Pók Ica

Az első szerelem

59. rész

 BEFEJEZŐ RÉSZ

 

 Négy év múlva.

Marci

Marci egy padon üldögélt a Margit szigeten, közel a szökőkúthoz. A járókelőket figyelte: családokat, szerelmespárokat, görkorisokat, a színesruhás forgatagot. Fű és víz illatát hozta a szél. Nevetés harsant a háta mögött, de oda sem figyelt.

Miután sikeresen felvételizett a Színművészetire, úgy döntött, hogy visszaköltözik a fővárosba. A zenélésből szerzett pénzét, befektette, fialtatta, mert az édesanyja azt mondta neki, hogy azt csinál azzal a pénzzel, mit ő akar, elvégre ő kereste meg. El is költhette volna, amit négy év alatt az együttesével keresett, de sosem volt szüksége többre, mint amit az édesanyja előteremtett számára. Így most vett magának egy lepukkant lakást és egy ősrégi kiszuperált Ladát.

Most az anyja is visszajött az ikrekkel a régi otthonukba. Marci úgy érezte mindannyiuknak hiányzott a nyüzsgés és a lehetőségek.

 

Katát várta, az együttesük egyik vokalistáját. Sikerült szereznie neki megfelelő albérletet. annak ellenére, hogy Katát várta, itt dekkolt mellette Linda is.

Linda, akit tizenhat éves kora óta képtelen volt lerázni magáról. A lány még akkor is állandóan a nyomában járt, amikor már régen szakítottak. Marci igazából sosem szerette Lindát. Mint ahogy Katát sem, és egyik barátnőjét sem igazán abból a számtalanból, akik megfordultak körülötte négyéves önkéntes száműzetése alatt.

Egyetlen valakit őrzött a szívében tizenöt éves kora óta.

Kereste, amikor visszajött, de Ica már nem lakott ott. Jancsit pedig még nem sikerült elérnie. Tuti megint nyaral valamerre a nagymenő szüleivel.

Marci rápillantott Lindára, aki ott kellette magát a padon. Még a felsőjét is levette, és csipkemelltartóban elnyúlt mellette a padon. Marcit szórakoztatta, de már nem jött lázba az idomaitól. Túl volt már rajta.

Linda két évvel idősebb és idén, harmadszori próbálkozásra végre felvették a Színművészetire. Marci azon gondolkodott, milyen fura az Élet, a Sors, vagy nevezzük bárminek.

Linda mindig színésznő akart lenni, mióta Marci ismerte. Együtt jártak délutánonként dráma szakkörre, emellett rengeteget játszottak együtt a középiskolai színdarabokban. Marci személy szerint sosem akart színész lenni. A zenélés jobban vonzotta. Kizárólag a dráma tanárnője unszolására jelentkezett, nem is vette komolyan, buliból csinálta, mert hát miért ne?

Erre nem felvették?

Marci nem is értette.

Amikor visszajött Pestre, hozta magával az egész Angyali bandát, az együttesét, hogy szerencsét próbáljanak a fővárosban is, hátha bejön.

Miért ne sikerülhetne?

Marci segített nekik lakást keresni, állást, vagy amire éppen szükségük volt. A szívén viselte a sorsukat. Mindannyiukét. Négy éve egy csapat voltak.

Hátradőlt a pad támláján és a napszemüvegén keresztül szemlélte a világot. Családokat, akik sétáltak, a futókat, akik ebben a hőségben is képesek voltak a szenvedélyüknek hódolni, meg a bicikliseket. Elnézte az andalgó párokat és kicsit hiányzott neki valaki, akivel ő is így tudna kéz a kézben sétálgatni. Hosszú idő óta először volt egyedül, de tudatosan választotta ezt az életformát.

Várta, hogy rátaláljon az angyala. Tudta, hogy találkozni fognak. Nem tudta volna megmagyarázni, de határozottan érezte. Érezte…

Marci nyugtalanul felkapta a fejét, és körbepillantott.

Érezte, hogy ott van a közelében.

Izgatottan felült a padon és a homlokára tolta a napszemüvegét. A szíve kihagyott egy ütemet, hogy utána veszett vágtába kezdjen.

Ica valóban ott volt.

Ráadásul ugyanolyan lélegzetelállítóan szép, mint négy évvel ezelőtt.

Már emelkedett fel, hogy odamenjen, megszólítsa:

„Szia! Emlékszel még rám?”

Hátha emlékszik.

De akkor Kata hátulról a nyakába vetődött.

– Marci! – sikoltozott rekedtesen mély hangján, és szorongatta. Marci meg két puszit adott az arcára. Kata csillogó szemmel nevetett. – Istencsászár vagy! – lelkendezett.

Marci már hozzászokott. Icát kereste a tekintetével, de már nem találta sehol. Elkedvetlenedett. Ismét elszalasztotta a lehetőséget.

Kata Lindára pillantott:

– Ő meg mit keres itt? Most már folyton körülötted lesz? – kérdezte barátságtalanul. – Melltartóban vagy! Észrevetted? – figyelmeztette Lindát fintorogva.

Marci felnevetett. Megkönnyebbült, remélte, Kata elűzi Lindát mellőle.

 

Ica

Ica az udvaron napozott egy nyugágyban a medence szélén. Viktória a hintán karattyolt egyfolytában, Angelika lökte és türelmesen válaszolt a kislány kérdéseire, mert Viktóriát minden érdekelte a világon.

Ica szerette Angelikát, mert mindent megtett a boldogságuk érdekében. Mindent elkövetett, hogy család lehessenek. Emellett olyan, mint egy anyatigris, ha a gyerekeiről volt szó. Ebbe pedig beletartozott ugyanúgy Robi, Ica és Sanyi is, mint a kicsik.

