Bátorságpróba
Fanni közel hajolt a tükörhöz, gyors mozdulattal festette ki a szempilláját.
– Beavatás. Mindenki megcsinálta, akit bevettek a csapatba – magyarázta hátra sem fordulva, mindössze a tükörben sandított rá a fotelben kötögető Nagyira. Ha nagyon fülelt még a kötőtűk csattogását is meghallotta, és egy pillanatra a szegfűszeg illatát is megérezte.
Nagyi mellett a sápadt, csontos kezeit tördelő Timi álldogált hófehér, keményített kötényruhájában, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát.
– Rossz ötlet odamenned – cincogott Nagyi mellett a kislány. – Ráadásul teliholdkor.
Borzasztó idegesítően vibrált, és Fanni hirtelen arra gondolt, hogy ha befejezi a sminkelést és belövi a haját, letakarja a tükröt, hogy ne is lássa benne Timi sápadt, szeplős arcát. Persze, ha nem látja, attól még ott van, és az ideges vibrálás már rá is átragadt.
– Rágcsálj el néhány fokhagymagerezdet, mielőtt elindulsz – ajánlotta Nagyi. Folyamatosan mozogtak a kötőtűk a kezében, a meleg, kék takaró alja már a szőnyegre omlott az öléből. Áradt belőle a békesség, és ez megnyugtatta Fannit. Régen a kis tetőtéri szoba Nagyié volt. Fanni nem bánta, hogy mostanában gyakran itt találja.
– Dehogy rágcsálok fokhagymát! Norbi sosem fog megcsókolni, ha fokhagyma szagom lesz!
– Az én fiatal koromban azt tartották, hogy a fokhagyma elűzi az ártó szellemeket – mesélte Nagyi.
– Akkor legalább egy kis szenteltvizet locsolj magadra! – kérte Timi reszketegen.
Timihez is egészen hozzászokott már. A kislány a játszótéren tapadt rá néhány éve. Fannit ritkán zavarta a jelenléte.
– Honnan szerezzek szenteltvizet? – morgolódott.
– A templomból – súgta Timi.
– Most? – Timi tágra nyílt szemmel bólintott, és még mindig tördelte a kezét. Alig hallhatóan megroppantak az ujjai. Fanni koppanva visszaejtette a szempillaspirálját az asztalkára és felkapta a vörös rúzsát. – A templom zárva van ilyenkor.
– Az nem lehet. Azt mondta a plébános bácsi, hogy a templomot sosem zárják be!
– Ha nem zárják be, kirabolják – vágta rá Fanni és odafigyelve, lassú mozdulatokkal festette ki a száját.
– A templomot nem rabolja ki senki – rebegte Timi. Fanni visszacsavarta a rúzst, és összeérintette az ajkait. A tükörből figyelte Timit. A kislány láthatóan elhitte, amit mondott. – Nem mehetsz oda védelem nélkül, ugye, néni? – pillantott Nagyira megerősítést várva.
– Legjobb lenne, ha nem mennél oda – ejtette az ölébe a kötést Nagyi. – Még bajod esik.
– Ugyan mi baj lehetne? – fortyant fel Fanni. – Ez csak egy bátorsági feladat, hogy bebizonyítsam, megérdemlem, hogy bevegyenek a csapatba.
– Norbi miatt? – pislogott Timi, Fanni megrántotta a vállát.
A kislány kissé megmozdította a fejét, szőke fonatai megmozdultak a vállán, hajából alig érezhetően felszállt a kamilla illat. Azt mondta egyszer, hogy az anyukája kamillás főzettel öblíti a haját, hogy még szőkébb legyen. Az anyukája, aki nagyon hiányzik neki.
– Mert azt hiszed, hogy ott a temetőben meg fog csókolni, ha felmászol annak a sírkőnek a tetejére?
Fanni beismerte, hogy rohadtul nem érdekelte volna ez az egész, ha Norbi nincs a csapatban. Miatta akart bekerülni a bandába, és miatta vállalta, hogy felmászik az angyal fejére. Éjjel.
Különben Fanni fényes nappal is kerülte a temetőt. De Norbi ott volt abban a csapatban. Ráadásul főnöki minőségben.
– Számtalan kihívást végigcsináltam már az utóbbi években – morgolódott a tükörbe bámulva. – Pepperóni paprikát ettem, obszcén szavakat festettem az iskola falára.
– Mik azok az obszcén szavak? – pislogott Timi a kezét tördelve.
– Nagyon csúnya, illetlen szavak – felelte Nagyi szelíden.
