Utazónaplók

Veszély nyomában

„2017. június 7. szerda

Hajnali három óra tizenhét perc. Az emeleti szobám ablakából bámulom a csillagokat. A holdat nem látom.

Tizennyolc éves vagyok. Pontosabban tizennyolc éves és hét perces. Mától hivatalosan is hozzáférek a bankszámlához, amin az apai örökségem van. Hurrá!

Szarok bele ebbe az egészbe! Nem a pénze kell! Azt akarom, hogy itt legyen!”

„2017. június 11. vasárnap

Végül elmentem ahhoz a jósnőhöz. A csaj egyáltalán nem úgy nézett ki, mint képzeltem. Nem volt benne semmi vasorrú bábás, vagy cigányasszonyos.

Anya nem hisz a jósnőkben, meg a boszorkányokban. Szerinte csalás az egész kártyavetés, jósgömbbe bámulás, és minden ilyesmi. Az emberek hiszékenyek, az ügyeskedők meg kicsalják a pénzüket. Szerinte másra is költhetném a zsebpénzemet. Nyilván igaza van, tekintve, hogy többnyire épeszű felnőtt. De a jósnő azt mondta nekem, Alaszkában megtalálom az apát. Azt hiszem, kicsit akcentussal beszélt, azért fogalmazott ilyen furcsán.”

Dorina beleharapott a vajaskiflijébe, leküldött utána egy bögre kakaót, és csikorogva rúgta ki maga alól a széket.

– Béna ez a blúz – jegyezte meg, miközben elment az anyja mellett. – Öregasszonyos.

Az anyja végignézett a hatalmas, tarka rózsákkal díszített, legújabb, turkálóban összeszedett szerzeményén, majd az asztal túloldalán ülő férjére szegezte szigorú tekintetét.

– Szerinted is öregasszonyos?

Gábor szórakozottan felpillantott a napilapból.

– Nem, dehogyis.

Dorina megvonta a vállát, összeborzolta nyolc éves öccse szöszi haját. Fél szemmel látta, ahogy az anyja a gombokkal babrál.

– Rendben, akkor leveszem.

– De hát csinos vagy, szívem!

Nevelőapja sosem értett a ruhákhoz, meg a divathoz. Bár mit is várhattak tőle, amikor fél életét hóvidékeken töltötte vízhatlan overallokban, és szöges talpú bakancsokban. Éppen úgy, mint Dorina apja.

Dorina szíve elszorult, összepréselte az ajkait, úgy bámulta Gábort az asztalnál. A férfi addig tök jó fej volt, amíg az apjával összejártak. Gyakran átjött, hogy előkészítsék a legújabb extrém kalandjukat, Dorina sűrűn találkozott vele, a férfi vicces volt, bolondos és mindig hozott gumicukrot. De aztán tíz évvel ezelőtt Apu eltűnt, Gábor meg itt ragadt. Dorina nem akarta, nem akart másik apukát.

– Anya! – Dorina megkapaszkodott az ajtófélfában. – Úgy döntöttem, mégiscsak elutazom.

Elnézte, ahogy az anyja reszkető szájjal tátogott, mert nem találta a megfelelő szavakat, ami teljesen hihetetlennek tűnt, mert mindig, minden körülmények között tudta, mit kell mondania.

Amikor Dorina két napja hazajött a jósnőtől gondosan ügyelt arra, hogy az öccse már lefeküdjön, csak utána mondta el az anyjának és a nevelőapjának mindazt, amit megtudott. Az apja valószínűleg életben van, valahol távol Alaszkában.

Akkor este mindketten megpróbálták meggyőzni, hogy teljes képtelenség, amit az a jósnő állít. Szentségtörés, a gyász meggyalázása. Dorina akkor hitt nekik, de a gondolat azóta is ott motoszkált a fejében. A remény, hogy az apja talán mégsem halt meg.

Anyja a förtelmes blúzának a gombjait csavargatta, és végre visszanyerte a hangját.

– Dani, menj a szobádba! – utasította a kisfiát.

A gyerek sarka a szék lábán kopogott.

– Még éhes vagyok – nyüszögött.

– Azt mondtam, menj fel!

Íme, ahogy az anyja a szemük előtt változik sárkánnyá.

Gábor komótosan összehajtogatta az újságját, maga elé helyezte az asztalra, mosolytalan arccal nézett fel, de mégis úgy tűnt, hogy élvezi a helyzetet. Hihetetlen egy degenerált pasas.

