sort alkottak, a szemben levő házak ablakain fel-felvillantak a karácsonyi díszek, színes égősorok.

Tami felnézett az égre. Ragyogtak a csillagok. A konyhából csendes beszédfoszlányok hallatszottak be. Anyu mosogatott, Apu pedig szórakoztatta közben. Néha nevettek is. Olyan kellemesen barátságos esték voltak. Tami általában úgy aludt el, hogy a fülébe duruzsolt a kinti beszélgetés, és nevetés. Mindig szépeket álmodott.

– Felolvasom neked a levelemet – nézett fel az égre. – Jó?

A csillagok mintha rápislogtak volna. Ez megerősítette az elhatározását.

 

„Kedves Mikulás!

A szüleim azt mondják, idén az a lesz a legszebb karácsonyi ajándék, ha együtt lehetünk. Megbeszélték Nagyival, Rita mamával, Kersztanyuval, meg Jóskával (Jóska a bácsikám, írtó vicces), hogy nem kellenek ajándékok. Senkinek sem hiányzik, hogy épp most költségekbe verje magát, amikor úgyis olyan nehéz.

Onnan tudom, hogy hallgatóztam. De hidd el, kedves Mikulás, nem szándékosan. Csak úgy véletlenül meghallottam, és aztán picit még az ajtó előtt maradtam. Különben jó gyerek vagyok.

Segítek, meg betartom a szabályokat, még akkor is, ha utálom a maszkot. Bár szép, hercegnős maszkokat varrt nekem az anyukám. Meg kutyusosat is. Anyu nagyon aranyos volt, hogy varrt nekem. Persze Apunak, és Boginak is varrt. Meg saját magának is. Anyu nagyon ügyes. Mindenhez ért. Majdnem. Az autószereléshez nem, de nem is kell neki, mert Apu azt megoldja.

Képzeld, kedves Mikulás, csak ötöseim vannak idén. Utáltam az on-line oktatást tavasszal. Most sokkal jobb. Találkozhatom a többiekkel. És jobban szeretem, ha Ildi néni elmagyarázza a feladatokat. Ildi néni a legjobb tanító néni a világon.

Te is láttad, kedves Mikulás, hogy alig rosszalkodtam? Ugye ott voltál, és láttad! Sajnálom, hogy hallgatóztam. Ígérem, többé nem csinálom.

Tudom, hogy most neked is nehezebb. De neked legalább megmaradt a munkád. Apukámnak alig van munkája. Anyukám pedig itthonról dolgozik, de csak fele annyi munkát kap, mint régen. Nem mondják, de azt hiszem, ezért nem lesz ajándékozós karácsonyunk. Ezért örülünk inkább csak egymásnak. Különben én imádom, hogy örülhetünk egymásnak. De mégis kérlek, kedves Mikulás, ha tudsz, hozz nekem egy kiskutyát. Hogy neki is örülhessünk.

Csak egy bébi kutyát. Olyat, aki nem eszik sokat. Szívesen megosztanám vele az uzsonnámat. Meg az ebédemet is. Aludhatna mellettem. Alig lenne vele gond. Azt meg úgyis megoldanám. Bogi segítene. Mert egy kiskutyának Bogi is örülne. Így nem is kellene külön ajándékról gondoskodnod.

Neked is könnyebb lenne! Mert biztos neked is nehéz most. Majd megmondom anyukámnak, hogy varrjon neked szép, piros maszkokat, nehogy megbüntessenek. És el ne felejtsd az igazolást magadnál tartani, hogy dolgozol, azért vagy az utcán. Akkor biztosan nem büntetnek meg.

Különben meg örülök annak is, ha csak havat hozol, hogy az udvaron játszhassunk. Szeretek hóembert építeni. Szeretek hóangyalkát csinálni. És szeretem, ha ropog a hó a csizmám alatt. De azért, ugye tudod, Mikulás, mégis csak egy kiskutya lenne az igazi.

Vigyázz magadra, kedves Mikulás! Ha mégis megbetegszel, ideírom a címemet, meg Anyu telefonszámát. Hívj fel minket, és apukám biztosan megoldja, hogy segíteni tudjunk. Apukám nagyon okos. Mindent megold.

Sok szeretettel ölel, Takáts Tamara”

 

Tami hosszan nézte a címet és a telefonszámot, hogy biztosan jól írta-e le. De mindent sikerült pontosan felvezetnie. Amikor erről meggyőződött, becsukta a füzetét, és becsúsztatta az iskolatáskájába. Bekuporodott az ágyába, a hercegnős papalant magára húzta, és mosolyogva aludt el.

