Az

Egyhangúan koppan az eső az ablakpárkányon. Szürke délutánunk van. Szeretném, ha ilyen semmilyen maradna örökre. Nem kívánok sokat: bárcsak ilyen unalmasan eseménytelen lehetne az egész napom. Meg az ezt követő minden egyes napom. Az sem baj, ha esik. Csak ne történjen semmi.

Még meg sem fogalmazom magamban a kérésemet, máris kiderül, hogy hiábavalóság. A kérjetek és megadatik szlogen ma sem működik.

Próbálok a tanulásra összpontosítani. Nem megy. A nappaliból áthallatszik Hugi nyűglődése. Két hónapja online oktatás van. Nem csodálom, hogy egyre többször elszakad nála a cérna. Hisztizik, hogy képtelen megcsinálni a matek leckét.

– Nem értem – sipákol.

Húzza a magánhangzókat. Bedugom a fülhallgatót, feljebb kapcsolom a zenét, hogy ne halljam. Nem akarom hallani.

– Ülj oda a gép elé, és csináld meg! Ildi néni biztosan elmagyarázta!

Anyám hangja átüvölt a becsukott ajtón, a dübörgő zenén. Nem tudom eléggé felcsavarni a hangerőt, hogy ne halljam a rekedt ordítását. Nem érti, hogy Ildi néni semmit nem magyaráz a húgoméknak, csak elküldi a leckét. Náluk nincsenek online órák, csak levelezések. Ha anyuka akarja, majd elmagyarázza. Már ha érti. De anyám ezt sem érti, és azt sem fogja fel, hogy a húgomnak igaza van, ha hisztizik. Kilenc éves. Hogy másképp reagálja le ezt az egészet? Ehhez lehetetlen jóképet vágni.

– De nem magyarázta el – nyűg a húgom.

Anya türelmetlen. Amikor hallom, hogy Hugi a földhöz csapkodja magát, úgy visít, kikapom a fülest, és kifordulok a székkel. Súrlódás. Ismerős. Ilyenkor anyám vonszolja a húgomat a kövön, miközben ő ellenkezik, a földre veti magát, megfeszül a teste, hogy ellen tartson, és fáj neki, ahogy anyám húzza a karját. Ordít.

– Ülj oda! És csináld meg azonnal!

– Nem csinálom!

A húgom hangján hallatszik, hogy anyám rázza.

– Várjál, míg hazajön apád! – fenyegetőzik.

Nyekken a szék. Anyám nyilván belevágta a húgomat.

Akkor érek ki, amikor csattan a pofon. A húgom szipog, rúgkapál a székben. Lefogom anyám kezét.

– Hagyd! Nem ő tehet róla, hogy nem magyaráz a tanár.

A számítógép képernyőjére pillantok. Hugi elindította a Mincraftot a Kréta helyett. Persze, hogy anyámnak elszállt az agya.

A húgom már üti a billentyűzetet, hogy bejelentkezzen a játékba. Megborzolom a haját.

– Gyere! Segítek! Csináljuk meg együtt azt a matekot.

Rám emeli nagy, barna szemét, még vöröslik az arcán anyám tenyérlenyomata.

– Majd utána. Jó? Most játszok!

– Később is játszhatsz! Ha elkészültél a leckével!

Anya zilált haját simogatja, hogy helyrehozza az elszabadult tincseket.

– Jöjjön haza apátok!

– Nem az apám! – vágok vissza.

– Nekem te csak ne feleselj! Igenis az apád! Törődik veled!

– Jobb lenne, ha kevésbé törődne – rándul meg a szám.

– Ha ő nem lenne, be sem kerülhettél volna egy ilyen elit gimnáziumba!

– Magamnak köszönhetem. Ő egy fűszálat sem tett keresztbe érte! – Akkor sem, ha ezzel eteti anyámat. Ő meg elhiszi.

Hosszú vörös körmét kocogtatja az asztalon. Borzasztóan idegesítő. Lúdbőrzik a hátam tőle.

– Vannak kapcsolatai Sokkal hálásabbnak kéne lenned!

Elkerekedik a szemem.

