A második gyertya

Levél a Mikulásnak

 

Tami csak akkor vette le az arcáról a hercegnős, mosható szájmaszkot, amikor becsukta maga után az ajtót. Anyu figyelmeztette, hogy előbb nem szabad, mert már az utcán is kötelező. Tami mindig szófogadóan viselkedett, és mindig betartotta a szabályokat.

Leakasztotta a füléről a színes, tenyérnyi vásznat, és a cipős szekrény tetején álló üvegtálba dobta. Ott gyűjtötték össze azokat a maszkokat, amiket használtak már, hogy anyu kimoshassa őket. Tami a küszöbön levetette a kabátját, és a csizmáját, majd azonnal a fürdőszobába ment, hogy alaposan kezet mosson. A Jégvarázsból a Legyen hó című dalt énekelte, miközben szappanozta az ujjait, úgy, ahogy azt Aputól tanulta.

– Legyen hó! Legyen hóóóóó! Még sosem volt hasonlóóóó!

Tami hangja visszaverődött a csempéken, visszhangzott a kis helyiségben. A tükörben magára vigyorgott. A szeplők, mintha visszakacsintottak volna az orra körül.

– Szia, prücsök! – nézett be Apu az ajtón. – Megérkeztél?

Tami megpördült és vigyorogva folytatta a dalt.

– Ugye jó, ugye jó? Hogy a gondom a széllel száll. Ugye jó, ugye jó?

Az éneklésbe Apu is bekapcsolódott. Annyiszor énekelték együtt, hogy már Apu is tudta kívülről. Igaz, hogy Apu hamisan énekelt, de Tamit nem zavarta. Boldogan kuncogott, miközben lemosta a habot a kezéről. Alaposan megtörölközött, visszahajtogatta a törölközőt a radiátorra, és végre Apu nyakába ugrott. Tavasz óta rutinná váltak a szabályok, Tami megtanulta visszafogni magát, és csak akkor ölelni, puszilkodni, miután kezet mosott.

– Ötös lett a fogalmazásom – újságolta.

– Ügyes vagy. Büszke vagyok rád – ölelte magához Apu, mielőtt letette. – Miről írtál?

– Levelet kellett írni a Mikulásnak – csillant fel Tami szeme.

– Elolvashatjuk?

– Csak a Mikulás olvashatja el. – A kislány egy pillanatra elgondolkodott. – Meg Ildi néni. De ő csak azért, hogy kijavítsa a helyesírási hibákat. Nem küldhetünk a Mikulásnak olyan levelet, ami hemzseg a helyesírási hibáktól. Ugye?

– Azért a Mikulás biztosan elnézné a gyerekeknek ezt az apróságot, hiszen a Mikulás kedves.

Tami eltűnődött.

– Ez igaz – értett egyet az édesapjával komolyan.

Együtt mentek be a nappaliba. Anyu lecsukta a laptopját. Ez azt jelentette, hogy mára befejezte a munkát. Tami örült neki, hogy itthonról dolgozik. Többet beszélgettek. Többet játszottak. Többet bolondoztak.

Még a nővére is mindig kapható volt egy kis bolondozásra, pedig szeretett komoly nagylánynak tűnni a barátnői előtt. Mert természetesen az is. Komoly nagylány. Tizenhárom éves. De itthon, amikor csak négyen voltak, akkor nem szégyellte a játékosságát. Talán azért, mert olyankor Anyu is meg Apu is bolondoztak.

Amikor csak lehetett kimentek az udvarra játszani. Tami alig várta, hogy leessen végre a hó. Olyan jó móka lenne idén. Igazi családi program. Éppen ezért szerette azt a dalt a Jégvarázsból. Éppen ezért énekelte olyan átéléssel, hogy legyen hó. Hátha hamarabb megérkezik a hóesés.

Tami lehuppant a kanapéra, odabújt Anyuhoz.

– Varrsz a Mikulásnak arcmaszkokat? Biztosan örülne neki!

Anyu szeme felcsillant.

– Nagyszerű ötlet. Hogy jutott eszedbe?

– Levelet kellett írni a Mikulásnak fogalmazás órán. Akkor gondoltam, milyen klassz lenne.

– És mit kértél a Mikulástól? – kérdezte Anyu kíváncsian.

– Titok – súgta Tami. – Ha elmondom, elmúlik a varázsereje.

Anyu komolyan bólogatott.

– A Mikulásnak szüksége van sok varázserőre – ismerte be. – Rengeteg csodát hoz egyetlen éjszaka alatt.

Tami észrevette, hogy Anyu rákacsint Apura. A kislány szíve feldobbant. Csodák mégpedig vannak. Anyu is mindig ezt mondta. Apu pedig mindig egyetértett vele. A Mikulás mindig valóra váltja az álmokat.

