Első gyertya

 

Adventi koszorú

  

Robi röviden megnyomta a csengőt, mielőtt kinyitotta a második emeleti bejárati ajtót.

– Mi vagyunk! – kiáltotta, ahogy belépett.

Letette a szatyrot a szekrényre, kicsatolta a kutya hámját, lehajolt, hogy Fifi kiugorhasson a kezéből. A fehér szőrpamacs a csukott szobaajtóig futott, és máris ott kaparászott az ajtó előtt.

Robi lerúgta magáról a sportcipőjét, és nagykabátban benyitott a szobába. A résen beszaladt Fifi és az ágyban üldögélő szőke nő ölébe ugrott.

– Hogy vagy? – dugta be a fejét az ajtón Robi. Mentol illata kúszott az orrába a párologtatóból.

– Majdnem teljesen jól – felelte Nóri fátyolos hangon és heves köhögésben tört ki.

– Majdnem teljesen jól – ismételte meg Robi vigyorogva. – Rögtön készítek neked egy teát. Hoztam citromot. Meg egy hatalmas adag sültes tálat.

– Nincs étvágyam.

– Annál jobb, tovább marad belőle. Anya csomagolt húslevest. Ennél inkább azt?

Nóri becsukta a szemét és sóhajtott egyet, így aztán Robi meg sem várta a választ. Letette a kabátot a fogasra, alaposan megmosta a kezét Nóri rózsaillatú szappanával, majd melegített neki egy tányér levest.

Összefutott a nyál a szájában, a gőzölgő, hamisítatlan házi húsleves illatától. Nyelt egy nagyot, majd tálcára tette szalvétával, kanállal, rányomott a vízforraló gombjára, és bement.

– Segítsek?

Nóri rekedten felnevetett.

– Bírom. – Feljebb tornázta magát, felült, és megpaskolta maga előtt a rózsaszín virágmintás paplant. – Tedd csak le. Hogy viselkedett Fifi?

– Egészen összeszoktunk már. Milyen anyánk levese?

Nóri lassan kanalazta a húslevest.

– Isteni. Mint mindig.

– Azt mondta, ha ettől nem gyógyulsz meg, akkor semmitől. – Robi lekapta az ágyról a kutyát és kihámozta a rózsaszín, kötött kutyapulóveréből. – Eddig azt hittem, csak bolond macskás nők léteznek.

– És nem? – érdeklődött Nóri két kanál leves között.

– Bolond kutyás nők is – ugrott az ajtó felé Robi, kezében az aprócska rózsaszínű kutyarucival, de elkésett, mert eltalálta a kispárna, amit a nővére hajított felé.

– Azért elvagytok Fifivel?

– Ja. Összeszoktunk – emelte fel a párnát a szőnyegről Robi, és visszaadta Nórinak. – Igaz te vattacukor?

Fifi rávicsorított, de Robi szerint csak szeretete jeléül.

– Köszi, hogy foglalkozol vele!

– Nem foglalkozom vele. Csak sétáltatom, amíg neked nem megy.

Robi még csinált egy kancsó mézes-citromos teát, a fűtőtestre tette, mielőtt elment.

– Miért nincs neked barátnőd? – hanyatlott a párnájára Nóri és állig húzta a takaróját.

– Mert a kutyádat sétáltatom? – Robi vigyorgott az ajtóból.

– Három napja.

Robi megrántotta a vállát.

– Ja. Csak tipp volt. Jók legyetek! Este jövök!

– Hoznál egy adventi koszorút valahonnan? – kérte Nóri rekedten állig húzta a rózsaszín paplanját, csak a szeme látszott ki. – Vasárnap már advent első vasárnapja lesz, és idén nem fogom tudni megcsinálni a koszorút.

– Szerinted találok majd elég tökéleteset?

– Nem – válaszolta gondolkodás nélkül Nóri. – De mindegy. Szeretném, ha lenne vasárnapra adventi koszorúm.

– Oké, de…

Azt akarta mondani, hogy dolgoznia is kell, nem ér rá adventi koszorú után mászkálni, ráadásul tuti, hogy nem találna tökéleteset. Meg kedve sincs ehhez az egészhez, de időben észbekapott, és nem mondta ki.

