Bosszú

 

Bosszú

 

Mariska megigazította a copfját az iskolai mosdó repedt tükrében. Megleckézteti Lilit. Nem közönséges lecke lesz, hanem olyan igazi, amit Lili sosem felejt el.

Egész héten tököt farigcsáltak délutánonként Mariskáék nyári konyhájában, már belefájdult a tenyerük, elgémberedtek az ujjaik, sőt Mariskának még két vízhólyag is nőtt a markában. Nagyok és fájdalmasak.

Végigsimított a puha vizenyős dudorokon, de tudta, ha kiszúrná, a friss seb sokkal jobban fájna. Így tűrte a hólyagocskákat és vigyázott rájuk, ki ne fakadjanak.

A tükörképére vicsorított. Úgy volt, hogy együtt indulnak Lilivel az iskolai, Halloween tökfaragás versenyen. De tegnap este eltűnt a kifaragott tök. Mariska szégyellte magát, amiért elvesztette. Vajon hová tűnhetett?

Egész éjjel álmatlanul forgolódott, és azon törte a buksiját, hogyan mondja ezt el Lilinek. Az anyukájának. A tanár néninek. Egyáltalán, hogyan mondja el bárkinek?

Szégyenszemre üres kézzel érkezett másnap az iskolába, a versenyre. Akkor szembesült vele, hogy Lili ellopta a tökfejüket, és egyedül aratta le a babérokat. Méghozzá az első díjat. És úgy vigyorgott az az álszent, olyan boldogan, mintha csakis az ő érdeme lenne a faragás! Még, hogy barátnő! Erre mondják a felnőttek, hogy akinek ilyen barátja van, annak mindek ellenség? Mariska akkor ezt mindörökre megtanulta.

De nem hagyja annyiban! Lili megfizet mindenért!

Kora délután egyedül indult hazafelé a suliból rózsaszínű kerékpárjával. Mögötte rekedtes csengőszó hallatszott. Mariska csak egyvalakit ismert, akinek ilyen brekegő biciklicsengője volt. Nem fordult hátra.

– Maris! Várj meg!

Mariska előreszegezte a tekintetét Lili kiáltására, és erősebben taposott a pedálra. Nyitott szájjal kapkodta a hideg levegőt, a sapkája egészen a szemére csúszott, alig látott ki mögüle, de nem igazította meg, nehogy emiatt lelassuljon. Nem áll szóba az ellenséggel. Soha többé.

– Várj már meg! – kiáltotta Lili. Most sokkal messzebbről hallatszott a hangja.

Mariska sálja kiszabadult a kabát alól és az utolsó métereken már győzelmi zászlóként lebegett utána, ahogy lefarolt a kapujuk előtt. Lélekszakadva tolta be a biciklit az udvarra, és fordította rá a kulcsot.

A konyhában az anyukája megsimogatta a kislány izzadt homlokát, és nedves tincseit.

– Tetszett a tökfejetek a többieknek? – érdeklődött.

Mariska nem mondta el neki, hogy eltűnt a faragott tökük, amibe annyi energiát fektettek Lilivel. Nem akarta elszomorítani.

– Tetszett – felelte.

– Talán díjat is kaptatok?

– Elsőt – suttogta.

– Meg sem mutatod?

Mariska szemét csípték a könnyek.

– Lilinek adtam – hazudta, de megremegett a hangja. Nagyot nyelt, hogy leküzdje a gombócot a torkában. – Haza akarta vinni. – Megrántotta a vállát. – Úgysem olyan nagy szám.

Az anyukája megölelte, hosszabban tartotta, mint általában, de most Mariska nem bánta. Jó volt elbújni puha, meleg, illatos ölelésében.

Lili meglakol ezért! – fogadkozott magában.

Sejtette, hogy nem fog tudni elaludni, de azért a biztonság kedvéért beállította a telefonját is fél tizenkettőre. Semmiképpen nem maradhat le a varázslatról. A párnája alá készített egy gyertyát és egy csomag gyufát, hogy azonnal kéznél legyenek.

Éjfél előtt pár perccel hosszan fülelt az ágya szélén üldögélve. Anyu és apu aludtak a szomszéd szobában. Az egész házra néma csend borult, csak itt-ott reccsent meg a szekrény, vagy a parketta. Ott ahol a szellemek végigsimítottak rajta. Ők már megérkeztek.