Tami este az ablak elé ült. Egy ideig nézte a Mikulás formájú ablakdísz piros égőcskéit, óvatosan végigsimogatott rajtuk, majd kinyitotta a fogalmazásfüzetét. Odakint az utcán az útszéli lámpák sárga fényei lánc sort alkottak, a szemben levő házak ablakain fel-felvillantak a karácsonyi díszek, színes égősorok.

Tami felnézett az égre. Ragyogtak a csillagok. A konyhából csendes beszédfoszlányok hallatszottak be. Anyu mosogatott, Apu pedig szórakoztatta közben. Néha nevettek is. Olyan kellemesen barátságos esték voltak. Tami általában úgy aludt el, hogy a fülébe duruzsolt a kinti beszélgetés, és nevetés. Mindig szépeket álmodott.

– Felolvasom neked a levelemet – nézett fel az égre. – Jó?

A csillagok mintha rápislogtak volna. Ez megerősítette az elhatározását.

 

„Kedves Mikulás!

A szüleim azt mondják, idén az a lesz a legszebb karácsonyi ajándék, ha együtt lehetünk. Megbeszélték Nagyival, Rita mamával, Kersztanyuval, meg Jóskával (Jóska a bácsikám, írtó vicces), hogy nem kellenek ajándékok. Senkinek sem hiányzik, hogy épp most költségekbe verje magát, amikor úgyis olyan nehéz.

Onnan tudom, hogy hallgatóztam. De hidd el, kedves Mikulás, nem szándékosan. Csak úgy véletlenül meghallottam, és aztán picit még az ajtó előtt maradtam. Különben jó gyerek vagyok.

Segítek, meg betartom a szabályokat, még akkor is, ha utálom a maszkot. Bár szép, hercegnős maszkokat varrt nekem az anyukám. Meg kutyusosat is. Anyu nagyon aranyos volt, hogy varrt nekem. Persze Apunak, és Boginak is varrt. Meg saját magának is. Anyu nagyon ügyes. Mindenhez ért. Majdnem. Az autószereléshez nem, de nem is kell neki, mert Apu azt megoldja.

Képzeld, kedves Mikulás, csak ötöseim vannak idén. Utáltam az on-line oktatást tavasszal. Most sokkal jobb. Találkozhatom a többiekkel. És jobban szeretem, ha Ildi néni elmagyarázza a feladatokat. Ildi néni a legjobb tanító néni a világon.

Te is láttad, kedves Mikulás, hogy alig rosszalkodtam? Ugye ott voltál, és láttad! Sajnálom, hogy hallgatóztam. Ígérem, többé nem csinálom.

Tudom, hogy most neked is nehezebb. De neked legalább megmaradt a munkád. Apukámnak alig van munkája. Anyukám pedig itthonról dolgozik, de csak fele annyi munkát kap, mint régen. Nem mondják, de azt hiszem, ezért nem lesz ajándékozós karácsonyunk. Ezért örülünk inkább csak egymásnak. Különben én imádom, hogy örülhetünk egymásnak. De mégis kérlek, kedves Mikulás, ha tudsz, hozz nekem egy kiskutyát. Hogy neki is örülhessünk.

Csak egy bébi kutyát. Olyat, aki nem eszik sokat. Szívesen megosztanám vele az uzsonnámat. Meg az ebédemet is. Aludhatna mellettem. Alig lenne vele gond. Azt meg úgyis megoldanám. Bogi segítene. Mert egy kiskutyának Bogi is örülne. Így nem is kellene külön ajándékról gondoskodnod.

Neked is könnyebb lenne! Mert biztos neked is nehéz most. Majd megmondom anyukámnak, hogy varrjon neked szép, piros maszkokat, nehogy megbüntessenek. És el ne felejtsd az igazolást magadnál tartani, hogy dolgozol, azért vagy az utcán. Akkor biztosan nem büntetnek meg.

Különben meg örülök annak is, ha csak havat hozol, hogy az udvaron játszhassunk. Szeretek hóembert építeni. Szeretek hóangyalkát csinálni. És szeretem, ha ropog a hó a csizmám alatt. De azért, ugye tudod, Mikulás, mégis csak egy kiskutya lenne az igazi.

Vigyázz magadra, kedves Mikulás! Ha mégis megbetegszel, ideírom a címemet, meg Anyu telefonszámát. Hívj fel minket, és apukám biztosan megoldja, hogy segíteni tudjunk. Apukám nagyon okos. Mindent megold.

Sok szeretettel ölel, Takáts Tamara”

 

Tami hosszan nézte a címet és a telefonszámot, hogy biztosan jól írta-e le. De mindent sikerült pontosan felvezetnie. Amikor erről meggyőződött, becsukta a füzetét, és becsúsztatta az iskolatáskájába. Bekuporodott az ágyába, a hercegnős papalant magára húzta, és mosolyogva aludt el.