– Loptam a sarki kisboltból – Timi a szája elé kapta a kezét –, bagóztam, megittam húzóra fél liter vodkát, belekötöttem a suli legnagyobb verekedőjébe, elkötöttem egy rendőrautót – sorolta egy szuszra.
– Mindez apróság, ahhoz képest, amire ma készülsz – emelte rá vizenyős kék tekintetét Nagyi. – Legalább egy kis tükröt vigyél magaddal!
– Szerinted mi fog történni? Kijönnek velem a halottak? – nevetgélt Fanni kényszeredetten. Nem várta meg a választ, csak megfordult, magára kapta fekete bőrdzsekijét. – Jók legyetek! – köszönt el, mielőtt becsapta maga után az ajtót.
A nappaliban Apu felpillantott az újságból.
– Randid lesz?
– Valami olyasmi – süllyesztette a kezét a farmernadrágja zsebébe Fanni.
– Remélem nem valami drogos suttyóval.
– Dehogy.
– Ja? Mert ismersz normális fiúkat is?
– Persze, Apu. Egy csomó normális fiút ismerek.
Apu megrántotta a száját és morogva beletemetkezett újra az újságjába.
– Érezd jól magad! – mosolygott rá Anyu.
– Köszi!
Kifelé menet Fanni még beszaladt a fürdőszobába és a dzsekije zsebébe rejtette Anyu kozmetikai tükrét.
***
– A többieket hol hagytad? – faggatta Fanni Norbit.
A fiú alakja az imént bontakozott ki a tejszerűen sűrű ködből. A lány talán csak azért nem ijedt meg, mert számított rá, hogy Norbi itt lesz a közelben, hiszen megbeszélték. Így is a torkába ugrott a szíve.
– Ott várnak ránk – vigyorgott rá a fiú, és még kacsintott is hozzá. Fanni arcát elöntötte a forróság, zavartan lehajtotta a fejét, mielőtt Norbi észreveszi, hogy elpirult.
– Meg akarnak ijeszteni? – Fanni hangja egészen rekedt lett, megköszörülte a torkát.
– Arra készülnek. Fogalmuk sincs róla, hogy nem vagy te olyan ijedős – nevetett fel Norbi, megragadta a lány kezét, és hatalmas tenyerével beborította Fanni hideg ujjait.
Szitált a köd, és egyre láthatatlanabbá váltak az utcai lámpák fényei, eltompultak a sziluettek, és a nedvesség megállt Fanni haján, dzsekijén.
– Mit kell csinálnom? Csak felmászom az angyal tetejére, és jöhetünk?
– Félsz?
Fanni felkapta a fejét. Norbi őt bámulta kicsit lenéző fejtartással. A lány kihúzta magát.
– Nem félek. Csak érdekel, mi a menete.
– Hát pontosan ez – kacsintott rá Norbi. – Bemegyünk. Nem szarsz be. Felmászol. Kijövünk. És lehetsz a csajom. – Fanni az összekulcsolt ujjaikra nézett. – Úgy értem, igaziból – vágta rá Norbi.
– Mert ez most mi, ha nem igazi?
– Semmi – morrant Norbi.
Fanni kihúzta a kezét Norbi tenyeréből és a dzsekije zsebébe mélyesztette az ökleit.
– Hát jó – súgta rekedten.
– Most mi van? – bámult rá Norbi értetlenkedve. A haja nedvesen tapadt a homlokára.
– Semmi – vonta meg a vállát Fanni. – Majd ha te se szarsz be, lehetsz a pasim, és akkor majd megfoghatod a kezem is – vágta oda.
Kuncogást hallott a háta mögül, és megérezte azt az ideges vibrálást, meg az enyhe kamilla illatot. Fanni hátrakapta a fejét. Körbenézett, de a sűrű ködben nem látott semmit.
– Már most parázol? – röhögött fel Norbi.
Fanni elővette a tükröt a zsebéből, és belenézett. A válla felett felbukkant Timi sápadt arcocskája.
– Nem kedvelem ezt a fiút – suttogta.
– Mit keresel itt?
– Vigyázok rád!
– Én kísérlek oda! – ragadta meg a karját Norbi. – Elfelejtetted? Én vagyok a főnök, aki mindent felügyel.
– Jobbat érdemelsz! – csipogta Timi.
Fanni lerázta magáról Norbi karját.
– Vedd le rólam a kezed!
– Jaj de érzékeny valaki! Félsz, mi?
– Ne menj be a temetőbe miatta! – kérte Timi sírósan.
– Most már csak azért is bemegyek – nézett a tükörbe Fanni. A haja borzalmasan festett a nedvességtől, de már nem bánta.
