Adventi
koszorú
Robi röviden megnyomta
a csengőt, mielőtt kinyitotta a második emeleti bejárati ajtót.
– Mi vagyunk! –
kiáltotta, ahogy belépett.
Letette a szatyrot a
szekrényre, kicsatolta a kutya hámját, lehajolt, hogy Fifi kiugorhasson a
kezéből. A fehér szőrpamacs a csukott szobaajtóig futott, és máris ott
kaparászott az ajtó előtt.
Robi lerúgta magáról a
sportcipőjét, és nagykabátban benyitott a szobába. A résen beszaladt Fifi és az
ágyban üldögélő szőke nő ölébe ugrott.
– Hogy vagy? – dugta be
a fejét az ajtón Robi. Mentol illata kúszott az orrába a párologtatóból.
– Majdnem teljesen jól
– felelte Nóri fátyolos hangon és heves köhögésben tört ki.
– Majdnem teljesen jól
– ismételte meg Robi vigyorogva. – Rögtön készítek neked egy teát. Hoztam
citromot. Meg egy hatalmas adag sültes tálat.
– Nincs étvágyam.
– Annál jobb, tovább
marad belőle. Anya csomagolt húslevest. Ennél inkább azt?
Nóri becsukta a szemét
és sóhajtott egyet, így aztán Robi meg sem várta a választ. Letette a kabátot a
fogasra, alaposan megmosta a kezét Nóri rózsaillatú szappanával, majd
melegített neki egy tányér levest.
Összefutott a nyál a
szájában, a gőzölgő, hamisítatlan házi húsleves illatától. Nyelt egy nagyot,
majd tálcára tette szalvétával, kanállal, rányomott a vízforraló gombjára, és
bement.
–
Segítsek?
Nóri rekedten
felnevetett.
– Bírom. – Feljebb
tornázta magát, felült, és megpaskolta maga előtt a rózsaszín virágmintás
paplant. – Tedd csak le. Hogy viselkedett Fifi?
– Egészen összeszoktunk
már. Milyen anyánk levese?
Nóri lassan kanalazta a
húslevest.
– Isteni. Mint mindig.
– Azt mondta, ha ettől
nem gyógyulsz meg, akkor semmitől. – Robi lekapta az ágyról a kutyát és kihámozta
a rózsaszín, kötött kutyapulóveréből. – Eddig azt hittem, csak bolond macskás
nők léteznek.
– És nem? – érdeklődött
Nóri két kanál leves között.
– Bolond kutyás nők is
– ugrott az ajtó felé Robi, kezében az aprócska rózsaszínű kutyarucival, de
elkésett, mert eltalálta a kispárna, amit a nővére hajított felé.
– Azért elvagytok
Fifivel?
– Ja. Összeszoktunk –
emelte fel a párnát a szőnyegről Robi, és visszaadta Nórinak. – Igaz te
vattacukor?
Fifi rávicsorított, de
Robi szerint csak szeretete jeléül.
– Köszi, hogy
foglalkozol vele!
– Nem foglalkozom vele.
Csak sétáltatom, amíg neked nem megy.
Robi még csinált egy
kancsó mézes-citromos teát, a fűtőtestre tette, mielőtt elment.
– Miért nincs neked
barátnőd? – hanyatlott a párnájára Nóri és állig húzta a takaróját.
– Mert a kutyádat
sétáltatom? – Robi vigyorgott az ajtóból.
– Három napja.
Robi megrántotta a
vállát.
– Ja. Csak tipp volt.
Jók legyetek! Este jövök!
– Hoznál egy adventi
koszorút valahonnan? – kérte Nóri rekedten állig húzta a rózsaszín paplanját,
csak a szeme látszott ki. – Vasárnap már advent első vasárnapja lesz, és idén
nem fogom tudni megcsinálni a koszorút.
– Szerinted találok
majd elég tökéleteset?
– Nem – válaszolta
gondolkodás nélkül Nóri. – De mindegy. Szeretném, ha lenne vasárnapra adventi
koszorúm.
– Oké, de…
Azt akarta mondani,
hogy dolgoznia is kell, nem ér rá adventi koszorú után mászkálni, ráadásul tuti,
hogy nem találna tökéleteset. Meg kedve sincs ehhez az egészhez, de időben észbekapott, és nem mondta ki.
