Hanna Párizsban_Lucas halála

 

Hanna Párizsban

Az utolsó fejezet

Lucas halála 

 

 

Hajnalban fülsiketítő robajlásra ébredtünk. Repülőgépek húztak el felettünk, a szobában is rettenetesnek hangzott a morajlásuk. Léptek dübörögtek a lépcsőkön, ajtók csapódtak. Körülöttük, a falak mögül mindenfelől parancsszavak töltötték meg a teret, ahogy a NATO katonák biztosították a terepet.

Kipattantunk az ágyból. Magamra kaptam a ruháimat, miközben Lucas kikémlelt az ablakon, majd hátraugrott, és cifrát káromkodott.

– Mi történik? – nyúltam a kamerám után, és máris léptem az ablak felé.

Beélesítettem a képet, máris vettem a város felett felszálló füstöt. A szívem összeszorult, torkom kiszáradt, nagyot nyeltem. Sok mindent láttam az elmúlt években: szegénységet, betegséget, megnyomorított embereket, háborút. De addig a napig még egyetlen egyszer sem bombáztak a közvetlen közelemben.

Lucas megragadta a derekamat.

– Tűnjünk innen!

Ebben a pillanatban felrántották az ajtót, Black hadnagy toppant be csaknem kétméteres, tagbaszakadt termetével. Szögletes állkapcsa megfeszült, fegyverét maga előtt tartotta.

– Kifelé – dörögte.

Felé fordítottam a kamerámat.

– Mi ez az egész? – kérdeztem rekedten.

– Az izraeli légierő alánk pörkölt az F-16-osaival. Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal vigyelek ki innen benneteket! Nem veszélyeztethetjük civilek életét. Szaporán! Mielőtt egy jól irányzott rakéta eltalálja az épületet.

Füstszag terjengett a levegőben. Az előző robbanás ereje szilánkosra tépte az ablakokat.

– Gyerünk! Gyerünk!– sürgetett minket Black hadnagy. – Nincs több idő!

A közelükben csapódott be a következő rakéta. Megremegett a padló, imbolygott az egész épület. Lucas átölelte a derekamat, megtartott, majd megragadta a kezemet, és kihúzott a folyosóra, ott gyengéden megsimogatta a pocakomat.

– Rendben van?

Megfogtam a kezét.

– Rendben van – feleltem.

A kamerámat még bekapcsolva tartottam, miközben ledübörögtünk a lépcsőn, ahol katonák, és civilek rohantak velünk, elsodort az emberáradat. Lucas ujjai kicsúsztak az enyémből. A korlátba kapaszkodtam és visszanéztem.

– Lucas.

Úgy terveztem, elengedem a többséget, bevárom Lucast, de Black hadnagy megragadta a karomat, az ujjai satuként szorítottak, és kifelé rángatott. Hátrafordultam, a tekintetem összekapcsolódott Lucas-éval.

– Lent találkozunk! Tudod, hogy mindig utolérlek!

Odafönn újra egyre közelebbről morajlottak a gépek. Még sötétség borult a tájra, az ég alján éppen csak hasadt a hajnal, egészen vékony sávban vette át a sötétség helyét némi világos. Az emberek katonai teherautókra tömörültek. A kapuban toporogtam, amíg végre leért Lucas is.

– Most már nem hagylak el! – ölelt meg és a karjaiban tartott, mikor ledobták az első bombát.

Közel zúgott el. Behúztam a nyakam. Sikításba vesztek a katonai parancsszavak, füstszag telepedett az utcákra, és a sarkon összeomlott egy épület. A következő pillanatban Lucas a földre rántott, beborított a testével, majd elsötétedett előttem minden.

Sötétben vergődtem. Lábamba nyilallt a fájdalom. Odakaptam, rászorítottam a tenyeremet. Nem láttam semmit. A torkomat kaparta a füst, és fojtogatott. Mintha a sötétség tömörré válna. A mellkasomra nehezedett. Összegörnyedtem, annyira fájt a lábam. Körülöttem robbanások visszhangoztak.

Egészen picire kuporodtam.

Lucas.

Hol van Lucas?

Szólítani akartam, de csak halk nyöszörgés hagyta el a torkomat.

Görcs feszült a hasamba.

Ne! Csak ezt ne! – könyörögtem némán.

