Hanna Párizsban_Lucas halála

 

Hanna Párizsban

Az utolsó fejezet

Lucas halála 

 

 

Hajnalban fülsiketítő robajlásra ébredtünk. Repülőgépek húztak el felettünk, a szobában is rettenetesnek hangzott a morajlásuk. Léptek dübörögtek a lépcsőkön, ajtók csapódtak. Körülöttük, a falak mögül mindenfelől parancsszavak töltötték meg a teret, ahogy a NATO katonák biztosították a terepet.

Kipattantunk az ágyból. Magamra kaptam a ruháimat, miközben Lucas kikémlelt az ablakon, majd hátraugrott, és cifrát káromkodott.

– Mi történik? – nyúltam a kamerám után, és máris léptem az ablak felé.

Beélesítettem a képet, máris vettem a város felett felszálló füstöt. A szívem összeszorult, torkom kiszáradt, nagyot nyeltem. Sok mindent láttam az elmúlt években: szegénységet, betegséget, megnyomorított embereket, háborút. De addig a napig még egyetlen egyszer sem bombáztak a közvetlen közelemben.

Lucas megragadta a derekamat.

– Tűnjünk innen!

Ebben a pillanatban felrántották az ajtót, Black hadnagy toppant be csaknem kétméteres, tagbaszakadt termetével. Szögletes állkapcsa megfeszült, fegyverét maga előtt tartotta.

– Kifelé – dörögte.

Felé fordítottam a kamerámat.

– Mi ez az egész? – kérdeztem rekedten.

– Az izraeli légierő alánk pörkölt az F-16-osaival. Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal vigyelek ki innen benneteket! Nem veszélyeztethetjük civilek életét. Szaporán! Mielőtt egy jól irányzott rakéta eltalálja az épületet.

Füstszag terjengett a levegőben. Az előző robbanás ereje szilánkosra tépte az ablakokat.

– Gyerünk! Gyerünk!– sürgetett minket Black hadnagy. – Nincs több idő!

A közelükben csapódott be a következő rakéta. Megremegett a padló, imbolygott az egész épület. Lucas átölelte a derekamat, megtartott, majd megragadta a kezemet, és kihúzott a folyosóra, ott gyengéden megsimogatta a pocakomat.

– Rendben van?

Megfogtam a kezét.

– Rendben van – feleltem.

A kamerámat még bekapcsolva tartottam, miközben ledübörögtünk a lépcsőn, ahol katonák, és civilek rohantak velünk, elsodort az emberáradat. Lucas ujjai kicsúsztak az enyémből. A korlátba kapaszkodtam és visszanéztem.

– Lucas.

Úgy terveztem, elengedem a többséget, bevárom Lucast, de Black hadnagy megragadta a karomat, az ujjai satuként szorítottak, és kifelé rángatott. Hátrafordultam, a tekintetem összekapcsolódott Lucas-éval.

– Lent találkozunk! Tudod, hogy mindig utolérlek!

Odafönn újra egyre közelebbről morajlottak a gépek. Még sötétség borult a tájra, az ég alján éppen csak hasadt a hajnal, egészen vékony sávban vette át a sötétség helyét némi világos. Az emberek katonai teherautókra tömörültek. A kapuban toporogtam, amíg végre leért Lucas is.

– Most már nem hagylak el! – ölelt meg és a karjaiban tartott, mikor ledobták az első bombát.

Közel zúgott el. Behúztam a nyakam. Sikításba vesztek a katonai parancsszavak, füstszag telepedett az utcákra, és a sarkon összeomlott egy épület. A következő pillanatban Lucas a földre rántott, beborított a testével, majd elsötétedett előttem minden.

Sötétben vergődtem. Lábamba nyilallt a fájdalom. Odakaptam, rászorítottam a tenyeremet. Nem láttam semmit. A torkomat kaparta a füst, és fojtogatott. Mintha a sötétség tömörré válna. A mellkasomra nehezedett. Összegörnyedtem, annyira fájt a lábam. Körülöttem robbanások visszhangoztak.

Egészen picire kuporodtam.

Lucas.

Hol van Lucas?

Szólítani akartam, de csak halk nyöszörgés hagyta el a torkomat.

Görcs feszült a hasamba.

Ne! Csak ezt ne! – könyörögtem némán.

Átöleltem magamat, és ringatóztam. Lüktetett a lábam, de a has tájéki fájdalom szörnyűbbé vált. Izzadtság csorgott a halántékomon.

Lucas.

Nem tudom, hogy kimondtam, vagy csak gondoltam. A robbanások abbamaradtak, a sötét csend bénítóan telepedett rám. Összegömbölyödtem, előre-hátra ringattam magam a földön. Az egész testem fájdalomban vergődött.

Lucas karjait éreztem magam körül. Ringatott. Végig ott maradt. Velem. Mint az őrangyalom, úgy vigyázott rám.

Valahonnan a fájdalmon túl az eszméletlenség ködén át meghallottam Lucas hangját, ahogy Kosztolányit szaval nekem a születésnapomon. Az édes francia akcentusát. Érezni véltem a leheletét a fülemen.

– „Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön

s akarsz, akarsz-e játszani halált?”