Sanyi a fűben hentergett Napóleonnal. A mai napig élvezték egymás lebirkózásának örömét. Sanyi minden nap foglalkozott Napóleonnal. Ica néha veszélyesnek tartotta ezt a játékot az öccsére nézve, mert a kutya hatalmasra nőtt, óriási állkapoccsal és éles fogakkal. Persze Ica azt is tudta, hogy Napóleon szándékosan sosem bántaná Sanyit.

Jócskán benne jártak a délutánban, amikor Noémi kifulladva megérkezett. Fehér miniruhát vett fel, hozzá illő, fehér szalmakalappal. Csak Ica maradt még mindig kint, és süttette magát a napon. Noémi határozottan leült mellé a napágyra.

– Marci visszajött! – közölte a hírt izgatottan.

Ica érdeklődve felült, a napszemüvegét a feje tetejére tolta.

– Honnan tudod? Láttad? Hol?

Zúdította volna a kérdéseit Noira.

És milyen? Jól van? Beszéltél vele? Mondott valamit? Meddig marad? Mi van vele? Mit csinált négy évig?

Ezer kérdés, amire választ várt.

Minden érdekelte Marcival kapcsolatban, mert minden nap eszébe jutott és minden nap hiányzott.

És annyira szerette volna tudni, hogy:

„Vajon emlékszik még rám?”

 

Noémi tudta, annak ellenére, hogy négy évig szóba sem lehetett hozni Marcit Ica előtt, örülne neki, ha újra láthatná.

– Tegnap este, Jancsival elmentünk egy kis szórakozó helyre. – Csak úgy ráakadtak és betértek. De talán mégsem volt véletlen. – El sem fogod hinni! Marci ott zenél. Saját bandája van. Jancsi azt hiszem még fel sem fogta.

Csak ültek az asztaluknál, és szinte el sem hitték, hogy aki ott énekel nekik a sarokban nem más, mint Kővári Marci. Noi mondta Jancsinak, hogy menjen oda, mire vár? Tudta, hogy neki is hiányzott Marci. Jancsinak sosem voltak barátai rajta kívül.

De Jancsi nem ment oda. Inkább arra kérte, hogy menjenek haza.

Noi tudta, hogy el kell mesélnie a hírt Icának. Mint ahogy azt is tudta, hogy elviszi őket oda ma este is. Jancsi beszélnie kell Marcival.

Ráadásul Noi szentül hitte, hogy Icának és Marcinak is vannak elvarratlan szálaik. Újra nyitniuk kell egymás felé. Mind a hármuknak. Még akkor is, ha ez négy év után olyan nehéznek tűnik.

 

Csapódott a nagykapu és Sanyi jelent meg Napóleonnal, futni voltak a parkban, miután megunták egymás dögönyözését a füvön. Sanyinak hatalmas a mozgásigénye, és mióta komolyan focizott, rendszeresen futott, hogy az állóképességén javítson.

Napóleon máris odarohant Noihoz, és mindent megtett, hogy ledöntse a lábáról. Noémi, még mindig alacsony és vékony volt, és most keményen odakiáltott Sanyinak.

– Szedd le rólam a kutyádat!

Mert bármit csinálhatott Napóleon rajongásig oda volt érte.

Sanyi felnevetett és egy füttyentéssel magához hívta a kutyát.

– Napóleon! Hagyd békén Noit! – utasította, és Napóleon engedelmesen odament hozzá. – Jancsit hol hagytad? – húzta fel Sanyi a szemöldökét.

 

Füstös kis szórakozóhely bújt meg az egyik eldugott mellékutcában. Sok fiatal érkezett, kevés volt a hely, nagy a tömeg.

Icáék már nem kaptak asztalt, így a fal mellett álltak, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol a zenekari emelvényhez. Néhány zenész már ott ült a dob és a billentyűzet előtt, és a hátsó mikrofonnál is álldogált két lány, akik halkan beszélgettek.

Jancsi a falnak döntötte a hátát.

– Lehet, hogy ma nem is lesz itt! – mormolta láthatóan szorongva.

– Szerintem tuti itt lesz – felelte Noi, és megfogta Jancsi kezét. – Nézd! Tegnap is ez a két lány vokálozott hátul. Megismerem őket. Meg azt a szakállas figurát is a dobok mellett. Össze sem lehetett téveszteni, mert be van fonva a szakálla.

Előlépett a színpadra a bár tulajdonosa, megütögette a mikrofont, mielőtt beleszólt.

– Sziasztok, srácok! Fantasztikus hírem van! Újra körünkben üdvözölhetjük az Angyali bandát! Fogadjátok őket szeretettel!

Mindenfelé taps, lábdobogás és füttyögés hallatszott, amit éppen lehetett venni tetszésnyilvánításnak is.

Ica elnézte a zenészeket, de nem tudta felfedezni Marcit sehol sem, pedig tuti nem változhatott meg annyira. Láthatólag mindenki a helyén volt.

Kivéve őt.

Ica elkomorodott. Lehet, hogy Marci nem is lesz ma itt?

Mindenhol fütty harsant. Körülöttük határozottan hallani lehetett, hogy Marcit hiányolják. A bár tulajdonosa újra beleszólt a mikrofonba.

– Nyugi, gyerekek! – körülnézett. – Nem tudom, Marci hol van, de biztos vagyok benne, hogy azonnal itt lesz…

Még be sem fejezte a mondatot, amikor Marci valóban megjelent. Máris ott állt a mikrofon előtt, elereszttette azt a jól ismert, kedves mosolyát, ami úgy hiányzott Icának.

– Mindenkit üdvözlök! Bocs, hogy várnotok kellett rám! De nálam mindig közbejön egy váratlan fordulat. – Máris témát váltott, így sosem tudták meg mi volt az a váratlan fordulat, ami ma este közbejött. – Örülök nektek! Boldoggá tesz, hogy estéről-estére mindig egyre többen vagytok! Remélem ma is olyan fergeteges bulit csinálunk együtt, mint tegnap este! Most pedig, azt hiszem, éppen ideje, hogy leszálljon közénk a szőke angyal.