Átöleltem magamat, és ringatóztam. Lüktetett a lábam, de a has tájéki fájdalom szörnyűbbé vált. Izzadtság csorgott a halántékomon.

Lucas.

Nem tudom, hogy kimondtam, vagy csak gondoltam. A robbanások abbamaradtak, a sötét csend bénítóan telepedett rám. Összegömbölyödtem, előre-hátra ringattam magam a földön. Az egész testem fájdalomban vergődött.

Lucas karjait éreztem magam körül. Ringatott. Végig ott maradt. Velem. Mint az őrangyalom, úgy vigyázott rám.

Valahonnan a fájdalmon túl az eszméletlenség ködén át meghallottam Lucas hangját, ahogy Kosztolányit szaval nekem a születésnapomon. Az édes francia akcentusát. Érezni véltem a leheletét a fülemen.

– „Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön

s akarsz, akarsz-e játszani halált?”

 

 

 

 

 

 

 

 

Csodakertes

Bónusz fejezet

 

A konyhából behallatszott a halk duruzsoló beszélgetés. Márk mélyen zengő nevetését Lackó kacagása követte. Kávé illat kúszott be az ajtó alatt. Dóri megnyújtózott az ágyban. Szerette ezeket a lusta szombat reggeleket.

Feje alá gyűrte a párnát, csukott szemmel elhallgatta a kintről beszűrődő beszélgetés foszlányait, mielőtt felkelt. Olyan békés, boldog csodában létezett. Apránként nyitotta ki a szemét, rögtön a szekrényen álló esküvői képre nézett. Tavaly nyáron a saját kertjükben, a rózsalugas alatt házasodtak össze.

Milán volt Márk tanúja.

Milán elhozta az egész családját az eseményre. Feleségét: Csillát, öt hónapos kisbabájukat, és Szandrával közös fiát is.

Néhány éve szaftos témát adtak a bulvár magazinoknak, amikor Milán – idegenek számára teljesen váratlanul – felvállalta Szandra gyerekét.

Egy legendás barátság vége! – ordított a címlapokról. Fogalmuk sem volt arról, hogy Márk és Milán régen túl van egy kényes beszélgetésen.

Csilla kiállt Milán mellett. Mindenben támogatta. Megingathatatlanul.

Tényleg egy csoda az a lány – gondolta Dóri elismeréssel. – Meg is érdemli, hogy Milán a tenyerén hordozza, mint ahogy teszi is. Nagyon helyesen. Olyan édesek együtt.

Dóri boldogan gondolt vissza az esküvőjükre. Élete legszebb napjára. Aznap gyönyörűnek látta magát csipkés, hófehér ruhájában. Olyan képet választott a hálószobájukba, ami hármukat örökítette meg. Lackót, Márkot és őt. Imádta ezt a fotót.

Kényelmes nyári ruhát vett fel, a nadrágjait ugyan még be bírta gombolni a csípőjén, de kényelmetlenül feszült, szorította. Mivel meglehetősen forró nyár köszöntött rájuk, a lenge ruhák tökéletesen megfeleltek. Dóri a haját megcsavarta, mezítláb slattyogott ki a konyhába.

Csibész, a zsemleszínű, kis növésű keverék kutyusuk a küszöbön feküdt, arra sem vette a fáradtságot, hogy felpillantson. Kölyök korában elkényeztették, most több időt töltött a konyhában, mint odakint az apja mellett.

Lackó az asztal szélén müzlit kanalazott. Vidáman köszöntötte az anyját. Márk zöldségeket darabolt, de amint meglátta Dórit, rögtön töltött neki egy csésze kávét, elkapta a gyerek előtt álló kókusztejes dobozt és meglöttyintette. A csészét odatette az asztalra.

– Felébresztettünk? – lépett oda Dórihoz, átölelte, a tenyerét lecsúsztatta az aprócska pocakra, ami éppen csak gömbölyödött. – Vagy ő nem hagyott aludni?

Dóri megcsókolta Márk száját.

– Mikor lesz a meccs? – érdeklődött.

– Háromkor.

– Eljössz? – csillogott Lackó szeme.

Dóri leült az asztalhoz, két tenyerébe fogta a csészét. A porcelán melegen simult az ujjai alá.

– Semmiért ki nem hagynám – kacsintott Lackóra.

