Bosziság

 

A hajnali köd rátelepedett az utcákra, elmosódtak a kontúrok, az ablakból alig látszott, hogy a fák fekete törzzsel nyújtózkodnak az ég felé, csak egy-egy árva falevél kapaszkodott még az ágakon.

Megfelelő nap a varázslathoz – gondolta Kitti elmélázva, tenyere közé szorított bögrével. A porcelán melengette a bőrét.

– Ne felejtsd el hazahozni az öcsédet a suliból – hallotta Anya szigorú hangját a háta mögül. Elszállt a merengős pillanat, Kitti visszazuhant a hétköznapi reggel valóságába.

– Anya ne már! – fordult meg az ablak előtt. – Délután a csajokkal leszek. Már lefixáltuk. Nem mondhatom le.

– Nekem meg továbbképzésem van – mondta Anya miközben tovább vajazta a kiflijét. – Nem érek rá elmenni érte. Egyél valamit, mielőtt elindulsz.

Kitti elfintorodott. Sosem reggelizett. Inkább tizenöt perccel tovább aludt.

– De ugye nem hagytok ott? – pislogott Bálint a gabonapelyhét kevergetve.

Anya szeretettel megsimogatta a haját.

– Nem fogunk ott hagyni. Nyugi. – Kittire pillantott. – Ugye?

– Apa miért nem tud érte menni?

Apa lapozott egyet az újságban, miközben belekortyolt a kávéjába. Úgy tűnt nem is hallott semmit a reggeli vitából.

– Apa elutazik. Elfelejtetted?

– Én ezt már nem tudom követni – babrálta a karperecét Kitti. – Ki, kivel, hol és mikor?

– Apa hétvégén előadást tart a debreceni konferencián. Ott a naptár. Miért nem nézel rá néha?

Kitti elfintorodott.

– Mert nem tudom elolvasni a macskakaparásodat. Tényleg konferencián lesz? – kérdezte szkeptikusan.

Túl sokat utazott, alig volt itthon hétvégenként. Bella azt mondta, biztos nőzik. Az ő apjánál is így kezdődött.

– Hol máshol lennék? – morrant az apja, miközben összehajtogatta az újságját. A szeme felett összeszaladtak a mérges ráncok.

Kitti megrántotta a vállát.

– Honnan tudhatnám?

– Fejezd ezt be!

– Kitti, ugye nem hagysz ott a suliban? – vinnyogott Bálint.

– Haza tudsz jönni egyedül is. Csak három sarokra van.

– Te pedig be tudsz ugrani érte – mondta Anya hidegen.

Kitti megrántotta a száját.

– Ja. De a csajokkal leszek.

– Akkor vidd magaddal.

– Őt? – bökött az öccsére Kitti. – Ne már!

Letette az üres bögrét a konyhapultra és még beugrott a fürdőszobába fogat mosni, és megigazítani a sminkjét. Kifelé felkapta a hátizsákját.

– Mentem – kiáltott be a konyhába.

– A telefonod legyen nálad! – szólt utána Anya.

– Ja, lesz.

– És ugye nem hagysz ott? – kiáltotta Bálint.

– Nem, nyugi – morrant Kitti és becsapta maga után az ajtót.

– És ne késs! – hallotta még Anya hangját.

Túlizgulják az egészet. Nekem kéne idegeskednem, mert borítják a napomat.

 

– Nem érek rá suli után – huppant le Bella mellé a padba.

– Megbeszéltük, hogy ma csináljuk – suttogta Tamara, miközben hátrafordult. A szeme idegesen rebbent körbe az osztályban.

– Menjünk ki! – szólította fel őket Réka.

Néma csendben vonultak ki a folyosóra, és húzódtak a sarokba, távol mindenkitől.

– Holnap? – kérdezte Kitti zsebre dugott kézzel.

– Nekem mindegy, mikor – rántotta meg a vállát Bella.

– Nekem nem – toppantott Tamara. – Nekem ez fontos. Most kell. Anyát holnap megműtik. Muszáj tennem valamit.

Kitti a karkötőjét babrálta. Neki is ma lenne a jó, amikor Apa elutazik a szeretőjével. Most kellene az a varázslat. Minél előbb.

– Tudtad, hogy ma lesz a napja. Mégis mi jöhetett közbe, ami fontosabb? – támadt Kittinek Réka.

– Az öcsém.

– Az öcséd? – emelte fel a hangját Réka.

– Nekem kell hazavinnem. Anya továbbképzésen lesz, Apa meg… tudjátok.

A csajok bólogattak.

– Neked is ma lenne a legjobb – sóhajtott Bella. – Mi lenne, ha nálatok csinálnánk?

– Amikor ott az öccse? – húzta fel a szemöldökét Réka.

Kitti elgondolkodott.

– Nem para. Odaadom neki a laptopomat. Benyomom a kedvenc játékát, azzal ellesz, amíg mi megcsináljuk.

– Akkor csináljuk Kittinél – egyezett bele Tamara.

– De nálam van minden – suttogta Réka.

A föld, a csontok, a macskabajusz, és a fekete gyertyák. Hetek óta rajta voltak az ügyön, hogy minden meglegyen.