Megpengette a gitárját.

Ica elkerekedet szemmel, visszafojtott lélegzettel figyelte a fal mellől.

Emlékezett rá, milyen mérges volt rá akkor, amikor elment, mert egy semmitmondó levelet írt neki búcsúzóul. Rövid két mondatot. Megőrizte a levelét emlékbe, és néha elővette, hogy elolvassa. Kívülről tudta. Az összes kusza vonását le tudta volna írni, úgy ismerte.

És most itt van.

Visszajött.

Ica szeme könnybe lábadt a boldogságtól, mert róla énekelt. Úgy énekelte azt a dalt, mint egy soha ki nem mondott, forró, szerelmi vallomást.

Ebben a dalban benne volt minden, amit egykor ő is érzett. A búcsúzás fájdalma, lehetetlen jövőjük, eltitkolt érzelmeik és azért benne rezgett a vágyott boldogságuk is.

Ica úgy érezte, Marci semmit sem változott, ahogy ott állt gitárral a kezében. A haja még mindig olyan lángoló vörös, zöld szemében még mindig ott bujkál az a csintalan vidám kis fény, és Ica ismerte az orra körüli szeplőket is, amik még mindig egytőegyig ott voltak az arcán.

Egyetlen egy dolog változott. Magas lett. Éppen olyan magas, mint Sanyi. Icának fel kellett néznie rá.

Ica le sem tudta róla venni a szemét egész végig, amíg énekelt. A közönség láthatóan szerette a zenéjüket és sokan együtt énekeltek velük. Akadtak olyanok, akik leplezetlenül rajongtak értük és láthatólag az Angyali banda élvezettel fürdött ebben a népszerűségben.

Ica nem lepődött meg. Marci mindig szerette, ha sokan vannak körülötte, és ebben a közegben láthatólag jól érezte magát. Nem volt idegen számára, hogy több száz emberhez beszéljen.

Nem találkoztak már négy éve.

Ica tudta, hogy beszélniük kell, mint ahogy azt is tudta, hogy a zenészeknek valamikor szünetet kell tartaniuk.

Néhány óra múlva technikai szünetet tartottak.

Sokan tobzódtak körülöttük. Marci barátságosan bánt mindenkivel és mindenkihez volt egy-két kedves szava.

Ica határozottan megfogta Jancsi kezét.

– Most odamegyünk! – jelentette be.

Jancsi húzódozott.

– Nem kéne csak úgy odaállítanunk!

– Van jobb ötleted? – kérdezte Ica harciasan, és el nem engedte a kezét. Határozottan húzta maga után, miközben megkérdezte. – A barátja vagy, vagy nem vagy a barátja?

– Az már négy éve volt! – mondta Jancsi vontatottan, miközben sóhajtva hagyta, hogy Ica vezesse.

– Van, ami nem változik! – jelentette be Ica.

Keresztülnyomakodtak a tömegen és ott álltak egészen közel Marcihoz. Ica felnézett rá, majd egy fejjel magasabb volt, mint ő.

– Marci! – szólította határozottan, átkiabálva a tömeg alapzsivaját.

Többen is meglepetten néztek vissza rá. És ő is. Ránézett, zöld szemében érdeklődés csillant, aztán hirtelen elmosolyodott olyan kedvesen, olyan Marcisan. Megfogta a kezét, mintha csak ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

– Ica!

Erre Ica kirántotta a kezét Marci ujjai közül és mellbe vágta úgy, hogy Marci hátra tántorodott.

– Te szemét! Hogy gondoltad, hogy csak úgy lelépsz!? – kérdezte indulatosan a meglepett Marcitól. – Nem is jelentkeztél egyszer sem! – mondta vádlón, majd hirtelen könnybe lábadt a szeme és minden átmenet nélkül átölelte Marcit. – Annyira hiányoztál! – vallotta be őszintén.

Marci határozottan visszaölelte, a tenyere megpihentek a hátán.

– Te is hiányoztál nekem!

 

Amikor Marci és Ica kiörömködték magukat a viszontlátás boldogságán végre Jancsi is előlépett és merev, hivatalos stílusban Marci felé nyújtotta a kezét, amit a barátja elfogadott, majd lendületesen megölelte, ezzel lehetetlenül zavarba hozva Jancsit.

Ica felfigyelt, egy szőke, göndörhajú lányra a közelben, aki érdeklődve figyelte őket. Marci követte a pillantását.

– Ő Kata – mutatta be. – Az egyik legjobb barátom, aki végig támogatott négy év alatt. Ő pedig Ica.

Kata komolyan bólintott.

– Az ihletforrásod – jegyezte meg. – Azt hiszem most értettem meg sok mindent veled kapcsolatban – kacsintott Marcira. – Sosem meséltél róla, de minimum két tucat dalt írtál róla.

Marci megvakarta a tarkóját.

– Kata, állj le! Oké?

A lány játékosan vállon bokszolta.

– Lassan vissza kéne mennünk, tudod?

Marci bólintott.

– Pár percet kérek még.

Kata vigyorogva elhúzott a pult felé.

– Maradtok még? – kérdezte őket. – Van kedvetek összejönni a buli után?

Jancsi bólintott. Marci tekintete Icára siklott.

– Te is itt leszel?

Ica elmosolyodott.

– Naná! Most már csak azért is maradok, hogy meghallgassam azokat a dalokat, amiket rólam írtál.

Marci elnézett Ica feje mellett.

– Ez így most nagyon gáz. Ugye?

Ica megérintette a karját.

– Nem. Szerintem kedves.

Marci lenézett rá.

– Kedves?

Ica megvonta a vállát.

– Még keresem a megfelelő szavakat.

– Igen. Azt hiszem én is – mormolta Marci, mielőtt visszatért az emelvényre a mikrofon elé a gitárjával.

