Rossz szomszédság örök átok

Családunk legkisebb fiaként izgatottan lestem, ahogy apám kincsek után kutatott. Keményen dolgozott a bányánk mélyén, amely – szerinte – gyomrában rejtette meggazdagodásunk kulcsát. A szabadidőm nagy részét odalent töltöttem vele, így megúsztam, hogy fivéreim bokszzsáknak használjanak. Hat bátyám vert felváltva minden nap laposra, nekik köszönhetem az orrom ferdeségét és a harci forradásokat az arcomon.

Apám, éppen, mint én is, megbirkózott az élet viszontagságaival, habár Minden Istenek Atyja olykor igen keményen osztotta a megpróbáltatásokat nélkülözésnek, betegségeknek és bányaomlásnak álcázva azt.  Apám egészen addig bízott a szerencséjében, amíg azon az esős napon teljesen váratlanul be nem csúszott a megélhetést és otthont adó sziklánk egy idegen városba. Ott is egy elf gyümölcsöskert hátsó fertályába.

Csak az istenek a megmondhatói, miként esett ez a szerencsétlen teleportálás, mindenesetre igencsak megnehezítette apám elkövetkező éveit a hirtelen jött szomszédság.

Mindez törpgyerekkorom ütlegelésekkel tarkított idejében történt, mégis tisztán emlékszem apám eget rengető ordítására, amikor kijővén a sziklánkból, hogy egy kis napfénnyel telítődjön, egy egész elf hadsereg várt rá. Vezérük, Thobias elf nagyúr nem fogadott minket kitörő örömmel.

Vaksin hunyorogva léptünk ki a sziklák rejtekéből. Szememet könnybelábasztotta a nap káprázatos fénye. Mint később kiderült, nyílvesszők hegyes, ezüst végén szikrázott. Arcomat sütötte a szokatlanul forró nap, orromat tekerte a virágok sokféle illata, és a szélfútta por. Világraszólót tüsszentettem, ahogy annak rendje s módja.

– Hogy merészelitek birtokomat háborgatni?

Elfet én még így mennydörögni nem hallottam.

Egymásnak feszült apám és az elf úr akarata, mintha így mozdulásra kényszeríthetnék a sziklánkat, de az egy törparasznyit sem mozdult új helyéről. Úgy tűnt begyökereztünk eme napfényes helyen. Cseppet sem bántam, hogy nem a zordon szurdok mélyén tanyázunk ezekután, ugyanis ott oly’ ritkán ért minket az áldott nap fénye.

Apám és nagytiszteletű Thobias úr sikertelenül jártak hosszú hónapokig a város méltóságos uraihoz, varázslóihoz, hogy kérvényezzék ezen áldatlan állapot helyreigazítását.

Bátyáim kihasználva a helyzetet kicakkozták a fülemet és teleszórtak kék foltokkal.

Senki nem tudott segíteni a bajon. Az enyémen sem és apámén sem. Gyermeki agyammal megértettem, amit apám nem, hogy a városban senki nem akart ezzel a problémával foglalkozni, ugyanis számukra ilyenfajta összecsúszások természetes, hétköznapi eseményszámba mentek.

Apám pedig nem szólt fivéreimre, mert a verekedések mifelénk is ugyanúgy természetes, hétköznapi eseményszámba mentek.

– Fiúk között megesik az ilyesmi – dörmögte apám, ha anyám kezeit tördelve sopánkodott.

Egy hideg, téli estén, amikor a hold fénye megcsillant a hónaljamig érő hótakarón, és bátyáim a szánkázással ütötték el az időt helyettem, apám és Thobias úr a földszinti terembe vonultak, hogy áldomást igyanak az eljövendő békés együttélésükre.

Ez lett az első, és egyben az utolsó alkalom, amikor egy asztalhoz ültek. Nyilván kifárasztotta őket a hónapokon át tartó hiábavaló könyörgés, és fenyegetés, hogy normalizálják ezt a komisz helyzetet.

Emellett apám hazavágyott. A honvágy nem hagyta aludni, éjszakánként hallottuk a csákánya csikorgó énekét odalentről. Nem volt idegen a hang, így könnyedén álomba merültünk, anyám is, én is, és hat bátyám is.

Nagytiszteletű Thobias elf nagyuram viszont igencsak sokáig és felettébb hangosan dörömbölt hajnalok-hajnalán az ajtónkon, ami csakis masszív mivoltának köszönhette, hogy túlélte azt az időszakot. Thobias úr haragosan fújtatott minden reggel a küszöbünkön állva.

– Hallatlan ez az átkozott ricsaj!