A földet a temetőből szerezték hétvégén. Telihold volt. Mindent a leírás szerint csináltak. Pont ott ástak, a keleti szögletben. Mert az jó föld a varázslathoz. Nagyon para volt. Na nem a szellemek miatt, csak azért, mert Tamara kétszer is elájult. Olyan kis mimóza.

Az útmutató szerint a csontokat hús nélkül, alaposan megfőtt állapotban kell használni a varázslathoz. Kitti vasárnap ebéd után halászta ki őket a kukából. Mázli, hogy Anya pont csontlevest főzött. De a biztonság kedvéért Réka még egyszer jól átfőzte őket. Biztos, ami biztos.

Bella levágott a macskája bajuszából négy szálat, fekete gyertyákat pedig az internetről rendeltek. Mindent összeszedtek a varázslathoz. Ráadásul a mai nap ideális a varázslathoz. Az útmutató szerint. A bolygóállások kedvezőek. Nem mintha Kitti értett volna hozzá, de Réka utánanézett.

– Segítek átvinni Kittiékhez – pislogott Tamara elcsukló hangon.

– Egyedül is megoldom – morrant Réka. – Háromkor?

Kitti bólintott.

– De tényleg segítek – zizgett Tamara.

– Ja. Még hiányzik nekem, hogy megint elájulj! Inkább átviszem egyedül. Te csak menj a csajokkal.

 

Kitti suli után bekanyarodott az öccse iskolája felé. A csajokkal még pontosítottak, és elbeszélgették az időt, de Bálint nyilván nem idegeskedett még, mert nem hívta egyszer sem.

A köd már felszállt, de a napot eltakarták a felhők, az ágakra nyálkás nedvesség telepedett, és koppanva hullott az avarra. Az ázott lombok nehéz illata ült a házak között.

Az általános iskola udvara üresen állt, a sportpálya szélén kopott korlátok. Elhanyagoltnak tűnt minden. A fák alatt néhány kuszán összedobált törött ág, egészen vastagok is kandikáltak ki az avar alól.

Kitti sehol nem találta az öccsét. Kihaltnak tűnt minden. Nem beszélték meg, hol találkoznak, de azt hitte, Bálint a kapuban fogja várni.

Kiáltásra kapta fel a fejét.

Néhány fiú trappolva rohant el a hátsó udvar felé.

Kitti nem foglalkozott velük, benyitott az épületbe. A folyosókon visszhangot vertek a léptei. Néhány ajtó mögül beszélgetésfoszlányok hallatszottak ki.

Azt sem tudom, melyik az osztálya – gondolta, ahogy haladt a lépcső felé.

Kintről sikoltás hallatszott. Kitti szíve megugrott, miközben a hang irányába kapta a fejét.

Mintha nyúznának valakit valami „zs” kategóriás horrorfilmben – gondolta.

Mégis megborzongott az elhaló, vékony hangra. A felharsanó röhögés zsigeri szinten rossz érzéseket generált benne.

Hol a csudába bóklászik Bálint?

Előhúzta a mobilját, és felhívta az öccsét. Kicsengett.

A telefont a füléhez tartva felszaladt az emeletre.

Nem fogok hazaérni, mire jönnek a csajok! – bosszankodott, miközben kimondhatatlanul haragudott az öccsére.

Néhány ajtót nyitva talált. Bekukkantott. A legtöbbet üresen találta.

Az egyik teremben három kislány nevetgélt. Megkérdezte őket, ismerik-e Bálintot.

Ismerték.

– Te vagy a testvére? Lement az udvarra, hogy ott várjon téged.

– De nincs lent senki – morogta Kitti.

– Akkor elkapták – suttogott a szőke copfos.

– Elkéstél? – kérdezte a sötéthajú.

– És ha igen?

– Elkéstél – állapították meg a kislányok.

– Mi közötök hozzá – támadt nekik Kitti.

– Akkor elkapták – néztek össze a lányok mindentudóan.

– Mi van?

– Nem fogod megtalálni – jelentette be a szemüveges.

Kittinek bevillant a sikoltás, és a röhögés.

– Meg fogom – mondta keményen, és kipördült az osztályból. Végigszáguldott a folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarra. Levegő után kapott, a szívverése a dobhártyájában dübörgött.

Egy pillanatra megállt. Körbenézett. Sehol senki. A szél végigsöpört a fák között. Kitti megborzongott, összezipzárazta magán a kabátját, a sálját az orráig húzta.

A szél süvítésén át ismét hallotta a röhögést. Arra kapta a fejét. Az udvar túloldalán, az egyik épület mögött felvillant egy barna kabát. A sikoltásban már felismerte Bálint hangját.

Rohadékok!

Kitti lehajolt és felkapott egy letört ágat a falevelek közül. Nyálkásan hidegen tapadt a bőréhez. Megszorította, és futva indult át az udvaron, oda, ahol az előbb a mozgást látta. Oda, ahonnan a sikoltást hallotta. De már újra csend borult rájuk, és a köd lassan lefelé szállt, fehér burkot vonva köré. Hamarosan az orráig sem fog látni.

Zakatoló szívvel bukkant fel az épület sarka mögött. Öt szuszogó, vicsorgó, tagbaszakadt fiút pillantott meg. Az öccsét csak később fedezte fel a földön, összekötözve.