 

Buli után órákat beszélgettek. Jancsi is feloldódott, mégis ő volt az, aki reggel hatkor asztalt bontott, és lelépett Noival, miután telefonszámot cserélt és előrelátóan leegyeztetett egy időpontot Marcival.

– Azóta együtt vannak? – nézett utánuk Marci. – Hihetetlen.

– Jancsi szereti az állandóságot. Noi jó hatással van rá, mert ő kirángatja a csigaházából. Jancsi nehezen enged be idegeneket az életébe, tudod? Elég nehezen is barátkozik. Nem úgy, mint te.

Marci visszafordult Icához.

– Miért érzem ezt szemrehányásnak? – húzta fel a szemöldökét.

– Nem bántalak miatta – felelte Ica. – Mindössze azt szeretném, hogy tudd, Jancsinak kevés a barátja. Nehezen dolgozta fel, hogy elfelejtettél minket. Mondjuk én is.

– Nem felejtettelek el benneteket – mondott ellent Marci. – Csak annyira távol kerültem. Annyi minden történt… Rengeteg új inger.

– Rengeteg új ember – folytatta Ica. – Új barátok. Új élmények. Ha tudtuk volna a telefonszámodat, felhívtunk volna. De még a címedet sem tudtuk, Marci. Semmit. Eltűntél. Nem jelentkeztél. Ez sokáig fájt Jancsinak. – Ica szeme könnybe lábadt. – És nekem is.

– Sajnálom. Az első nyáron eljöttem, hogy meglátogassalak. De ti már nem laktatok ott. Jancsiéknál pedig senkit nem találtam otthon. Akkor engedtem el sok mindent.

– Minket is?

Marci bólintott.

– Egy időre.

 

Marci hazavitte a régi kocsijával, ami hangosan zörgött és Ica sejtette, hogy komoly gondok lehetnek a motorjával.

– Hozd át egyszer. Apu biztosan megnézi neked.

– Ha te kéred – kacsintott rá Marci, és hazafelé mesélt a gimnáziumi élményeiről.

A színjátszó körről, a zenekaráról. Mozgalmas évek álltak a háta mögött, és érezhetően minden percét élvezte.

Elmesélte, hogy felvették a Színművészetire. Ica el tudta képzelni színpadon, hiszen Marci sosem jött zavarba, ha sokan gyűltek össze körülötte.

Ica úgy érezte, az ő élete unalmas Marciéhoz képest. Az édesapja megnősült, és született egy kistestvére. Robit baleset érte Franciaországban, de újra megtanul járni.

Ő estin folytatja az óvodapedagógiai képzést, mert mindenképpen szeretne dolgozni is.

Még mindig szeretett Marcival beszélgetni, mert érezte rajta, hogy meghallgatja, figyel rá. Érdekli, amit mond, és még mindig nem az a legfontosabb számára, hogy a mellén legeltesse a szemét.

– A barátod nem akart elkísérni ma este? – kérdezte Marci hirtelen.

– Szakítottunk néhány hete – felelte Ica és nem is értette, mitől csuklott el a hangja. Még mindig fájt. Akkor is, ha Karesz nem érdemli meg, hogy sírjon utána.

– Bocs, ha olyanba nyúltam bele, amiről nem akarsz beszélni.

– Róla most pont nem szeretnék – sóhajtotta Ica. – Körülötted meg fogadjunk, hogy olyan sok a lány, hogy minden ujjadra több is jut.

Marci bólintott.

– Igen. Vannak. De nem érdekelnek.

Ica szíve a torkába ugrott.

– Csak azt ne mondd, hogy a fiúkat szereted – kérte Ica elfulladó hangon.

Úgy érezte, abba ő most belehalna.

Marci elmosolyodott.

– Nem mondom. Mert nem igaz. Csak… én most…

Nem tudta befejezni, mert a lány félbeszakította.

– A következő utcán fordulj be, és ott lakom.

– Nem semmi környék – mondta Marci elismeréssel.

Megálltak a ház előtt.

– Köszönöm, hogy elhoztál. Engem is beírsz a naptáradba, mint Jancsit?

– Ha szeretnéd.

Ica felnevetett.

– Az úgy annyira hivatalos. Az Jancsihoz illik. De azért ígérd meg, hogy összefutunk még, most, hogy itt vagy a városban.

– Megígérem. Különben is, ígértél egy szervízt a kocsimnak – figyelmeztette Marci.

– Ahhoz Apu ért.

Marci nehezen bólintott.

– Figyelj, Ica, szeretném, ha tudnád…

 

Azt akarta mondani, mennyire sajnálja, hogy mindössze két, félbehagyott mondat telt tőle búcsúzóul.

„Sosem volt nálad jobb barátom” – ismételgette az agya egyfolytában, mert ismét elszállt minden bátorsága.

De talán Icának is eszébe jutott a búcsúlevél, mert csendesen kimondta helyette.

– Sosem volt nálam jobb barátod.

Marci megrázta a fejét.

Miért ilyen nehéz ez Icával?

Mással annyira könnyen ment.

– Ez még mindig igaz – felelte Marci komolyan.

Vett egy nagy levegőt, hogy végre elmondja. Kimondja mindazt, ami négy éve feszítette belülről, de akkor csapódott a nagykapu, kutyaugatás harsant, és hamarosan megjelent Sanyi a kocsi mellett.

– Marci – kiáltotta vidáman. – El sem hiszem, hogy te vagy az!

A pillanat elszállt.

Ismét.

 

Két hete minden nap találkoztak Icával. Sanyi bácsi megszerelte az öreg Ladát. Marci ott görnyedt vele a motorháztető felett, és simán becsúszott ő is a kocsi alá, miközben elleste a fogásokat. Szakszerű kérdéseket tett fel, majd miután befejezték, még odabent órákat beszélgettek.

Napóleon egy ideig ott szaglászott körülöttük, de hamar megszokta Marcit, és elheveredett a fűben, csak olykor mozdította meg a fülét.