Dani duzzogva magához vett két hatalmas, porcukorral szórt kakaós csigát, és mielőtt az anyja rászólhatott volna, hogy tegye le, máris elillant a konyhából. Dorina becsukta a konyhaajtót, nagy levegőt vett.

– Elutazom Alaszkába! – ismételte megingathatatlanul.

– Hogy mit csinálsz?

– Megkeresem aput.

– Nem engedlek el! – Az anyja olyat csapott az asztalra, hogy megcsörrentek az edények, és a margarétákkal teli váza megbillent középen. Gábor utánakapott, ezzel megállította a katasztrófát.

Dorina szeme könnybe lábadt.

– Nagykorú vagyok!

– Az engem nem érdekel! Nem mész sehová!

– Apu hagyott rám pénzt, én pedig arra szeretném használni, hogy megkeressem őt!

Gábor higgadtan dőlt hátra a széken.

– Apád meghalt, Dorina. – Hogy lehet ennyire hideg és szívtelen? – Akármennyire is fáj ez neked, de ez az igazság.

– Mit tudod te, mi az igazság! – Dorina hangja elcsuklott, felhúzta a pólója nyakát, elrejtette vele az arcát, hogy ne lássák a könnyeit. Gábor szenvtelen hangja így is elért hozzá, be kellene fognia a fülét, hogy ne hallja ezt az egészet.

– Ott voltam, láttam, ahogy lezuhant.

Dorina feje előbukkant a bő pólója alól.

– Akkor hol a holtteste? Láttad? – A szívére szorította a kezét. – Érzem, hogy él.

Gábor megrázta a fejét.

– Nem élhette túl. Sajnálom!

„2017. július 1. szombat

Apu régi hegymászós klubja szervezte nekem az utazást. Azt terveztem, egyedül vágok neki, Alaszkában úgyis várni fognak rám. De Gábor tegnap este váratlanul bejelentette, hogy elkísér. Tuti anya parancsára tette, nem féltésből, mert sosem jöttünk ki igazán. Anya zokogott a reptéren, ezerszer elismételte mindkettőnknek, hogy jöjjünk haza épségben. Elég lett volna, ha egyszer elmondja, mert halálra idegesített az aggódásával. Apura gondolok. Remélem, megtalálom.”

„2017. július 3. hétfő

Hajnali öt óra. Hajnali öt óra? Minek keltett fel Gábor ilyen korán? Még mindig szenvedek a jetlag miatt. Visszaugrottunk az időben kilenc órát, mint valami ócska, hatodrangú sci-fiben. Nem készültem fel arra, hogy az időeltolódás ennyire kihat majd az egész kedélyállapotomra.

Hideg van és sötét. Az összes ruhámat magamra vettem, amit csak találtam.

Hajnali hat. Még mindig sötét és piszkosul hideg. Kibéreltem egy helyet a tűzhely mellett. Megfigyeltem, hogy itt mindenkinek van valami beceneve. Félszemű, Szerencsés, Gábor a Szikla, ami vicces, mert sosem éreztem olyan stabilnak és erősnek, hogy erre a névre rászolgálhasson. Bár be kell ismernem, itt teljesen másként viselkedik, mint otthon. Sokkal magabiztosabb és összeszedettebb. Otthon anya a főnök.

Apámat Veszélynek hívták.

Annyira szeretném, ha nekem is találnának valami nevet, ami illik hozzám. Mondjuk, lehetnék Bátor, vagy valami ilyesmi.”

Dorina odakucorodott a tűzhely mellé egy bögre forró teával, az ablakon át a sötétben fehéren szikrázó havas dombokat nézte. Az út menti lámpák megvilágították a gyenge hóesést. Hatalmas kerekű jeep közeledett, reflektoraiban fénylett a letaposott út.

Az ajtó kivágódott, a férfi a küszöbön leverte a bakancsáról a havat.

– Hol van a Bolond lány? – kérdezte miközben egymáshoz ütögette kesztyűs tenyerét.

Estelle, a háziasszonyuk felkacagott, miközben a forró zabkását porciózta ki öblös tányérokba.

– Mitől lenne Bolond lány, mi?

Félszemű ősemberszerű szakálla, a fekete kötés a bal szemén első pillanatban megrémisztette Dorinát, de később rájött, nem is olyan vészes a fickó, amúgy meg ismerte az apját.