Mariska meggyújtotta a gyertyát, és lábujjhegyen besettenkedett a fürdőszobába. Megállt a tükör előtt.

– Drága szellemek! Szólítalak benneteket – suttogta.

Egy hosszú pillanatig nem mozdult semmi, és Mariska már elismételni készült a hívást, amikor sercegve meglebbent a gyertya lángja. A tükörben sötétszürke köd fodrozódott lassanként eltakarva Mariska tükörképét.

– Miért zargatsz bennünket, te gyermek? – jött a rekedten suttogó hang a tükörből. Olyan földöntúli, amitől Mariska hátán végigfutott a borzongás, és a tarkóján felálltak az apró hajszálak.

Mariska felszegte a fejét.

– Lili gonosz volt hozzám. Becsapott – válaszolta határozottan. Két tenyerét a tükör sima felületére fektette. A vízhólyagoknak jólesett a hűvös érintése. – Segítsetek, hogy megbüntethessem!

Az árny két, ötujjas tenyérré formálódott, és odaillett Mariska tenyere alá. Bizsergető melegség áradt szét Mariska bőrén. Lassacskán egyre forróbbá vált, míg már égette. Mariska elkapta a kezét a tükörtől. A fürdőszobában éles nevetés gyűrűzött, egyre hangosabban. Mariska a mosdóba ejtette a gyertyát. A láng kihunyt, és kesernyés füst ölelte körbe. Mariska beszaladt a szobájába. A fejére húzta a paplanját, é zakatoló szívvel figyelte a fülében dübörgő vért, ami csak úgy száguldozott az ereiben. Suttogásnak vélte.

Reggel elcsigázottan ébredt. Nagyokat ásítozott a reggeliző asztalnál. Apukája ilyenkor már dolgozott, mindig nagyon korán ment. Az anyukája elé tette a gyertyát.

– Mit csináltál ezzel a fürdőszobában?

– Játszottam – ásította Mariska.

– Megmondtam, hogy ne játssz a tűzzel – figyelmeztette az anyukája szigorúan.

Mariska bólogatott, de alig bírta nyitva tartani a szemét.

Nyirkos köd ereszkedett az utcákra. Mariska biciklilámpái alig tudtak áttörni rajta. Nehezen taposta a pedált, úgy érezte, jártányi ereje sincsen. Az osztályban odatelepedett Lili mellé. Maga sem tudta, miért tette, de ez tűnt helyesnek. Lili felé fordult. A szeme bedagadva vöröslött a sírástól. A zsebéből előhúzta a tökfej díjat, és Mariska elé csúsztatta az asztalon át.

– Neked adom – súgta.

Mariska felé nyújtotta a tenyerét, és megsimogatta Lili arcát. A tenyere felizzott, égett. Elkapta és a nadrágjába törölte.

– Ne haragudj rám – kérte Lili. – Butaság volt. Sajnálom! Soha többé nem teszek ilyet.

Mariska rámarkolt a díjra.

– Oké.

És mielőtt Lili meggondolhatta magát eltette. Majd elakadt a lélegzete is, amikor újra Lilire pillantott, nem tudta elszakítani a tekintetét Lili arcán kialakuló körömnyi hólyagokról, amik lassacskán beborították a bőrét.

Hamarosan a többiek is észrevették, döbbenten mutogattak felé, elborzadva sikoltoztak. Lili értetlenül tapogatta meg az arcát, majd előhúzta a tolltartójából a kistükrét, és amikor belenézett sikítva ejtette ki a kezéből.

Mariska a tenyerébe nézett. A vízhólyagok nyom nélkül felszívódtak.

 

Áldozat

 

Áldozat

  

– Akkor mégis jössz? – kérdezte Dani vigyorogva.

Egész héten Patrik Halloween bulijával fárasztott. Meghívtak, de én nem akartam menni. Eddig egyetlen bulira sem hívott meg senki. Szerintem most is csak udvariasságból szólt Patrik. Vagy Dani kedvéért. Mert Dani a legjobb barátja, és két hónapja én vagyok Dani barátnője.