Sanyi bácsi ugyanolyan jó fej volt, mint régen. Marci még mindig kedvelte.

Ica késő délután érkezett haza, és miután behúzódtak a lány szobájába, Marci végre elmondta. Elmondta, hogy tizenöt éves kora óta szereti. Hiába akarta elfelejteni, nem sikerült.

– Bár már nem is tudom, miért akartalak olyan nagyon elfelejteni – sóhajtotta. – Talán, hogy ne fájjon annyira a hiányod.

Már éppen ideje volt, hogy elmondja neki. Bármi lesz is következménye. Mert a lelke mélyén attól félt, hogy Ica nem akarja, hogy elküldi.

Bár élt nélküle négy évig. Ha Ica nem akarja, majd megtanul élni mellette. Barátként. Ha őrületesen nehéz lesz, akkor is. De úgy érezte a lánynak tudnia kell, mit érez. Mit érzett akkor, amikor leírta azt a két mondatot búcsúzóul. Annyira nehezére esett, mert Ica nem volt ott, nem látta, mit reagálhatna. Mennyivel könnyebb lett volna elmondani. A szemébe.

Amikor csak az a fehér lap maradt, valahogy mégsem úgy íródtak le azok a szavak. Mert nem találta őket. Nem tudta megfogalmazni. Talán nem is merte.

Egészen addig, amíg a Szőke Angyal című dalt meg nem írta. Ott minden kitört belőle, ami hetekig fojtogatta.

Ica nem szólt közbe, előrehajolva figyelte, a szemében megjelentek a könnyek.

– Marci…

– Eddig a múzsám voltál. De mi lenne, ha ezután a barátnőm lennél?

– Semmit sem szeretnék jobban.

Ica odabújt a karjaiba, hallgatta szíve egyenletes dobogását, érezte azt a végtelen erőt, ami belőle áradt.

Nem is akarta többé nélküle élni a napjait.

 

 

Pók Ica

Az első szerelem

58. rész

 

Angelika

Angelikának kezdett elege lenni a nyárból.

Fülledt meleg szorult be a falak közé, és még éjszakára sem hűlt le az idő. Hetek óta nem esett.

A baba egészségesen fejlődött a pocakjában, de már nagyon nehéznek érezte. Fáradékony volt. Mindig elfelejtette, hogy többet kéne pihennie, a bekeményedett pocakja figyelmeztette, ráadásul olyankor a dereka is iszonyatosan fájt, jelezve, hogy feküdjön le egy órácskára.

Augusztusra a lába is bedagadt.

Szerette volna, ha véget ér ez a hőség és jönne az eső. Egy kis frissítő zápornak is örült volna.

Sándor minden nap meglátogatta munka után. Ott maradt vele kicsit és Angelika nem is értette, miért nem látja a férfi őt csúnyának, amikor annyira otrombává vált. Az egész teste, meg már a lábai is. És emellett mindig fáradtnak érezte magát.

– Szeretsz még? – kérdezte olykor bizonytalanul. Mert nem látta, hogy bármi szeretnivaló is lehetne benne mostanában. Mert mire Sándor beállított délután ő már a kanapén üldögélt felpócolt lábakkal és a világon sehová sem volt kedve mozdulni.

Ő meg csak megcsókolta a száját és annyit mondott.

– Ne butáskodj! A kisbabánkat várod! Hogyne szeretnélek!

Ekkor általában Angelika megnyugodott.

Nem tudták még, hogy kislányuk lesz vagy kisfiuk, mert Dénes nem akarta elárulni. Azt mondta, megtartja meglepetésnek. Angelika igazán nem is volt olyan kíváncsi. Sándor sem faggatózott. Mindketten egyet szerettek volna, egy egészséges, boldog kisbabát a kezükben tartani hat hét múlva.

 

Most ott ült a kádban és nézte, ahogy a víz hullámzik a hasa körül. Csak alig észrevehetően és csak akkor, amikor a lurkó rúgott egy nagyot. Eleven baba, Angelika néha úgy érezte, kirúgja az oldalát, olyan mozgékony. Valójában örült neki, hogy érzi, mert ilyenkor azt is tudta, hogy nincs semmi baja a picinek. Angelika alig várta, hogy a kezében tarthassa.

Jólesett a reggeli fürdés, felfrissítette a meleg éjszaka után, úgyis olyan keveset aludt.

Tudta, hogy délután Sanyi sem jön, mert ma vidékre utazott autóalkatrészekért.

Dénes kereste telefonon.

– Angelika, ugye nem felejtetted el a holnapi kontrolt.

Mindig figyelmeztette, és Angelikának jólesett ez az odafigyelés.

– Remélem, addig felfrissül az idő!

Dénes együttérzően szólt a telefonba.

– Nehezen viseled? – És miután Angelika válaszolt, hogy igen, szörnyen, Dénes megvigasztalta. – Biztos, hogy lehűlés lesz! Valami front jöhet, mert sok baba érkezik. Ilyenkor mindig van valami a levegőben, amikor ennyi a dolog! – mondta Dénes vidáman.

Angelika felnevetett.

– Nagyon remélem, hogy bejönnek a megérzéseid.

 

Marci

Marci nem érezte igazán jól magát a kisvárosban. Hiányoztak a barátai.

Különben meg úgy tűnik, minden városban találni egy főiskolás, vállalkozó szellemű fiatalt, aki gitárt oktat. A hosszú hajú, húsz éves srác vállalta Marci gitároktatását és meglepődött, hogy a fiú még csak január óta tanul gitározni.

– Ezek szerint őstehetség vagy – vigyorgott rá, de Marci elismerést vélt felfedezni a hangjában.

Marcinak könnyen ment az ismerkedés. Lazán és nyitottan állt a dolgokhoz, járta a várost, az éjszakai életet, discokat, pubokat, clubokat. Elment minden szabadtéri koncertre, amin a helyi zenekarok léptek fel. Az éjszakai élet nem volt olyan sokszínű, mint otthon, és majdnem mindenhol ugyanazokat az arcokat látta. Könnyen elvegyült.

