Útinaplók2:
Arktosz

„Apámat ma reggel Konrád nagyúr hivatalosan eltűntnek nyilvánította. Hétvégén hatalmas csinnadrattával nőül veszi anyámat, így ő lesz a királyunk. Attól tartok elhagytak minket az Istenek. Két lehetőség áll előttem, ha a jövőmre gondolok, de egyik sem tetszik igazán. Konrád nagyúr vagy feleségül ad elkényeztetett, durva fiához, Dáriuszhoz, vagy kivégeztet anyámmal kötött esküvője éjszakáján. Egyik opció sem tetszik igazán.”

A hajnali égboltot narancsszínre festette a felkelő nap, a sötétség halványodott. Galagonya megállította a lovát és hagyta pihenni, amíg körbenézett az ismeretlen tájban. Sosem járt még ilyen távol az otthonától. Egész éjjel hajtotta, űzte Csillagot, hogy mire felkel a nap, és keresni kezdenék, már csak kihűlt nyomaira leljenek. A ló elfáradt. Galagonya lehajolt az állat fejéhez, szeretettel megsimogatta a nyakát és a fülébe suttogott.

– Nemsokára hazatérhetsz!

Újra felnézett, a hideg szél leszaggatta a csuklyát a fejéről. Hosszú, hullámos vörös haját az arca elé sodorta. Galagonya felegyenesedett a lova hátán, összefogta a sörényét és a köpenye alá tuszkolta a vastag tincseket. A csuklyát a fejére borította, és szorosan meghúzta a zsineget. A sziklaszirt szélén apró épület rajzolódott a sötéten, arrafelé vette az irányt.

„Szemtelen bagázsba botlottam a Fekete kutyához címzett fogadóban, ami az utolsó megálló Kietlen Fehérség határán. Mint megtudtam, ennél távolabb nem merészkedik épeszű ember. Vezetőt kerestem, aki elkísér az első gleccserig, ahol apám Arktoszra, a hatalmas jegesmedvére vadászott, de ezek itt mind gyáva férgek egytől-egyig. Gusztustalan ajánlatokat tettek nekem, mint valami közönséges útszéli szajhának, és lekicsinylő megjegyzésekkel dobálóztak felém, lealázva törékeny alkatomat és női mivoltomat. Hányni tudnék ezektől az undorító, fennhéjazó mocskoktól. Végül mégiscsak megtaláltam azt, akit kerestem, igaz kicsit fura, szőrős, hatalmas egyén és csak fél szeme van. Talán félnem kellene tőle, mert háromszor akkora, mint én, de bízom a megérzéseimben. Megpróbáltam szóba elegyedni vele, mielőtt elindulunk. Nem sokat beszél. De okos ember nem kérdez, és nem vájkál mások múltjában. Ha Félszemű átvezeti a Kietlen Fehérségen, akkor kit érdekel, miként vesztette el a szemét, és honnan szerezte azokat a rettenetesen forradásokat, amik az arcát tarkították.”

Galagonyát elvakította a látóhatár széléig kinyúló fehérség, az égen a nap elmosódott korongja hideg fehéren ragyogott, és a lány lába alatt ezernyi apró kristályszemként csillogott a hótakaró. Minden lépésnél térdig süppedt benne, de azért hősiesen követte Félszeműt. Összehúzta magán a vízhatlan, meleg takarót. Igaz, hogy az utolsó garasát is elköltötte, hogy megvegye, de mostanra bebizonyosodott, a lehető legjobb vásárt csinálta.

Foga vacogott a hidegtől, és a meleg zubbony meg a takaró ellenére úgy érezte, hogy még a csontjai is fáznak. A lába alatt megroppant a jeges hó, belesüppedt a térdig érő fehérségbe.

A szán roskadozott a pokróccal letakart holmijuk alatt, négy kutya húzta és sokkal ügyesebbnek bizonyultak a hótengerben, mint Galagonya. Feltehetően nem először teszik meg az utat oda-vissza. Galagonya hunyorogva próbálta körbenézni, de a szemét ellepték a könnyek. A végeláthatatlan havas fennsíkon iszonyatos erővel csapott le a szél és úgy lökte a lányt a hóba, mintha egy rongybaba lett volna. Galagonya térdre húzta magát, de mintha láthatatlan erő nyomta volna vissza, mozdulni sem bírt.