Nórinak biztos éppen
elég nehéz lehet, hogy ágynak döntötte egy kis nátha, főleg úgy, hogy imádja a
karácsonyt. Az egész családnak ő szokta az adventi koszorút készíteni. Másnak is
hiányozni fog. Nemcsak neki.
Annak ellenére, hogy
Robi sosem díszítette ki a lakását, mert feleslegesnek tartotta. Úgyis
dolgozott egész karácsony alatt, csak a szülei nagy karácsonyi vacsorájára ment
el. Egyetlen karácsonyi dísz az asztalán árválkodó adventi koszorú volt, amit
minden évben a nővérétől kapott. Meg sem gyújtotta rajta a gyertyákat, és
mindig továbbajándékozta húsvétkor valamelyik jelentéktelen ügyfelének, akit
aztán úgysem látott soha többé.
– Oké – bólintott. –
Szerzek egyet.
– Köszi – lehelte Nóri.
A lépcsőn lefelé Robi
azon gondolkodott, miért ajándékozta el azokat a koszorúkat? Most simán
elővehetné a szekrényből, ha eltette volna, és lenne a nővérének saját gyártású
adventi koszorúja.
***
Robi este beöltöztette
Fifit a rózsaszín kutyapulóverébe, mielőtt levitte sétálni. Felkapta, mert Nóri
nem szerette, ha a kiskutya a lépcsőn ugrál, szerinte nem tesz jót Fifi kurta
lábainak, és Robi tiszteletben tartotta a nővére kérését. Különben sem volt az
egész állat két kilónál több, könnyedén felnyalábolta és levitte az utcára.
Teljesen besötétedett.
A környékbeli többemeletes polgári házak ablakai mögött már felkapcsolták a
villanyokat. Itt-ott már megjelentek a karácsonyi fények is. Az utcai lámpák
halványan pislákoltak, a főútról idáig hallatszott az autók motorjának zúgása,
éles dudaszó, és a szirénázás. Fifi hátracsapta a fülét, hallgatózott, vékony
hangon vakkantott néhányat, majd ahogy a sziréna elhalkult megkezdte a szokásos
körét. A sötétben körbeszaglászta a bokrokat a ház előtt, megzörrent apró
mancsai alatt az avar, majd amikor végzett elindultak a kutyafuttató felé.
– Hátha megint ott lesz
az a lány – dörmögte Robi az orra alatt. Fifi a fülét hegyezte, és hátranézett
rá. – Azzal a fekete tacsiszerű keverékkel, tudod. – Fifi felemelt fejjel elfordult
és ment tovább előre. – Ja, mert te olyan kényes úri kutya vagy – jegyezte meg
Robi fintorogva. – Nem vagy valami barátkozós. Észrevettem ám!
Fifi úgy tett, mint aki
nem is hallja, amit mond neki.
Hallja.
De miért értené? – morfondírozott. – Csak egy kutya.
Robi a zsebébe
süllyesztette a kezét, mert csípte a bőrét a hideg, a kesztyűjét meg otthon
hagyta. A lehelete fehér páraként szállt fel az ég felé ahol halványan
derengett néhány csillag. Délután hazafelé körbenézett néhány boltban adventi
koszorú ügyben, aztán felment a netre, hátha könnyebb lesz megtalálni Nóri
koszorúját. Könnyű is lett volna, ha megveszi rögtön az elsőt, amit meglátott.
– Nóri azt hinné, hogy
leszarom az egészet – magyarázta a kutyának. – Pedig rohadtul nincs igaza. Nem
szarom le. – Fifi lesajnáló pillantással visszanézett rá. – Honnan is
tudhatnád, mi?
A kutyafuttatóban a
lámpák fényében néhány gazdi állt kis csoportban. Egyik lábukról a másikra
billegtek, dörzsölgették kesztyűs kezüket, vagy csak nyakukat behúzva meleg
sáljuk alá, kabátjuk zsebének mélyére dugott kézzel beszélgettek. Ketten a
sarokba húzódtak, amíg a kutyáik kergetőztek. Szám szerint öt, mindenféle
fajta, és különböző méretű eb.
Az egyik alacsony fahíd
mellett ott állt a lány is. Vidám, napsárga kabátban, citromsárga kötött,
pomponos sapkában és vastag sállal a nyakában, azzal a töpszli, fekete,
hosszúszőrű állattal. Csendesen bíztatta a kutyáját, aki lassan ment fel a
hídra, majd hirtelen megtorpant. Tuti félt.