Mikulás napja vasárnapra esett, így hagyta aludni az anyukája. Tami szombat délután hosszasan takarította a csizmáját, hogy szép, fényes legyen. Vasárnap, amint felébredt, Tami szeme azonnal kipattant.

– A Mikulás.

Pizsamában kiugrott az ágyból, az ablakhoz szaladt, felhúzta a redőnyt. Hatalmas pelyhekben, sűrűn hullott a hó. Tami az ablaküveghez tapasztotta az orrát .Odakint vékony hóréteg fedte be a tájat.

– A Mikulás csinálta – suttogta áhítattal. – Itt járt! Elolvasta a levelemet!

Most már biztos, hogy erre járt.

Tami mezítláb kifutott a konyhába, miközben a szülei után kiabált lelkesen.

– Láttátok? Láttátok? Esik a hó! – ujjongott.

– Esik bizony – mosolyodott el Anyu.

– Megnéztétek a csizmámat?

Apu mosolya titokzatosnak tűnt.

– Megvártunk téged. Keltsd fel Bogit is! Nézzétek meg együtt, mi van az ajtó előtt.

Taminak nem kellett kétszer mondani. Máris beviharzott a nővére szobájába. Beugrott Bogi ágyába.

– Bogi! – rázogatta a vállát. – Bogi, ébredj! Esik a hó!

Bogi morcosan átfordult a másik oldalára, így a hátát mutatta Taminak.

– Hagyjál!

– De megjött a Mikulás! Bogi, kelj fel! Gyere! Nézzük meg!

Bogi néhány percig még hümmögött, de Anyu Tami segítségére sietett. Hozott egy bögre tejeskávét, és az illatával kicsalogatta Bogit a takaró alól. Bogi kisöpörte kócos, gesztenye haját az arcából és álmosan pislogott.

– Megvárod, amíg megiszom? – kérdezte ásítva.

Tami tágra nyílt szemmel bólogatott, és figyelte, ahogy a nővére lassan kortyolgatja a kávéját. Biztosan szándékosan húzta az időt.

– Kérlek! – lehelte, és egymáshoz érintette a két tenyerét. – Nem tudod gyorsabban meginni?

Bogi kávébajuszos szájjal elvigyorodott, odanyújtotta Anyunak a bögrét, és a kézfejével megtörölte a száját.

– Mehetünk – mondta végre.

Tami felugrott, és már iramodott is kifelé. Apu az előszobafalnak támasztott vállal figyelte, ahogy az ajtóig futott. Úgy kapkodta a lábait, hogy meztelen talpa csattogott a metlakin.

Tami a bejárati ajtó előtt megtorpant. Kis barna szőrgombóc mocorgott a szőnyegen, nyakában hatalmas piros masnival, és fura, nyüszögő hangokat adott ki. Tami megmerevedett egy pillanatra. Még levegőt is elfelejtett venni. Majd, amikor felfogta, mit lát, letérdelt a kiskutya mellé, az ölébe kapta és magához szorította. Könnyes szemmel nézett fel.

– Kiskutya. Nézd, Bogi! Igazi kiskutyát kaptunk.

Bogi szempilláin megálltak a könnycseppek, hogy aztán továbbgördüljenek az arcán, le az álláig.

– Köszönöm – suttogta Bogi.

Átölelte Anyut. Átölelte Aput. Ők szeretettel magukhoz szorították. Bogi csak utána telepedett le Tami mellé, és félénken megsimogatta a szőrgolyót.

– Igazi – nézett fel a nővérére Tami csillogó szemmel. – Tényleg igazi! Megtarthatjuk? – kérdezte reménykedve a szüleit.

Anyu Apuhoz bújt, meghatottan nézett le rájuk. Ő is sírt, mert ő is örült a kiskutyának. Tami mindig sejtette, hogy Anyu is szeretne egy kiskutyát. Ha eddig tiltakozott is ellene.

Apu megköszörülte a torkát. Tami remélte, hogy nem Covidos, és nem azért kapar a torka.

– Megtartjuk – mondta ki végre Apu.

Tami az arcához szorította a puha szőrgombócot, majd Bogi felé nyújtotta, hogy a nővére is megszeretgethesse a kiskutyát, aki már nem nyüszített, hanem boldog farkcsóválással nyalogatta végig őket, és szimatolta körül új otthonát.