Apámat nem zavarta Thobias úr reggeli ébresztője, hiszen hatékonyabb volt, mint egy vekker, így biztosan felkeltett mindannyiunkat, és időben indulhattunk el az iskolába.

Thobias úrnak jobb ötlete nem lévén éjszakánként elf hárfamuzsikosokat hívott, hogy túldimenzionálják a bánya mélyről jövő „éktelen ricsajt”.

Én észre sem vettem az elf muzsikát, és a törp csákánycsattogást, mert bátyim elől menekülve az elf kastély falai között találtam menedéket, és belemerültem Thobias uram csodaszép leányába. Hamarosan megígértem Zireldának, hogy örökre a tenyeremen fogom hordozni, és ha felnövök – igaz, a legjobb esetben akkor is csak a derekáig fogok érni – feleségül veszem. Így talán apáink végül megbékélnek egymással.

Zirelda szelíd leány lévén nem ellenkezett. Talán tudta, előbb megtér őseihez, minthogy valóra váltsam a fogadalmam.

Zireldát pontosan azon az éjszakán érte a vég, amikor Sárkánylovag küldötte eljött érte, hogy elvigye urának tizenkettedik feleségként. Megszakadt ártatlan, gyenge elf szíve. Az enyém pedig megfagyott, és nem reméltem, hogy valaha felolvad újra, ha háromszáz évig élek is. Naphosszat a bánya mélyén robotoltam, sokszor odalent aludtam, élve temetve el magam.

Nagytiszteletű Thobias nagyuram világraszóló temetést prezentált drága Zirelda tiszteletére.

A városban addig és azóta sem láttak még ennyi elfet egy rakáson, mégsem emlékszem Zirelda bátyjára akkorról.

Mi – véletlenül az elf nagyúr kertjébe átcsusszant törpök – mind azt hittük, Thobias nagyúrnak csupán egyetlen gyermeke van, az ő féltve szeretett kicsiny leánykája. Csak évekkel később jöttem rá, miért titkolta fiát. Akkor úgy gondoltam, nem igazán volt büszke az ifjú szerelmi életére.

Bár be kell vallanom, a temetésen sokkal jobban lekötötte a figyelmemet Sárkánylovag, akit átható füstszag lengett körül, és tüzet okádva tajtékzott az áttetsző kristálykoporsó felett:

– Ha megtudom, hogy átvertél, rabszolgámmá teszem az egész nemzetségedet, Thobias!

Bámultam a koporsóban fekvő élettelen kedvesemet, és könnyek között gondoltam arra, hogy bár megfordult volna Thobias úr fejében az átverés, és lenne mód feltámasztani gyönyörű Zireldámat.

Temetés ide vagy oda, Thobias úr és apám továbbra sem kötöttek békét. Minden Istenek Atyjára esküszöm, a rossz szomszédság átkának terhe alatt nyögtek. Minduntalan próbáltak keresztbe tenni a másiknak, ahol csak tudtak, hivatalos szerveknél, kereskedőknél, mágusoknál.

Bátyáim már mind asszonyt hoztak a házhoz, sőt a legidősebbek már saját bányájukban dolgoztak és többgyerekes apákká lettek, amikor én még mindig csak a város festett, feslett leányait hajkurásztam. Legkisebb fiúként az én feladatom volt, hogy a szüleim támasza legyek öregségükre. Úgy véltem, anyámnak épp elég dolga akad a menyeivel, jobb, ha én nem tetőzöm a gondját. Valamiért szüleim nem szorgalmazták nősülésemet. Tán arra vártak, hogy a még otthonlévő, fiatalabb bátyáim is kirepüljenek asszonyostul az apabarlangból.

Apám még mindig a nagy kincsre vadászott, sosem adta fel.

Amikor fiatal felnőttként először megláttam Thobias úr fiát, Adlerizt, az atyja mellett a teraszon a kocsmásrossal diskurálni – első pillanatban, hátulról –, azt hittem, gyermekkori halott menyasszonyom támadott fel hamvaiból valami csudálatos varázslatnak köszönhetően. Megtorpantam, és álltam, mint egy bamba FaszEnt. A derékig érő aranyhaj, az elf hímzéses, bokáig érő tunika eltakarta ugyan sudár termetét, de a képzeletem segített kiigazítani a részleteket.

Ebben az ünnepi egyen öltözékben igen nehezemre esett megmondani – pláne hátulról –, vajon elf nőszemélyt, avagy férfiút rejt a hosszú fehér lepel.

Aztán megfordult.

Az ifjú tekintete rám villant, mintha a felismerés szikrája lobbantott volna lángot a világoskék szemében. Rájöttem, tévedtem. Felhúzta szemöldökét, összeráncolta a homlokát és vékony vonallá préselt szájjal, gőgösen felemelt fejjel fordult el tőlem. Egész lénye maga a totális lenézés. Ez nem az én halott kedvesem szelleme. Sőt, nem is egy női lény.