Mikulás napja vasárnapra esett, így hagyta aludni az anyukája. Tami szombat délután hosszasan takarította a csizmáját, hogy szép, fényes legyen. Vasárnap, amint felébredt, Tami szeme azonnal kipattant.

– A Mikulás.

Pizsamában kiugrott az ágyból, az ablakhoz szaladt, felhúzta a redőnyt. Hatalmas pelyhekben, sűrűn hullott a hó. Tami az ablaküveghez tapasztotta az orrát .Odakint vékony hóréteg fedte be a tájat.

– A Mikulás csinálta – suttogta áhítattal. – Itt járt! Elolvasta a levelemet!

Most már biztos, hogy erre járt.

Tami mezítláb kifutott a konyhába, miközben a szülei után kiabált lelkesen.

– Láttátok? Láttátok? Esik a hó! – ujjongott.

– Esik bizony – mosolyodott el Anyu.

– Megnéztétek a csizmámat?

Apu mosolya titokzatosnak tűnt.

– Megvártunk téged. Keltsd fel Bogit is! Nézzétek meg együtt, mi van az ajtó előtt.

Taminak nem kellett kétszer mondani. Máris beviharzott a nővére szobájába. Beugrott Bogi ágyába.

– Bogi! – rázogatta a vállát. – Bogi, ébredj! Esik a hó!

Bogi morcosan átfordult a másik oldalára, így a hátát mutatta Taminak.

– Hagyjál!

– De megjött a Mikulás! Bogi, kelj fel! Gyere! Nézzük meg!

Bogi néhány percig még hümmögött, de Anyu Tami segítségére sietett. Hozott egy bögre tejeskávét, és az illatával kicsalogatta Bogit a takaró alól. Bogi kisöpörte kócos, gesztenye haját az arcából és álmosan pislogott.

– Megvárod, amíg megiszom? – kérdezte ásítva.

Tami tágra nyílt szemmel bólogatott, és figyelte, ahogy a nővére lassan kortyolgatja a kávéját. Biztosan szándékosan húzta az időt.

– Kérlek! – lehelte, és egymáshoz érintette a két tenyerét. – Nem tudod gyorsabban meginni?

Bogi kávébajuszos szájjal elvigyorodott, odanyújtotta Anyunak a bögrét, és a kézfejével megtörölte a száját.

– Mehetünk – mondta végre.

Tami felugrott, és már iramodott is kifelé. Apu az előszobafalnak támasztott vállal figyelte, ahogy az ajtóig futott. Úgy kapkodta a lábait, hogy meztelen talpa csattogott a metlakin.

Tami a bejárati ajtó előtt megtorpant. Kis barna szőrgombóc mocorgott a szőnyegen, nyakában hatalmas piros masnival, és fura, nyüszögő hangokat adott ki. Tami megmerevedett egy pillanatra. Még levegőt is elfelejtett venni. Majd, amikor felfogta, mit lát, letérdelt a kiskutya mellé, az ölébe kapta és magához szorította. Könnyes szemmel nézett fel.

– Kiskutya. Nézd, Bogi! Igazi kiskutyát kaptunk.

Bogi szempilláin megálltak a könnycseppek, hogy aztán továbbgördüljenek az arcán, le az álláig.

– Köszönöm – suttogta Bogi.

Átölelte Anyut. Átölelte Aput. Ők szeretettel magukhoz szorították. Bogi csak utána telepedett le Tami mellé, és félénken megsimogatta a szőrgolyót.

– Igazi – nézett fel a nővérére Tami csillogó szemmel. – Tényleg igazi! Megtarthatjuk? – kérdezte reménykedve a szüleit.

Anyu Apuhoz bújt, meghatottan nézett le rájuk. Ő is sírt, mert ő is örült a kiskutyának. Tami mindig sejtette, hogy Anyu is szeretne egy kiskutyát. Ha eddig tiltakozott is ellene.

Apu megköszörülte a torkát. Tami remélte, hogy nem Covidos, és nem azért kapar a torka.

– Megtartjuk – mondta ki végre Apu.

Tami az arcához szorította a puha szőrgombócot, majd Bogi felé nyújtotta, hogy a nővére is megszeretgethesse a kiskutyát, aki már nem nyüszített, hanem boldog farkcsóválással nyalogatta végig őket, és szimatolta körül új otthonát.

 

 

 

 

 

Fura társas kapcsolatok

Anikó beállt a garázsba. Közvetlenül Viktor kocsija mellé parkolt le, majd rögtön kiment a kapu elé, ahol tegnap azt a vörös kismacskát találta. Este papírdobozt készített oda neki. Még az egyik meleg kasmír pulcsiját is beletette, és egy üvegtálba kolbászt, sonkát, sajtot darabolt neki. Egy másikba tejet melegített.

A kiscica ott gömbölyödött a dobozban. A karton tetejét gyengén belepte a vékony hóréteg. Anikó egy mozdulattal lesöpörte kesztyűs tenyerével, hogy ne ázzon át. A vörös cica hunyorogva felnézett rá, majd előrenyújtott mancsokkal nyújtózkodott.

