Pók Ica

Az első szerelem

58. rész

 

Angelika

Angelikának kezdett elege lenni a nyárból.

Fülledt meleg szorult be a falak közé, és még éjszakára sem hűlt le az idő. Hetek óta nem esett.

A baba egészségesen fejlődött a pocakjában, de már nagyon nehéznek érezte. Fáradékony volt. Mindig elfelejtette, hogy többet kéne pihennie, a bekeményedett pocakja figyelmeztette, ráadásul olyankor a dereka is iszonyatosan fájt, jelezve, hogy feküdjön le egy órácskára.

Augusztusra a lába is bedagadt.

Szerette volna, ha véget ér ez a hőség és jönne az eső. Egy kis frissítő zápornak is örült volna.

Sándor minden nap meglátogatta munka után. Ott maradt vele kicsit és Angelika nem is értette, miért nem látja a férfi őt csúnyának, amikor annyira otrombává vált. Az egész teste, meg már a lábai is. És emellett mindig fáradtnak érezte magát.

– Szeretsz még? – kérdezte olykor bizonytalanul. Mert nem látta, hogy bármi szeretnivaló is lehetne benne mostanában. Mert mire Sándor beállított délután ő már a kanapén üldögélt felpócolt lábakkal és a világon sehová sem volt kedve mozdulni.

Ő meg csak megcsókolta a száját és annyit mondott.

– Ne butáskodj! A kisbabánkat várod! Hogyne szeretnélek!

Ekkor általában Angelika megnyugodott.

Nem tudták még, hogy kislányuk lesz vagy kisfiuk, mert Dénes nem akarta elárulni. Azt mondta, megtartja meglepetésnek. Angelika igazán nem is volt olyan kíváncsi. Sándor sem faggatózott. Mindketten egyet szerettek volna, egy egészséges, boldog kisbabát a kezükben tartani hat hét múlva.

 

Most ott ült a kádban és nézte, ahogy a víz hullámzik a hasa körül. Csak alig észrevehetően és csak akkor, amikor a lurkó rúgott egy nagyot. Eleven baba, Angelika néha úgy érezte, kirúgja az oldalát, olyan mozgékony. Valójában örült neki, hogy érzi, mert ilyenkor azt is tudta, hogy nincs semmi baja a picinek. Angelika alig várta, hogy a kezében tarthassa.

Jólesett a reggeli fürdés, felfrissítette a meleg éjszaka után, úgyis olyan keveset aludt.

Tudta, hogy délután Sanyi sem jön, mert ma vidékre utazott autóalkatrészekért.

Dénes kereste telefonon.

– Angelika, ugye nem felejtetted el a holnapi kontrolt.

Mindig figyelmeztette, és Angelikának jólesett ez az odafigyelés.

– Remélem, addig felfrissül az idő!

Dénes együttérzően szólt a telefonba.

– Nehezen viseled? – És miután Angelika válaszolt, hogy igen, szörnyen, Dénes megvigasztalta. – Biztos, hogy lehűlés lesz! Valami front jöhet, mert sok baba érkezik. Ilyenkor mindig van valami a levegőben, amikor ennyi a dolog! – mondta Dénes vidáman.

Angelika felnevetett.

– Nagyon remélem, hogy bejönnek a megérzéseid.

 

Marci

Marci nem érezte igazán jól magát a kisvárosban. Hiányoztak a barátai.

Különben meg úgy tűnik, minden városban találni egy főiskolás, vállalkozó szellemű fiatalt, aki gitárt oktat. A hosszú hajú, húsz éves srác vállalta Marci gitároktatását és meglepődött, hogy a fiú még csak január óta tanul gitározni.

– Ezek szerint őstehetség vagy – vigyorgott rá, de Marci elismerést vélt felfedezni a hangjában.

Marcinak könnyen ment az ismerkedés. Lazán és nyitottan állt a dolgokhoz, járta a várost, az éjszakai életet, discokat, pubokat, clubokat. Elment minden szabadtéri koncertre, amin a helyi zenekarok léptek fel. Az éjszakai élet nem volt olyan sokszínű, mint otthon, és majdnem mindenhol ugyanazokat az arcokat látta. Könnyen elvegyült.

Betért az egyik rock clubba. Már harmadszor járt itt, tetszett neki a hely, jól nyomták a zenét, ráadásul semmi kedve nem volt otthon gubbasztani és úgy eltölteni a nyári szünet maradék részét, hogy társasjátékot játszik az anyjával tizenöt évesen.