Fura, hogy bejött a szerelmi varázslat. Nem igazán hittem benne, hogy sikerülhet, mert áldozatot kellett bemutatni, de én csak egy poloskát áldoztam a szerelem oltárán. Azt nem sajnáltam megölni. Azt írták a neten, hogy az áldozattal egyenrangú lesz az ajándék is, amit az Univerzumtól kapok cserébe.

És én megkaptam Danit. A suli legmenőbb fiúját, akiért két éve rajongok. Egy poloskáért. Hát ez tényleg nagyon fura. Nem tudtam, hogy egy olyan gusztustalan, büdi bogár ilyen sokat ér. Azóta gyűjtöttem őket, hátha megint szükségem lesz áldozatokra.

Igaz, hogy napokig azt álmodtam, hogy elvágom Béni nyakát. Pedig sosem bántanám a macskuszomat. Többször felriadtam, levert a víz. Rémálmok. Utáltam őket.

– Hát… nem hagyhatlak egyedül odamenni – bújtam oda Danihoz.

A sok menő csaj közé. Még csak az hiányozna!

– Nyolcra érted megyek.

– Hétkor kezdődik, nem?

– Látszik, hogy eddig csak jókislány bulikba jártál – nevetett.

Nem javítottam ki, hogy leginkább semmilyen buliba nem jártam. Még jókislány bulikba sem hívtak soha.

– Miért? – kérdeztem.

– Olyankor még semmi nincs. Ráérünk odaérni sokkal később is, amikor már beindult a parti. És legyél iszonyatosan rémisztő. Ez egy Halloween buli.

Rémisztő. Fogalmam sem volt, mit ért ezen.

– Húzzak magamra egy lepedőt?

– Imádom a humorodat – csókolt meg.

Nem is tudtam, hogy van humorom.

Anya éjszakába ment dolgozni. Mindig azt mondta, miattam vállalja az éjszakát, mert több pénz, és szeretné, ha mindenem meglenne. Apát meg havonta egy hétvégére láttuk, mert anya szerint értünk dolgozott Németben. Azt hiszem, örökbe fogadtak, mert lehetetlen, hogy amíg nekik a pénz és az anyagi jólét a minden, addig nekem meg a törődés hiányzik. Az, hogy mellettem legyenek.

Vagy elcseréltek a kórházban. Csak tudnám, kik az igazi szüleim. Holnap majd áldozok egy poloskát azért, hogy megtudhassam az igazat.

Béni a lábamhoz dörgölőzött, és elnyavintotta magát. Felkaptam. A dorombolása mindig megnyugtatott. Legalább valaki ragaszkodott hozzám. De ma Béni is izgága volt, és kicsusszant a karomból.

Kivágtam a szekrényem ajtaját. Mire gondolt Dani, amikor azt mondta, legyek iszonyatosan rémisztő? Még csak fehér lepedőnk sem volt itthon. Milyen lúzer vagyok már.

Az előszobai beépített szekrényben egy átlátszó, molyriasztós fóliában megtaláltam anyám menyasszonyi ruháját. Azt akarta, hogy egyszer én is ebben menjek férjhez. Azt hiszem, jelmeznek megteszi.

Irtó büdös molyirtószaga volt. Kicsit kitettem az erkélyre szellőzni, de alig használt neki a levegő. Undorító szagú maradt addigra is, mire belebújtam. A habos-babos, csipkés költemény lötyögött a mellrészénél, meg a derekánál is egy kicsit. Hiába igazgattam a tükör előtt, sehogy sem akart csinosan állni rajtam. Hát nem megmondtam, hogy örökbe fogadtak? Hogy lehetnék már anyám lánya, amikor a menyasszonyi ruhája sem illik rám?

Cipőt nem találtam a ruha mellett, így felvettem a bakancsomat hozzá. Úgysem látszik a hosszú szoknya alatt, és legalább kényelmes.

Dani nyolc után csengetett. Megijedtem tőle, amikor megláttam. Teljesen elmaszkírozta az arcát valami vérszívó madárijesztőnek. Borzasztó életszerűen folyt a vér a fogai közül.

Elfintorodtam.

– Így ültél kocsiba?

– Halloween van. Mindenhol partiznak. Mindenki így ül kocsiba.