– Megettél mindent?

A cica nyervogott egyet. Elégedettnek tűnt, bár Anikó nem értett a macskákhoz. A cica puhán kiugrott a dobozból és Anikó lábához dörgölőzött. Ő ellépett előle.

– Azért ezt ne. Oké? Annyira nem vagyunk jóban.

– Szerintem azt akarja, hogy megsimogasd.

– Nem simogatok macskákat – emelte fel a fejét Anikó.

A szomszéd srác állt mellette, kezében egy kis alutasakos macskatáppal. A srác megrántotta a vállát, és leguggolt, megsimogatni a vörös szőrgombócot. A macska a tenyere alá domborította a hátát, és máris dorombolt.

– Hazaviszem – ajánlotta a srác.

– Azért jött a mi kapunkhoz, hogy mi gondoskodjunk róla – felelte Anikó komolyan. – Gondoskodom róla. Hoztam neki dobozt, és adok neki enni is. Tudok róla gondoskodni.

A srác kinyitotta a tasakot és a macskakaját kiborította az egyik üvegtálba.

– Oké. Szólj, ha mégsem.

– Képes vagyok megoldani. Ez csak egy macska.

– Kiscica.

– Megoldom – vágta rá Anikó határozottan.

A srác felemelte a két kezét.

– Oké! Megértettem.

Anikó bólintott, és figyelte, ahogy a srác az üres tasakkal átmegy az úttesten. Bakancsa alatt megroppant a hó, még visszanézett a kapuban, mielőtt becsukta maga után. A macska panaszos nyervogást hallatott, és bámult az út túloldala felé. Anikó megcsippentette két ujjal a macska nyakán a vékony bőrt, felemelte és visszatette a dobozba. Elnézte, ahogy a macska megeszi az ételt, tisztára nyalja a tálkáját, és összegömbölyödik a pulóveren. Csak ezután hagyta ott, és ment be a házba.

Alaposan megmosakodott, majd egy bögre kakaót készített magának, megszórva a tetejét jócskán fahéjjal. A nappali ajtajában megtorpant. Viktor felnézett a laptopjából.

– Olyan gyerekes vagy a kakaóddal – morogta, miközben nyújtózkodott.

– Miért lennék gyerekes?

– Mert felnőtt emberek kávét isznak.

– Nem mindenki szereti a kávét – kuporodott le a kanapé szélére Anikó, és aprókat kortyolt a kakaójából. Ilyen hideg téli napokon a fahéjas kakaó a legjobb dolog a világon.

– De a kakaó akkor is gyerekes. – Anikó nem ellenkezett. Úgyis értelmetlen lett volna. Csukott szemmel ízlelgette a forró italt. – Hol voltál? – kérdezte Viktor keményen.

Anikó kinyitotta a szemét, kihúzta magát ültében.

– Segítettem – válaszolta egyszerűen.

– Segítettél? Ugyan kinek tudsz te segíteni?

– A „Vigyázzunk egymásra” csoportnak.

Szerette volna elmesélni, beszélni a délutánjáról. Olyan sok élménnyel telítődött. Jó lett volna elmesélni valakinek. Jó lett volna elmesélni Viktornak. De mielőtt nekikezdhetett volna a lelkes beszámolónak Viktor közbevágott.

– Mi a szar ez már megint?

– Tudod, az a jótékonysági szervezet. Ételt osztottunk a téren.

– Ebben a hidegben?

– Egyszer ki kellene próbálnod! Ki kellene próbálnod, hogy segítesz a rászorulóknak.

Viktor felhorkantott.

– Minek? Különben meg elég sok energiámat elveszi az, hogy rajtad segítsek. Nélkülem az összes pénzedet elosztogatnád a rászorulóknak. Fogalmad sincs a határokról.

Anikó körbeölelte ujjaival a bögréjét.

– De hát van pénzünk. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Ami azt illeti, semmi másunk nincs, csak a pénz.

– És? Ez akkora baj? Hogy van?

– Nem azt mondtam, hogy baj. De annyi van, hogy el sem tudjuk költeni. Ha attól félsz, hogy elosztogatom, hát attól nem kell félned. Az ételosztás nem kerül semmibe. Csak egy kis idő, és kedvesség. Abból meg mindig akad.

Viktor szeme felvillant.

– Törődj mással. Keress magadnak egy hobbit.

– De nekem ez a hobbim. Az, hogy segítsek. Ott, ahol tudok. Ez egy hasznos tevékenység, és boldoggá tesz.

Viktor előredőlt ültében, és Anikó arcára meredt.

– Én olyan hobbira gondoltam, amit itthon csinálhatsz. Köss ronda, karácsonyi pulcsikat, vagy fess förtelmes, érthetetlen pacákat. Mit bánom én. De hagyd abba ezt a baromságot, hogy elvegyülsz a koszos, alja nép között.