Odacsapódott néhány társasághoz, beszédbe elegyedett, ismerkedett, miközben eszébe jutott, mennyivel egyszerűbb lenne Jancsival és Icával.

 

Megismerte a várost. Olyan kisváros volt, ahol másfél órán belül átgyalogolt. Olyan kisváros, ahol az emberek ismerték egymást. Barátságosak voltak a kereskedők, mindenkit név szerint ismertek. Marcinak furcsának érezte.

Tudta, hol a suli ahová járni fog. Kiismerte a zegzugokat, nem tévedt el.

Délután elővette a gitárját. Egyedül volt otthon, mert az édesanyja az ikrekkel elment a játszótérre. Ölébe kapta a hangszerét, hogy egy kicsit gyakoroljon és akkor kattant be valami az agyába. Kell keresni néhány hasonszőrű, muzikális egyént, aki ugyanúgy szereti a zenét, mint ő és akkor…

Ez egy nagyszerű ötlet!

Alapítani fog egy zenekart.

Dalokat fog írni. Olyan dalokat, amik benne vannak már régóta és most érzi, hogy ki kell írnia magából. Sikeresek lesznek.

Marci azonnal tudta, hogy semmi nem tarthatja vissza. Meg fogja tenni. Nincs, aki visszatartsa. Mert ő minden őrült dolgot kipróbált mindig is, ami az eszébe jutott és általában pártolta a szerencse. A nagymamája mindig azt mondta, olyan életrevaló, hogy a déli sarkon a jeget eladná az eszkimóknak. Lehet, hogy született adottság, de mindig rámosolygott a szerencse és Marci mindig vissza is mosolygott rá.

Előkapott egy füzetlapot és egy ceruzát, ami a keze ügyébe akadt. Elkezdte írni élete első dalát.

Nem tudta, hogy kell az ilyesmit csinálni. De ez most nem is nagyon érdekelte. A fő, hogy nekikezdett.

Benne volt. Csak úgy jöttek a szavak egymás után és társultak mellé a dallamok, olyan édes búsak, amilyen a lelkében voltak. Szinte percek alatt született egy szívszaggatóan szomorú dal egy szőke angyalról. Az egész meglehetősen hasonlított Icához, nagyon jól tudta, és azt is tudta, hogy nem véletlenül. De itt úgysem ismeri senki Icát, és akkor talán elhiszik, hogy egy valódi angyal az, akiről énekel.

Csak akkor jött rá, milyen szomorúra is sikeredett a szám, amikor eljátszotta az édesanyjának és az öccseinek, mivel más közönsége nem akadt. Az anyja sírt, pedig sosem volt jellemző rá a túlzott szentimentalizmus.

– Marci, ez gyönyörű!

– Klassz, hogy tetszik. Arra gondoltam, hogy alapítok egy zenekart. Semmi más nem köt le.

– Próbáld meg! – mondta az anyja komolyan. – Nem veszítesz semmit.

Marci odament hozzá, átölelte, majd adott két nagy puszit a két arcára. Bár sejtette, hogy meg fogja engedni. Az anyja sosem korlátozta. Hagyta mind a hármuknak, hogy saját bőrükön szerezzenek tapasztalatokat. Ha most nemet mond, azt Marci nem is veszi komolyan.

 

Ica

Ica Sanyival tollaslabdázott az utcán. Feltámadt a szél, így sokat kellett futniuk a labda után. Mivel nyári szünet volt, az utca összes gyereke kint randalírozott. Mariska a járda szélén üldögélt.

Jancsi és Noi közeledtek kéz a kézben. Ica a labda után rohant, de észrevette, hogy Mariska milyen féltékeny szemmel bámulja őket. Nem értette. Adott volt a lehetőség számára is. Mégis, amikor együtt járt Jancsival, inkább csak húzta a száját a fiúra.

– Sziasztok! – köszöntötte Ica lelkesen a barátait.

Miután Jancsi visszaköszönt neki, lenézett Mariskára.

– Nem zavar, ha mi is ideülünk?

Mariska nemtörődöm módon rántotta meg a vállát.

– Na, mi van? Csak nem osztálytalálkozót tartunk?

Ica is úgy döntött, hogy ideje szünetet tartaniuk. Odaszaladt a többiekhez.