Nórinak biztos éppen elég nehéz lehet, hogy ágynak döntötte egy kis nátha, főleg úgy, hogy imádja a karácsonyt. Az egész családnak ő szokta az adventi koszorút készíteni. Másnak is hiányozni fog. Nemcsak neki.

Annak ellenére, hogy Robi sosem díszítette ki a lakását, mert feleslegesnek tartotta. Úgyis dolgozott egész karácsony alatt, csak a szülei nagy karácsonyi vacsorájára ment el. Egyetlen karácsonyi dísz az asztalán árválkodó adventi koszorú volt, amit minden évben a nővérétől kapott. Meg sem gyújtotta rajta a gyertyákat, és mindig továbbajándékozta húsvétkor valamelyik jelentéktelen ügyfelének, akit aztán úgysem látott soha többé.

– Oké – bólintott. – Szerzek egyet.

– Köszi – lehelte Nóri.

A lépcsőn lefelé Robi azon gondolkodott, miért ajándékozta el azokat a koszorúkat? Most simán elővehetné a szekrényből, ha eltette volna, és lenne a nővérének saját gyártású adventi koszorúja.

***

Robi este beöltöztette Fifit a rózsaszín kutyapulóverébe, mielőtt levitte sétálni. Felkapta, mert Nóri nem szerette, ha a kiskutya a lépcsőn ugrál, szerinte nem tesz jót Fifi kurta lábainak, és Robi tiszteletben tartotta a nővére kérését. Különben sem volt az egész állat két kilónál több, könnyedén felnyalábolta és levitte az utcára.

Teljesen besötétedett. A környékbeli többemeletes polgári házak ablakai mögött már felkapcsolták a villanyokat. Itt-ott már megjelentek a karácsonyi fények is. Az utcai lámpák halványan pislákoltak, a főútról idáig hallatszott az autók motorjának zúgása, éles dudaszó, és a szirénázás. Fifi hátracsapta a fülét, hallgatózott, vékony hangon vakkantott néhányat, majd ahogy a sziréna elhalkult megkezdte a szokásos körét. A sötétben körbeszaglászta a bokrokat a ház előtt, megzörrent apró mancsai alatt az avar, majd amikor végzett elindultak a kutyafuttató felé.

– Hátha megint ott lesz az a lány – dörmögte Robi az orra alatt. Fifi a fülét hegyezte, és hátranézett rá. – Azzal a fekete tacsiszerű keverékkel, tudod. – Fifi felemelt fejjel elfordult és ment tovább előre. – Ja, mert te olyan kényes úri kutya vagy – jegyezte meg Robi fintorogva. – Nem vagy valami barátkozós. Észrevettem ám!

Fifi úgy tett, mint aki nem is hallja, amit mond neki.

Hallja. De miért értené? – morfondírozott. – Csak egy kutya.

Robi a zsebébe süllyesztette a kezét, mert csípte a bőrét a hideg, a kesztyűjét meg otthon hagyta. A lehelete fehér páraként szállt fel az ég felé ahol halványan derengett néhány csillag. Délután hazafelé körbenézett néhány boltban adventi koszorú ügyben, aztán felment a netre, hátha könnyebb lesz megtalálni Nóri koszorúját. Könnyű is lett volna, ha megveszi rögtön az elsőt, amit meglátott.

– Nóri azt hinné, hogy leszarom az egészet – magyarázta a kutyának. – Pedig rohadtul nincs igaza. Nem szarom le. – Fifi lesajnáló pillantással visszanézett rá. – Honnan is tudhatnád, mi?

A kutyafuttatóban a lámpák fényében néhány gazdi állt kis csoportban. Egyik lábukról a másikra billegtek, dörzsölgették kesztyűs kezüket, vagy csak nyakukat behúzva meleg sáljuk alá, kabátjuk zsebének mélyére dugott kézzel beszélgettek. Ketten a sarokba húzódtak, amíg a kutyáik kergetőztek. Szám szerint öt, mindenféle fajta, és különböző méretű eb.

Az egyik alacsony fahíd mellett ott állt a lány is. Vidám, napsárga kabátban, citromsárga kötött, pomponos sapkában és vastag sállal a nyakában, azzal a töpszli, fekete, hosszúszőrű állattal. Csendesen bíztatta a kutyáját, aki lassan ment fel a hídra, majd hirtelen megtorpant. Tuti félt.