Betért az egyik rock clubba. Már harmadszor járt itt, tetszett neki a hely, jól nyomták a zenét, ráadásul semmi kedve nem volt otthon gubbasztani és úgy eltölteni a nyári szünet maradék részét, hogy társasjátékot játszik az anyjával tizenöt évesen.

Odacsapódott néhány társasághoz, beszédbe elegyedett, ismerkedett, miközben eszébe jutott, mennyivel egyszerűbb lenne Jancsival és Icával.

 

Megismerte a várost. Olyan kisváros volt, ahol másfél órán belül átgyalogolt. Olyan kisváros, ahol az emberek ismerték egymást. Barátságosak voltak a kereskedők, mindenkit név szerint ismertek. Marcinak furcsának érezte.

Tudta, hol a suli ahová járni fog. Kiismerte a zegzugokat, nem tévedt el.

Délután elővette a gitárját. Egyedül volt otthon, mert az édesanyja az ikrekkel elment a játszótérre. Ölébe kapta a hangszerét, hogy egy kicsit gyakoroljon és akkor kattant be valami az agyába. Kell keresni néhány hasonszőrű, muzikális egyént, aki ugyanúgy szereti a zenét, mint ő és akkor…

Ez egy nagyszerű ötlet!

Alapítani fog egy zenekart.

Dalokat fog írni. Olyan dalokat, amik benne vannak már régóta és most érzi, hogy ki kell írnia magából. Sikeresek lesznek.

Marci azonnal tudta, hogy semmi nem tarthatja vissza. Meg fogja tenni. Nincs, aki visszatartsa. Mert ő minden őrült dolgot kipróbált mindig is, ami az eszébe jutott és általában pártolta a szerencse. A nagymamája mindig azt mondta, olyan életrevaló, hogy a déli sarkon a jeget eladná az eszkimóknak. Lehet, hogy született adottság, de mindig rámosolygott a szerencse és Marci mindig vissza is mosolygott rá.

Előkapott egy füzetlapot és egy ceruzát, ami a keze ügyébe akadt. Elkezdte írni élete első dalát.

Nem tudta, hogy kell az ilyesmit csinálni. De ez most nem is nagyon érdekelte. A fő, hogy nekikezdett.

Benne volt. Csak úgy jöttek a szavak egymás után és társultak mellé a dallamok, olyan édes búsak, amilyen a lelkében voltak. Szinte percek alatt született egy szívszaggatóan szomorú dal egy szőke angyalról. Az egész meglehetősen hasonlított Icához, nagyon jól tudta, és azt is tudta, hogy nem véletlenül. De itt úgysem ismeri senki Icát, és akkor talán elhiszik, hogy egy valódi angyal az, akiről énekel.

Csak akkor jött rá, milyen szomorúra is sikeredett a szám, amikor eljátszotta az édesanyjának és az öccseinek, mivel más közönsége nem akadt. Az anyja sírt, pedig sosem volt jellemző rá a túlzott szentimentalizmus.

– Marci, ez gyönyörű!

– Klassz, hogy tetszik. Arra gondoltam, hogy alapítok egy zenekart. Semmi más nem köt le.

– Próbáld meg! – mondta az anyja komolyan. – Nem veszítesz semmit.

Marci odament hozzá, átölelte, majd adott két nagy puszit a két arcára. Bár sejtette, hogy meg fogja engedni. Az anyja sosem korlátozta. Hagyta mind a hármuknak, hogy saját bőrükön szerezzenek tapasztalatokat. Ha most nemet mond, azt Marci nem is veszi komolyan.

 

Ica

Ica Sanyival tollaslabdázott az utcán. Feltámadt a szél, így sokat kellett futniuk a labda után. Mivel nyári szünet volt, az utca összes gyereke kint randalírozott. Mariska a járda szélén üldögélt.

Jancsi és Noi közeledtek kéz a kézben. Ica a labda után rohant, de észrevette, hogy Mariska milyen féltékeny szemmel bámulja őket. Nem értette. Adott volt a lehetőség számára is. Mégis, amikor együtt járt Jancsival, inkább csak húzta a száját a fiúra.

– Sziasztok! – köszöntötte Ica lelkesen a barátait.

Miután Jancsi visszaköszönt neki, lenézett Mariskára.

– Nem zavar, ha mi is ideülünk?

Mariska nemtörődöm módon rántotta meg a vállát.

– Na, mi van? Csak nem osztálytalálkozót tartunk?

Ica is úgy döntött, hogy ideje szünetet tartaniuk. Odaszaladt a többiekhez.

Sanyiék abbahagyták a tollasozást. Ica odaszaladt hozzájuk.

– Te meg mit rohangálsz, mint egy óvodás? – morgott rá Mariska. – Ma még nem is láttalak normálisan sétálni. Megkergültél, vagy mi van?

Ica figyelmen kívül hagyta Mariska bántását. Neki úgyis mindenkivel baja van.

– Régen láttalak benneteket! – guggolt le Jancsival és Noival szemben. – Napok óta nem jártatok erre. Hogy vagytok?

Jancsi felnézett rá. Kicsit hunyorognia kellett, mert a nap beletűzött a szemébe, ahogy felemelte a fejét.

– Csak úgy vagyunk! Megkértem a szüleimet, hogy vigyük el Noit is a Balatonra hétvégén, mert ő még sosem látta. Ott voltunk három napig.

– Ez nagyon menő – vigyorgott Sanyi Noira.

Noi lelkesen mesélte az élményeit: a Balatont, Jancsi szüleit, a szállást, és természetesen Jancsiról szerelmes elragadtatottsággal áradozott. Érezhetően jól érezte magát velük a hétvégén.

– Ti elvittétek Noit nyaralni? – kérdezte Mariska elképedve.

