Hazatérés

Eljött az idő.

Nesztor, az öreg halász hagyta, hogy csónakját vigye a szél. A tengeren elszálltak a halálfélelmei. Ide nem követték a szárazföld rémei. A sós levegő ismerősként borzolta ritkás haját, a nap fénye cserzette bőrét és rajzolt újabb barázdákat az arcára.

Hosszú évek alatt áztatta eső, borzongatta vihar, olykor a hatalmas víz hullámainak játékaként sodródott ütött-kopott ladikján a semmibe. Gyűlölte a partot, a kis halászfalu bűzös nyomorát, asszonyok sirámait, szutykos gyerekek ricsaját.

Mióta megtanult járni,  a tengeren töltötte élete nagy részét. Apja magával vitte, erős akarattal tanította. A pofonok és a szigorú fenyítések jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az öreg halász hamar megtanulta a mesterségének csínját-bínját. Jóllehet Nesztor immár százkettedik évét taposta, azok az idők örökre az emlékezetébe égtek. Jobban fel tudta idézni apja öklét, hangját, elborult, vérben forgó szemét, mint a tegnap délben elfogyasztott szegényes betevőjének képét.

Gyermekként tanulta meg, hogy erőszakkal bármit elérhet az ember. Úgy gondolta ez a normális élet.

Kisfiúként tanulta meg gyűlölni az apját. Úgy gondolta ez a természetes. Úgy gondolta, minden gyerek így érez a felmenői iránt.

Szeretni csak a tengert szerette, a csónakban töltött csillagfényes éjszakákat, de ezt is csak azután, miután kilencven évvel ezelőtt, egy viharos éjjel átsegítette apját a pokol kapuján.

Nesztor becsukta a szemét, mélyet sóhajtott, élvezettel szippantott a halszagú, sós levegőből. Felidézte azt a sötét éjszakát, amikor apja véresre verte a csónak orrában csupán azért, mert elszakította az egyik hálót. A halak szivárványszínű sokasága szerteúszott és hamarosan eltűnt rozoga ladikjuk közeléből. Nesztor nem tűrhette tovább a fenyítést, valami akkor elszakadt benne, és azóta sem tudta összekötni az ép szálakat a lelkében. Villámok szelték az eget, zokogott a tenger. Úgy dörgött felettük az ég, mintha a pokol összes kapuját nyitották volna ki.

Talán az történt. Talán tudták odafenn, hogy a sátán egyik szolgája kér bebocsájtást azon az éjszakán.

Nesztor anyja akkor már nem élt. Az öreg halász nem tudta felidézni, mikor és hogyan tért meg őseihez. Alig emlékezett valamire a szelíd hangú, vékony asszonyból, akit anyának nevezett egykor. Mintha sosem lett volna, oly távolba tűnt az alakja.

Nesztor tizenkét éves korától teljesen önellátóvá vált. Halászatból élt és fizetett mindenért, ha a faluba lépett. Élelemért, italért, nőkért, és nem érdekelte, amikor félelemmel néztek rá a parasztok. Ha nem volt elégedett a szolgáltatással, könyörtelenül lecsapott.

Az öreg halász kinyitotta a szemét. A falu és a part halvány csíkká folyt össze a látóhatár peremén. A nap fénye megcsillant a halkan csobbanó hullámokon, ahogy körbenyaldosták a csónak oldalát. Tenyérnyi hal ugrott a levegőbe, fényes pikkelyét megmutatta az odafönn szálló, vijjogó sirálynak, majd visszabukott a víz alá.

Ebben a békés harmóniában tűnt fel Nesztor szeme előtt Krizanta elmosódott képe. Az asszony sötét haja egészen a derekáig fodrozódott. Százszorszépekből font koszorút a hajába. Meztelen talpa nem érintette a vizet, ahogy jött felé egyszerű, hófehér menyasszonyi ruhájában. Talán abban temették el. Nesztor nem tudta. Kihajózott és hónapokig nem tért vissza.

Megnősült, mert negyvenöt évesen úgy gondolta, ideje. Feleséget vett maga mellé, mert utódokat akart. Erős, belevaló fiúkat, akiknek átadhatja a mesterséget. Azonban Krizanta lányokat szült. Négyet egymás után. Nesztor akkor gyújtotta rájuk a házat, majd hosszú heteket töltött a tengeren, máshol nem találta nyugtát.

A vízkék összeért az égkékkel, a napkorong fehér fénye jelezte csupán, merre tart. Halrajok sötétlettek a csónak körül és sirályok sikoltottak az égen. Akkor éppen úgy, mint most.

Nesztor hátradőlt a csónakban, magára borította sötét köpenyét. Krizanta lágy szellőként simogatta végig az arcát.  Az öreg halász fáradtan becsukta a szemét. Hazatért.