– Egyszer eljöhetnél velem. Biztosan megváltozna a véleményed.

– Ja. Biztos.

Anikó a bögréje fülével játszadozott.

– Hiányzik, hogy valakivel törődhessek.

– Itt vagyok én.

– De te sosem érsz rá. Folyton a laptopod előtt ülsz.

– Dolgozom.

– Tudom. De sosem csinálunk közös programot. Alig beszélgetünk.

– Most is beszélgetünk. – Viktor türelmetlenül az órájára nézett. – Ami azt illeti, pont nem érek rá feleslegesen vitázni a hülyeségeidről. Felejtsd el ezt a megsegítő baromságot, és keress magadnak valami kreatív hobbit.

Viktor újra a laptopjába meredt, és máris kattogott az ujjai alatt a billentyűzet. Anikó egy darabig figyelte, majd kibökte.

– Ha lenne gyerekünk…

Viktor megmerevedett ültében, majd rezzenéstelen arccal felnézett.

– Minek lenne gyerekünk? – kérdezte megrökönyödötten. – Nem is értesz a gyerekekhez.

Anikó gyengéden elmosolyodott.

– Megtanulnám – mondta hittel.

– Ez nem olyasmi, amit meg lehet tanulni – vágta oda Viktor. – Az anyaság ösztön. Ami belőled teljesen hiányzik.

Anikó szája széle megrándult.

– Biztosan megtanulnám – bizonygatta. – Mindent meg lehet tanulni, ha az ember igyekszik.

– Ja! Persze! – nevetett minden vidámság nélkül a férfi. – Még ahhoz a rühes macskához sem értesz ott a kapuban. Mondd, mi a fenének eteted?

– Mert éhes.

– Hiszen utálod a macskákat. Vidd el valami menhelyre, mielőtt elütöm.

– Annyira nem utálom őket – meredt a kakaójába Anikó.

– Pont annyira utálod a macskákat, mint a gyerekeket – válaszolt ridegen Viktor.

– A gyerekeket sem utálom.

– Dehogy nem. Azért vagyunk együtt. Te és én.

Anikó felnézett a férfire.

– Én azt hittem azért vagyunk együtt, mert szeretjük egymást. A párok azért vannak együtt.

– Tényleg? – kérdezte Viktor gúnyosan, és felhúzta a szemöldökét. – Mondd, te szeretsz engem?

Anikó elbizonytalanodott.

– Nem tudom. Igazából egyre jobban érzem, hogy nem vagy valami szerethető emberpéldány – vallotta be.

A férfi felnevetett.

– Ez kedves. De éppen ezért illünk össze, mert te társas kapcsolatokban csapnivaló vagy. Ha én nem lennék melletted, egyedül kallódnál a világban, és az összes pénzedet elosztogatnád. Vedd úgy, hogy vigyázok rád. Meg a pénzedre.

– Vigyázol?

– Hogy ne csinálj sokkal több őrültséget, mint amennyi elkerülhetetlen. Fogalmad sincs a társas kapcsolatokról.

– Tanulom.

– Persze. Azért mész hajléktalanok közé! Ugyan, mit tanulsz ott?

– Társas érintkezési protokollt.

– Éppen ott?

– Ott is.

– Szerintem te a hajléktalanokat is utálod. Csak azért eteted őket, hogy megnyugtasd a lelkiismeretedet. Pont, mint azt a macskát. Ez valami kompenzáció nálad. Ne akarj azért gyereket, hogy megnyugtasd a lelkiismeretedet, hogy nem is utálod őket annyira.

– Nem utálom az embereket, csak nehezen kezelem őket.

– Ezért ideális számodra ez a helyzet. Tökéletes számodra a home office. Senkivel sem kell érintkezésbe lépned. Még velem sem. De én tudlak kezelni.

– Tudsz kezelni – suttogta Anikó maga elé, mint egy mantrát.

– Egyszerűen fogadd el, hogy te utálod az embereket. Ne törd magad a segítségnyújtással. Van ezer sokkal kellemesebb hobbi. Olyasmi, amihez nem kellenek társak. Magányos elfoglaltságok. Éppen neked valók. Különben is félsz a vírustól. Félsz az emberektől. Mit erőlködsz? Maradj a fenekeden!

Anikó felemelte a fejét.

– Én nem tudok kötni. Festeni sem.

Viktor széttárta a karjait.

– Ott az internet. Majd megtanulod! Ügyes lány vagy. Menni fog!

– Menni fog – ismételte Anikó csendesen. – Menni fog.

– Most, ne haragudj, de dolgoznom kell. Mi lenne, ha feldíszítenéd a lakást addig?

Anikó automatikusan felállt.

– Segítesz lehozni a padlásról a dobozokat?

– Bocs, drágám, de most nem érek rá.