Sanyiék abbahagyták a tollasozást. Ica odaszaladt hozzájuk.

– Te meg mit rohangálsz, mint egy óvodás? – morgott rá Mariska. – Ma még nem is láttalak normálisan sétálni. Megkergültél, vagy mi van?

Ica figyelmen kívül hagyta Mariska bántását. Neki úgyis mindenkivel baja van.

– Régen láttalak benneteket! – guggolt le Jancsival és Noival szemben. – Napok óta nem jártatok erre. Hogy vagytok?

Jancsi felnézett rá. Kicsit hunyorognia kellett, mert a nap beletűzött a szemébe, ahogy felemelte a fejét.

– Csak úgy vagyunk! Megkértem a szüleimet, hogy vigyük el Noit is a Balatonra hétvégén, mert ő még sosem látta. Ott voltunk három napig.

– Ez nagyon menő – vigyorgott Sanyi Noira.

Noi lelkesen mesélte az élményeit: a Balatont, Jancsi szüleit, a szállást, és természetesen Jancsiról szerelmes elragadtatottsággal áradozott. Érezhetően jól érezte magát velük a hétvégén.

– Ti elvittétek Noit nyaralni? – kérdezte Mariska elképedve.

– Igen – vágta rá Jancsi komolyan.

– De azt hogy? – hüledezett Mariska. Ica mókásnak találta. – Amúgy, miként lehetséges, hogy valaki ennyi idősen még nem volt a Balatonon?

Jancsi megszorította Noi kezét.

– Tudod, van, aki nem engedheti meg magának, hogy nyaralni mehessen! – vágott vissza Mariskának keményen, láthatóan ezzel be is fejezte a témát és visszanézett Icára. – Két hét múlva suli. Kicsit ideges vagyok. Fogalmam sincs milyen lesz a gimiben.

Ica is izgult.

– Te mész gólya táborba?

– Sok kedvem nincs, de ha kihagynám, akkor kihagynék egy lehetőséget az ismerkedésre. Anyám szerint megkönnyíti a beilleszkedést.

– Ne parázz rá, én is ott leszek veled – jegyezte meg Mariska.

– Velem? – húzta fel a szemöldökét Jancsi.

– Jó, nem pont veled, de ott leszek. Ha nagyon beszarnál!

Jancsi elfintorodott.

– Micsoda megkönnyebbülés.

– Tudtok valamit Marciról? – kérdezte meg Mariska hirtelen.

Ica lefagyott. Nem hallott Marciról, mióta elköltöztek. Utálta, ha emlegették, mert olyankor mindig szembesült vele, hogy Marci elfelejtette őket. Ő nem tudta a telefonszámát. Marcinak kéne jelentkezni. De Marci nem tette.

Felegyenesedett, az ujjai rászorultak a tollasütő nyelére.

– Nekünk most be kell mennünk! – jelentette be hidegen, és remélte senki nem veszi észre, hogy a torkában ott az a gombóc, és mindjárt sírni fog

 

Angelika

Kora délutánra viharos széllel megérkezett az eső, és Angelikánál megindult a szülés.

Bepánikolt.

Ez túl korai. Még hat hetet várnia kellene a babának.

– Ne csináld ezt – suttogta a hasát simogatva. – Megrémítesz.

– Angelika, jól vagy? – kérdezte Robi aggódva.

A nő felnézett rá és megrázta a fejét.

– Azt hiszem, jön a baba.

– Akkor most? Bevigyelek a kórházba? Vagy mi legyen?

Angelika szeme könnybe lábadt.

– Félek! Sanyi azt mondta mellettem lesz, de ma vidéken van. – Elcsuklott a hangja. –Ha itt lenne, nem félnék ennyire, mert… neki már van két gyereke. Tudja, mit kell tenni.

– Nyugi! Megoldjuk – nyugtatta meg Robi. – Beviszlek én.

 

Ica

Ebédeltek. Kicsit későn, mert egyikük sem érezte magát éhesnek.

Dörgött kint az ég és a szél cibálta a redőnyöket.

Felcsörrent a telefon. Egyikük sem kapott utána. Ráérősen kanalazták a hideg gyümölcslevest. Sanyi felpillantott Icára.

– Most te jössz!

Ica letette a kanalát, és felállt az asztaltól.

Ki keresheti őket ilyenkor? A szíve a torkába ugrott.