– Igen – vágta rá Jancsi komolyan.

– De azt hogy? – hüledezett Mariska. Ica mókásnak találta. – Amúgy, miként lehetséges, hogy valaki ennyi idősen még nem volt a Balatonon?

Jancsi megszorította Noi kezét.

– Tudod, van, aki nem engedheti meg magának, hogy nyaralni mehessen! – vágott vissza Mariskának keményen, láthatóan ezzel be is fejezte a témát és visszanézett Icára. – Két hét múlva suli. Kicsit ideges vagyok. Fogalmam sincs milyen lesz a gimiben.

Ica is izgult.

– Te mész gólya táborba?

– Sok kedvem nincs, de ha kihagynám, akkor kihagynék egy lehetőséget az ismerkedésre. Anyám szerint megkönnyíti a beilleszkedést.

– Ne parázz rá, én is ott leszek veled – jegyezte meg Mariska.

– Velem? – húzta fel a szemöldökét Jancsi.

– Jó, nem pont veled, de ott leszek. Ha nagyon beszarnál!

Jancsi elfintorodott.

– Micsoda megkönnyebbülés.

– Tudtok valamit Marciról? – kérdezte meg Mariska hirtelen.

Ica lefagyott. Nem hallott Marciról, mióta elköltöztek. Utálta, ha emlegették, mert olyankor mindig szembesült vele, hogy Marci elfelejtette őket. Ő nem tudta a telefonszámát. Marcinak kéne jelentkezni. De Marci nem tette.

Felegyenesedett, az ujjai rászorultak a tollasütő nyelére.

– Nekünk most be kell mennünk! – jelentette be hidegen, és remélte senki nem veszi észre, hogy a torkában ott az a gombóc, és mindjárt sírni fog

 

Angelika

Kora délutánra viharos széllel megérkezett az eső, és Angelikánál megindult a szülés.

Bepánikolt.

Ez túl korai. Még hat hetet várnia kellene a babának.

– Ne csináld ezt – suttogta a hasát simogatva. – Megrémítesz.

– Angelika, jól vagy? – kérdezte Robi aggódva.

A nő felnézett rá és megrázta a fejét.

– Azt hiszem, jön a baba.

– Akkor most? Bevigyelek a kórházba? Vagy mi legyen?

Angelika szeme könnybe lábadt.

– Félek! Sanyi azt mondta mellettem lesz, de ma vidéken van. – Elcsuklott a hangja. –Ha itt lenne, nem félnék ennyire, mert… neki már van két gyereke. Tudja, mit kell tenni.

– Nyugi! Megoldjuk – nyugtatta meg Robi. – Beviszlek én.

 

Ica

Ebédeltek. Kicsit későn, mert egyikük sem érezte magát éhesnek.

Dörgött kint az ég és a szél cibálta a redőnyöket.

Felcsörrent a telefon. Egyikük sem kapott utána. Ráérősen kanalazták a hideg gyümölcslevest. Sanyi felpillantott Icára.

– Most te jössz!

Ica letette a kanalát, és felállt az asztaltól.

Ki keresheti őket ilyenkor? A szíve a torkába ugrott.

Talán Marci…

– Pók lakás! – szólt bele, és szívszorongva várta, hogy meghallhassa végre Marci hangját. Annyira hiányzott.

– Ica – kiáltott bele Robi a telefonba. Ica torka összeszorult.

Mégsem Marci.

– Szia, Robi, mik a hírek? – kérdezte nehezen, és tettetett könnyedséggel.

– Nagyszerű hírem van. Hamarosan megszületik a kistesónk. Angelika bent van a szülőszobán!

Ica döbbenten állt ott.

– Azt hittem, későbbre várjuk – habogta.

– Egy kisbabánál sosem lehet tudni – vágta rá Robi könnyedén.

– Mondd, Robi, szerinted odamehetünk?

– Naná, hogy igen! Különben jó lesz, ha siettek, mert nagyon unatkozom egyedül.

A hírre Sanyi felugrott, még a levese maradékát is otthagyta.

Ica viszont mindent lepakolt az asztalról, miközben az öccse ott téblábolt körülötte, és sürgette.

Akkor újra csengett a telefon. Ica éppen mosogatott.

– Ez most a tied!

Sanyi beszaladt. Ica hamarosan meghallotta, hogy Apuval beszélget.

– Most ez tényleg fontos, Apu? – kérdezte Sanyi izgatottan. – Mert most nem érek rá itt hosszadalmasan keresgélni. Angelika mindjárt szülni fog és mindenképpen be akarok menni a kórházba, tudod?

Ica megtörölte a kezét egy száraz konyharuhába és ő is elindult befelé, hogy közölje Apuval a hírt. Bár most tuti sokkot kapott Sanyi bejelentésétől.

– Nyugi, Apu! – hallotta Sanyi hadarását. – Tudod ez nem olyan nagy dolog, mint mondjuk egy vakbélműtét. Minden nap születnek kisbabák. Te csak nyugodtan intézd a dolgaidat! Megkeresem a noteszodat is! Oké?

Ica éppen időben ért haza, hogy meghallja a kagylóból az édesapja hangját.

– Felejtsd el a noteszomat, Sanyi! Hazamegyek!

– Apu, nyugodtan csináld a dolgodat! mi is megyünk a kórházba, ha attól félsz, hogy nem lesz Angelikánál senki. Mi ott leszünk és tudod, már Robi is ott van! Semmi baja nem lesz! Hidd el!

– Oké, Sanyi! De nem gondolod, hogy nekem is ott a helyem? Találkozunk a kórházba! – mondta és már le is tette a telefont.

Sanyi értetlenül nézett Icára.

– Nem sikerült megnyugtatnom – felelte sóhajtva.

 

Sándor

Azonnal indult haza, így is másfél óráig tartott, amíg megérkezett a kórház parkolójába.

Sanyi felugrott a székről és elé szaladt.