Fifi beljebb húzta Robit, ott várakozón hátrafordult. Robi levette a kutyáról a vezetéket, mire Fifi máris eliramodott játszani a kergetőző társaival. Robi felegyenesedett, összeakadt a tekintete a sárgába öltözött lányéval. A lány elmosolyodott, majd újra a kutyájára fordította minden figyelmét. Csendesen suttogott neki, mire az állat lassanként megindult.

Fifi visszanézett Robira, vakkantott kettőt. Robi nem értette, mit akar. Láthatóan elvolt a nagyobb kutyák között. Nem bántották, ő sem vadult be. Így aztán Robi leült az egyik hideg padra, összehúzta magát, a kezét még mindig a zsebeiben melengette. és szemmel tartotta Fifit. A kutya hamarosan visszatért hozzá, kissé sárosan, de boldog farkcsóválással.

– Kibohóckodtad magad? – simogatta meg az állat füle tövét Robi. Fifi csillogó szemmel vigyorgott rá. Mert tényleg vigyorgott, teli pofával. – Fogadjunk, hogy Nóri nem hagy élni!

Fifi felkapta a fejét. A sárga kabátos lány éppen a kijárat felé indult a kutyájával. Még hátranézett egy félénk mosollyal, mielőtt tovább ment. Fifi megbökdöste Robi vádliját az orrával.

– Mi van? – A kutya előreszaladt, de amikor Robi nem mozdult, visszatért hozzá, újra megbökdöste, majd eliramodott, kifelé amerre a lány távozott sietős léptekkel. – Hé! Elég volt? – pattant fel Robi. – Várj már meg! Hová rohansz?

A kutya után szaladt, aki már a lány lába körül keringett.

– Hol hagytad a gazdád? Menj vissza! Hiányozni fogsz neki! – próbálta a lány kikerülni, és csendesen Fifi lelkére beszélni. Persze hiába.

Robi utolérte őket, felkapta Fifit, és magához ölelte.

– Bocsánat – nézett a lányra, majd összeborzolta a kutya fején a hosszú fehér szőrpamacsot. – Felelőtlen kutya vagy, Fifi! – A lány csilingelve kacagott, de Robi tovább folytatta, meghúzgálva Fifi fülecskéit. – Ha eltűnsz, nekem végem! Ugye tudod!

– De cuki, hogy így imádjátok egymást! – ragyogott fel a lány arca. – Borzas még kicsit félénk kutyus. Néhány hete hoztam a menhelyről.

– Igazán? – A lány bólintott. – Hát… ez… igazán… – Robi nem talált megfelelő szót. Senkit sem ismert, aki menhelyről hozott volna kutyát. Alig ismert valakit, aki kutyát tartott. Ő maga nem volt igazi kutyabarát. – Hm… nagylelkű – bökte ki nehezen.

– Nagylelkű? – kérdezte a lány fura hangsúllyal.

– Hát, ja. Valami ilyesmi. Gondolom.

A lány a sálját babrálta.

– Cuki a kiskutyád.

Fifi a lányra vicsorgott, és vakkantott kettőt. Robi hóna alá gyűrte.

– Mint egy vattacukor. Minden este itt vagy Borzassal?

– Igen. Te mostanában költöztél ide? Vagy mostanában lettél gazdi?

Robi elgondolkodott azon, hogy bevallja, annyira nem is kutyabarát, csak kényszerűségből viseli el Fifit. Aztán elvetette az ötletet, hogy ennyire nyersen őszinte lesz, mert tuti rossz pont lenne ennél a lánynál, ha kiderülne az igazság.

– Egyik sem igazán. Fifi nem az én kutyám.

– Akkor azért! – kiáltott fel a lány csillogó szemmel.

– Azért? Mi?

– Azért éreztem úgy, hogy egy mini méretű, hófehér szőrgombóc, rózsaszínű kötött pulcsiban nem illik hozzád.

– Nem illik hozzám? – Robi megvakargatta Fifi fejét. – Miből gondolod? Nem elég férfias? Vagy, mert olyan vattacukor szerű?

A lány felkacagott.