Anikó kisétált a konyhába, alaposan elmosta a kakaós bögréjét, majd megindult a padlásfeljáró felé. Hirtelen megtorpant. Úgy érezte nincs értelme. Nincs értelme a karácsonynak, így aztán nincs értelme a lakás feldíszítésének sem. Hiszen a karácsony a társas érintkezésekről szól. A szeretetről. Vagyis hát illene erről szólnia. Csak akkor lenne értelme. Anikó emlékeiben valami ilyesmi élt. A gyerekkori mesékből ezt tanulta.

Mi értelme csak úgy díszíteni? Ha semmit nem jelent? Ha ez az egész már semmit nem jelent? Egy ideig állt az előtérben. Nézte odakint a havat, a hóesést, ahogy egyre fehérebb lett a táj.

Azon gondolkodott, hogy egyedül vajon képes lenne megfelelő döntéseket hozni? Ha visszamenne a régi lakásába, ami ugyan sokkal kisebb, és biztosan porosabb, mint ez, és ahol egyedül lenne, ahol nem mondaná meg senki, mi a helyes, akkor ő képes lenne meghozni a megfelelő döntéseket? Vajon tényleg elköltené az összes pénzét? Hiszen az a pénz olyan rengetegnek tűnik, sosem tudná elkölteni egyedül. Vajon ez hajlamossá teszi a herdálásra?

Automatikusan nyúlt a beépített szekrénybe a bőröndje után, és szinte érdektelenül pakolt bele. El sem köszönt. A kocsit Viktor vette neki, így azt itt hagyta. Így igazságos.

Amint becsukta a nagykaput előbújt vackából a kismacska. Panaszosan nyávogott, mintha érezné, hogy egyedül marad. Anikó lehajolt érte és a karjaiba kapta. A vörös cica remegett, ahogy a kabátjához bújt. Anikó karjában a cicával, a bőröndöt maga után vonszolva elindult a megálló felé. Ellenőrizte, hogy nála van-e az arcmaszk, mert hamarosan fel kell majd vennie. Feltéve, ha egy állattal felengedik a buszra. Ha nem, akkor tovább gyalogol. Végülis nincs olyan messze. Másfél óra gyalog. Semmiség.

Egy autó lassított le mellette.

– Hahó, szomszédlány! Hová mész?

A srác hangja vidáman csengett. Anikó arra sem nézett, csak ment tovább.

– El – válaszolta.

A kocsi lassan haladt mellette az úton.

– Karácsonyi látogatás?

– Igen. Karácsonyi látogatás – ismételte Anikó előre nézve.

– Elvihetlek?

Anikó megtorpant egy pillanatra. Megfordult, és benézett a kocsiba.

– Elvihetsz – bólintott.

A srácon mókás sapka volt, ami lelógott a füleire, bojtokban végződött. Máris kipattant a kocsiból, átvette a bőröndöt és betette a csomagtartóba. Megvárta, míg Anikó beül mellé, ölében a cicával.

– Hová mész?

– A buszmegállóhoz.

A srác indított.

– Messzire utazol? – kérdezte.

– A külvárosba. Ott lakom.

– Én azt hittem, itt laksz – bökött a fejével a nagy ház felé.

– Igen – bólintott Anikó. – Eddig én is azt hittem, hogy ha itt lakom, akkor az jó. De azt hiszem, jobb, ha visszamegyek.

A kiscica összegömbölyödött az ölében.

– Szakítottatok? – kérdezte a srác. – Úgy tűnt, elvagytok.

– Nem szakítottunk. Elvoltunk, igen. Csak már nem látom értelmét tovább együtt maradni.

– Karácsony előtt egy ilyen lépés, elég szomorú.

– Nem tudom. – A srácra kapta a tekintetét. – Szomorúnak tartják az emberek? Az ilyesmit szomorúnak érzik?

– Miért? Te nem érzed annak?

– Logikus volt. Majd felhívom otthonról. Szerintem tudja, hogy logikus lépés volt.

– Otthagytad szó nélkül? – kérdezte a srác hitetlenkedve.

– Már nem volt mondanivalóm számára.

– Oké. Ez is egy nézőpont. Bár szerintem csúnya dolog szó nélkül lelépni.

– Nem vagyok túl jó társas interakciókban – vallotta be Anikó.

– Azt észrevettem. Most egyedül leszel karácsonykor?

– Meglátogatom a szüleimet. Mert úgy illik.

– Azért látogatod meg őket, mert úgy illik? – pillantott rá a srác.

– Úgy tanultam, hogy ilyenkor illik a családunkkal lenni. Mármint karácsonykor. A karácsony a szeretet ünnepe – magyarázta. – Olyankor azokkal vagyunk, akiket szeretünk. Elvileg.

– Te kivel lennél igazán?

Anikó elmélázott.

– Gondolom a családommal – válaszolta sokára.