Fifi beljebb húzta
Robit, ott várakozón hátrafordult. Robi levette a kutyáról a vezetéket, mire
Fifi máris eliramodott játszani a kergetőző társaival. Robi felegyenesedett, összeakadt
a tekintete a sárgába öltözött lányéval. A lány elmosolyodott, majd újra a
kutyájára fordította minden figyelmét. Csendesen suttogott neki, mire az állat
lassanként megindult.
Fifi visszanézett
Robira, vakkantott kettőt. Robi nem értette, mit akar. Láthatóan elvolt a
nagyobb kutyák között. Nem bántották, ő sem vadult be. Így aztán Robi leült az
egyik hideg padra, összehúzta magát, a kezét még mindig a zsebeiben melengette.
és szemmel tartotta Fifit. A kutya hamarosan visszatért hozzá, kissé sárosan,
de boldog farkcsóválással.
– Kibohóckodtad magad?
– simogatta meg az állat füle tövét Robi. Fifi csillogó szemmel vigyorgott rá.
Mert tényleg vigyorgott, teli pofával. – Fogadjunk, hogy Nóri nem hagy élni!
Fifi felkapta a fejét.
A sárga kabátos lány éppen a kijárat felé indult a kutyájával. Még hátranézett
egy félénk mosollyal, mielőtt tovább ment. Fifi megbökdöste Robi vádliját az
orrával.
– Mi van? – A kutya
előreszaladt, de amikor Robi nem mozdult, visszatért hozzá, újra megbökdöste,
majd eliramodott, kifelé amerre a lány távozott sietős léptekkel. – Hé! Elég
volt? – pattant fel Robi. – Várj már meg! Hová rohansz?
A kutya után szaladt,
aki már a lány lába körül keringett.
– Hol hagytad a gazdád?
Menj vissza! Hiányozni fogsz neki! – próbálta a lány kikerülni, és csendesen
Fifi lelkére beszélni. Persze hiába.
Robi utolérte őket,
felkapta Fifit, és magához ölelte.
– Bocsánat – nézett a
lányra, majd összeborzolta a kutya fején a hosszú fehér szőrpamacsot. –
Felelőtlen kutya vagy, Fifi! – A lány csilingelve kacagott, de Robi tovább
folytatta, meghúzgálva Fifi fülecskéit. – Ha eltűnsz, nekem végem! Ugye tudod!
– De cuki, hogy így
imádjátok egymást! – ragyogott fel a lány arca. – Borzas még kicsit félénk
kutyus. Néhány hete hoztam a menhelyről.
– Igazán? – A lány
bólintott. – Hát… ez… igazán… – Robi nem talált megfelelő szót. Senkit sem
ismert, aki menhelyről hozott volna kutyát. Alig ismert valakit, aki kutyát
tartott. Ő maga nem volt igazi kutyabarát. – Hm… nagylelkű – bökte ki nehezen.
– Nagylelkű? – kérdezte
a lány fura hangsúllyal.
– Hát, ja. Valami
ilyesmi. Gondolom.
A lány a sálját babrálta.
– Cuki a kiskutyád.
Fifi a lányra vicsorgott,
és vakkantott kettőt. Robi hóna alá gyűrte.
– Mint egy vattacukor.
Minden este itt vagy Borzassal?
– Igen. Te mostanában
költöztél ide? Vagy mostanában lettél gazdi?
Robi elgondolkodott
azon, hogy bevallja, annyira nem is kutyabarát, csak kényszerűségből viseli el
Fifit. Aztán elvetette az ötletet, hogy ennyire nyersen őszinte lesz, mert tuti
rossz pont lenne ennél a lánynál, ha kiderülne az igazság.
– Egyik sem igazán.
Fifi nem az én kutyám.
– Akkor azért! –
kiáltott fel a lány csillogó szemmel.
– Azért? Mi?
– Azért éreztem úgy,
hogy egy mini méretű, hófehér szőrgombóc, rózsaszínű kötött pulcsiban nem illik
hozzád.
– Nem illik hozzám? –
Robi megvakargatta Fifi fejét. – Miből gondolod? Nem elég férfias? Vagy, mert
olyan vattacukor szerű?
A lány felkacagott.
– Azt hiszem, talán a
cukorkaszerűsége miatt. A barátnőd kutyusa? Nagyon kedves, hogy foglalkozol
vele.