– Azt hiszem, talán a cukorkaszerűsége miatt. A barátnőd kutyusa? Nagyon kedves, hogy foglalkozol vele.

– A nővéremé – javította ki Robi. – És nem foglalkozom vele, csak sétáltatom, amíg ő beteg. Azaz levegőztetem – pillantott a hóna alatt elégedetten pislogó Fifire. – Szerintem kibohóckodta magát a kutyafuttatóban, és elfáradt.

Azért felcsatolta a kutyára a pórázt, és letette a földre. Ha már sétálni hozta. Fifi rögtön körbeugrálta Borzast. A fekete szőrpamacs a lány lába mögé bújt. Robi viccesnek találta, hogy Fifinél háromszor nagyobb kutya ennyire megijedjen ettől a túlmozgásos kis vakarcstól.

Megrángatta a kutyaszíjat.

– Nyugi, Fifi! Ne légy erőszakos!

– Én idáig jöttem – állt meg a lány egy behemót kapu előtt. – Talán holnap este Borzasnak is lesz kedve barátkozni.

Robi szíve felugrott a torkába, nehezen biccentett.

– Akkor holnap este barátkozunk! – felelte rekedten. Bámulta, ahogy a lány bement a lépcsőházba a kutyájával, majd Fifre pillantott. – Kedves lány. Igaz?

Fifi hunyorogva nézett fel Robira, és mintha még vigyorgott is volna, az összes fogával.

***

Szombaton Robi elhatározta, hogy bemegy az első virágboltba, megveszi az első adventi koszorút, amit talál, mert mire online rendelése megérkezik a futárral, addigra lesz egy be nem tartott ígérete Nórinak. Azt meg nem kockáztathatta meg.

Igaz, Nóri nem említette azóta az adventi koszorút, de elkezdte feldíszíteni a lakását.

– Már jobban vagyok – jelentette be rekedtes hangon, de mire Robi este elment Fifiért, addigra Nóri mindig bágyadtan feküdt az ágyban, lázrózsákkal az arcán.

– Francokat vagy jobban! – fedte meg Robi, körbenézett a félig kinyitott dobozokon, a szőnyegen szanaszét heverő girlandokon, és a nappalit ellepő színes díszeken. – Ne ugrálj!

– Ha akarnék, sem tudnék ugrálni.

– Hagyd ezeket a dobozokat, és pihenj!

– Akkor feldíszíted te a lakásomat? – fonta össze a karjait a mellkasán Nóri, ami nagyon mókásan festett, tekintettel arra, hogy az ágyban feküdt, lázrózsákkal az arcán.

Robi megsajnálta.

– Szombaton – adta be a derekát kénytelenül. – Megtennéd, hogy addig nyugton maradsz?

Így aztán még a nővére lakását is fel kell díszítenie, ha már megígérte neki. Nóri sosem fog meggyógyulni, ha ilyeneken kínlódik.

Erősen fagyott az éjjel, zúzmarába borította a fákat. A fehér jégkristályok kókuszreszelékként vonták be a csupasz faágakat, csillogó porcukorként ültek meg a házak tetején.

Robi a sarkon talált egy kis virágüzletet, kirakatában karácsonyi dekorációval. Koszorúk és asztali díszek pompáztak a csillogó gömbök között. Apró csengő csilingelt az ajtó felett, és gyanta, meg fenyő illata terjedt a kis üzletben. Kellemes meleg ölelte körbe Robit. Jólesett a kinti hideg után idebent körbenézni. Halkan karácsonyi dalok szóltak a rádióból. Hamisítatlan karácsonyi hangulat vágta mellbe.

A pult mögül, a hátsó ajtón át egy sárga sapkás lány bukkant fel.

– Te itt… – Robinak hirtelen a szava is elakadt meglepetésében.

–… dolgozom – segítette ki a lány mosolyogva.

Az utóbbi napokban minden este találkoztak. A kutyákról beszélgettek, banális apróságokról. Egyszer sem került szóba a munkájuk, csak annyit tudott a lányról, hogy egyedül él, Borzassal. Robi meg elárulta, hogy szintén egyedül él. Tök egyedül. És amikor Timi megkérdezte – mert kiderült, hogy Timinek hívják –, nem unalmas-e teljesen egyedül, Robi rávágta, hogy sokat dolgozik, nincs ideje unatkozni. Azt nem vallotta be, hogy azért jólesett esténként Timivel találkozni, és olykor még nevetni is, hála annak a bohóc Fifinek. Mindannyiukat megnevettette, olykor még a félénk Borzast is sikerült előcsalogatnia a félénksége védőburkából.