Belekortyolt a kávéba. Márk odafigyelt arra, hogy pont úgy készítse, ahogy ő szereti.

– Kemény ellenfél lesz. Remélem, este ünnepelni fogunk – pillantott a gyerek megerősítést várva Márkra.

– Felkészültetek. Minden esélyünk megvan a győzelemre.

Lackó hálásan bólintott, majd felemelte a müzlis tálat, kiitta az aljából a tejet. Dóri sehogy sem tudta leszoktatni róla.

Dóri átnyúlt az asztalon egy szelet paradicsomért, az orrába kúszott az illata, összefutott a nyál a szájába, nem tudott ellenállni. A baba kívánta a paradicsomot. Dóri több kilónyit meg tudott belőle enni. Márk meg örömmel hozta neki a kisház mögötti konyhakertből a legzamatosabb, legillatosabb paradicsomokat.

A férfi kis tálba darabolt néhányat, Dóri elé tette.

– Csak neked – mosolygott rá.

– Elmehetek Noellel bicajozni? – ugrott fel az asztaltól Lackó.

– Fél egykor ebédelünk – figyelmeztette Márk. – Addigra érj haza.

Lackó megígérte, és kirohant. Zörgött a kapu, egy percen belül eltűnt a szemük elől.

Dóri az üres tálkát Márk elé tolta.

– Kapok még?

– Amennyit szeretnél – válaszolta Márk gyengéden.

 

 

Dóri a pályához közel foglalt helyet, kényelmes, puha párnát hozott magával. Mosolyogva hallgatta lentről a gyerekek vidám hangját, örömmel töltötte el, amikor meghallotta: Edző bá’.

Márk végül beadta a derekát Árpi kérésének, elvállalta a városi junior csapat felkészítését. Ráadásul Lackó lett a csapat egyik üdvöskéje, így Dóri kétszeresen büszke lehetett rájuk. Az is volt. Elmondhatatlanul büszke.

Amint Lackó kiszúrta bemelegítés közben, felintegetett hozzá, majd odaszaladt. A gyerek mindig megtelt élményekkel, alig várta, hogy elmesélhesse az anyjának. Egészen addig, amíg Noel kipirultan oda nem szaladt a pálya szélére.

– Lackó, gyere! Apukád taktikai eligazítást tart az öltözőben, és csak te hiányzol!

Dóri imádta, amikor a gyerekek úgy utaltak Márkra Lackónak, hogy „ apukád”. Senki kétségbe nem vonta, hogy ő Lackó apja, mégis Dóri nehezen szokta meg, hogy így emlegették. Lackó sokkal gyorsabban alkalmazkodott a helyzethez. Életében először mondhatta, van apukája, és Dóri úgy sejtette, a gyerek büszke rá. Örömmel mondta, Márk az apukája. Az utóbbi évben annyira természetessé vált, mintha sosem lett volna másként.

Dóri leginkább Márk hátát látta, a hangját hallotta egész meccs közben, ahogy utasításokat kiáltott a pályára. Keményen rászólt Lackóra is, hogy szedje össze magát, sosem kivételezett vele. Lackónak meg fontos lett, hogy megfeleljen Márknak, elégnek bizonyult egy szó, hogy odategye magát. Dóri ilyenkor sajnálta, néha úgy gondolta, Márk túl szigorú a gyerekhez. Többet vár tőle, mint a többiektől.

– Edelényi Lackó tehetsége vitathatatlan – harsogta a kommentátor a mikrofonba. – A hozzáállása éppoly profi, mint az apjának volt annakidején, és kedves nézőink, valljuk be, ez színtiszta genetika. Látták azt a precízen bevitt ballábas gólt? Mintha maga Edelényi Márkusz elevenedett volna meg a szemünk előtt fénykorában. Mint mondják, az alma nem esik messze a fájától.

Dóri magában elmosolyodott. Azzal, hogy Márk a nevére vette Lackót, megpecsételte a gyerek sorsát. De ez a legjobb dolog, ami történhetett. Lackó magabiztosabb lett, boldogabb, és senki meg nem mondta róla, hogy nem Márk a valódi édesapja. Dóri maga is meglepődött azon, hogy Lackó és Márk évről-évre jobban hasonlítanak egymásra.