– A nővéremé –
javította ki Robi. – És nem foglalkozom vele, csak sétáltatom, amíg ő beteg.
Azaz levegőztetem – pillantott a hóna alatt elégedetten pislogó Fifire. –
Szerintem kibohóckodta magát a kutyafuttatóban, és elfáradt.
Azért felcsatolta a
kutyára a pórázt, és letette a földre. Ha már sétálni hozta. Fifi rögtön
körbeugrálta Borzast. A fekete szőrpamacs a lány lába mögé bújt. Robi viccesnek
találta, hogy Fifinél háromszor nagyobb kutya ennyire megijedjen ettől a
túlmozgásos kis vakarcstól.
Megrángatta a
kutyaszíjat.
– Nyugi, Fifi! Ne légy
erőszakos!
– Én idáig jöttem –
állt meg a lány egy behemót kapu előtt. – Talán holnap este Borzasnak is lesz
kedve barátkozni.
Robi szíve felugrott a
torkába, nehezen biccentett.
– Akkor holnap este
barátkozunk! – felelte rekedten. Bámulta, ahogy a lány bement a lépcsőházba a
kutyájával, majd Fifre pillantott. – Kedves lány. Igaz?
Fifi hunyorogva nézett
fel Robira, és mintha még vigyorgott is volna, az összes fogával.
***
Szombaton Robi
elhatározta, hogy bemegy az első virágboltba, megveszi az első adventi
koszorút, amit talál, mert mire online rendelése megérkezik a futárral,
addigra lesz egy be nem tartott ígérete Nórinak. Azt meg nem kockáztathatta
meg.
Igaz, Nóri nem
említette azóta az adventi koszorút, de elkezdte feldíszíteni a lakását.
– Már jobban vagyok –
jelentette be rekedtes hangon, de mire Robi este elment Fifiért, addigra Nóri
mindig bágyadtan feküdt az ágyban, lázrózsákkal az arcán.
– Francokat vagy
jobban! – fedte meg Robi, körbenézett a félig kinyitott dobozokon, a szőnyegen
szanaszét heverő girlandokon, és a nappalit ellepő színes díszeken. – Ne
ugrálj!
– Ha akarnék, sem
tudnék ugrálni.
– Hagyd ezeket a
dobozokat, és pihenj!
– Akkor feldíszíted te
a lakásomat? – fonta össze a karjait a mellkasán Nóri, ami nagyon mókásan
festett, tekintettel arra, hogy az ágyban feküdt, lázrózsákkal az arcán.
Robi megsajnálta.
– Szombaton – adta be a
derekát kénytelenül. – Megtennéd, hogy addig nyugton maradsz?
Így aztán még a nővére
lakását is fel kell díszítenie, ha már megígérte neki. Nóri sosem fog
meggyógyulni, ha ilyeneken kínlódik.
Erősen fagyott az
éjjel, zúzmarába borította a fákat. A fehér jégkristályok kókuszreszelékként
vonták be a csupasz faágakat, csillogó porcukorként ültek meg a házak tetején.
Robi a sarkon talált
egy kis virágüzletet, kirakatában karácsonyi dekorációval. Koszorúk és asztali
díszek pompáztak a csillogó gömbök között. Apró csengő csilingelt az ajtó
felett, és gyanta, meg fenyő illata terjedt a kis üzletben. Kellemes meleg
ölelte körbe Robit. Jólesett a kinti hideg után idebent körbenézni. Halkan
karácsonyi dalok szóltak a rádióból. Hamisítatlan karácsonyi hangulat vágta
mellbe.
A pult mögül, a hátsó
ajtón át egy sárga sapkás lány bukkant fel.
– Te itt… – Robinak
hirtelen a szava is elakadt meglepetésében.
–… dolgozom – segítette
ki a lány mosolyogva.
Az utóbbi napokban
minden este találkoztak. A kutyákról beszélgettek, banális apróságokról.
Egyszer sem került szóba a munkájuk, csak annyit tudott a lányról, hogy egyedül
él, Borzassal. Robi meg elárulta, hogy szintén egyedül él. Tök egyedül. És
amikor Timi megkérdezte – mert kiderült, hogy Timinek hívják –, nem unalmas-e
teljesen egyedül, Robi rávágta, hogy sokat dolgozik, nincs ideje unatkozni. Azt
nem vallotta be, hogy azért jólesett esténként Timivel találkozni, és olykor
még nevetni is, hála annak a bohóc Fifinek. Mindannyiukat megnevettette, olykor
még a félénk Borzast is sikerült előcsalogatnia a félénksége védőburkából.