– Elég bolond, hogy idejön minden előképzettség nélkül, és meg akarja mászni a Mendenhall-gleccsert, ahol Veszély lezuhant – jegyezte meg Félszemű, a tekintete összeakadt a tűzhely előtt ülő lányéval. – Apád is bolond volt.

Dorina megrázta a fejét.

– Apám nem volt bolond!

– Dehogynem! Másztam vele!

Gábor az asztal előtt ült, megreccsent alatta a szék, ahogy kinyújtóztatta a lábát.

– Nem volt bolond, csak szeretett veszélyesen élni.

Dorinának jólesett, hogy Gábor megvédte az apját.

„2017. július 5. szerda

Minden reggel helikopter visz ki minket a Mendenhall-gleccserre, és este a megadott koordináták alapján értünk jön. Profi hegymászók napokat töltenek odakinn, de én örülök, hogy nem kell a jégmezőn éjszakáznom.

Azt hiszem, egyre ügyesebben bánok a csáklyával, vagy minek nevezik ezt a vacakot, a kötéllel, meg a karabinerrel. Tuti a véremben van ez az egész. Amúgy Félszemű és Gábor minden pillanatban szemmel tartanak. Gábor kétszer is átnézi a felszerelésemet, a sisakomat, meg, hogy jól erősítettem-e fel a beülőt, nem kényelmetlen, nem szorít. Egyfolytában ellenőrzi, hogy jól rögzítem-e magam a falon, belém tukmálja a proteinszeletet akkor is, ha nem érzem magam éhesnek. Idegesítő a figyelme, de tuti fél anyától.

Odafönn csodálatos! Rájöttem, mit szeretett apám a hófödte csúcsokban. Azt is tudom, mi hiányzik Gábornak, mitől szenved a kalitkában, amit önként választott azzal, hogy feleségül vette anyát. Anyám nem engedi mászni, mióta összeházasodtak.

Kurva hideg van, de amikor a havon megcsillan a nap fénye, az valami mesebeli. Olyan mintha a Jégkirálynő birodalmába csöppentem volna. Gábor megmutatta a helyet, ahol apu lezuhant, azt mondta, akkor másképpen nézett ki ez az egész, mert a gleccser hótömege állandó mozgásban van és tíz év teljesen átalakítja a tájat. Nem hiszem egy szavát sem. Már azt sem tudja hol vesztette el aput.

Minden tagom sajog, izomlázam van, az arcom ég a hideg miatt, nem tudom nyitva tartani a szememet.”

„2017. július 6. csütörtök

Ma olyan csodás élményben volt részem, hogy hihetetlen, mintha két havas hegyvonulat között jéggé fagyott volna a víz, és azt belepte volna a hó. Hullámzott az egész, mint valami hófolyó. De persze mozdulatlan volt minden, de maga a látvány lenyűgöző. Amikor odafönn vagyok, akkor olyan, mintha eggyé válnék a Mindenséggel. Ilyenkor elhiszem, hogy van Isten és én az Ő része vagyok. Egészen addig, amíg Félszemű rám nem szól, hogy ne bámészkodjak. Rohadt keményen vissza tud zökkenteni a valóságba. Nincs benne semmi érzés.”

– Hé, Bolond lány, ideje indulnunk! – Félszemű elindult lefelé, a csáklyával készítve elő az utat a többieknek.

Gábor egyenesen állt az erős szélben, a védőszemüvegét a homlokára tolta, némán meredt bele a hófehér semmibe. Dorina is a fehér felhőfoszlányokat bámulta a világoskék égen, amiket a szél a sötét hófelhők felé kergetett, hogy még nagyobbra dagasszák őket. Mégis béke honolt és Dorina rájött, ez a legideálisabb sírhely az apjának. Kezdte elfogadni az elfogadhatatlant, megpróbálta elengedni az apját. A hangja megbicsaklott, amikor megszólalt.

– Olyan nyugodt idefenn minden. Legszívesebben én is örökre itt maradnék.

Gábor lenézett rá, megszorította a vállát. Nem mondta, hogy butaságokat beszél.

– Ez csak a látszat. Tudod, a nyugodtság. – Gábor körbemutatott a csipkézett csúcsokon. A nap gyenge melege üvegesre változtatta a felszínt, az óriási, kék kristálytömbök meredtek az ég felé. – Amit itt látsz, minden a jég mozgásának a következménye.

– Mozdíthatatlannak tűnik!