Dóri tudta, a kisbaba születése után sem fog Lackó kevesebb figyelmet kapni Márktól. Ez végtelenül megnyugtatta.

 

 

A kisház felől hangos zene, nevetgélés hallatszott, a srácok ricsajozása. Amikor másfél éve Lackó először tartott bulit a kerti lakban. Dóri végigaggódta az éjszakát. Óránként küldte hátra Márkot, hogy lesse meg, minden rendben van-e. Dórit aggasztotta, hogy ott a tó, és félt, a fiúk vagánykodás címén butaságot fognak csinálni. Márk hiába mondta, hogy megbeszélték a szabályokat, és ha nem tartják a fiúk ahhoz magukat, többé nem lesz az udvarban buli.

Márk bízott bennük. Dóri féltette őket. Azóta hozzászokott. Márk szigorúan betartatta a szabályokat, és mivel tisztelték, igyekeztek megfelelni neki. Dóri szerencsének tartotta, hogy Márk elvállalta a serdülő focicsapat edzését, így napi kapcsolatban állt a fiúkkal, ismerte őket, tudta, miként hasson rájuk. Ráadásul megegyeztek, hogy bent Lackó is odafigyel a részletekre. Ez lett a feltétele annak, hogy legközelebb ismételten tarthat bulit, amikor szeretné. Így aztán havi egyszer megtelt a kisház élettel.

– Rendelek szalámis pizzát a srácoknak. Azt mindenki szereti – vette elő Márk a telefonját.

– Lackó nem – figyelmeztette Dóri. Pontosan úgy, mint minden alkalommal. Talán Márk unta már, de sosem mutatta.

– Igen. Tudom. Úgy gondoltam vega tálat hozatok. Azt szeretném, hogy ma este neked se kelljen semmivel foglalkoznod. Rajtam kívül – kacsintott rá a férfi. Eddig rendszerint Dóri készített a gyereknek szendvicset, sült krumplit, meg almachipset.

Dóri gyengéden végigsimított a férfi derekán, ahogy elment mellette. Szemes kávét öntött az eszpresszógépbe.

– Nem eszik meg akkora adagot – húzta fel a szemöldökét. – Pocsékolás egy egész vegatálat rendelni neki.

– Szerinted, ha a többiek meglátják, milyen gusztusos az a kaja, nem fognak rájárni?

– A pizza mellett? – kételkedett Dóri.

Márk vállat vont.

– Nem tudom. Hadd ünnepeljenek! Megérdemlik. Mi pedig megérdemlünk egy kis romantikázást.

Frissen darált kávé illata lengte be a konyhát.

– Romantikázást? – fordult Márk felé Dóri.

Azon gondolkodott, milyen évfordulót felejtett el, de semmi nem jutott eszébe. Talán az állapota miatt feledékenyebb lett?

A férfi játékosan vonogatta a szemöldökét.

– Azt terveztem.

– Milyen alaklomból?

– Csak úgy. Mert megérdemled.

Dórin átcikázott a boldogság, örömtől sugárzó arccal figyelte, ahogy Márk megrendeli az öt extra pizzát, és nem szólt rá, hogy talán sok lesz. Márk úgyis azt mondaná, kamasz fiúk, növésben vannak, sokat esznek. Majd három adag vegatálat is.

– Ebből kettő a mienk, mielőtt aggódni kezdenél – tette le a mobilját a konyhapultra, átölelte Dóri derekát. – Majd felszeletelek hozzá egy kiló paradicsomot, amíg megérkezik a rendelésünk, hogy a picúr is megkapja, amit kíván.

Dóri jólesően felsóhajtott.

– Én tökéletesen elégedett vagyok a paradicsommal – jelentette be.

– Tudom, de nem árt néha a változatosság, táplálóbb ételekre is szükséged van. Nem élhetsz kilenc hónapig paradicsomon – mondott ellent Márk.

Dóri finoman végigsimított az állán.

– Ahogy parancsolja, edző – utánozta a fiúk hanghordozását.

Márk elkapta az ujjait.

– Utálom, amikor így szólítasz.

– Tudom. Csak húzlak – csókolta meg a száját Dóri kedvesen.

Márk csészéket vett elő a szekrényből, kiöntötte a frissen főtt kávét.

– Azon gondolkodom, lenyúlok egy üveg gyerekpezsgőt a srácokéból, a hangulat kedvéért, mit szólsz?