Kitti két kézzel megragadta a husángot, és ordítva nekiment a fiúknak.

– Szemetek! – üvöltötte, miközben szétcsapott közöttük. Ütötte őket, ahol érte, hallotta a tompa puffanásokat, reccsenéseket. Az ordításokkal nem foglalkozott. Azt akarta, hogy visítsanak. Sokkal jobban.

Amikor végül mégis elmenekültek utánuk ordított.

– Ha még egyszer bántjátok az öcsémet, esküszöm, nem ússzátok meg ennyivel!

Letérdelt a vizes földre, az összeközözött test mellé, megsimogatta a könnyáztatta, mocskos kis arcot. Csak most hallotta meg Bálint gyenge sírását.

– Elkéstél!

Kitti az ölébe vette. Az öccse remegve bújt hozzá.

– Sajnálom. Úgy sajnálom. – Kibogozta a kötelet. – Hazamegyünk, és jóvá teszem.

Bálint hangosan szipogott.

– Nem tudod. Elkéstél – mondta vádlón, és a szavai mélyen Kitti lelkébe martak.

– Hazamegyünk, és ígérem jóvá teszem. – Felkászálódtak a földről, és belenézett Bálint szemébe. – Tudsz titkot tartani?

– Nem mondod el anyunak?

– Tessék? – hökkent meg Kitti.

– Hogy elkaptak? Nem mondod el?

– Nem. Ha te sem árulod el, hogy varázsolunk a csajokkal.

Bálint szeme elkerekedett.

– Varázsoltok?

Kitti elmosolyodott.

– Bizony.

– Én is varázsolhatok?

– De még mennyire. Ezek után? Naná!

Bálint megölelte.

– Szeretném elvarázsolni Zalánt és a bandáját – suttogta.

 

– Az öcséd? – förmedt rá Réka. – Kizárt.

– Óvodások nem varázsolhatnak – jelentette be Bella is.

– Másodikos – javította ki keményen Kitti. – És megígértem neki egy kívánságot. Ha másképp nem megy, átadom neki a helyemet.

– Mert nem tudod leültetni a játéka elé? – dühöngött Réka. – Azt mondtad megoldod.

– Tudom, de nem értem oda időben, őt meg elkapta a suli bandája. Miattam. Jóvá kell tennem.

Tamara szólalt meg a sarokból.

– Miért ne varázsolhatna ő is? – kérdezte szelíden.

– Mert kicsi ehhez – felelte Bella.

– Tudtommal nincs korhoz kötve a varázslat – jelentette be Kitti. – Muszáj! Csajok! Komolyan!

Tamara támogatta az ötletet, és mire meggyújtották a fekete gyertyákat a szoba sarkaiban, addig győzködte a többieket, hogy Kitti felhozhatta az öccsét.

Bálint megilletődötten állt meg az ajtóban.

– Nahát! – nézett körbe a sötétben. Kitti követte a pillantását. A falakon táncolt a gyertyafény, a szoba közepére kör alakba szétszórták a földet, és ráhelyezték a csontokat.

– Megígéred, hogy soha nem beszélsz erről senkinek? – kérdezte Réka.

– Soha. Senkinek.

– Így görbüljél meg? – mutatta fel a begörbített mutatóujját Réka.

Bálint bólogatott. Csillogó szemében visszatükröződött a gyertyák fénye

– Tudod, mit kérsz? – hajolt le hozzá szigorúan Bella is.

– Tudom – suttogta Bálint.

– Mindenki tudja? – nézett körül szigorúan Bella.

Sorban jöttek a határozott igenek.

– Zárd be az ajtót! – utasította Réka, és Kitti kétszer ráfordította a kulcsot.

 

A hajnali köd rátelepedett az utcákra, elmosódtak a kontúrok, az ablakból alig látszott, hogy a fák fekete törzzsel nyújtózkodnak az ég felé, csak egy-egy árva falevél kapaszkodott még az ágakon.

Megfelelő nap a varázslathoz – gondolta Kitti elmélázva, tenyere közé szorított bögrével. A porcelán melengette a bőrét.

– Ne felejtsd el hazahozni az öcsédet a suliból – hallotta Anya szigorú hangját a háta mögül. Elszállt a merengős pillanat, Kitti visszazuhant a hétköznapi reggel valóságába.

Összehúza a szemét.

Ugyanaz a reggel?

Megfordult az ablak előtt.

– Nem értem – habogta.

Apa átnyúlt az asztal felett és megszorította Anya kezét.

– Elutazunk hétvégére.

– Te meg Anya? – hökkent meg Kitti.

Anya felnevetett, úgy, mint valamikor régen.

– Mondtam, hogy el fogja felejteni – hajolt oda Apához.

– Nem felejtettem el – lépett közelebb Kitti. – Csak meglepett.

Ugyanaz a reggel. Mégis csak működik.

– Estére már Nagyi is itt lesz veletek, és tietek az egész hétvége.

– Az klassz – mormolta Kitti. Nem is emlékezett, mikor töltött egy egész hétvégét Nagyival. – Az öccsére sandított. Bálint vigyorogva ült a csokoládés pehely felett, és amikor összeakadt a tekintetük felemelte a hüvelykujját.