Félszemű erőteljesen megragadta Galagonya karját, fájdalmat okozva rángatta fel, átdobta a válla felett, a hátára kanyarintotta, és egy erős kötéllel odaerősítette a hátához. Galagonya megkapaszkodott vezetője vastag, hosszú fehér bokáig érő bundájában, úgy gondolta jegesmedve bőr lehetett. Ilyet apja is hozott haza egyszer, és szülei hálószobájának éke lett a kandalló előtt. Galagonya a férfi széles vállára fektette az arcát, hagyta, hogy Félszemű cipelje. Ilyen erejű szél ellen neki esélye sem volt talpon maradni.

A szél magával hozta a havat is. Sűrűn esett, átláthatatlan fehér ködbe burkolta a tájat. Galagonya egy ideig hunyorgott, majd feladta, úgysem látott semmit. Becsukta a szemét, a szempilláján megálltak a hópelyhek, iszonyatosan fázott, reszketegen csimpaszkodott Félszemű nyakába elgémberedett ujjaival. Hiába tekert meleg anyagdarabokat a kezére, rohamosan hűlt a levegő.

– Fedezéket kell találnunk! – Félszemű hangja alig hallatszott, habár megpróbálta átordítani a szél süvítését, Galagonya, elképzelhetetlennek tartotta, hogy ebben a havas pusztaságban, valahol menedékre lehetnének.

A szél süvöltésén áthallatszó mély morajlásra figyelt, ami hasonló hangot adott, mint az óceán sziklákon megtörő hullámzása.

– Mi ez?

– Lavina – ordította Félszemű vissza.

– Egy szörny?

– Rosszabb. Egy szörny ellen kardot rántasz és kitartsz, véded magad, az utolsó leheletedig. Ha a lavina útjába kerülsz, életed az istenek játékszerévé válik.

Olyan erővel tombolt a sarki vihar, hogy elnyomta a távoli morajlás hangfoszlányait.

A szél egy pillanatra megállt, és Galagonya hangosabban hallotta a dübörgést, de nem tudta beazonosítani honnan jön a hang és ez megrémítette. Bekerítve érezte magát, védtelennek és az egyetlen ember, akiben bízhatott ez a rosszarcú idegen. Az egyetlen személy, aki vállalkozott arra, hogy átkíséri Kietlen Fehérségen. Félszemű váratlanul torpant meg, kioldotta a csomót a derekán és hátranyúlt.

– Megérkeztünk – recsegte és megrántotta a lány lábát.

Galagonya leszánkázott a férfi hátáról és hasra esett a hóban. Arccal belebukott a jeges fehérségbe, a sálja elcsúszott, a szájába tolult a hó, az orra majd lefagyott. Fuldokolva kapálózott, hogy valamiképpen kiszabaduljon, amikor Félszemű egy mozdulattal talpra rántotta.

Galagonya körbenézett a sűrű hóesésben, de nem látott maguk előtt sem egy sziklát, sem egy összetákolt kajibát, amiben meghúzhatták magukat.

– Hol vagyunk?

– Biztonságban. – Mielőtt a lány feleszmélhetett volna, Félszemű erőteljesen meglökte, úgy hogy Galagonya a fenekére pottyant és a sötétben lecsúszott egy szűk jeges alagúton át a mélybe.

Félszemű a sötétben matatott, majd fény gyúlt, ahogy meggyújtott egy fáklyát. Galagonya nem tudta, a férfi honnan szerezte, de ahogy körbenézett a világosban, látta a szikla belsejében a sarokba halmozott száraz ágakat.

– Előrelátás – jegyezte meg Félszemű foghegyről. – Egy szakavatott túravezető semmit sem bíz a véletlenre.

A kutyák a barlang fala mellett álltak a szánnal. Félszemű kifogta az állatokat a hámból, mire azok egymáshoz gömbölyödve lefeküdtek a száraz ágakból összehordott kupac elé, mintha tudták volna, hogy hamarosan onnan jóleső melegre számíthatnak. Galagonya segített tüzet rakni Félszeműnek, így nem kellett attól félnie, hogy a férfi üres szemét bámulja. A tűz apró, narancs lángja falta a száraz hasábokat, az ágak megreccsentek ereje alatt, és szikrákat pattintva átadták magukat emésztő hatalmának. Félszemű rakott rá két akkora fadarabot, mint amilyen a karja volt és az átázott szőrmét leterítette az egyik kiálló sziklatömbre.