– Szereted a karácsonyt? – bámult a sarokba állított feldíszített fenyőfára Robi. Hihetetlen, hogy létezik bárki, aki ilyenkor már feldíszíti a fenyőfát.

– Imádom.

– Novemberben?

– Egész évben – ragyogott fel a lány arca. – A karácsony miatt jöttél?

– Mondjuk. Adventi koszorút keresek – nézett körbe Robi a virágok, és fenyőágak között. A polcokon felfedezett néhány karácsonyi díszt is.

– Jó helyen jársz. Van esetleg ötleted?

– Igaziból a nővéremnek szeretném. Odavan a karácsonyért, és eddig mindig ő készítette az egész családunknak az adventi koszorúkat. De még mindig beteg.

– Várj egy pillanatot. Szerintem ez tetszene neki!

Timi beszaladt a hátsó ajtón és egy hófehér, szőrös alapú adventi koszorúval tért vissza. Csillogó rózsaszín, különböző méretű gömbökkel, masnikkal és gyertyákkal díszítették fel.

– Nóri bírja az ilyen vattacukorszerűségeket – ismerte el Robi.

– Fifi ihlette.

– Egy kutya? – húzta fel az egyik szemöldökét Robi. – Ez elég morbid.

Timi szégyenlősen pislogott.

– Nem tetszik?

Robi előhúzta a tárcáját a kabátja belső zsebéből.

– Tökéletes.

– Van egy másik. Neked.

Robit belülről átjárta jóleső melegség, még a szíve is megugrott, és csak némán nézett a lány szemébe.

– Nekem? – kérdezte hosszú csend után, miközben a háttérben szólt az All I Want for Christmas Is You Mariah Carey-től.

Timi bólintott.

– Este akartam kivinni a kutyafuttatóba, de ha már itt vagy…

– Készítettél nekem egy adventi koszorút?

Timi édesen fülig pirult, de Robi nem gyönyörködhetett a zavarában, mert a lány sarkon fordult, majd egy barna és arany koszorúval tért vissza, és amikor Robi azt is ki akarta fizetni elhárította.

– Az aranybarna illik hozzád igazán – tolta előre a pulton a koszorút a lány.

Robi kicsit előrelépett, megragadta a koszorút, a lehető legóvatosabban, és a legfeltűnésmentesebben végigsimított Timi ujjain.

– Nem a rózsaszín fehérrel? – kérdezte kedvesen.

– Olykor az is – suttogta Timi. – Esténként.

– Esténként…

Timi elhúzta a kezét, és pislogva a sapkáját igazgatta a fején

– Elviszed magaddal? Meggyújtod rajta a gyertyát holnap?

Naná, hogy elviszi! Mégis bizonytalanul bólintott. Sosem gyújtotta meg a gyertyákat az adventi koszorúkon. Sosem érdekelte. Vajon most nem fogja elfelejteni? Timi miatt?

Mi enne ha…?

Feldobbant a szíve a váratlan ötlet miatt.

Miért ne?

– Van terved délutánra? – kérdezte, mielőtt meggondoltja magát. Mielőtt elmegy a bátorsága. Timi nem válaszolt, csak kíváncsian nézett rá vissza a pult mögül. – Arra gondoltam – hadarta –, mivel szereted a karácsonyt, segíthetnél feldíszíteni a nővérem lakását.

– Én?

Robi gyomra görcsbe ugrott.

Buta ötlet volt. Miért is akarná velem tölteni a szombat délutánját?

– Ha van kedved – folytatta sokkal bátortalanabbul, azon is csodálkozott, hogy egyáltalán megtalálta a hangját, és nem csak tátogott, mint egy partra vetett hal. – Nekem biztosan nem fog menni egyedül.

– Fifivel?

– Vele sem igazán. – Robi a kabátja zipzárját babrálta, kilazította a sálját. Egyre melegebbnek érezte a levegőt idebenn. – Fifi ilyenkor rendszerint a nővérem ölében ül, és kritikusan bámulja, mit rontok el.