– Izgi lesz.

Kitti letette a konyhapultra a bögréjét, odalépett az öccséhez és összeborzolta a haját.

– Mi lenne, ha mi is kivennénk egy szabadnapot?

Bálint még szélesebben vigyorgott.

– Benne vagyok!

– Szerintem meg se próbáljátok – mondta az anyjuk szigorúan.

Újra összenéztek. Cinkosan összemosolyogtak.

Működik.

 

 

Pók Ica

Az első szerelem

59. rész

 BEFEJEZŐ RÉSZ

 

 Négy év múlva.

Marci

Marci egy padon üldögélt a Margit szigeten, közel a szökőkúthoz. A járókelőket figyelte: családokat, szerelmespárokat, görkorisokat, a színesruhás forgatagot. Fű és víz illatát hozta a szél. Nevetés harsant a háta mögött, de oda sem figyelt.

Miután sikeresen felvételizett a Színművészetire, úgy döntött, hogy visszaköltözik a fővárosba. A zenélésből szerzett pénzét, befektette, fialtatta, mert az édesanyja azt mondta neki, hogy azt csinál azzal a pénzzel, mit ő akar, elvégre ő kereste meg. El is költhette volna, amit négy év alatt az együttesével keresett, de sosem volt szüksége többre, mint amit az édesanyja előteremtett számára. Így most vett magának egy lepukkant lakást és egy ősrégi kiszuperált Ladát.

Most az anyja is visszajött az ikrekkel a régi otthonukba. Marci úgy érezte mindannyiuknak hiányzott a nyüzsgés és a lehetőségek.

 

Katát várta, az együttesük egyik vokalistáját. Sikerült szereznie neki megfelelő albérletet. annak ellenére, hogy Katát várta, itt dekkolt mellette Linda is.

Linda, akit tizenhat éves kora óta képtelen volt lerázni magáról. A lány még akkor is állandóan a nyomában járt, amikor már régen szakítottak. Marci igazából sosem szerette Lindát. Mint ahogy Katát sem, és egyik barátnőjét sem igazán abból a számtalanból, akik megfordultak körülötte négyéves önkéntes száműzetése alatt.

Egyetlen valakit őrzött a szívében tizenöt éves kora óta.

Kereste, amikor visszajött, de Ica már nem lakott ott. Jancsit pedig még nem sikerült elérnie. Tuti megint nyaral valamerre a nagymenő szüleivel.

Marci rápillantott Lindára, aki ott kellette magát a padon. Még a felsőjét is levette, és csipkemelltartóban elnyúlt mellette a padon. Marcit szórakoztatta, de már nem jött lázba az idomaitól. Túl volt már rajta.

Linda két évvel idősebb és idén, harmadszori próbálkozásra végre felvették a Színművészetire. Marci azon gondolkodott, milyen fura az Élet, a Sors, vagy nevezzük bárminek.

Linda mindig színésznő akart lenni, mióta Marci ismerte. Együtt jártak délutánonként dráma szakkörre, emellett rengeteget játszottak együtt a középiskolai színdarabokban. Marci személy szerint sosem akart színész lenni. A zenélés jobban vonzotta. Kizárólag a dráma tanárnője unszolására jelentkezett, nem is vette komolyan, buliból csinálta, mert hát miért ne?

Erre nem felvették?

Marci nem is értette.

Amikor visszajött Pestre, hozta magával az egész Angyali bandát, az együttesét, hogy szerencsét próbáljanak a fővárosban is, hátha bejön.

Miért ne sikerülhetne?

Marci segített nekik lakást keresni, állást, vagy amire éppen szükségük volt. A szívén viselte a sorsukat. Mindannyiukét. Négy éve egy csapat voltak.

Hátradőlt a pad támláján és a napszemüvegén keresztül szemlélte a világot. Családokat, akik sétáltak, a futókat, akik ebben a hőségben is képesek voltak a szenvedélyüknek hódolni, meg a bicikliseket. Elnézte az andalgó párokat és kicsit hiányzott neki valaki, akivel ő is így tudna kéz a kézben sétálgatni. Hosszú idő óta először volt egyedül, de tudatosan választotta ezt az életformát.

Várta, hogy rátaláljon az angyala. Tudta, hogy találkozni fognak. Nem tudta volna megmagyarázni, de határozottan érezte. Érezte…

Marci nyugtalanul felkapta a fejét, és körbepillantott.

Érezte, hogy ott van a közelében.

Izgatottan felült a padon és a homlokára tolta a napszemüvegét. A szíve kihagyott egy ütemet, hogy utána veszett vágtába kezdjen.

Ica valóban ott volt.

Ráadásul ugyanolyan lélegzetelállítóan szép, mint négy évvel ezelőtt.

Már emelkedett fel, hogy odamenjen, megszólítsa:

„Szia! Emlékszel még rám?”

Hátha emlékszik.

De akkor Kata hátulról a nyakába vetődött.

– Marci! – sikoltozott rekedtesen mély hangján, és szorongatta. Marci meg két puszit adott az arcára. Kata csillogó szemmel nevetett. – Istencsászár vagy! – lelkendezett.