Talán Marci…

– Pók lakás! – szólt bele, és szívszorongva várta, hogy meghallhassa végre Marci hangját. Annyira hiányzott.

– Ica – kiáltott bele Robi a telefonba. Ica torka összeszorult.

Mégsem Marci.

– Szia, Robi, mik a hírek? – kérdezte nehezen, és tettetett könnyedséggel.

– Nagyszerű hírem van. Hamarosan megszületik a kistesónk. Angelika bent van a szülőszobán!

Ica döbbenten állt ott.

– Azt hittem, későbbre várjuk – habogta.

– Egy kisbabánál sosem lehet tudni – vágta rá Robi könnyedén.

– Mondd, Robi, szerinted odamehetünk?

– Naná, hogy igen! Különben jó lesz, ha siettek, mert nagyon unatkozom egyedül.

A hírre Sanyi felugrott, még a levese maradékát is otthagyta.

Ica viszont mindent lepakolt az asztalról, miközben az öccse ott téblábolt körülötte, és sürgette.

Akkor újra csengett a telefon. Ica éppen mosogatott.

– Ez most a tied!

Sanyi beszaladt. Ica hamarosan meghallotta, hogy Apuval beszélget.

– Most ez tényleg fontos, Apu? – kérdezte Sanyi izgatottan. – Mert most nem érek rá itt hosszadalmasan keresgélni. Angelika mindjárt szülni fog és mindenképpen be akarok menni a kórházba, tudod?

Ica megtörölte a kezét egy száraz konyharuhába és ő is elindult befelé, hogy közölje Apuval a hírt. Bár most tuti sokkot kapott Sanyi bejelentésétől.

– Nyugi, Apu! – hallotta Sanyi hadarását. – Tudod ez nem olyan nagy dolog, mint mondjuk egy vakbélműtét. Minden nap születnek kisbabák. Te csak nyugodtan intézd a dolgaidat! Megkeresem a noteszodat is! Oké?

Ica éppen időben ért haza, hogy meghallja a kagylóból az édesapja hangját.

– Felejtsd el a noteszomat, Sanyi! Hazamegyek!

– Apu, nyugodtan csináld a dolgodat! mi is megyünk a kórházba, ha attól félsz, hogy nem lesz Angelikánál senki. Mi ott leszünk és tudod, már Robi is ott van! Semmi baja nem lesz! Hidd el!

– Oké, Sanyi! De nem gondolod, hogy nekem is ott a helyem? Találkozunk a kórházba! – mondta és már le is tette a telefont.

Sanyi értetlenül nézett Icára.

– Nem sikerült megnyugtatnom – felelte sóhajtva.

 

Sándor

Azonnal indult haza, így is másfél óráig tartott, amíg megérkezett a kórház parkolójába.

Sanyi felugrott a székről és elé szaladt.

– Olyan izgi, ugye? – kérdezte csillogó szemmel.

– Nem kéne itt lennetek – húzta fel Sándor a szemöldökét.

– De miért? – kérdezte Sanyi.

Nem tudott válaszolni, mert megjelent a folyosón Dénes.

– Neki nem kéne Angelika mellett lenni? – tette szóvá Ilonka aggodalmaskodva. – Nem kéne folyamatosan mellette lennie? Elvégre ő az orvosa.

Dénes határozottan odalépett Sándorhoz, kezet fogott vele.

– Menj be hozzá! Már nagyon vár! Apás szülést terveztetek, igaz?

Sándor bólintott.

– Nem gondoltuk, hogy ilyen korán érkezik.

Dénes a gyerekekre nézett.

– Menjetek haza nyugodtan! Még sokáig fog tartani!

De ők szinte egyszerre szólaltak meg.

– Maradunk!

 

Angelika

Megint egy fájás közepén tartott, amikor Dénes megérkezett Sanyival. De neki még egy mosolyt sem sikerült kipréselnie magából, amikor meglátta. Pedig úgy megkönnyebbült.

Zöld műtős ruhát adtak rá, meg a cipőire varrott papucsot, hogy bejöhessen. Odament hozzá. Kedvesen megérintette az arcát, mire Angelika elkapta a férfi kezét és olyan erővel szorította, hogy tényleg azt hitte szétroppantja az ujjait, majd az volt a következő, hogy belemélyesztette a körmeit a húsába.

– Örülök, hogy itt vagy! – suttogta végül. – De ha meghalok, akkor az a te lelkeden fog száradni! – figyelmeztette a férfit.