– Ha lehet, akkor almásat kérek – értett egyet Dóri.

 

 

Negyven percet vártak a pizzára, a vegatálat tizenöt perccel ezelőtt megkapták, de Márk megvárta a többiekét is. Dóri egy fonott kosarat telepakolt gyerekpezsgővel.

– Eszedbe ne jusson megemelni! – szólt rá Márk. – Inkább hozd a pírtányérokat, majd fordulok még egyet.

Így aztán Dóri segített kiporciózni a pizzát, szemrevételezte, hogy mindenkinek lesz helye, mivel plédek, hálózsákok sorakoztak a szoba szőnyegén is. Az asztalra tett néhány papírpoharat, sokkal többet, mint amire feltétlenül szükség lett volna, de sejtette, hogy hamarosan a fiúk elkeverik a poharaikat. Ő sosem szembesült a srácok által itt hagyott rendetlenséggel. Lackó rendszerint összepakolt buli után és Márk segítségével kitakarított. Ez szintén az egyezségük részét képezte, és Lackó tartotta magát hozzá.

Márk az asztalra helyezte a kosarat, egyenként kipakolta belőle a pezsgőket.

– Uraim, van kedve valakinek gyakorolni a pezsgőbontás művészetét? – érdeklődött. Néhányan, köztük Lackó is, lelkesen jelentkeztek. Márk szétosztotta köztük az üvegeket. – Aki kilövi a plafont, megjavítja – figyelmeztette őket Márk. – Aki a lámpát, vagy valami törékenyt céloz meg, azzal komolyan elbeszélgetek vacsora után. Értve vagyok? – A fiúk lelkesen bólogattak. – Aki profi munkát végez a pezsgőbontással, extra adag fagyit kap. Rajta.

Csillogó szemmel koncentráltak, egymás után pukkantak a dugók, egyetlen csepp pezsgő sem folyt a szőnyegre, Márk megállapította, mindenki megérdemli az extra adag fagylaltot.

– Lassan egyetek – figyelmeztette őket Dóri, ahogy meglátta, milyen falánkan esnek neki a pizzáiknak. – Nyugodtan hagyjátok égve a lámpát éjszakára – tette hozzá, mielőtt jóéjt kívánt nekik.

Ennyi fiú gyűrűjében Lackó sem ölelte meg, mindössze vagányan odaintett neki. Dórinak hiányzott az esti puszi, de Márk figyelmeztette, ez Lackónak már ciki a barátai előtt. Hiába tudta Dóri, hogy másnap este többszörösen megkapja Lackótól a pusziját és az ölelést is, most mégis kicsit fájt így itt hagyni.

Márk hátulról átölelte a derekát, Dóri vigaszt keresve bújt oda hozzá. A férfi tenyere lecsúszott a pocakjára, Dórinak jólesett a meghittség. Lám, neki nem ciki a kamaszodó csapata előtt egy ölelés, és nem kellemetlen kifejeznie az összetartozásukat. Dóri arra vágyott, hogyha Lackó felnő, olyan férfi váljon majd belőle, mint amilyen Márk. A példa előtte állt, és Dóri remélte, apránként megtanul mindent Márktól, azt is, amit élete első nyolc évében nem tudott. Talán nem késő, hogy bepótolja.

– Tizenegykor takarodó – jelentette be szigorúan Márk. Amikor a srácok tiltakoztak, hozzá tette. – Legalábbis zene ki, hangerő lejjebb, mindenki elfoglalja a fekhelyét. Utána tőlem addig sutyorogtok, amíg akartok, de ha hátra kell jönnöm arra, hogy hangoskodtok, akkor befejeztük a bulizást. Rendben?

Dórit megnyugtatta, hogy Márk kontrolálja az eseményeket. A srácok lelkesen bólogattak, mindent megígértek. Dóri biztos volt benne, hajnalig rémtörténetekkel fogják szórakoztatni egymást, ezért mondta az előbb, hogy nyugodtan hagyják égve a lámpákat. Nem akarta, hogy féljenek.

 

 

Kéz a kézben andalogtak végig az udvaron. Ráérősen elüldögéltek a rózsalugas alatt, a fonott padon. A vörös, narancs, és fehér rózsák édes illatukkal ölelték körbe őket. Hallgatták a srácok randalírozását, nevetgélésüket, a hangos zenét, ami sokkal finomabban ért el hozzájuk, mint ahogy odabent düböröghetett.