Marci már hozzászokott. Icát kereste a tekintetével, de már nem találta sehol. Elkedvetlenedett. Ismét elszalasztotta a lehetőséget.

Kata Lindára pillantott:

– Ő meg mit keres itt? Most már folyton körülötted lesz? – kérdezte barátságtalanul. – Melltartóban vagy! Észrevetted? – figyelmeztette Lindát fintorogva.

Marci felnevetett. Megkönnyebbült, remélte, Kata elűzi Lindát mellőle.

 

Ica

Ica az udvaron napozott egy nyugágyban a medence szélén. Viktória a hintán karattyolt egyfolytában, Angelika lökte és türelmesen válaszolt a kislány kérdéseire, mert Viktóriát minden érdekelte a világon.

Ica szerette Angelikát, mert mindent megtett a boldogságuk érdekében. Mindent elkövetett, hogy család lehessenek. Emellett olyan, mint egy anyatigris, ha a gyerekeiről volt szó. Ebbe pedig beletartozott ugyanúgy Robi, Ica és Sanyi is, mint a kicsik.

Sanyi a fűben hentergett Napóleonnal. A mai napig élvezték egymás lebirkózásának örömét. Sanyi minden nap foglalkozott Napóleonnal. Ica néha veszélyesnek tartotta ezt a játékot az öccsére nézve, mert a kutya hatalmasra nőtt, óriási állkapoccsal és éles fogakkal. Persze Ica azt is tudta, hogy Napóleon szándékosan sosem bántaná Sanyit.

Jócskán benne jártak a délutánban, amikor Noémi kifulladva megérkezett. Fehér miniruhát vett fel, hozzá illő, fehér szalmakalappal. Csak Ica maradt még mindig kint, és süttette magát a napon. Noémi határozottan leült mellé a napágyra.

– Marci visszajött! – közölte a hírt izgatottan.

Ica érdeklődve felült, a napszemüvegét a feje tetejére tolta.

– Honnan tudod? Láttad? Hol?

Zúdította volna a kérdéseit Noira.

És milyen? Jól van? Beszéltél vele? Mondott valamit? Meddig marad? Mi van vele? Mit csinált négy évig?

Ezer kérdés, amire választ várt.

Minden érdekelte Marcival kapcsolatban, mert minden nap eszébe jutott és minden nap hiányzott.

És annyira szerette volna tudni, hogy:

„Vajon emlékszik még rám?”

 

Noémi tudta, annak ellenére, hogy négy évig szóba sem lehetett hozni Marcit Ica előtt, örülne neki, ha újra láthatná.

– Tegnap este, Jancsival elmentünk egy kis szórakozó helyre. – Csak úgy ráakadtak és betértek. De talán mégsem volt véletlen. – El sem fogod hinni! Marci ott zenél. Saját bandája van. Jancsi azt hiszem még fel sem fogta.

Csak ültek az asztaluknál, és szinte el sem hitték, hogy aki ott énekel nekik a sarokban nem más, mint Kővári Marci. Noi mondta Jancsinak, hogy menjen oda, mire vár? Tudta, hogy neki is hiányzott Marci. Jancsinak sosem voltak barátai rajta kívül.

De Jancsi nem ment oda. Inkább arra kérte, hogy menjenek haza.

Noi tudta, hogy el kell mesélnie a hírt Icának. Mint ahogy azt is tudta, hogy elviszi őket oda ma este is. Jancsi beszélnie kell Marcival.

Ráadásul Noi szentül hitte, hogy Icának és Marcinak is vannak elvarratlan szálaik. Újra nyitniuk kell egymás felé. Mind a hármuknak. Még akkor is, ha ez négy év után olyan nehéznek tűnik.

 

Csapódott a nagykapu és Sanyi jelent meg Napóleonnal, futni voltak a parkban, miután megunták egymás dögönyözését a füvön. Sanyinak hatalmas a mozgásigénye, és mióta komolyan focizott, rendszeresen futott, hogy az állóképességén javítson.

Napóleon máris odarohant Noihoz, és mindent megtett, hogy ledöntse a lábáról. Noémi, még mindig alacsony és vékony volt, és most keményen odakiáltott Sanyinak.

– Szedd le rólam a kutyádat!

Mert bármit csinálhatott Napóleon rajongásig oda volt érte.

Sanyi felnevetett és egy füttyentéssel magához hívta a kutyát.

– Napóleon! Hagyd békén Noit! – utasította, és Napóleon engedelmesen odament hozzá. – Jancsit hol hagytad? – húzta fel Sanyi a szemöldökét.

 

Füstös kis szórakozóhely bújt meg az egyik eldugott mellékutcában. Sok fiatal érkezett, kevés volt a hely, nagy a tömeg.

Icáék már nem kaptak asztalt, így a fal mellett álltak, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol a zenekari emelvényhez. Néhány zenész már ott ült a dob és a billentyűzet előtt, és a hátsó mikrofonnál is álldogált két lány, akik halkan beszélgettek.

Jancsi a falnak döntötte a hátát.

– Lehet, hogy ma nem is lesz itt! – mormolta láthatóan szorongva.