– Kétlem.

Dani végigbámult rajtam, miközben a levegőbeszagolt.

– Oké, büdösnek elég büdös, de lehetnél sokkal rémisztőbb is. – Beljebb jött. – Van rúzsod?

– Ja.

Beszaladtam a fürdőbe és rámarkoltam anyám piperés dobozára. Dani úgy túrt bele a rúzsok, szemfestékes tégelyek közé, mint egy kincsekkel teli ládába.

– Ez az.

Béni az ölembe telepedett, és panaszosan nyávogott. Pedig kapott vacsorát. A kedvenc tonhalas konzervéből adtam neki. Az ujjaimat belefúrtam fekete szőrébe.

– Jól van. Sietek haza hozzád – öleltem magamhoz.

– Na, ne bomolj már! Egy macskával beszélgetsz!

– És?

– Ez nagyon gáz.

Béni megsértődhetett, mert leugrott az ölemből, és akkor sem jött elő, amikor elindultunk.

Dani vörös rúzzsal fültől-fülig szájat rajzolt nekem. Szerintem anyám szívrohamot kap, ha meglátja, mit csinált a rúzsával. Dani fekete szemfestékkel varratokat festett a bőrömre, majd szétmaszatolt némi rúzst még az arcomon. Visszadobált mindent a dobozba, és elégedetten kacsintott rám.

– Klassz. Megnézed?

– Inkább kihagyom.

– Pedig nagyon állat! Kérek egy kis ketchupot is.

Baromság volt a kezébe adni a ketchupos flakont, mert összeszószozta anyám menyasszonyi ruháját.

Idiótán festhettünk a kocsiban. Figyeltem a szembejövőket, és beigazolódott a sejtésem. Senki nem volt elmaszkírozva rajtunk kívül. Mindenki rosszallón bámult meg minket. Ciki.

Patrikék házából dübörgött a zene. Az ablakok mind fényárban úsztak, mégsem láttam elsuhanó árnyékokat. Ilyenkor nem szokott látszani az emberek sziluettje? Vagy mindenki a hátsó udvaron randalírozik? Nem ismertem Patrikék otthonát, de hallottam már a nyári medence partikról, így volt elképzelésem.

Ahogy kiszálltam a kocsiból két kiskölyök előugrott a bokorból, és a vizipisztolyukkal célba vettek. Sötétkék tintafoltokat hagytak a ruhámon, mielőtt visítva elszaladtak. Dani elvigyorodott.

– Kúl!

Megfogta a kezemet és átcsörtettünk a kerten a bejáratig. Töklámpások világítottak szerteszét, torz vicsorral a képükön. Dani kopogás nélkül nyitott be, és széttárt karral elkurjantotta magát.

Meglepődötten torpant meg, mert odabent a nagy rumlin kívül csak egy meggyötört, leborotvált szőrű macska nyervogása fogadta, ahogy kiugrott az egyik eldőlt szekrény alól. Éppen olyan, mint Béni, csak éppen szőrtelenül.

– Áldozat – suttogott Dani a fülem mellől.

Odakaptam a fejem.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy hova a szarba tűnt mindenki?

– Nem úgy hangzott.

– Mi van, beparáztál? – vigyorgott Dani.

– Elég para a helyzet – ismertem be.

Felém nyújtotta a kezét.

– Gyere, keressük meg a többieket.

Elindult a bútorok összevisszaságában, az összetört porcelánok ropogtak a talpunk alatt.

– Időben kellett volna jönnünk – kiabáltam, hogy átharsogjam a hangos zenét.

– Csak szívatnak, nyugi!

– Áldozat! – kántálta egy női hang a hangszórókból.

– Áldozat – verte a basszus.

Rémülten kaptam körbe a tekintetemet. Milyen játékot űznek velem? Honnan tudják, hogy varázsoltam? És főképpen, azt, hogy milyen varázslatot kerestem?

– Hallod a zenét? – szorítottam meg Dani kezét.

– Süketnek kéne lennem ahhoz, hogy ne halljam.

– És mit hallasz?

– Hogyhogy mit? Hát Metallicát.

Nyeltem.

– Akkor én miért hallok mást.