– Korántsem az. – A férfi felemelte a fejét, egyenesen a szélbe, majd megragadta Dorina karját. – Ideje indulnunk, mielőtt megérkezik a vihar. Jó lenne valami fedezéket találni, mielőtt lecsap ránk. Vigyázz, hova lépsz! Kicsit instabil idefenn, de majd ahogy haladunk lefelé megszilárdul. Mint egy igazi szikla. – Elmélázott, mielőtt folytatta. – Szikla a legtörékenyebb anyagból, ami a világon létezik.

– Jégből!

– Gyorsan tanulsz. De nyár végén a jég természete megjósolhatatlan, főleg idefenn. Ez a gleccser legveszélyesebb része. Apád is gyakorlott mászó volt, mégis…

Gábor összeszorította a száját és elfordult. Dorina belevágta a csáklyát a jégtömbbe, ahonnan vastag hóréteg mállott le.

– Apám él.

– Anyád mit szól ehhez a képzelgésedhez? – szólt fel Félszemű öt méterrel lejjebbről.

– Anyámnak természetesen nehéz lenne, ha megtalálnám apát, mert az azt jelentené, bűntettet követett el.

Félszemű lassan haladt odalent, mállott a kesztyűje alatt a latyakos hóréteg.

– Bűntettet?

– Bigámiát. – Ránézett Gáborra, aki szorosan mellette mászott, és figyelte minden mozdulatát. Dorina szeme felvillant, megeresztette a kötelet, leereszkedett egészen Félszemű mellé, hogy ott folytathassa az útját. – Mivel újra férjhez ment. Hozzá! – bökött kesztyűs kezével Gábor felé. – Vágod?

– Miért utálod ilyen nagyon? Szikla jó arc.

Dorina belevágta szöges bakancsának talpát a havas falba, a puha réteg megcsúszott a talpa alatt. Félszemű utána kapott, mielőtt lejjebb zuhant. Bár mélyre nem eshetne, mert Gábor ragaszkodott, hozzá, hogy össze legyenek kapcsolva.

– Vigyázz rá! – ordította Gábor, a szavai visszhangot vetettek a szakadékban. Dorinának úgy tűnt, a nevelőapja kissé megrémült, és amikor felnézett, látta, hogy sokkal figyelmetlenebbül, szaporábban mászik lefelé, hogy csatlakozhasson hozzájuk.

Félszemű megemelte Dorinát, beigazította a lábát a megfelelő kiszögelésbe.

– Vigyázok – vakkantotta.

– Tulajdonképpen neki köszönhetem az öcsémet, és az jó dolog, mert bánnám, ha nem lenne. Csak hát a házasság meg a szülőség az két külön dolog – mondta Dorina és megkönnyebbült, amikor lejjebb értek ahol a hópelyhek közül kiszorult a levegő és nem maradt más, csak a kemény jég. Sokkal biztonságosabbnak érezte. Felnézett. A feje felett félelmetesen magasodott a jégóriás. Kicsinek, védtelennek érezte magát a természet hatalmasságával szemben. A szél szörnyű erővel csapott le rájuk, cibálta, rángatta a köteleket, baljóslatúan sikoltott a hasadékok résein át, minta kísértetek sírnának. Tán az apja szelleme is köztük van. Dorina megborzongott, mielőtt kifejtett, mit gondol erről az egészről.

– A házasságok, ha nem működnek, ha valamiért felbomlanak, mondjuk, egy eltűnés, vagy haláleset miatt, akkor az ember jó esetben keres magának egy új társat. De amikor elveszíted az apádat, akkor nem kereshetsz magadnak egy másik apát. Mert az nem ugyanaz. Az apaság az más. Meg a gyerekség is más.

Félszemű hümmögött egy ideig.

– Te tényleg igazi esztelen vagy, Bolond lány!

Dorina átcsatolta magát a Félszemű által bevert vastag szögre, már leszokott arról, hogy ellenőrizze, elég stabil-e. Úgy gondolta, Félszemű öreg róka, nem követ el hibákat. A védőruháját cibálta, rángatta a szél, erősen fújta, majdnem letaszította a falról. Alattuk a sziklák között Dorina hangos morajlást hallott. Lenézett, de nem látott semmit, mert egy kiálló hótömb eltakarta a kilátást a szeme elől.

– Az olvadékvíz tört utat magának – magyarázta Félszemű. – Jobb, ha nem foglalkozol vele, koncentrálj a mászásra, mert ha belepottyansz, perceken belül halálra fagysz. Nincs az a védőruha, ami megvédene.