Zsivány elnyúlt a pad lába mellett, Csibész meg elfoglalta a pad alatti hűvösebb részt. Lukrécia és Szerénke az egyik bokor alatt szenderegtek, mint általában, a hasonló illatos, langyos estéken.

Lelassulni látszott a világ, mintha megpihent volna. Jólesett a nyugalom, hagyták, hogy ráérősen elfolyjanak az esti órák. Dóri Márk mellkasának dőlt, a karfára fektette a bokáit keresztbe. A férfi magához ölelte, finoman a pocakját simogatta.

– Arra várok, hogy megmozduljon végre – vallotta be. – Szerinted érzi, hogy itt vagyok?

Dóri Márk kézfejére fektette a tenyerét.

– Biztosan érzi, hogy van apukája.

Lackó jutott eszébe. Lackó kilenc hónapja a pocakjában. Akkor tizenkilenc évesen egyedül maradt, Lackó biztosan már akkor megérezte, hogy kettesben lesznek, ha megszületik. Mégis annyira nyugodt kisbaba volt. És annyira jó gyerek.

Márk gyengéd puszit nyomott Dóri feje búbjára.

– Szerinted Lackó is érzi, hogy végre van apukája?

Dóri szorosabbra vonta maga körül Márk ölelését. A szeme könnybe lábadt, de ez a boldog meghatottság miatt történt.

– Azt hiszem, sosem volt ennyire boldog gyerekkora, mint amióta itt vagy neki – vallotta be.

– Mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem. Veled együtt.

Csak akkor mentek be, amikor rájuk sötétedett, a járda mellett sorban világítottak a napelemes gömblámpák, hangulatossá varázsolták a kertet, egyben utat is mutattak, el ne tévedjenek a sötétben. A békák rákezdték a dalukat, a tücskök aláfestő zeneként ciripeltek. Dóri minden nap hálát adott az otthonáért, a boldogságáért, az életéért. De legfőképpen Márkért, Lackóért és a kisbabáért, aki egészségesen fejlődött a szíve alatt.

Márk Frank Sintrát kapcsolt a laptopon, ami valóban azt jelentette, romantikus hangulatban van. Pezsgőspoharakat vett elő, kitöltötte a szénsavas üdítőt, messziről az almás gyerekpezsgő egészen igazinak tűnt. Összekoccintották a poharaikat.

Dóri nyelvét csiklandozta a szénsav, szétfoszlott a szájában az alma savanykás zamata.

– Táncolsz velem? – vette ki a kezéből a poharat Márk.

Márk ritkán táncolt, mert tényleg pocsék táncos volt, és Dóri nem kínozta, akkor sem, ha ő imádta. Azért olykor rá lehetett venni egy kis bohóckodásra a férfit, akkor Dóri sosem bánta, ha a lábára lépett, vagy csupán ringatóztak összesimulva a zene ritmusára, mint ahogy most is.

Dóri csukott szemmel élvezte a meghittséget. Soha senkivel sem cserélte volna el Márkot. Egyetlen kiváló táncossal sem. Sokkal bensőségesebbnek érezte ezt a lágy ringatózást, mint bármi mást.

Márk a legcsodásabb álmait váltotta valóra, azzal, hogy bebizonyította neki, létezik a nagy ő, létezik az igazi, akivel egymásnak teremtettek. Márk minden egyes nap bebizonyította neki, hogy ő valóban a nagy ő-je.

A szőke hercege.

Élete szerelme.

– Veled a legjobb – suttogta a férfi fülébe. – Táncolni is.

Márk tenyere felsiklott a hátán, Dóri hagyta, hogy körbeölelje a boldogság, a szerelem. A legjobb dolog volt a világon, és az még annál is sokkal, de sokkal csodálatosabb, hogy viszont szerették.

Harminc évesen, életében először tapasztalta meg, milyen az, ha egy férfi valóban viszontszereti. Megértette, miként lesz jing és jangból kerek egész, semmiért nem cserélte volna el az érzést.

– Mondd, hogy örökké fog tartani!

Márk magához ölelte, a szemébe nézett.

– Örökké fog tartani – erősítette meg, és Dóri elhitte neki.