– Szerintem tuti itt lesz – felelte Noi, és megfogta Jancsi kezét. – Nézd! Tegnap is ez a két lány vokálozott hátul. Megismerem őket. Meg azt a szakállas figurát is a dobok mellett. Össze sem lehetett téveszteni, mert be van fonva a szakálla.

Előlépett a színpadra a bár tulajdonosa, megütögette a mikrofont, mielőtt beleszólt.

– Sziasztok, srácok! Fantasztikus hírem van! Újra körünkben üdvözölhetjük az Angyali bandát! Fogadjátok őket szeretettel!

Mindenfelé taps, lábdobogás és füttyögés hallatszott, amit éppen lehetett venni tetszésnyilvánításnak is.

Ica elnézte a zenészeket, de nem tudta felfedezni Marcit sehol sem, pedig tuti nem változhatott meg annyira. Láthatólag mindenki a helyén volt.

Kivéve őt.

Ica elkomorodott. Lehet, hogy Marci nem is lesz ma itt?

Mindenhol fütty harsant. Körülöttük határozottan hallani lehetett, hogy Marcit hiányolják. A bár tulajdonosa újra beleszólt a mikrofonba.

– Nyugi, gyerekek! – körülnézett. – Nem tudom, Marci hol van, de biztos vagyok benne, hogy azonnal itt lesz…

Még be sem fejezte a mondatot, amikor Marci valóban megjelent. Máris ott állt a mikrofon előtt, elereszttette azt a jól ismert, kedves mosolyát, ami úgy hiányzott Icának.

– Mindenkit üdvözlök! Bocs, hogy várnotok kellett rám! De nálam mindig közbejön egy váratlan fordulat. – Máris témát váltott, így sosem tudták meg mi volt az a váratlan fordulat, ami ma este közbejött. – Örülök nektek! Boldoggá tesz, hogy estéről-estére mindig egyre többen vagytok! Remélem ma is olyan fergeteges bulit csinálunk együtt, mint tegnap este! Most pedig, azt hiszem, éppen ideje, hogy leszálljon közénk a szőke angyal.

Megpengette a gitárját.

Ica elkerekedet szemmel, visszafojtott lélegzettel figyelte a fal mellől.

Emlékezett rá, milyen mérges volt rá akkor, amikor elment, mert egy semmitmondó levelet írt neki búcsúzóul. Rövid két mondatot. Megőrizte a levelét emlékbe, és néha elővette, hogy elolvassa. Kívülről tudta. Az összes kusza vonását le tudta volna írni, úgy ismerte.

És most itt van.

Visszajött.

Ica szeme könnybe lábadt a boldogságtól, mert róla énekelt. Úgy énekelte azt a dalt, mint egy soha ki nem mondott, forró, szerelmi vallomást.

Ebben a dalban benne volt minden, amit egykor ő is érzett. A búcsúzás fájdalma, lehetetlen jövőjük, eltitkolt érzelmeik és azért benne rezgett a vágyott boldogságuk is.

Ica úgy érezte, Marci semmit sem változott, ahogy ott állt gitárral a kezében. A haja még mindig olyan lángoló vörös, zöld szemében még mindig ott bujkál az a csintalan vidám kis fény, és Ica ismerte az orra körüli szeplőket is, amik még mindig egytőegyig ott voltak az arcán.

Egyetlen egy dolog változott. Magas lett. Éppen olyan magas, mint Sanyi. Icának fel kellett néznie rá.

Ica le sem tudta róla venni a szemét egész végig, amíg énekelt. A közönség láthatóan szerette a zenéjüket és sokan együtt énekeltek velük. Akadtak olyanok, akik leplezetlenül rajongtak értük és láthatólag az Angyali banda élvezettel fürdött ebben a népszerűségben.

Ica nem lepődött meg. Marci mindig szerette, ha sokan vannak körülötte, és ebben a közegben láthatólag jól érezte magát. Nem volt idegen számára, hogy több száz emberhez beszéljen.

Nem találkoztak már négy éve.

Ica tudta, hogy beszélniük kell, mint ahogy azt is tudta, hogy a zenészeknek valamikor szünetet kell tartaniuk.

Néhány óra múlva technikai szünetet tartottak.

Sokan tobzódtak körülöttük. Marci barátságosan bánt mindenkivel és mindenkihez volt egy-két kedves szava.

Ica határozottan megfogta Jancsi kezét.

– Most odamegyünk! – jelentette be.

Jancsi húzódozott.

– Nem kéne csak úgy odaállítanunk!

– Van jobb ötleted? – kérdezte Ica harciasan, és el nem engedte a kezét. Határozottan húzta maga után, miközben megkérdezte. – A barátja vagy, vagy nem vagy a barátja?

– Az már négy éve volt! – mondta Jancsi vontatottan, miközben sóhajtva hagyta, hogy Ica vezesse.

– Van, ami nem változik! – jelentette be Ica.

Keresztülnyomakodtak a tömegen és ott álltak egészen közel Marcihoz. Ica felnézett rá, majd egy fejjel magasabb volt, mint ő.

– Marci! – szólította határozottan, átkiabálva a tömeg alapzsivaját.

Többen is meglepetten néztek vissza rá. És ő is. Ránézett, zöld szemében érdeklődés csillant, aztán hirtelen elmosolyodott olyan kedvesen, olyan Marcisan. Megfogta a kezét, mintha csak ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

– Ica!