Lekaptam róla a szemem és zavartan megvakargattam a kobakom.

Thobias elf nagyuram szintén észrevett. Rám vetette szigorú pillantását, és magához intett.

– Hadd mutatom be neked fiamat. Éppen most tért vissza az Óperenciás garabonciás híresen hírhedt tanintézményéből.

Így sikerült közelebbről megismernem Zirelda, korán elhunyt szerelmem édesbátyját, Adlerizt, aki egy pillanatig sem méltatott figyelmére. Az asztal lapját bámulta. Én meg őt bámultam.

A kocsmáros nyakon legyintett, mire visszazökkentem a valóságba, zavartan köhintettem és eloldalogtam Beatrix irányába. A hátamon éreztem Adleriz szúrós tekintetét, és amikor hátrafordultam, hogy meggyőződjek róla, nem tévedek, nyilvánvalóvá vált micsoda érdeklődéssel bámul utánam. Tán éppen ekkor mondott rám varázst.

A könnyűvérű hetéra hamarosan elfeledtette velem, hogy egy pillanatig elgyengültem egy fiatal elf férfiú láttán.

Odahaza viszont elkapott a hév. Megmagyarázhatatlan lelkesedéssel minden éjjel Adlerizt lestem a fák mögül, ahogy a kertben bolyong a hold fényénél. Szomorú védtelensége vonzott, mint gyertya lángja a vérszívó szúnyogokat. Úgy repülnek vesztükbe, nem is sejtik a végzetüket. Éppen, mint én Adleriz felé.

Sokáig hittem, hogy bűbáj hatása alatt állok. Sejtettem, hogy maga Adleriz babonázott meg ott a teraszon, vagy egy másik óvatlan pillanatomban, mert úgy vágytam, akartam, mint nőt még tán sohasem.

Ő tudta, mit tesz velem. Bódított, csábított, mint valami tünemény. Akárha a legcsodásabb nőiség lett volna egy ifjú elf képében. Milyen kettősség szakított két részre.

Szívemet melegség járta át, apránként leolvadt róla a jégpáncél, és újra élt, lüktetett, izzott benne a szerelem.

Ijedten vergődtem kétségek között, majd megnyugodtam a karjaiban, de vigyázott arra, hogy soha ne engedjen túl közel, csak éppen annyira, hogy megrészegedjek közelségétől, és végleg elveszítsem józan ítélőképességemet.

A varázslat nem szűnt és Adleriz nem adta magát, mire úgy döntöttem, ha nincs más útja a boldogságunknak, hát elveszem. Juszt is, döntöttem és térdre ereszkedtem a hold fényénél a lábai előtt.

– Elveszlek! – Megzavarodtam mosolyától. – Izé… vagy… hozzád megyek. –Kacagott, bársonyosan, rekedtesen, kipirult arccal. – Ha te is akarod – néztem rá reményteljesen.

Egyet bólintott.

– Akarom!

Megragadtam a kezét, azon nyomban vittem volna apámhoz. Megtorpantam. Micsoda balga ötlet uralkodott el rajtam? Miként hihettem azt, hogy apám megért? Körbenéztem és tanácstalanul felbámultam az én gyönyörűséges elfemre.

– Mit tegyünk?

Elengedte az ujjaimat, kioldotta köpenyének övét.

– Meg kell ígérned, hogy a mi titkunk marad – suttogta és én abban a pillanatban megígértem volna neki mindent ezen a világon. Még a lehetetlent is. Ha titok, akkor maradjon annak, ha úgy akarja. Tán még jobb is így.

A lepel lehullott, felfedte csontos vállát, tejfehér bőrét, gömbölyű keblét, karcsú derekát, ívelt csípőjét. Én szájtátva bámultam a csodát.

– Zirelda!

Tenyerét a számra tapasztotta.

– Zirelda nincs többé. Elhunyt. Csupán én vagyok, Adleriz. Apám örököse. Így is akarsz engem?

– Hogy a fenébe ne akarnálak!

– Így is felvállalsz engem?

– Hogy a fenébe ne vállalnálak?

– Szembemész apáddal Adlerizért?

– Hogy a fenébe ne mennék szembe?

Így esett, hogy másnapra földönfutóvá váltam, mert apám őrjöngve kitagadott a nemzetségéből, és örök háborúra hívta Thobias elf uramat.

Egy megpakolt hátassal, Adleriz kíséretében elhagytam a várost, hogy új életet kezdjek. Új életet Zirelda… akarom mondani, Adleriz oldalán.