– Azért mert beparáztál? – kérdezett vissza röhögve. – Azt ne mondd, hogy szellemsuttogásokat hallasz.

– Mert te is hallod?

– Hát én eldobom az agyamat!

A hátsó üvegajtóhoz közeledtünk. A fehér függönyök repdestek, hullámoztak, mint a szellemek. És suttogtak, ahogy egymásnak sodorta őket a szél.

– Áldozat. – Mintha egyenesen a fülembe kúszott volna a hangjuk. – Áldozat.

Kikaptam a kezem Dani szorításából és a fülemre szorítottam.

– Nem bírom tovább!

Dani lefeszítette a fülemről a kezemet.

– Jaj, ne parázz már ennyire! Rémes, amit művelsz!

A hangok körbevettek. Áldozatot követeltek. A borotvált macska hozzám dörgölőzött.

– Patrik csúnyán elbánt ezzel a döggel – fintorgott Dani. – Elég gusztustalan.

Lehajoltam és felvettem a meggyötört állatot. Szegény, odasimult a karjaimba, és remegett.

– Tényleg megkínozták – simogattam a cica csupasz fejét. Hálásan simult a tenyerembe, és a nyávogása is kiköpött Béni volt.

– Áldozat – suttogták újra a hangok.

A hangszóróból is. Mindenhonnan. Még Dani hangján is. A macskusz belebújt az ölelésembe.

– Én is félek – szorítottam az arcomhoz.

– Ezek a barmok kitörték az ablakot – mutatta Dani.

Itt tört át a huzat, és lebegtette a függönyöket. Mégsem nyugtatott meg teljesen.

– Menjünk! Nézzük meg, mit találtak ki, hogy halálra ijesszenek. Azt hiszik, olyan könnyen beijedek. Vagy csak a tiszteletedre – kacsintott rám. – Beavatás.

Alig értettem a szavait a suttogástól.

– Miféle beavatás?

Dani nem válaszolt. Megakadt a tekintetem az összetört üvegdarabokon. Kisebbek, és nagyobbak hevertek szanaszét.

– Áldozat!

Akkor teljes lényemmel megéreztem, hogy vagy a macskát választom, vagy a szellemek elvesznek mindenkit, aki itt van a házban. Tizenéves életeket. Harmincat. Negyvenet. Nem számított nekik. És valamiképpen azt is megéreztem, hogy ez végül mind az én saram lesz. Akkor, abban a pillanatban bepillantást nyertem egy alternatív jövőbe, ahol örökre diliházban kuksolok beleőrülve egy ekkora áldozatba.

A macskát akarták. Egyelőre megelégedtek ennek az ijedt kis jószágnak az életével. Még.

Felkaptam az egyik nagyobb üvegdarabot, és éppen amikor Dani kinyitotta az ajtót, én leszorítottam a kanapéra a macskát, és elvágtam a torkát. Karmait a kézfejembe vájta, az arcomon szántott végig, bugyborékolva hörgött. Tenyeremet felnyársalta a kés éle, a vérem összekeveredett a macskáéval. Ruhámat most már valódi vér pöttyözte, éppen úgy, mint az arcomat. A kanapé szövete beitta a csupasz macska vérét.

– Baszki, ez kinyírta azt a dögöt – ordította Patrik.

Csak akkor vettem észre, hogy az üvegajtón túlról végignézték, mit tettem. Mindannyian.

– Megvan a Halloweeni rém díjazottja – üvöltött egy részeg hang.

Nevetés, kiáltozás, éljenzés harsogta át a hangos zenét. Dani megütközve bámult hol engem, hol a kanapén feltrancsírozott tetemet. Én meg fogtam magam és elrohantam. Dani ottmaradt és még aznap este összejött valaki mással.

Hazáig rohantam, megfogadtam, hogy ezentúl elfelejtem a varázslatokat. Soha, de soha nem folyamodok ilyen eszközökhöz, akármilyen szarul érzem is magam. Inkább megölelgetem a macskuszomat.

Otthon lerángattam magamról anyám meggyalázott menyasszonyi ruháját.

– Béni – kiáltottam a cicusom után.

Magamhoz akartam ölelni, hogy megnyugtasson a dorombolásával. De Béni soha többé nem jött haza.