– Azért mondod, mert azt hiszed, ezt várom tőled?

– Nem. Azért mondom, mert ez a helyes válasz.

– Elég fura lány vagy. És még mit csinálsz karácsonykor?

Anikó megsimogatta a cicát az ölében. Önkéntelen mozdulat volt. Először meglepődött a macska szőrének selymességén, mintha egy plüssállatot cirógatott volna. Annyira meglepő volt, szinte alig valóságos. Egészen addig, amíg a macska dorombolni nem kezdett. Anikó elhúzta a kezét és a tenyerét a kabátjába törölte.

– Elmegyek ételt osztani – válaszolta. – Sütök süteményt is. Mézeskalácsot.

– Érdekes, ki sem néztem belőled, hogy tudsz mézeskalácsot sütni.

– Karácsonykor mézeskalácsot kell sütni. Megtanultam. Mert az illik.

A srác felnevetett.

– El sem hiszem, hogy képes vagy olyasmit is csinálni, ami spontán jön.

– Nem jellemző – vallotta be Anikó.

– A pasidat is otthagytad szó nélkül – figyelmeztette a srác.

Anikó homlokránclova elgondolkodott.

– Nem tudom, mi a protokoll ilyen esetekben. Sosem hagytam el senkit.

– Azért hívd fel, hogy megmond, vége – javasolta a srác. – Bár sokkal szebb lett volna szemtől szembe.

– Neki nem lehet elmondani szemtől-szembe, mert megmondja, mit tegyek, mi a helyes. És én nem biztos, hogy azt szeretném csinálni, amit ő szeretne, hogy csináljak. Nem szeretnék olyasmit csinálni, ami szerinte helyes. Nem szeretnék kötni tanulni. És nem szeretnék festeni.

A srác bólintott.

– Ezt megértem. Mindenkinek azt kell követnie, ami saját szíve szerint helyes.

A lakótömb előtt megálltak. A srác segített felvinni a harmadikra a bőröndöt.

– A cicát megtartod? – kérdezte az ajtó előtt.

Anikó magához ölelte a macskát.

– Igen. Nem hagyhattam ott. Gondoskodásra szorul. Majd megtanulom szeretni. Ha sehogy sem sikerül, akkor majd elviszem egy menhelyre.

– Akkor inkább ajándékozd nekem. Megegyeztünk? – kacsintott rá a srác.

– Megegyeztünk. De hol foglak megtalálni?

– Megadom a számomat.

– Rendben.

– Különben Ricsinek hívnak. Tudtad?

– Nem tudtam.

– És te?

– Én? – értetlenkedett Anikó. – Mi van velem?

– Neked mi a neved?

– Az enyém? Anikó. Nem tudtad?

A srác felnevetett.

– Nem tudtam – válaszolta nevetve.

Anikó tanácstalanul körbenézett.

– Azt hiszem, Ricsi, most, hogy így megismerkedtünk, illene behívjalak egy kávéra – morfondírozott.

– Van itthon kávéd?

Anikó elgondolkodott. Évek óta elköltözött. A bőröndbe pedig csak ruhákat, tisztálkodó szereket és egyetlen könyvet pakolt, amit éppen olvasott. A kávé eszébe sem jutott. És sajnos a kakaó sem.

– Nincs – ismerte be.

– Akkor halasszuk máskorra – válaszolta Ricsi. – Holnap is kint leszel a téren? Ételt osztasz holnap is?

– Igen. Ott leszek!

– Akkor majd ott találkozunk! Vigyáz a macsekra! Szia!

– Szia! És… köszönöm szépen!

– Mit köszönsz? – vigyorgott rá Ricsi.

– Hogy elhoztál. Azt hiszem. Így illik.

– Örömmel! És ne aggódj, menni fog!

– Micsoda?

– A társas érintkezések. Tanulható. Meg a macskusz is … klassz dolog, hogy elhoztad.

– Az. Klassz.

Anikó magára csukta a lakása ajtaját. Az előtérbe letette a bőröndjét. Odabent hideg, állott, poros dohszag lengedezett. Anikó kitárta az ablakokat, beizzította a fűtést, leszedte a függönyöket, kitörölte a szekrényeket. Hajnalig takarított, mire végre beszédült az ágyba. A kis vörös macska odagömbölyödött mellé.

Másnap elővette a régi karácsonyi díszeket. Nem voltak olyan pompásak, és hatalmasok, mint Viktornál, de mindegyikre emlékezett, mikor vásárolta. Történetek elevenedtek meg előtte, ahogy egymás után kivette őket a dobozból. Lehámozta róluk a védőcsomagolást, végigsimított rajtuk mielőtt a helyükre tette őket.

A cicával könnyű dolga volt. Csak akkor nyivákolt, amikor enni kért, amúgy ott sündörgött Anikó lába körül, miközben díszítette a lakást. Kis híján elfelejtette a jótékony ételosztást.