– Hálásabbnak? Mondd, minél hálásabbnak?

– Nem kéne ennyit ellenkezned!

Hugi megráncigálja a pulóverem szélét.

– Segítesz? – kérdezi cincogi hangon.

Odaguggolok mellé. Már kikapcsolta a játékot. A képernyőn virít a matek házija. Kétjegyű számok osztása.

– Csak tudja meg, milyen rossz lányok vagytok! – fújtat anyám.

– Ne mondd el neki – suttogja a húgom. – Nem akarom, hogy bántsa Rikát.

Meghat a féltése. Amíg anyám őt fenyegette hatástalan volt rá. Odahajolok hozzá és puszit nyomok szeplős arcára.

Húgom nevetése behallatszik a nappaliból. Online játszik a barátaival. Mindjárt megnyugodott, ahogy elmagyaráztam neki az osztásokat. Nagyrészt meg is értette, bár több mint egy órám ment rá. A netet bújom. Gimnáziumokat és középiskolákat keresek jó messze. E-maileket írok anyám nevében az iskolaigazgatóknak, kollégiumi elhelyezésről érdeklődöm. Próbálok hivatalosan, komolyan, felnőttesen fogalmazni.

Tizenöt vagyok. El tudom intézni magamnak. Közben rettegek, hogy anyám, vagy Zoli valamiképpen tudomást szerez az ügyködésemről.

Becsapódik a bejárati ajtó.

– Apu! – rikoltja a húgom.

Sóhajtva az olvasólámpámra meredek az íróasztalon. Hugi rajong Zoliért. Persze. Az apja. Zoli egy ujjal sem nyúl hozzá, éppen ezért hiábavaló anyám fenyegetése.

– Megint az idegeimet húzta egész nap – panaszkodik anyu a konyhából emelt hangon. – Mikor lesz már vége ennek az egésznek?

– Vége lesz – dörmögi Zoli.

A karomon feláll a szőr.

Azelőtt legalább különórákra hivatkozva kimaradhattam egész nap. Többször a barátnőimnél alhattam. De mióta nyakunkon a korona, anyám nem enged sehová. Megszökhetnék, de abban nem lenne köszönet. Zoli addig keresne, amíg megtalálna, és hazarángatna. Aztán meg bosszút állna, amiért rossz lány voltam. Csak akkor nem tudná megtenni, ha meghalnék.

A szám szélébe harapok. Félek a haláltól.

Törlöm a keresési előzményeket, mielőtt kinyomom a böngészőt, nehogy lebukjak. Hátha jövőre átvesznek az ország másik végére. Sokkal rosszabb hírű középiskolába is elmennék. Bárhová elmennék, csak itthon ne kelljen maradnom.

– Az meg felesel velem!

Anyám engem nevez az-nak Zoli előtt. Csak tudnám, miért gyűlöl ennyire? A lánya vagyok! Rendesen tanulok. Osztályelső vagyok! A tanárok nem panaszkodnak rám. Egyedül ő. Egyedül ő szapul Zolinak. Mintha nem tudná, hogy ezzel odadob elé. A rossz lányt. Koncnak.

A húgom nyüzsög, mintha a húzni akarná az időt, miközben anyám ócsárol. Húgom is tudja, hogy egyetlen vége lehet az egésznek. Nem akarja. Én sem akarom.

Az ajtóra nézek. A kilincset bámulom. A gyomrom összezsugorodik, és nehéz. A szívem úgy dörömböl a mellkasomban, mint a lelkem, hogy szabadulni akar.

Hallom a nehéz lépéseket. Képtelen vagyok mozdulni a székből. Egészen összehúzom magam, a támlának simulok, hátha bele tudok olvadni, tárggyá válni, nem érezni semmit.

A kilincs lenyomódik.

Zoli ott áll.

Betölti az ajtórést, majd összerezzenek az ajtócsapódásra. A nadrágszíj már a kezében csörren. A karjaimat magam elé emelem, és imádkozom, hogy ne a fém részével üssön meg. És imádkozom, hogy addig üssön, amíg már nem érzek semmit, mire lerángatja rólam a ruhát.