– Szereted a
karácsonyt? – bámult a sarokba állított feldíszített fenyőfára Robi.
Hihetetlen, hogy létezik bárki, aki ilyenkor már feldíszíti a fenyőfát.
– Imádom.
– Novemberben?
– Egész évben –
ragyogott fel a lány arca. – A karácsony miatt jöttél?
– Mondjuk. Adventi
koszorút keresek – nézett körbe Robi a virágok, és fenyőágak között. A polcokon
felfedezett néhány karácsonyi díszt is.
– Jó helyen jársz. Van
esetleg ötleted?
– Igaziból a nővéremnek
szeretném. Odavan a karácsonyért, és eddig mindig ő készítette az egész
családunknak az adventi koszorúkat. De még mindig beteg.
– Várj egy pillanatot.
Szerintem ez tetszene neki!
Timi beszaladt a hátsó
ajtón és egy hófehér, szőrös alapú adventi koszorúval tért vissza. Csillogó
rózsaszín, különböző méretű gömbökkel, masnikkal és gyertyákkal díszítették
fel.
– Nóri bírja az ilyen
vattacukorszerűségeket – ismerte el Robi.
– Fifi ihlette.
– Egy kutya? – húzta
fel az egyik szemöldökét Robi. – Ez elég morbid.
Timi szégyenlősen
pislogott.
– Nem tetszik?
Robi előhúzta a
tárcáját a kabátja belső zsebéből.
– Tökéletes.
– Van egy másik. Neked.
Robit belülről átjárta
jóleső melegség, még a szíve is megugrott, és csak némán nézett a lány szemébe.
– Nekem? – kérdezte
hosszú csend után, miközben a háttérben szólt az All I Want for Christmas Is You Mariah Carey-től.
Timi bólintott.
– Este akartam kivinni
a kutyafuttatóba, de ha már itt vagy…
– Készítettél nekem egy
adventi koszorút?
Timi édesen fülig
pirult, de Robi nem gyönyörködhetett a zavarában, mert a lány sarkon fordult, majd
egy barna és arany koszorúval tért vissza, és amikor Robi azt is ki akarta
fizetni elhárította.
– Az aranybarna illik
hozzád igazán – tolta előre a pulton a koszorút a lány.
Robi kicsit
előrelépett, megragadta a koszorút, a lehető legóvatosabban, és a legfeltűnésmentesebben
végigsimított Timi ujjain.
– Nem a rózsaszín
fehérrel? – kérdezte kedvesen.
– Olykor az is – suttogta
Timi. – Esténként.
– Esténként…
Timi elhúzta a kezét,
és pislogva a sapkáját igazgatta a fején
– Elviszed magaddal?
Meggyújtod rajta a gyertyát holnap?
Naná, hogy elviszi!
Mégis bizonytalanul bólintott. Sosem gyújtotta meg a gyertyákat az adventi
koszorúkon. Sosem érdekelte. Vajon most nem fogja elfelejteni? Timi miatt?
Mi
enne ha…?
Feldobbant a szíve a
váratlan ötlet miatt.
Miért
ne?
– Van terved délutánra?
– kérdezte, mielőtt meggondoltja magát. Mielőtt elmegy a bátorsága. Timi nem
válaszolt, csak kíváncsian nézett rá vissza a pult mögül. – Arra gondoltam –
hadarta –, mivel szereted a karácsonyt, segíthetnél feldíszíteni a nővérem
lakását.
– Én?
Robi gyomra görcsbe
ugrott.
Buta
ötlet volt. Miért is akarná velem tölteni a szombat délutánját?
– Ha van kedved –
folytatta sokkal bátortalanabbul, azon is csodálkozott, hogy egyáltalán
megtalálta a hangját, és nem csak tátogott, mint egy partra vetett hal. – Nekem
biztosan nem fog menni egyedül.
– Fifivel?
– Vele sem igazán. –
Robi a kabátja zipzárját babrálta, kilazította a sálját. Egyre melegebbnek
érezte a levegőt idebenn. – Fifi ilyenkor rendszerint a nővérem ölében ül, és
kritikusan bámulja, mit rontok el.