Gábor hangja hallatszott közvetlen a fejük fölött.

– Ne ijesztgesd! Enélkül is elég necces lesz leérni ebben a szélben.

Fölöttük recsegni kezdett a szikla, olyan hangot adott, mint amikor az ember a fogait csikorgatja, csak többszörös hangerővel, sokkal félelmetesebben.

Dorina megállt, megbabonázva felfelé meredt. Meg akarta kérdezni, hogy ez normális, amikor ilyen hangokat ad egy jégtömb? A szikla mozdulatlannak tűnt, de mintha ropogott volna belülről.

Gábor odaért melléjük, összevillant a tekintete Félszemű egyetlen szemével.

– Nem tetszik ez nekem.

– Nekem sem! – Félszemű belevágta a csáklyát a jéghegybe. – Tiplizzünk innen, minél hamarabb.

Dorina megfogadta a tanácsot, kapkodva ereszkedett alább. Belekapaszkodott, egy kiszögelésbe, de a kiálló jégtömb letörött, megcsúszott a lába, a következő pillanatban lefelé zuhan. Nem érezte, hogy megállna, vagy legalább lassulna, és Gábor megtartaná a kötéllel a súlyát, mint eddig mindig, amikor ilyesmi történt. Rádöbbent, hogy amikor elindult Félszemű után lefelé, elfelejtette ellenőrizni a karabinert, amivel rögzítette magát Gábor köteléhez, hogy rendesen bekattant-e.

Nekicsapódott egy legömbölyített sziklának, majd tovább zuhant a sebesen rohanó folyó felé. Mielőtt észbe kaphatott, a jeges víz összezáródott a feje felett.

„2017. július 7. péntek

Lezuhantam. Bele abba a jeges folyóba. Fogalmam sem volt, hogy lehet kikeveredni a vízből, rettegtem attól, hogy meg fogok halni. Láttam aput, aki fölém hajolt, halkan duruzsolt a fülembe, azt mondta, ne féljek. Hagytam, mert jólesett. Majd valaki megragadta a karomat, és a víz fölé rántott. Mindössze arra emlékszem, hogy köhögtem, vacogtam, majd mire legközelebb kinyitottam a szemem, a szállásunkon feküdtem a meleg ágyban, a tűz közelében. Gábor ült mellettem. A kezemet fogta. Karikás szemében könnyek és fájdalom, nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjek, sírt. Ez megdöbbentett. Csúnya, vörös, gyulladt horzsolás húzódott végig az arcán. Később Félszemű azt mondta, Gábor utánam ugrott és megmentette az életemet. Félszemű most sem rejtette véka alá a véleményét, miszerint mi mindannyian bolondok vagyunk. Veszély is, Szikla is meg én is.

2017. július 8. szombat

A nap nagy részét ágyban töltöttem. Forró hallevessel tömtek, ami egyébként nagyon finom, meg degeszre ettem magam sült hallal. Mostanra éppen elegem volt a zabkásából meg a proteinszeletekből. Estelle szerintem tett valami csodaszert a mézes teájába, mert a jegesvízi fürdés ellenére egészségesnek éreztem magam. El akarom engedni aput. El akarok búcsúzni tőle.

Gábor azt mondta, éjjel levadásszuk az északi fényt. Azt hiszem, így méltó búcsút vehetek aputól.”

A tábortűz pattogott a sötétben, a szikrák táncot jártak a gyenge szélben. Dorina izgatottan bámulta az eget, a csillagokat. Bár Gábor türelemre intette, mégsem bírt magával.

– Tudom, hogy haragudtál rám, talán ma is haragszol. – Dorina levette a tekintetét az égről. Gábor megköszörülte a torkát. – Nem akartam elfoglalni az édesapád helyét. Csak hát anyádnak, meg nekem nem maradt másunk, ami rá emlékeztetett volna. Könnyebb volt ketten együtt túlélni. Szerettem volna segíteni neked is. De te falakat emeltél magad köré. Nem engedtél át rajta egyikünket sem.

Dorina szeme könnybe lábadt.

– Mert fájt, hogy nincs többé – zokogta. – És fájt, hogy ti elfelejtettétek!

Gábor odahúzódott mellé, magához ölelte, Dorina most először nem húzódott el tőle. A férfi megsimogatta a hátát.

– Nem felejtettük el – suttogta a fülébe.