Erre Ica kirántotta a kezét Marci ujjai közül és mellbe vágta úgy, hogy Marci hátra tántorodott.

– Te szemét! Hogy gondoltad, hogy csak úgy lelépsz!? – kérdezte indulatosan a meglepett Marcitól. – Nem is jelentkeztél egyszer sem! – mondta vádlón, majd hirtelen könnybe lábadt a szeme és minden átmenet nélkül átölelte Marcit. – Annyira hiányoztál! – vallotta be őszintén.

Marci határozottan visszaölelte, a tenyere megpihentek a hátán.

– Te is hiányoztál nekem!

 

Amikor Marci és Ica kiörömködték magukat a viszontlátás boldogságán végre Jancsi is előlépett és merev, hivatalos stílusban Marci felé nyújtotta a kezét, amit a barátja elfogadott, majd lendületesen megölelte, ezzel lehetetlenül zavarba hozva Jancsit.

Ica felfigyelt, egy szőke, göndörhajú lányra a közelben, aki érdeklődve figyelte őket. Marci követte a pillantását.

– Ő Kata – mutatta be. – Az egyik legjobb barátom, aki végig támogatott négy év alatt. Ő pedig Ica.

Kata komolyan bólintott.

– Az ihletforrásod – jegyezte meg. – Azt hiszem most értettem meg sok mindent veled kapcsolatban – kacsintott Marcira. – Sosem meséltél róla, de minimum két tucat dalt írtál róla.

Marci megvakarta a tarkóját.

– Kata, állj le! Oké?

A lány játékosan vállon bokszolta.

– Lassan vissza kéne mennünk, tudod?

Marci bólintott.

– Pár percet kérek még.

Kata vigyorogva elhúzott a pult felé.

– Maradtok még? – kérdezte őket. – Van kedvetek összejönni a buli után?

Jancsi bólintott. Marci tekintete Icára siklott.

– Te is itt leszel?

Ica elmosolyodott.

– Naná! Most már csak azért is maradok, hogy meghallgassam azokat a dalokat, amiket rólam írtál.

Marci elnézett Ica feje mellett.

– Ez így most nagyon gáz. Ugye?

Ica megérintette a karját.

– Nem. Szerintem kedves.

Marci lenézett rá.

– Kedves?

Ica megvonta a vállát.

– Még keresem a megfelelő szavakat.

– Igen. Azt hiszem én is – mormolta Marci, mielőtt visszatért az emelvényre a mikrofon elé a gitárjával.

 

Buli után órákat beszélgettek. Jancsi is feloldódott, mégis ő volt az, aki reggel hatkor asztalt bontott, és lelépett Noival, miután telefonszámot cserélt és előrelátóan leegyeztetett egy időpontot Marcival.

– Azóta együtt vannak? – nézett utánuk Marci. – Hihetetlen.

– Jancsi szereti az állandóságot. Noi jó hatással van rá, mert ő kirángatja a csigaházából. Jancsi nehezen enged be idegeneket az életébe, tudod? Elég nehezen is barátkozik. Nem úgy, mint te.

Marci visszafordult Icához.

– Miért érzem ezt szemrehányásnak? – húzta fel a szemöldökét.

– Nem bántalak miatta – felelte Ica. – Mindössze azt szeretném, hogy tudd, Jancsinak kevés a barátja. Nehezen dolgozta fel, hogy elfelejtettél minket. Mondjuk én is.

– Nem felejtettelek el benneteket – mondott ellent Marci. – Csak annyira távol kerültem. Annyi minden történt… Rengeteg új inger.

– Rengeteg új ember – folytatta Ica. – Új barátok. Új élmények. Ha tudtuk volna a telefonszámodat, felhívtunk volna. De még a címedet sem tudtuk, Marci. Semmit. Eltűntél. Nem jelentkeztél. Ez sokáig fájt Jancsinak. – Ica szeme könnybe lábadt. – És nekem is.

– Sajnálom. Az első nyáron eljöttem, hogy meglátogassalak. De ti már nem laktatok ott. Jancsiéknál pedig senkit nem találtam otthon. Akkor engedtem el sok mindent.

– Minket is?

Marci bólintott.

– Egy időre.

 

Marci hazavitte a régi kocsijával, ami hangosan zörgött és Ica sejtette, hogy komoly gondok lehetnek a motorjával.

– Hozd át egyszer. Apu biztosan megnézi neked.

– Ha te kéred – kacsintott rá Marci, és hazafelé mesélt a gimnáziumi élményeiről.

A színjátszó körről, a zenekaráról. Mozgalmas évek álltak a háta mögött, és érezhetően minden percét élvezte.

Elmesélte, hogy felvették a Színművészetire. Ica el tudta képzelni színpadon, hiszen Marci sosem jött zavarba, ha sokan gyűltek össze körülötte.

Ica úgy érezte, az ő élete unalmas Marciéhoz képest. Az édesapja megnősült, és született egy kistestvére. Robit baleset érte Franciaországban, de újra megtanul járni.

Ő estin folytatja az óvodapedagógiai képzést, mert mindenképpen szeretne dolgozni is.