Fejük fölött fülsiketítő dübörgéssel megremegett a hegy. Galagonya felnézett és a recsegésből úgy ítélte, hogy rájuk szakad az egész sziklabarlang menedéke. Félszemű a csomagok között kotorászott és minden kutyája elé odatette a megérdemelt bőséges vacsorát, majd egy darab szárított húst nyújtott Galagonya felé.

– Nesze!

Galagonya is lekanyarintotta a válláról a takarót és leterítette, hogy megszáradjon. Helyet foglalt a tűz mellett, jólesően járta át a meleg, ráharapott a húsra. Kemény volt, száraz, mint a csizma talpa, erős fogaival is nehezen rágta meg. Eloszlott a nyelvén a sós íz.

A zsebéből elővett néhány szem gondosan becsomagolt aszalt fügét, amit még otthon pakolt magának útravaló gyanánt és a tenyerén odanyújtotta Félszeműnek.

– Úgy tűnik mások félnek betenni a lábukat erre a területre.

– Ja!

Galagonya felvonta a szemöldökét.

– De te önként jöttél, fizetséget sem fogadtál el a szolgálataidért cserébe.

– Már vártalak!

– Honnan tudtad?

Félszemű a tűzbe meredt.

– Tudtam, hogy megérkezel és akkor segítségre lesz szükséged. Lánghajú megmondta, hogy a nyomában fogsz járni.

„Félelmetes alak. Jobban szereti a kutyáit, mint bármilyen más élőlényt ezen a világon. És mintha mindent tudna rólam, habár hihetetlen, mégis úgy érzem, valóban ismeri apámat és el tud vezetni hozzá. Ki más lehetne Lánghaj, mint ő? Félszemű nem mesél róla, nem válaszol arra a kérdésre, hogy vajon apám életben van-e, jól van-e? De sürget és bosszús lett, mert a lavina nagyon visszafogott minket. Esténként a változó hold arcát bámulja és motyog magában. Nem nyűgözi le még az északi fény jötte sem, pedig az mesebelivé varázsolja a tájat, suttog, változik, elvarázsol. Ilyenkor elfelejtem a hideg okozta fájdalmakat, azt, hogy a kezemen és az arcomon kiszáradt bőr véresre repedezett. Ha van csoda, akkor az északi fény, pontosan az. Maga a csoda. De elmúlik, és akkor elfog az aggodalom. Érzem, sürget az idő.”

Egész éjjel hallották a félelmetes üvöltést. Galagonya összehúzta magán a takaróját, miközben merengve bámulta az északi fény villanásait a távolban.

– Azt gondolom, hogy nem kellene továbbmennünk!

Félszemű a tűz mellett gubbasztott.

– Láthatod, hogy megálltunk. Nem megyünk ma már sehová.

– Úgy gondoltam, vissza kellene fordulnunk. Hallod ezt az üvöltést? Ez egy prédára váró vadállat ordítása.

– Azért vagyunk itt! Holnapra megérkezünk, és még időben leszünk ahhoz, hogy megmentsd apádat!

Ezzel Félszemű felhajtotta a bádogbögréjéből az italt, majd remegő kézzel újratöltötte. Felemelte a palackot és Galagonya felé nyújtotta. A lány megrázta a fejét, elhárította a kínálást.

„Félszemű ma este a pohár fenekére nézett.

– Pedig figyelmeztettem Lánghajt, hogy ne tegye! – suttogta a tűzbe. – Mondtam neki, hogy rossz vége lesz, ha Arktoszra vadászik.

Aztán Félszemű nyelve megeredt és mesélt. Jó volt hallgatni, mint apámat kislánykoromban.

A világ legnagyobb jegesmedvéjéről, Arktoszról mesélt nekem.

A monda úgy tartja, hogy Arktosz évszázadok óta él, lehetetlenség megölni, mert elnyeli a harcosok lelkét. A vadászét, aki megpróbálja megölni. Új erőt nyer belőle. A harcos lelke csak akkor szabadulhat a medvéből, ha új, friss lélek költözik bele. De mindig vannak új vadászok, akik megpróbálják a lehetetlent, hogy elvegyék Arktosz életét. Ezáltal a medve lelke halhatatlanságba a veszik.

Nem értettem, mi a mese lényege. Azt mondta Félszemű, hogy Arktosz teste már nagyon öreg, fájdalmaktól terhes, megtérne őseihez, ha a lelke nem lenne hallhatatlan.