– Fifi nem olyan –
tiltakozott Timi nevetve.
– De még mennyire, hogy
olyan. – A lány nevetése valamelyest oldotta Robiban a feszültséget. Képes volt
újra nekifutni. – Ráérsz?
Timi bólintott.
– És segítesz?
– Segítek.
Robi felkapta a barna
koszorút.
– Jó móka lesz! Majd
meglátod! Hozd magaddal Borzast is.
– A nővéred nem bánja
majd?
– Nóri igazi állatbarát
– jelentette be Robi megkönnyebbülve.
Mivel többen érkeztek a
boltba, elköszönt és lelépett a koszorújával. Még a nap is előbújt, hogy
felszárítsa a ködöt. Robi folyamatosan Mariah Carey karácsonyi dalát dúdolgatta
magában, és csak akkor vette észre, amikor hazaért.
Az is csak otthon esett
le neki, hogy ottfelejtette a virágüzletben Nóri adventi koszorúját.
***
Délután kipirulva,
izgatottan verdeső szívvel csengetett fel Timihez. Mi lesz, ha a lány
meggondolta magát reggel óta?
Robi a járókelőket
bámulva toporgott hosszú percekig a kapu előtt. Azon gondolkodott, hogy
felcsengessen újra, vagy egyszerűen csak forduljon meg, és tűnjön el, amikor
nyikorogva kinyílt a kapu, és megjelent Timi a sárga kabátjában. Robi szívéről
egy szikla gördült le, ami nyilván, ha igazi lett volna, valóságos hegyomlássá
változott volna rövid időn belül.
Megkönnyebbülten látta,
hogy a lány Borzason kívül a rózsaszín vattacukorszerű adventi koszorút is
magával hozta.
Milyen
figyelmes.
– Az életemet mentetted
meg!
– Kifizetted. Emlékszel?
– Borzas megszaglászta Robi lába nyomát. – Fifit keresi.
– Nem gondoltam, hogy
hiányzik neki.
– Borzasnak te és Fifi
összetartoztok.
A fagy alig engedett
reggel óta. Egymás mellett indultak el, miközben Borzas ráérősen haladt előttük
a póráz végén. Robi a szemébe húzta a sapkáját, és a zsebébe mélyesztette a két
kezét.
– Nem bánod, hogy még
szombat délután is dolgoztatlak?
Timi csillogó szemmel
pillantott fel rá.
– Szerinted a lakásdíszítés
munka?
– Mert szerinted nem?
– Az attól függ.
– Mitől? – kérdezte
kíváncsian.
– Hogy honnan nézed.
– Honnan nézzem?
– A mókásabbik feléről.
– Nem gondolnám, hogy
az ilyesminek van mókásabbik fele.
– Megkérdezted már
erről a nővéredet?
– Még nem.
Hagyta, hogy körülölelje
Timi lágy, édeskés süteményillata. Mintha csak a karácsony szellemét hozta
volna magával. Valami jobb ígéretét. Legalábbis Robi szeretett volna hinni
ebben.
Nóriék lépcsőházának
bejáratánál Borzas élénk farkcsóválásba kezdett, mintha megérezte volna Fifi
szagát.
Bár
miért ne? – gondolta Robi. – A kutyák biztosan megérzik egymás közelségét, és ha kedvelik egymást,
nyilván boldogságukban csóválják a farkukat, a közeli viszontlátás örömében
bízva.
Robi beütötte a
beléptető kódot, Borzas pedig nekiiramodott és a második emeletig meg sem állt,
Nóri ajtaja előtt. Pedig Fifi egyszer sem közlekedett a lépcsőn, hiszen Robi
mindig szigorúan felvette.
– Borzasnak baromi jó
orra van – jegyezte meg Robi.
– Kutya – jelentette be
Timi úgy, mintha ez nem lett volna így is teljesen nyilvánvaló.
– Szerintem a kutyák
között is kiemelkedő.
Timi elmosolyodott, de
nem válaszolt. Robi rövidet csengetett, majd kinyitotta az ajtót.
– Én vagyok – kiáltott,
majd megtorpant, amikor meglátta a nővérét egy rózsaszínű, hosszú köntösben, és
rózsaszín bolyhos nyuszimamuszban a konyhában. – Mit művelsz itt?
– Az én lakásom, ha
elfelejtetted volna – közölte Nóri rekedten.