– Fifi nem olyan – tiltakozott Timi nevetve.

– De még mennyire, hogy olyan. – A lány nevetése valamelyest oldotta Robiban a feszültséget. Képes volt újra nekifutni. – Ráérsz?

Timi bólintott.

– És segítesz?

– Segítek.

Robi felkapta a barna koszorút.

– Jó móka lesz! Majd meglátod! Hozd magaddal Borzast is.

– A nővéred nem bánja majd?

– Nóri igazi állatbarát – jelentette be Robi megkönnyebbülve.

Mivel többen érkeztek a boltba, elköszönt és lelépett a koszorújával. Még a nap is előbújt, hogy felszárítsa a ködöt. Robi folyamatosan Mariah Carey karácsonyi dalát dúdolgatta magában, és csak akkor vette észre, amikor hazaért.

Az is csak otthon esett le neki, hogy ottfelejtette a virágüzletben Nóri adventi koszorúját.

***

Délután kipirulva, izgatottan verdeső szívvel csengetett fel Timihez. Mi lesz, ha a lány meggondolta magát reggel óta?

Robi a járókelőket bámulva toporgott hosszú percekig a kapu előtt. Azon gondolkodott, hogy felcsengessen újra, vagy egyszerűen csak forduljon meg, és tűnjön el, amikor nyikorogva kinyílt a kapu, és megjelent Timi a sárga kabátjában. Robi szívéről egy szikla gördült le, ami nyilván, ha igazi lett volna, valóságos hegyomlássá változott volna rövid időn belül.

Megkönnyebbülten látta, hogy a lány Borzason kívül a rózsaszín vattacukorszerű adventi koszorút is magával hozta.

Milyen figyelmes.

– Az életemet mentetted meg!

– Kifizetted. Emlékszel? – Borzas megszaglászta Robi lába nyomát. – Fifit keresi.

– Nem gondoltam, hogy hiányzik neki.

– Borzasnak te és Fifi összetartoztok.

A fagy alig engedett reggel óta. Egymás mellett indultak el, miközben Borzas ráérősen haladt előttük a póráz végén. Robi a szemébe húzta a sapkáját, és a zsebébe mélyesztette a két kezét.

– Nem bánod, hogy még szombat délután is dolgoztatlak?

Timi csillogó szemmel pillantott fel rá.

– Szerinted a lakásdíszítés munka?

– Mert szerinted nem?

– Az attól függ.

– Mitől? – kérdezte kíváncsian.

– Hogy honnan nézed.

– Honnan nézzem?

– A mókásabbik feléről.

– Nem gondolnám, hogy az ilyesminek van mókásabbik fele.

– Megkérdezted már erről a nővéredet?

– Még nem.

Hagyta, hogy körülölelje Timi lágy, édeskés süteményillata. Mintha csak a karácsony szellemét hozta volna magával. Valami jobb ígéretét. Legalábbis Robi szeretett volna hinni ebben.

Nóriék lépcsőházának bejáratánál Borzas élénk farkcsóválásba kezdett, mintha megérezte volna Fifi szagát.

Bár miért ne? – gondolta Robi. – A kutyák biztosan megérzik egymás közelségét, és ha kedvelik egymást, nyilván boldogságukban csóválják a farkukat, a közeli viszontlátás örömében bízva.

Robi beütötte a beléptető kódot, Borzas pedig nekiiramodott és a második emeletig meg sem állt, Nóri ajtaja előtt. Pedig Fifi egyszer sem közlekedett a lépcsőn, hiszen Robi mindig szigorúan felvette.

– Borzasnak baromi jó orra van – jegyezte meg Robi.

– Kutya – jelentette be Timi úgy, mintha ez nem lett volna így is teljesen nyilvánvaló.

– Szerintem a kutyák között is kiemelkedő.

Timi elmosolyodott, de nem válaszolt. Robi rövidet csengetett, majd kinyitotta az ajtót.

– Én vagyok – kiáltott, majd megtorpant, amikor meglátta a nővérét egy rózsaszínű, hosszú köntösben, és rózsaszín bolyhos nyuszimamuszban a konyhában. – Mit művelsz itt?

– Az én lakásom, ha elfelejtetted volna – közölte Nóri rekedten.