– Olyan izgi, ugye? – kérdezte csillogó szemmel.

– Nem kéne itt lennetek – húzta fel Sándor a szemöldökét.

– De miért? – kérdezte Sanyi.

Nem tudott válaszolni, mert megjelent a folyosón Dénes.

– Neki nem kéne Angelika mellett lenni? – tette szóvá Ilonka aggodalmaskodva. – Nem kéne folyamatosan mellette lennie? Elvégre ő az orvosa.

Dénes határozottan odalépett Sándorhoz, kezet fogott vele.

– Menj be hozzá! Már nagyon vár! Apás szülést terveztetek, igaz?

Sándor bólintott.

– Nem gondoltuk, hogy ilyen korán érkezik.

Dénes a gyerekekre nézett.

– Menjetek haza nyugodtan! Még sokáig fog tartani!

De ők szinte egyszerre szólaltak meg.

– Maradunk!

 

Angelika

Megint egy fájás közepén tartott, amikor Dénes megérkezett Sanyival. De neki még egy mosolyt sem sikerült kipréselnie magából, amikor meglátta. Pedig úgy megkönnyebbült.

Zöld műtős ruhát adtak rá, meg a cipőire varrott papucsot, hogy bejöhessen. Odament hozzá. Kedvesen megérintette az arcát, mire Angelika elkapta a férfi kezét és olyan erővel szorította, hogy tényleg azt hitte szétroppantja az ujjait, majd az volt a következő, hogy belemélyesztette a körmeit a húsába.

– Örülök, hogy itt vagy! – suttogta végül. – De ha meghalok, akkor az a te lelkeden fog száradni! – figyelmeztette a férfit.

– Nem fogsz meghalni, Angelika! – mondta Sándor kedvesen és gyengéden végigsimított a homlokán.

A nő ránézett. Bele a férfi kék szemébe.

– El sem tudod képzelni, hogy fáj! – mondta elkeseredetten.

Az égen villámok cikáztak, aztán hirtelen, mintha leszakadt volna az ég, akkora robajjal érkezett az eső. Óriási nehéz cseppekben mosta az ablakot.

 

Angelika nem tudta, mennyi idő múlt el. Örökkévalóságnak tűnt, mire Sándor végre elvághatta a köldökzsinort, és amikor felnézett Dénes ott tartott a kezében azt a csupasz és ráncos, rózsaszínű, apró kisbabát, akiből hangos sírással tört ki, hogy megérkezett erre a világra.

Angelika szeme könnybe lábadt.

Ó, milyen gyönyörű hangja van!

A kisbabája.

Dénes óvatosan odafektette a mellére még így csupaszon és csúszósan. Vékony bőrén át látszott minden egyes csigolyája, ahogy ott feküdt rajta és halkan nyöszörgött, mert még nem tudta, hogy jó helyen van. Biztonságban.

Gyengéden megsimogatta a nedves kis fejét, összetapadt szőke fürtjeit, éppen olyan szőke volt, mint az apukája.

– Ó, Sanyi! Olyan gyönyörű!

 

Sándor

Túlcsordult szívében a szeretet, amikor belenézett Angelika fáradt, barna szemébe, mert több mint tizenhárom órát vajúdott, hogy világra hozhassa a gyermeküket.

Most már két lánya van, gondolta boldogan. Egy nagylánya és egy édes kisbabája.

Lassan megsimogatta Angelika csapzott, göndör fürtjeit.

– Köszönöm! – suttogta meghatottan és csak nézte azt a csendesen szuszogó kis csomagot ott Angelika szívére fektetve. Már békésen lehunyta a szemeit, hogy aludjon. Felnézett a nőre és megérintette az arcát. – Annyira szeretlek!

Hamarosan egy nővér megkérte, hogy távozzon, mert a babának és a kismamának pihenésre van szüksége.

A gyerekek kint aludtak a folyosón, egymás vállának dőlve azokon a kemény műanyag székeken. Eljött az ideje, hogy Sándor haza vigye őket.

Elmesélte nekik, hogy született egy csoda édes kislányuk. De nem tudta, felfogták e, mert két álom között volt mind a hármuk.

 

Ica

Másnap délután, szigorúan a látogatási időben találkoztak a kórház előtt. Apu még dolgozott. Reggel már nem is találkoztak vele, mert mikor elment, akkor ők még aludtak. Ica kicsit bizonytalanul nézett az öccsére és Robira.

– Mit mondott? Kislány? – kérdezte bizonytalanul, mert emlékezett, hogy beszéltek róla a kocsiban hazafelé, de akkor ő már majdnem megint aludt, mert olyan kényelmetlen volt ott a váróterem folyosóján, azokon a kemény székeken bóbiskolni. Akkor már alig várta, hogy az ágyában lehessen.

Robi sem emlékezett.

Sanyi magabiztosan rájuk nézett.

– Szerintem kisfiút mondott! – felelte meggyőződéssel. És amikor ők hitetlenkedve néztek rá, határozottan bólintott. – Tuti!

 

Az üveg mögül megmutatták nekik a pólyába csomagolt szuszogó csöppséget.

– Úgy alszik, mint egy édes kiskutya – mutatott rá Sanyi. – Hát nem aranyos? – lelkendezett.

Angelika is ott állt mellettük. Elkísérte őket.

Robi komolyan megszólalt.

– Szuper kissrác!

– Nagyon picike – mondta Sanyi. – Mindjárt belecsúszik abba a pólyába. Különben meg csuda édes kisfiú!

Angelika felvonta a szemöldökét. De Ica is rákontrázott.

– Szóval még egy öcsikém lett? – kérdezte.

– Lehet, hogy csalódást fogok okozni – szólalt meg Angelika –, de a kistestvéretek kislány. Viktóriának hívják.

Erre a gyerekek összenéztek. Ica vállon ütötte, az öccsét

– Megmondtam, hogy lány.

Sanyi máris kijavította magát.

– Csuda édes kislány!