– Még meggondolhatod – bökte meg a vállát Norbi. – Ha félsz.
– Nem félek!
– Nyugi, nem kell a tükör, én is megmondhatom, hogy szexi a rúzsod. Ha felmásztál, majd lecsókolom rólad – röhögte.
A temetőkapu zárva volt, a falevelekről hangosan koppantak a vízcseppek a sírokra. Odabentről, az elmosódott sírok közül suttogás hallatszott, éles nevetés, és fájdalmas jajgatás.
– A barátaid kitesznek magukért – jegyezte meg Fanni.
Norbi hátrasimította a homlokába lógó nedves tincseket.
– Hát, remélem is.
Fanni arcán jeges szél simított végig, egy pillanatra megérezte a kamilla illatot.
– Ne menj be oda – suttogta közvetlen a füle mellett Timi.
– Gyerünk! Mássz fel! – utasította Norbi.
Fanni a zsebébe dugta a tükröt, hátranézett, oda, ahonnan a finom kamilla illatot érezte.
– Maradj idekinn. Bármi történik! Maradj itt!
Norbi értetlenül bámult rá vissza.
– Te meg kivel beszélsz?
– A húgommal.
– Húgod lehetek – csipogta Timi remegő hangon. – Tényleg megengeded, hogy a testvérkéd legyek?
– Igen. Csak maradj kint. Rendben?
– Rendben – súgta Timi remegő hangon. – Megígéred, hogy visszajössz?
– Neked nincs is húgod. Te egyke vagy – morrant Norbi. – Agyadra ment a félelem?
Fanni nem figyelt rá. Timit kereste a ködben, de csak a kamilla illatot érezte. Arrafelé nyújtotta a kezét, a bőrén enyhe bizsergés futott végig, mint egy aprócska simítás.
– Megígérem. – Visszarántotta a kezét, és felkapaszkodott a kerítésre.
***
A sírkövek elmosódott árnyékként bontakoztak ki a ködből, a gesztenyefákról Fanni nyakába csöpögött a víz, és sportcipőjének a talpa megcsikordult a betonjárdán. Körülötte mintha besűrűsödött volna a levegő. Hangok suttogtak a fülébe. Alig értette az összemosódó szavak értelmét. A gerince mentén végigfutott a jeges borzongás.
– Vigyél magaddal! – lehelte a fülébe egy rekedt férfihang.
Fanni arra kapta a fejét, de csak a ködön átsejlő fatörzsek sziluettjét látta, meg néhány sírkő elmosódott alakját.
– Szabadíts meg engem! – sikoltotta egy fájdalomtól elgyötört női hang közvetlenül előtte. Fanni megtorpant, és elborzadva bámulta a körülötte szanaszét heverő gesztenyéket, szétnyílt tüskés héjakat.
Norbi valamerre eltűnt a ködben. Biztosan az ijesztgetését készíti elő.
Bárcsak ne lenne más itt csak az a néhány gyerek a bandából – gondolta elszoruló torokkal. – Bárcsak az ijesztgetés része lenne ez az egész.
Hideg tenyerét a fülére tapasztotta, jeges ujjakkal belekapaszkodott saját hajába, hogy ne halljon semmit. De a suttogások, ordítások, zokogások mind elértek hozzá. A ruháját nehéznek érezte, alig bírt előre menni, mintha erős kezek húznák, rántanák vissza.
– Gyere már!
Norbi alakja kibontakozott a ködből, ahogy visszafelé tartott, felé. Bosszúsnak tűnt. Értetlenül bámult Fannira. A fülekbe görcsösen kapaszkodó ujjakra.
– Fázik a fülem – habogta Fanni és megkönnyebbült, hogy itt látja Norbit.
– Tényleg baromi hideg van ma este, de nyugi, mindjárt ott leszünk. Felmászol, aztán spuri haza. Szerintem a többiek is odafagytak már, azért nem halljuk őket.
Fanni nyelt egyet.
– Semmit sem hallasz?
– De – vigyorgott Norbi. – Azért nem vagyok süket. Hallom a szelet, meg azt, ahogy potyog a gesztenye a fákról. De a srácok kussban vannak. Még az is lehet, hogy otthon maradtak, és nekem kell egyedül dokumentálnom a hőstettedet. – Előrántotta a telefonját. – Rajta leszek. Nem bliccelheted el!
– Nem fogom – súgta Fanni rekedten.
Most már úgyis mindegy. Ráakaszkodtak. Érezte minden egyes kínkeserves lépésnél a súlyukat.
