Mindörökké veled

Hiányzol!

A buszmegállóban várlak. Egy hete találkoztunk utoljára, és bár minden este beszélünk telefonon, mégis számolom a napokat, mikor jössz, mikor leszel mellettem. Soha többé nem engedlek el egyedül. Megígérem, drága szerelmem! Ahová mégy, odamegyek én is, és ha én megyek, viszlek magammal. El nem engedlek! Soha többé!

Én nélküled nem élhetek! Ízetlen minden falat és keserű minden korty víz, amit magamhoz veszek. Magányosak a házban a szobák, és még a nap sem úgy süt rám, mint amikor mellettem vagy.

Alig találom otthon a helyem, mióta elmentél. Esténként a kedvenc verseidet hallgattam, és az egyik pulcsidba fúrtam a fejem, őrzi még az illatodat. Azt hittem, így majd olyan lesz, mintha kicsit itt lennél velem. De az a pulóver nem te vagy, és a versek nem a te hangodon szólalnak meg.

Dominó sem tudott megvigasztalni, pedig hosszan bökdöste az oldalamat, kuncsorgott simogatásért, és esténként odabújt mellém az ágyba, fejét a hasamra fektette, de az álom nem volt olyan édes nélküled. Mennyivel megnyugtatóbb, ha te simulsz hozzám éjszakánként, ha hideg lábaidat az én lábaim köré fonod, fejed a vállamra hajtod, hajad a bőrömet csiklandozza, és úgy alszunk el.

Hallom, ahogy közeledik a busz, lefékez. A büdös kipufogógáztól köhögési inger jön rám. Dominó felkel mellőlem, megrántja a pórázt. Felemelem a fejem, szandál kopog ismerősen. A szívem feldobban, hiszen hallom a lépteidet, egyre közelednek, és máris beborít az illatod. Széttárom a karjaimat, és átölelsz. A nyakamba csimpaszkodsz, melled a mellkasomhoz nyomod, a combod az enyémhez simul. Megragadom a csípődet, magamhoz húzlak, arcomat a vállgödrödbe fúrom, simogat a hajad.

Tenyeremet lecsúsztatom a combodon, majd újra fel, karcsú derekad ívén, egészen gömbölyű melled vonaláig. Puha kezedet az arcomra fekteted, felemeled a fejem, és érzem, hogy engem nézel, hosszan, a leheletednek málna illata van, ahogy közelebb hajolsz, az ajkad puha, beleveszek a csókodba.

Drágám, egyetlenem, végre hazaérkeztél!