Az északi fény lila és ibolyaszínben érkezett, áttetsző alakzatokat rajzolt az égre, cikázott, változott. Dorina Gábor vállának döntötte a fejét és félig tátott szájjal nézte a csodát. A gyenge északi szél jegesen simogatta. Suttogtak a fények, az apja régen hallott, szeretett baritonján szóltak: Szeretlek, kincsem, légy boldog!

„2017. július 9. vasárnap

Gábor azt mondta, a Mendenhall-gleccser alatt csodálatos jégbarlangok húzódnak, és gyönyörűséges kék színben pompáznak. Mielőtt hazaindulunk, búcsúzóul elvisz oda, ha nem félek a kajakozástól. Nem félek én semmitől, elvégre én vagyok a Bolond lány. Így hát bevállalok egy kis raftingot, bánja a fene!”

Gábor felmutatott a hegyoldal mellett, az olvadéktó mentén húzódó hatalmas hótömbökön. Némelyik, mint valami diadalkapu, úgy ívelt át a víz felett.

– A jéghegyek születése, a gleccserek halála.

Gábor néha olyanokat mondott, hogy Dorina nem értette pontosan, mit akar kifejezni vele.

A Mendenhall-gleccser a Mendenhall-tóba torkollott, ahol lenyűgöző kép tárult a szemük elé. A jégfolyóból leszakadó hatalmas, kék színű tömbök szürreális látványt nyújtottak. Dorina a vízen úszó kisebb-nagyobb hótömböket figyelte.

– Tudod, mi jut eszembe erről? – Dorina a vízre mutatott. – Szerinted nem olyan, mint a madártejen úszkáló hab? Csak persze mondjuk kék madártejen.

Gábor felnevetett.

– Kék madártejen?

– Hát… valami olyasmi.

A hó finoman szállingózni kezdett. Gábor feltartotta kesztyűs tenyerét, míg Dorina a nyelvét nyújtotta ki, hogy elkapja vele a hópelyheket.

– Apu kicsi koromban mindig azt mondta, amikor esett a hó, hogy nincs két egyforma hópehely. Te tudtad, hogy mindegyik más és más? – kérdezte, amikor megunta az apró fagyos pihéket levadászni a nyelvével.

– Éppen úgy, mint az emberek.

Dorina bólintott.

– Igen, éppen úgy.

– És te tudtad, hogy ha egy hópehely a gleccser tetejére esik, annak kétszázötven év kell, míg az aljára jut, miközben lassan lebontja a hegyet? – Körbemutatott a karjával. – Itt minden állandó változásban van, mindig más, alakul. Soha nem tudsz úgy visszajönni, hogy ugyanazt látnád. Maga a csoda.

– Tíz éve is más volt? – Dorina kezdett hinni neki.

Gábor bólintott.

– Teljesen más.

– Hiányzik?

Gábor tekintete elrévedt a messzeségbe.

– Rettenetesen.

„2017. július 11. hétfő

A jégbarlang kéksége, ragyogása egy teljesen másik világba vezetett. Számolatlan szépség egy helyen, menthetetlenül beleszerettem! Sosem gondoltam, hogy a kéknek ennyi különböző árnyalata létezik. A lábunk alatt kristálytiszta víz csörgedezett, átlátszó, alatta halványan felsejlettek a legömbölyített formájú kövek, vagy mély, ahol csak kajakkal tudtunk átevezni. Gábor azt mondta, az olvadás miatt a jégbarlang lenyűgöző képződményei állandó változásban vannak. Felnőttként mindenképpen olyasmivel szeretnék foglalkozni, aminek köze van a hóhoz, a gleccserekhez, a mászáshoz és magához a változásokhoz.”

„2017. július 13. szerda

Anya megint csak zokogott, amikor meglátott, hagytam, hogy babusgasson kicsit, mert jólesett a gyengédsége. Hazafelé a repülőn, miközben Gáborral folyamatosan ugrattuk egymást, és pukkadoztunk a nevetéstől, megvilágosodtam. Rájöttem, hogy a jósnő igazat mondott, találtam egy apát Alaszkában. Nem a valódit, a vérszerintit, de azért igazi apát. Megígérte, hogy minden évben elmegyünk extrém hegymászásra, megmutatja a legtitkosabb helyeket, megtanít nekem mindent, amit a mászásról tudni érdemes és persze kell. Én cserébe megígértem neki, hogy sosem hagyom el őket úgy, mint apu.”