– Elmegyek pár órára – simogatta meg a cicus vörös szőrét, amikor végül mégis eszébe jutott. – Készítettem neked tápot a tálba. Nem lesz baj. Hamarosan visszajövök.

A cica mintha értette volna, mit mondott, felugrott a fotelbe, összegömbölyödött az egyik díszpárnán és elszenderedett.

Ricsi felbukkant az ételosztáson. Odaintett Anikónak, és a lánynak jólesett, hogy nem tett megjegyzéseket, nem nézte le amiatt, hogy ott van, inkább ő is beállt segíteni. Forró teát töltött bögrékbe, rámosolygott az emberekre. A maszk miatt nem láthatta a srác egész arcát, de Ricsi sötét szeme vidáman csillogott, látszott, hogy nevet, és mindenkihez volt néhány kedves szava.

– Megvagytok? – kérdezte végül, amikor együtt indultak el hazafelé.

– Megvagyunk – válaszolta Anikó kesztyűs kezeit egymáshoz dörzsölve. Átfagyott ebben a néhány órában, de ettől függetlenül minden pillanatát élvezte.

– Felhívtad a volt pasidat? – érdeklődött Ricsi.

– Elfelejtettem – vallotta be Anikó.

– Ő sem hívott?

– Gondolom ő is elfelejtett. Vagy fel sem tűnt neki, hogy eljöttem.

– Ti aztán tényleg fura figurák vagytok.

– Lehet. Vásároltam reggel – újságolta Anikó.

Ricsi ránézett és a szemöldökét húzogatta.

– Mert úgy illik?

Vicces arcot vágott, ezért Anikó felnevetett.

– Nem. Nem azért – tiltakozott. – Azért vásároltam, mert nem volt otthon semmi. Macskakaja sem.

– A cicus az fontos – értett egyet Ricsi. – Elismerem, hogy ezért muszáj volt.

– Igen. Megígértem, hogy gondoskodok róla.

– És vettél kávét is?

Anikó lebiggyesztette a száját.

– Az nem jutott eszembe – vallotta be. – Nem szereted a kakaót?

– Gyerekkorom óta nem ittam.

– Ha hazaviszel, meghívlak egy finom kakaóra. Mit szólsz? Feltéve, ha kocsival jöttél, és ráérsz – tette gyorsan hozzá udvariaskodva.

Ricsi felnevetett és a kocsija felé mutatott.

– Feltéve – vigyorgott. – Boldogan megkóstolom a kakaódat.

– Fahéjasan készítem. Szereted a fahéjat?

A srác rákacsintott.

– Majd megszeretem.

– Most azt kéne mondanom, hogy szívesen csinálok sima kakaót is neked – mélázott el Anikó. – Azt hiszem, ez lenne a helyes válasz.

– Mert szívesen csinálnál? – faggatta Ricsi.

– Nem tudom.

– Akkor maradjunk a fahéjnál. Kíváncsi vagyok, mit csinál a macskád.

– Gondolom, alszik. Folyton alszik. Szerinted ez normális?

– A macskáknál mindenképpen.

Odafenn, a harmadikon, a nappaliban Anikó egy bögrét nyomott a srác kezébe. Ricsi a kanapén ült, lassan beleszaglászott a gőzbe, miközben a macska mellé ugrott, és az ölébe telepedett.

– Tetszik az illata? – kérdezte Anikó kíváncsian.

Ricsi felpillantott rá.

– Kellemes. Gyerekkori illatok jutnak róla eszembe, olyan meghitt, régi dolgok.

Anikó felhúzott lábbal letelepedett mellé.

– Akkor ízleni fog.

A srác belekortyolt.

– Tényleg nagyon finom – körbenézett a lakásban. – Otthonos nálad. Kellemes. Szerintem a macska is jól érzi itt magát. Adtál neki nevet?

Anikó a tenyerébe fogta a bögrét.

– Még nem. Nem vagyok jó névadásban. Sem.

Ricsi jókedvűen felnevetett.

– Sem? – kérdezte vissza. – Akkor majd kitalálok valamit.

– Az jó lesz – bólintott Anikó. – És ha van kedved, nyugodtan meglátogathatod minden nap. Biztosan örülne neked.

– Te is örülnél?

– Örülnék. Természetesen.

– Mert úgy illik? Örülni a vendégnek? – húzta Ricsi.

Anikó nem vette észre az ugratást.

– Nem csak az illendőség miatt. Tényleg örülnék – válaszolta komolyan. – Ráadásul fahéjas kakaóval mindig tudok majd szolgálni. Ha nem bánod.

Ricsi elmosolyodott.

– Nem bánom.

A macska elégedetten, csendesen dorombolt az ölében. A fahéjas kakaó illata megtöltötte a szobát, és az utcáról felhangzott egy karácsonyi dal.

Visszavonhatatlanul közeledtek az ünnepek.