A búza, ami összeköt

 

A búza, ami összeköt

 

 

Emlékszem, talán nyolc éves lehettem, amikor először ültettünk búzát az iskolában.

Örömmel újságoltam otthon, hogy Kati néni a Luca napi népszokásokról mesélt nekünk, miközben mi búzát ültettünk, hogy a következő évünk is csodaszép legyen. Lehet, hogy nem pontosan a csodaszép szót használta, de nekem az rémlett, és így azt jegyeztem meg. Mert azt szerettem volna, ha csodaszép évünk lesz. A csodaszépbe beletartozott az is, hogy apukám kevésbé szigorú velem, és elfogad. Úgy éreztem, semmivel sem tudok a kedvére tenni, mert én csak egy lány vagyok.

Ha fiúnak születek, biztos jobban szeret.

De én csak egy nyavalyás lány voltam.

Anyám a nappaliban varrogatott, én mellette rajzolgattam. Mindig a közelében játszottam. Szerettem azt a biztonságot, amit nyújtott. Ha apám túl szigorúan szólt, vagy csak meredt rám undorral az arcán, én mindig elbújtam anyám ölelésében.

Színezés közben meséltem a búzaültetésről. Anyámnak. Mert ő mindig meghallgatott. Apám az újságját lapozgatta.

– Mi nem ültetünk búzát! – harsogta szigorúan.

Megszeppenve bújtam anyámhoz. Azt hittem, nem is figyel rám.

– De ha egyszer annyira szeretné! – kelt a védelmemre anyám, és az ölelésébe vont. Finoman megsimogatta a hajamat. Az érintés a fejem tetejétől indult, majd puha, meleg, kamilla illatú tenyerét az arcomra simította, és finoman letörölte a könnyeimet.

– Babonaság! – jelentette ki apám, és még azon a héten átíratott egy másik iskolába. Olyanba, ahol nem foglalkoznak a babonákkal.

A búzám ott maradt a régi iskolámban. Megsirattam. Úgy, hogy senki nem látta, éjjel a párnámba rejtve az arcomat. Anyukám talán sejtette, mert reggel magához ölelt, szeretettel elsimított egy tincset a homlokomból, és mesélt a Luca napi népszokásokról, a Luca székről, és a boszorkányokról. Olyan izgalmasan, és viccesen, hogy napokig ezt a mesét kértem tőle esténként, amikor visszahúzódtunk a szobámba, ahol apám nem hallhatta.

Ezután anyám minden évben, Luca napján mesélt nekem a búzaszemekről, és a csodákról, amit hoznak.

– Ha nagy leszek, és lesz saját otthonom, ültetek búzát én is – suttogtam neki ilyenkor. – Megígéred, hogy eljössz, és megnézed?

Anyám csillogó szemmel mosolygott rám, és megölelgetett:

– Megígérem.

Végül nem érhette meg, hogy saját otthonba költöztem.

Először anyámat vesztettem el, majd másfél kemény, küzdelmes évet követően apámat is, aki az utolsó pillanatig képtelen volt megbocsájtani nekem, hogy lány lettem, pedig én ápoltam, és én voltam vele az utolsó időkben. Ő a végsőkig távolságtartó maradt, és még akkor is szigorúan bánt velem. Én pedig a belém nevelt kötelességtudatból maradtam vele az utolsó pillanatig.

Azért, mert megígértem anyámnak mielőtt itthagyott minket. Megígértem neki, hogy vigyázok apámra.

Amikor évekkel később végre sikerült eladnom a szülői házat, és saját otthonomba költöztem, Luca napjához közeledve eszembe jutott anyám. Vettem néhány maréknyi búzát, és pontosan úgy ültettem el, ahogyan anyám mesélte gyerekkoromban. Minden szavára emlékeztem: az áztatásra, a vékony földrétegre, a meleg, világos helyre, a nedvesítésre.

Anyámra gondoltam, miközben elültettem a búzámat. A kedves emlékek körülöleltek, édesbús hangulat burkolt be puhán, melegen. A szemem elhomályosodott, de kipislogtam a könnyeket, mély lélegzetet vettem, és folytattam a búzaszemek szórását. Anyukámért, és magamért is.

Minden reggel izgatottan keltem, az ablakhoz szaladtam, és örömmel figyeltem, ahogy a búzám kicsírázik a párkányra helyezett színes kerámiaedénykékben. Csodáltam, ahogy a friss hajtások félrelökik az apró földdarabokat, és törnek az ég felé napról-napra zöldebben, dúsabban, és magasabban.

Huszonnegyedikére mind a három edényben ott zöldelltek a búzaszárak. Valóban olyan magasan, hogy selyemszalaggal átköthettem őket, pontosan úgy, ahogyan anyám mesélte. Masnit kötöttem a piros szalagokra, és a legszebbet kiválasztottam, mielőtt útnak indultam.

Szürke pára nehezedett a házak közé, nyálkás köd gomolygott.

Óvatosan vezettem, olykor oda-odapillantva a felszalagozott búzára, hogy biztosan épségben kibírja a több kilométeres utat.

A temető kapujában parkoltam le. Óvatosan két tenyerem közé fogtam az edényt, és lassan beljebb sétáltam vele. Minden lépésnél anyám meséi jutottak eszembe. Úgy éreztem itt van velem, mellettem sétál.

A sírjához érve, gondosan elhelyeztem a kaspót, majd felegyenesedtem és végigsimítottam a fejfáján.

– Tetszene neked! – suttogtam. – Szalagot is kötöttem rá. Látod, milyen szép? – emeltem fel a fejem, és a szétfoszló ködön át az égen tovaszálló felhőket bámultam.

Váratlanul kikandikált a nap a felhők közül, és megsimogatta az arcomat.

Becsuktam a szemem, hagytam, hogy elárasszanak az emlékek. Magam előtt láttam a mosolyát, az ölelését, még az illatát is érezni véltem. Újra kislánynak éreztem magam. Kislánynak, akinek hiányzik az anyukája.

A torkom elszorult, a szemem sarkában összegyűltek a könnyek. Hagytam őket legördülni az arcomon.

Fizikailag talán nincs velem, de az emlékek, a mesék, és a Luca napi búza összekötött minket.

Mindörökké.