– De mégis mit
csinálsz?
– Teát. – Fifi
előkerült és boldog csaholással köszöntötte Borzast. Nóri elkerekedett szemmel
bámulta, majd a tekintete az ajtóban álló Timre siklott. – Hát ők?
Robi a háta mögé
nézett.
– Ők? A barátaim.
– Egy kutya? –
pislogott Nóri hitetlenkedve. – Mióta barátkozol kutyákkal? És mióta ismerkedsz
lányokkal?
Robi gyomra remegéssel
válaszolt. Zavartan megvonta a vállát, és kikapta Timi kezéből az adventi
koszorút. Letette az asztalra.
– Segítenek
feldíszíteni a lakást.
– Ha nem bánod – tette
hozzá az ajtóban toporogva Timi.
– Nem bánom –
kacsintott rá Nóri. Megérintette az adventi koszorút. – Gyönyörűségesen szép.
Robi kihúzta magát,
mintha a dicséret egyenesen neki szólna.
– Timi készítette –
jelentette be büszkén.
Nóri szeme könnybe
lábadt.
– Én meg azt hittem,
elfelejtetted! – suttogta, miközben gyorsan kitörölt néhány könnycseppet a
szeméből. Az arca ragyogott a boldogságtól.
Robi hagyta, hogy
összeszedje magát, így inkább odalépett Timihez és lesegítette róla a napsárga
kabátot.
– Nem felejtettem el.
Csak kerestem az igazit.
– Úgy látom,
megtaláltad – jegyezte meg Nóri csendesen. – Hála Fifinek.
Timi egészen halványan
elpirult. Nóri bekapcsolta a karácsonyi dalok válogatását a számítógépen, és a
teásbögrével visszabújt az ágyba.
Robi beljebb vezette
Timit. A lány végre – Borzassal a nyomában – lassan közelebb jött, finoman
megérintette a lakásban szanaszét hagyott díszeket.
– Csodaszépek. Tényleg
megengeded, hogy én díszítsem fel a lakásodat?
Nóri belekortyolt a
teájába.
– Kizárólag akkor, ha
Robi segít neked.
Robi örömmel segített.
Az sem zavarta, hogy Nóri szigorú utasításokkal irányította őket. Kihasznált
minden alkalmat, hogy Timi közelében lehessen. Tartotta neki a létrát, adogatta
a girlandokat, és szívszorongva várta a pillanatot, hogy olykor hozzáérhessen,
hogy a lány mosolya bearanyozza a délutánját.
Ha néhány hónappal
ezelőtt valaki azt mondja neki, hogy karácsonyi dalokat énekel és lakást díszít
novemberben, két kutya társaságában, azt biztosan körberöhögi. Sosem hitte,
hogy karácsonyi díszbe öltöztetni egy lakást ennyire boldogító. Talán csak a
megfelelő személyt kellett megtalálnia, hogy könnyűvé tegye.
Mókásan telt a szombat
délutánjuk, vicces, jókedvű bolondozással, amit talán Fifnek is köszönhettek,
hiszen a kiskutya játékosan elszaladt néhány girlanddal, máskor az orrával
görgette el a díszeket a szőnyegen. Nóri hagyta, hogy Robi birkózzon vele az
elveszett dolgokért.
Gyorsan elröppent az a
néhány vidám óra. Néhány percnek tűnt csupán.
– Köszönöm a szép
délutánt – mondta Timi este kutyasétáltatás közben.
Robit a hideg ellenére
elöntötte a forróság, amint meglátta a lányt. Hozzá tudna szokni ehhez a fura,
remegős érzéshez a szíve tájékán.
– Folytathatnák holnap
az én lakásommal – bökte ki Robi hosszú hallgatás után. – Persze, csak ha van
kedved segíteni. Bár nekem nincs kutyám. Igazából karácsonyi díszein sincsenek
– vallotta be. – Segítenél?
Timi arcán elomlott egy
olyan mosoly, ami beragyogta Robi egész világát.
– Szívesen.
– Komolyan? – Timi
aprót biccentett. Robi meg úgy érezte, hirtelen a csillagokig szállt.
Így történt, hogy
másnap, advent első vasárnapján, Robi lakása – Timi segítségével – először öltözött
ünnepi díszbe, és koradélután együtt gyújtották meg az aranybarna koszorún az
első gyertyát.