– De mégis mit csinálsz?

– Teát. – Fifi előkerült és boldog csaholással köszöntötte Borzast. Nóri elkerekedett szemmel bámulta, majd a tekintete az ajtóban álló Timre siklott. – Hát ők?

Robi a háta mögé nézett.

– Ők? A barátaim.

– Egy kutya? – pislogott Nóri hitetlenkedve. – Mióta barátkozol kutyákkal? És mióta ismerkedsz lányokkal?

Robi gyomra remegéssel válaszolt. Zavartan megvonta a vállát, és kikapta Timi kezéből az adventi koszorút. Letette az asztalra.

– Segítenek feldíszíteni a lakást.

– Ha nem bánod – tette hozzá az ajtóban toporogva Timi.

– Nem bánom – kacsintott rá Nóri. Megérintette az adventi koszorút. – Gyönyörűségesen szép.

Robi kihúzta magát, mintha a dicséret egyenesen neki szólna.

– Timi készítette – jelentette be büszkén.

Nóri szeme könnybe lábadt.

– Én meg azt hittem, elfelejtetted! – suttogta, miközben gyorsan kitörölt néhány könnycseppet a szeméből. Az arca ragyogott a boldogságtól.

Robi hagyta, hogy összeszedje magát, így inkább odalépett Timihez és lesegítette róla a napsárga kabátot.

– Nem felejtettem el. Csak kerestem az igazit.

– Úgy látom, megtaláltad – jegyezte meg Nóri csendesen. – Hála Fifinek.

Timi egészen halványan elpirult. Nóri bekapcsolta a karácsonyi dalok válogatását a számítógépen, és a teásbögrével visszabújt az ágyba.

Robi beljebb vezette Timit. A lány végre – Borzassal a nyomában – lassan közelebb jött, finoman megérintette a lakásban szanaszét hagyott díszeket.

– Csodaszépek. Tényleg megengeded, hogy én díszítsem fel a lakásodat?

Nóri belekortyolt a teájába.

– Kizárólag akkor, ha Robi segít neked.

Robi örömmel segített. Az sem zavarta, hogy Nóri szigorú utasításokkal irányította őket. Kihasznált minden alkalmat, hogy Timi közelében lehessen. Tartotta neki a létrát, adogatta a girlandokat, és szívszorongva várta a pillanatot, hogy olykor hozzáérhessen, hogy a lány mosolya bearanyozza a délutánját.

Ha néhány hónappal ezelőtt valaki azt mondja neki, hogy karácsonyi dalokat énekel és lakást díszít novemberben, két kutya társaságában, azt biztosan körberöhögi. Sosem hitte, hogy karácsonyi díszbe öltöztetni egy lakást ennyire boldogító. Talán csak a megfelelő személyt kellett megtalálnia, hogy könnyűvé tegye.

Mókásan telt a szombat délutánjuk, vicces, jókedvű bolondozással, amit talán Fifnek is köszönhettek, hiszen a kiskutya játékosan elszaladt néhány girlanddal, máskor az orrával görgette el a díszeket a szőnyegen. Nóri hagyta, hogy Robi birkózzon vele az elveszett dolgokért.

Gyorsan elröppent az a néhány vidám óra. Néhány percnek tűnt csupán.

– Köszönöm a szép délutánt – mondta Timi este kutyasétáltatás közben.

Robit a hideg ellenére elöntötte a forróság, amint meglátta a lányt. Hozzá tudna szokni ehhez a fura, remegős érzéshez a szíve tájékán.

– Folytathatnák holnap az én lakásommal – bökte ki Robi hosszú hallgatás után. – Persze, csak ha van kedved segíteni. Bár nekem nincs kutyám. Igazából karácsonyi díszein sincsenek – vallotta be. – Segítenél?

Timi arcán elomlott egy olyan mosoly, ami beragyogta Robi egész világát.

– Szívesen.

– Komolyan? – Timi aprót biccentett. Robi meg úgy érezte, hirtelen a csillagokig szállt.

Így történt, hogy másnap, advent első vasárnapján, Robi lakása – Timi segítségével – először öltözött ünnepi díszbe, és koradélután együtt gyújtották meg az aranybarna koszorún az első gyertyát.