Még mindig szeretett Marcival beszélgetni, mert érezte rajta, hogy meghallgatja, figyel rá. Érdekli, amit mond, és még mindig nem az a legfontosabb számára, hogy a mellén legeltesse a szemét.

– A barátod nem akart elkísérni ma este? – kérdezte Marci hirtelen.

– Szakítottunk néhány hete – felelte Ica és nem is értette, mitől csuklott el a hangja. Még mindig fájt. Akkor is, ha Karesz nem érdemli meg, hogy sírjon utána.

– Bocs, ha olyanba nyúltam bele, amiről nem akarsz beszélni.

– Róla most pont nem szeretnék – sóhajtotta Ica. – Körülötted meg fogadjunk, hogy olyan sok a lány, hogy minden ujjadra több is jut.

Marci bólintott.

– Igen. Vannak. De nem érdekelnek.

Ica szíve a torkába ugrott.

– Csak azt ne mondd, hogy a fiúkat szereted – kérte Ica elfulladó hangon.

Úgy érezte, abba ő most belehalna.

Marci elmosolyodott.

– Nem mondom. Mert nem igaz. Csak… én most…

Nem tudta befejezni, mert a lány félbeszakította.

– A következő utcán fordulj be, és ott lakom.

– Nem semmi környék – mondta Marci elismeréssel.

Megálltak a ház előtt.

– Köszönöm, hogy elhoztál. Engem is beírsz a naptáradba, mint Jancsit?

– Ha szeretnéd.

Ica felnevetett.

– Az úgy annyira hivatalos. Az Jancsihoz illik. De azért ígérd meg, hogy összefutunk még, most, hogy itt vagy a városban.

– Megígérem. Különben is, ígértél egy szervízt a kocsimnak – figyelmeztette Marci.

– Ahhoz Apu ért.

Marci nehezen bólintott.

– Figyelj, Ica, szeretném, ha tudnád…

 

Azt akarta mondani, mennyire sajnálja, hogy mindössze két, félbehagyott mondat telt tőle búcsúzóul.

„Sosem volt nálad jobb barátom” – ismételgette az agya egyfolytában, mert ismét elszállt minden bátorsága.

De talán Icának is eszébe jutott a búcsúlevél, mert csendesen kimondta helyette.

– Sosem volt nálam jobb barátod.

Marci megrázta a fejét.

Miért ilyen nehéz ez Icával?

Mással annyira könnyen ment.

– Ez még mindig igaz – felelte Marci komolyan.

Vett egy nagy levegőt, hogy végre elmondja. Kimondja mindazt, ami négy éve feszítette belülről, de akkor csapódott a nagykapu, kutyaugatás harsant, és hamarosan megjelent Sanyi a kocsi mellett.

– Marci – kiáltotta vidáman. – El sem hiszem, hogy te vagy az!

A pillanat elszállt.

Ismét.

 

Két hete minden nap találkoztak Icával. Sanyi bácsi megszerelte az öreg Ladát. Marci ott görnyedt vele a motorháztető felett, és simán becsúszott ő is a kocsi alá, miközben elleste a fogásokat. Szakszerű kérdéseket tett fel, majd miután befejezték, még odabent órákat beszélgettek.

Napóleon egy ideig ott szaglászott körülöttük, de hamar megszokta Marcit, és elheveredett a fűben, csak olykor mozdította meg a fülét.

Sanyi bácsi ugyanolyan jó fej volt, mint régen. Marci még mindig kedvelte.

Ica késő délután érkezett haza, és miután behúzódtak a lány szobájába, Marci végre elmondta. Elmondta, hogy tizenöt éves kora óta szereti. Hiába akarta elfelejteni, nem sikerült.

– Bár már nem is tudom, miért akartalak olyan nagyon elfelejteni – sóhajtotta. – Talán, hogy ne fájjon annyira a hiányod.

Már éppen ideje volt, hogy elmondja neki. Bármi lesz is következménye. Mert a lelke mélyén attól félt, hogy Ica nem akarja, hogy elküldi.

Bár élt nélküle négy évig. Ha Ica nem akarja, majd megtanul élni mellette. Barátként. Ha őrületesen nehéz lesz, akkor is. De úgy érezte a lánynak tudnia kell, mit érez. Mit érzett akkor, amikor leírta azt a két mondatot búcsúzóul. Annyira nehezére esett, mert Ica nem volt ott, nem látta, mit reagálhatna. Mennyivel könnyebb lett volna elmondani. A szemébe.

Amikor csak az a fehér lap maradt, valahogy mégsem úgy íródtak le azok a szavak. Mert nem találta őket. Nem tudta megfogalmazni. Talán nem is merte.

Egészen addig, amíg a Szőke Angyal című dalt meg nem írta. Ott minden kitört belőle, ami hetekig fojtogatta.

Ica nem szólt közbe, előrehajolva figyelte, a szemében megjelentek a könnyek.

– Marci…

– Eddig a múzsám voltál. De mi lenne, ha ezután a barátnőm lennél?

– Semmit sem szeretnék jobban.

Ica odabújt a karjaiba, hallgatta szíve egyenletes dobogását, érezte azt a végtelen erőt, ami belőle áradt.

Nem is akarta többé nélküle élni a napjait.