És miként lehet a lelket felszabadítani? Ha halállal csak egy újabb áldozat születik

Félszemű azt mondta azzal a szeretettel, ami a vadászok hozzátartozóit idecsalogathatja, a reménnyel. Arktosz testébe költözés utáni első holdtöltéig bármikor megszakítható az átok. Akkor a medve békében távozhatna és a vadász lelke kiszabadulhat. De még soha, egyetlen harcos után sem jött el a családja, soha egyiküket sem keresték. Félszemű nem kételkedik benne, hogy a családokban megvolt a szeretet. Gyászoltak, sirattak és éltek tovább.

Nem értettem, és ő nem válaszolt a kérdéseimre, mert az ital fejbe vágta és elterült a tűz mellett.”

Hatalmas jegesmedve állta el az utat a sziklaperemen. Bámulta az utazókat kimerevedett tekintettel. Galagonya elbújt Félszemű háta mögé.

Talán nem kellett volna idejönniük, hiszen nyilvánvalóan nem találták meg az apját. Nem élhette túl a találkozást Arktosszal.

A lány az állat szemébe nézett, sosem gondolta, hogy egy jegesmedvének zöld a szeme. Olyan, mint a legsötétebb moha, ráismert, hiszen pontosan olyan volt, mint, amilyen az övé.

Félszemű némán bólogatott, és meg sem kísérelte elővenni a nyilait.

– Láthatod – krákogta és a hóba köpött.

A jegesmedve felemelte a fejét és hangosan üvöltött a néma tájba. Megremegtek a jéghegyek.

Galagonya ösztönösen csizmájába rejtett tőréért nyúlt, hogy védje magát. Előkapta és kinyújtott kézzel a jegesmedvére fogta. Nem mintha hatásos fegyvernek bizonyulna egy ekkora állattal szemben, de biztos, hogy nem adja olcsón az életét.

Félszemű odakapott, elkapta a csuklóját.

– Ne őrülj meg! Dolgod van vele! – Szorítása fájt, egyetlen mozdulattal kicsavarta a lány kezéből a tőrt.

Galagonya felsikoltott, szembe vele a jegesmedve üvöltése válaszolt. Ugyanolyan panaszosan és az állat fenyegetően meredt Félszeműre, miközben tett néhány lépést felé a hóban. Félszemű még mindig a csuklóját fogta és elindult vele előre. Pontosan a jegesmedve irányába. – Ez itt a világ legnagyobb és legöregebb jegesmedvéje!

Galagonya elkerekedett szemmel bámult vissza Félszeműre.

– Arktosz.

A férfi bólintott.

– Az.

– Akiben egy harcos lelke lakozik.

Félszemű újra bólintott és Galagonya a medve zöld szemébe nézett. Az a lélek odabent…

– Az apám – suttogta és kirántotta a kezét Félszemű ujjai közül. Tudta, érezte, hogy egy jegesmedvének nem lehet ennyire emberi tekintete, nem lehet olyan szeme, mint amilyen az apjának. Nagy levegőt vett és elindult a medve felé. – Mit kell tennem? – kiáltott hátra.

– Tedd azt, amit a szíved diktál – hallotta Félszemű gyenge hangját.

Galagonya odalépett a medvéhez, aki az orrával finoman megbökdöste az arcát. A lány átölelte a vastag, fehér bundás nyakat, mire Arktosz ledöntötte a lábáról. Galagonya érdekes módon, nem félt tőle, tudta, hogy nem akarja bántani. Vagy inkább azt tudta, hogy szándékosan soha nem bántaná.

Arcát a fehér durva szőrmébe temette, ujjaival a vastag prémbe csimpaszkodott, könnyei leperegtek az arcán, miközben Arktisz hatalmas fülébe suttogta:

– Szeretlek, annyira hiányoztál.

„Semmiért el nem cserélném a látványt, ahogy Konrád nagyúr az anyámmal tartandó esküvője napján az oltár előtt hasra vetette magát apám előtt, és rimánkodott nyomorult életéért. Apám díszes kardját – amivel Arktosz életére tőrt – anyám felé nyújtotta, ezzel rá bízta a döntést. Azt hiszem, anyám elég dühös lehetett menyegzője szent napján, mert gondolkodás nélkül levágta Konrád nagyúr fejét. Azután zokogva borult a nyakunkba, egyik kezével engem, másikkal apámat ölelte, és úgy tűnt, nem tudja, melyikünket halmozza el csókjaival, így felváltva borított be minket a szeretetével és a viszontlátás boldogságával.”