– Nem fogsz meghalni, Angelika! – mondta Sándor kedvesen és gyengéden végigsimított a homlokán.

A nő ránézett. Bele a férfi kék szemébe.

– El sem tudod képzelni, hogy fáj! – mondta elkeseredetten.

Az égen villámok cikáztak, aztán hirtelen, mintha leszakadt volna az ég, akkora robajjal érkezett az eső. Óriási nehéz cseppekben mosta az ablakot.

 

Angelika nem tudta, mennyi idő múlt el. Örökkévalóságnak tűnt, mire Sándor végre elvághatta a köldökzsinort, és amikor felnézett Dénes ott tartott a kezében azt a csupasz és ráncos, rózsaszínű, apró kisbabát, akiből hangos sírással tört ki, hogy megérkezett erre a világra.

Angelika szeme könnybe lábadt.

Ó, milyen gyönyörű hangja van!

A kisbabája.

Dénes óvatosan odafektette a mellére még így csupaszon és csúszósan. Vékony bőrén át látszott minden egyes csigolyája, ahogy ott feküdt rajta és halkan nyöszörgött, mert még nem tudta, hogy jó helyen van. Biztonságban.

Gyengéden megsimogatta a nedves kis fejét, összetapadt szőke fürtjeit, éppen olyan szőke volt, mint az apukája.

– Ó, Sanyi! Olyan gyönyörű!

 

Sándor

Túlcsordult szívében a szeretet, amikor belenézett Angelika fáradt, barna szemébe, mert több mint tizenhárom órát vajúdott, hogy világra hozhassa a gyermeküket.

Most már két lánya van, gondolta boldogan. Egy nagylánya és egy édes kisbabája.

Lassan megsimogatta Angelika csapzott, göndör fürtjeit.

– Köszönöm! – suttogta meghatottan és csak nézte azt a csendesen szuszogó kis csomagot ott Angelika szívére fektetve. Már békésen lehunyta a szemeit, hogy aludjon. Felnézett a nőre és megérintette az arcát. – Annyira szeretlek!

Hamarosan egy nővér megkérte, hogy távozzon, mert a babának és a kismamának pihenésre van szüksége.

A gyerekek kint aludtak a folyosón, egymás vállának dőlve azokon a kemény műanyag székeken. Eljött az ideje, hogy Sándor haza vigye őket.

Elmesélte nekik, hogy született egy csoda édes kislányuk. De nem tudta, felfogták e, mert két álom között volt mind a hármuk.

 

Ica

Másnap délután, szigorúan a látogatási időben találkoztak a kórház előtt. Apu még dolgozott. Reggel már nem is találkoztak vele, mert mikor elment, akkor ők még aludtak. Ica kicsit bizonytalanul nézett az öccsére és Robira.

– Mit mondott? Kislány? – kérdezte bizonytalanul, mert emlékezett, hogy beszéltek róla a kocsiban hazafelé, de akkor ő már majdnem megint aludt, mert olyan kényelmetlen volt ott a váróterem folyosóján, azokon a kemény székeken bóbiskolni. Akkor már alig várta, hogy az ágyában lehessen.

Robi sem emlékezett.

Sanyi magabiztosan rájuk nézett.

– Szerintem kisfiút mondott! – felelte meggyőződéssel. És amikor ők hitetlenkedve néztek rá, határozottan bólintott. – Tuti!

 

Az üveg mögül megmutatták nekik a pólyába csomagolt szuszogó csöppséget.

– Úgy alszik, mint egy édes kiskutya – mutatott rá Sanyi. – Hát nem aranyos? – lelkendezett.

Angelika is ott állt mellettük. Elkísérte őket.

Robi komolyan megszólalt.

– Szuper kissrác!

– Nagyon picike – mondta Sanyi. – Mindjárt belecsúszik abba a pólyába. Különben meg csuda édes kisfiú!

Angelika felvonta a szemöldökét. De Ica is rákontrázott.

– Szóval még egy öcsikém lett? – kérdezte.

– Lehet, hogy csalódást fogok okozni – szólalt meg Angelika –, de a kistestvéretek kislány. Viktóriának hívják.

Erre a gyerekek összenéztek. Ica vállon ütötte, az öccsét

– Megmondtam, hogy lány.

Sanyi máris kijavította magát.

– Csuda édes kislány!