A temető közepén állt az a régi, mohával belepett sírkő, azzal a hatalmas, majd’ négy méter magas, ijesztő angyallal. Az angyal márvány arcán barázdákat rajzolt az idő, repedések tarkították. Norbi körbejárta, és csak két reszkető fiút talált az egyik bokorban gubbasztani.
– Baromira mássz gyorsan és húzzunk innen haza – csattogott vacogva az egyikük foga.
– Hol vannak a többiek? – nézett körbe Norbi.
– Beszartak – tüsszentett a másik srác. – A köd miatt.
– Azt mondták, az a csaj úgysem jön el.
– Az a csaj eljött – húzta ki magát Fanni önérzetesen. Beletörölte a tenyerét a farmerjébe, és felhúzta magát az angyal szárnyába kapaszkodva. Meg-megcsúszott gumitalpú sportcipője talpa.
– Vigyázz! – figyelmeztette egy érdes hang közvetlenül a feje felett. – Szakadjatok le róla! Semmi hasznotok abból, ha odaveszik!
Fanni összeszorította a fogát. A ruhájába akaszkodó nehéz erő elengedte, rögtön könnyebben húzta magát felfelé az angyal szobor hátán át a feje tetejére. Lentről vaku villant.
– Pózolhatnál egy kicsit! – kiáltott fel Norbi.
– Ez alig látszik a ködtől – húzta a száját az egyik srác.
– Csinálsz egy szelfit? – ordított oda neki Norbi.
Fanni felemelte a középső ujját, de sejtette, hogy a köd miatt Norbi nem látja, hogy bemutatott neki.
– Frászkarikát! Lemegyek!
– Beparáztál? – röhögött Norbi lentről. Bántóan. Fanni szívébe belemart a fájdalom.
– Csak szeretnéd! – fújt oda. A kabátja zsebébe nyúlt, a tükör akadt a kezébe. Előhúzta.
Körülötte köröskörül ott tömörültek az idegen arcok. A kedvesen mosolygósak helyét átvették a gyilkos tekintetek, a fájdalmasan vonagló vonások, a villogó szemek. Karok kaptak felé, ujjak markoltak a vállába, rántották a mélybe.
***
Fanni kinyitotta a szemét. Anyu aggódó tekintetét pillantotta meg először.
– Kicsikém! – Elfulladt a hangja.
Otthon feküdt a szobájában, a saját ágyában. Lassan megmozgatta a karját, a lábát. Fájt, de úgy tűnt nincs nagyobb baja.
– Mi történt? – kérdezte rekedten.
Anyu elsimogatott egy tincset a homlokából.
– Norbi azt mondta, felmásztál valami szoborra, hogy bizonyítsd a bátorságodat. Nem tudtak lebeszélni.
– Nem tudtak – ismételte meg Fanni automatikusan.
– Leestél. Norbi és az a két fiú hazahozott. Nagyon rendes gyerekek.
– Rendes gyerekek.
– Az orvos az imént ment el. Azt mondta, rendbe jössz. Kisebb zúzódások. Nincs törés. Jól leszel.
– Jól leszek.
– Hozok egy teát. Rendben?
– Rendben.
– Rögtön jövök.
Anyu után csendesen csukódott be az ajtó. Fanni körbenézett a szobájában. Nagyi a fotelben ült és csendesen kötögetett. Nem volt szüksége tükörre, hogy lássa. Most tisztán hallotta, hogy a kötőtűk egymáshoz koccantak, és azt is, hogy Nagyi csendesen dúdolgat.
– Szerencsésen megúsztad a kalandot – pillantott rá a szemüvege fölül.
– Igen – suttogta Fanni. – Hol van Timi?
Szinte azonnal megérezte a kamilla illatot, ahogy a kislány lehuppant az ágya szélére. A tekintete aggódva rebbent egyik pontról a másikra, és Fanni hamarosan meglátta a többieket is. Hajlott hátú nénikét, féllábú öregembert, rosszarcú suhancot, és a többieket, akik ott tömörültek a szobájában. Timi elkapta a kezét, és Fannin átfutott a jeges borzongás.
– Kik ezek? – krákogta.
– Veled jöttek – mondta Nagyi barátságos mosollyal az arcán.
Fanni szívét jeges marok szorította össze.
– Tükör nélkül is látom őket – vallotta be.
A felé forduló tekintetek, a kinyújtott kezek, a szelíd kérések összemosódtak a fenyegető követelésekkel.
Mind egyet akartak. Segítséget.
Azt várták tőle ezek a lelkek, hogy megmentse őket.
– Többen is vannak – súgta Timi reszkető hangon. – Az egész ház tele van velük. Az egész utca. Az egész város.
