Réka levele

 

Nincsenek véletlenek.

Mindig éreztem, a szívem mélyén, hogy ez az állítás igaz, de sosem jobban, mint azon a szürke, fagyos, téli napon, amikor megálltam arra a rövid időre, hogy bekössem a kioldódott cipőfűzőmet.

Az általános iskola kapuja mellett guggoltam le. Tudod, olyan, ami mellett te is nap mint nap elmégy, oda sem pillantva, vagy amilyenbe valamikor jártál. De láthattál filmeken is ilyeneket.

Masnit formáltam a cipőfűzömből, és sebtében újrakötöttem a cipőmet. A talpam alatt összeálltak a nedves falevelek, és hideg pára font körbe. Amikor felpillantottam egy hét-nyolc éves forma kislány pislogott rám nagy, barna szemmel.

– Ha nagyon szépen megkérlek, eljuttatod a Mikuláshoz a levelemet? – kérdezte remegő hangon, és egy piros borítékot nyújtott felém.

Úgy maradtam, előtte guggolva, és meglepetten bámultam a borítékra.

– A Mikulásnak?

– Kérlek! – A boríték megremegett a kesztyűs kezében. – Vidd el neki, kérlek! Nagyon fontos.

A szemében csillagként csillantak meg a könnyek. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy nem ismerem a Mikulást? Sem a címét. Miként juttathatnám éppen én el neki a levelet?

Sürgetően meglobogtatta felém a levelet:

– Elviszed?

Kivettem a borítékot a kezéből, amin csak annyi állt csupa nagy betűvel: A MIKULÁSNAK.

– Nem írtad rá a feladót.

– Az mi?

– Te, aki írta a levelet. Tudod, a neved. A címed.

– A Mikulás tudja. – Hátranézett a válla fölött, majd vissza rám. – Ott jön az anyukám – tájékoztatott. – Mennem kell! Nem beszélgethetek idegenekkel. Vidd el a Mikulásnak!

Megfordult és már szaladt is.

Felegyenesedtem és körbenéztem.

– Hé – szólítottam le egy szeplős képű kisfiút. – Ismered azt a kislányt, aki elszaladt?

– A Rékát? Persze, hogy ismerem. Ha nagy leszek, elveszem feleségül, és lesz három gyerekünk – jelentette be mindentudóan.

– És ezt ő is tudja? – kérdeztem, mert úgy éreztem, jobb mihamarabb tisztázni az ilyesmit, a félreértések elkerülése végett. Főképpen, ha ez egy életre szóló döntés.

A kissrác vigyorogva bólintott, a sapkája pomponja lelkesen bólogatott vele együtt a feje tetején.

– Tudja. Megbeszéltük. Miért kérdezted, hogy ismerem-e?

– Írt egy levelet a Mikulásnak – pillantottam a borítékra, amit a kezemben tartottam.

– Én is írtam – lelkesedett a kisfiú.

– Az jó – mormoltam, miközben egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy jaj, mibe keveredtem! Mi a frászt fogok csinálni, ha ő is nekem adja a levelét? Aztán az összes erre járó kisgyerek. Mit kezdek ennyi kívánsággal?

– Az enyémet anyukám elküldi a Mikulásnak. Réka anyukájának nincs pénze, biztosan azért adta neked, hogy te vidd el a postára. Elviszed?

Hát, ha el is viszem a postára, mit kezdenek ott vele?

– El – mondtam komoly képel. – Tudod, merre lakik Réka?

– A játszótér mellett. Abba a nagy barna házban. Az apukája elment. Tudod?

– Hova ment?

– Hát. Csak el. Az apukák néha elmennek. Tudod…

– Tudom – válaszoltam csendesen.

– Réka anyukája meg sokat dolgozik, hogy el ne vigyék a házukat.

– Kik?

– A bank. Tudod? Elviszi, ha nem fizetnek nekik sok pénzt. Felteszik egy nagy kamionra, aztán elviszik, és nem lesz. Akkor Rékáék háztalanok lesznek, tudod? És az nem jó.

Bólintottam, hogy értem.

– Elmondod pontosan, merre laknak?

– Ha akarod, meg is mutatom – lelkesedett a gyerek. – Ott lakunk, nem messze tőlük. De én egyedül járok haza, mert okos vagyok. Rékáért eljön az anyukája, hazaviszi, aztán visszamegy dolgozni. Mert nagyon fél, hogy elveszik. Pedig mondtam neki, hogy én vigyázok Rékára. Velem hazajöhet. Mert én okos vagyok. Nem veszek el.

– Nem lesz baj, hogy szóba álltál egy idegennel? – kérdeztem.

A kisfiú végignézett rajtam.

– Nem vagy idegen. Ott van nálad Réka levele.

Ezzel nem tudtam vitába szállni.

 

Délután elhúzódott a rendelés, elmúlt nyolc, mire az utolsó cicát elláttam.

Későre járt, amikor újra a borítékra tudtam fordítani a figyelmemet. Elhatároztam, hogy felbontom, hátha teljesíthetem Réka kívánságát. Ki tudja? Lehet, hogy idén Rékának én lehetek a Mikulás.

Óvatosan feltéptem a borítékot és előhúztam belőle egy félbehajtott írólapot. Kisiskolás, gyöngybetűk szépen összefűzve. Látszott, hogy gondosan írták.

 

„Kedves Mikulás!

Sajnálom, hogy nem voltam idén mindig jó. Elromlottam. Pedig én nem is akartam.

Apukám is azért ment el, mert elromlottam. Már biztosan van egy teljesen új kislánya. Nem olyan, mint én. Sokkal újabb, és érdekesebb.

Én jó akarok lenni, nehogy anyukám is új kislányt akarjon helyettem. Nagyon igyekszem. És mivel nem voltam valami jó kislány, nem is kérek magamnak semmit.

Csak azt kérem, hogy gyógyítsd meg a Foltost, mert nagyon szeretem, és csak neki mondhatom el, hogy hiányzik apu. Mert ő megérti. Azt is megérti, hogy elromlottam, és ő így is szeret. Elromlottan is.

Kedves Mikulás! Neked biztos van kutyagyógyszered is. Hozd el, légy szíves, és gyógyítsd meg a Foltost. Ígérem nagyon jó kislány leszek. Sokkal többet fogok segíteni anyukámnak, és ígérem, nem kérek semmit születésnapomra sem. Még új görkorit sem. Pedig a régit kinőttem. De nem baj!

Még valami eszembe jutott.

Tudnál anyukámnak vidámságot adni, hogy kevesebbet sírjon?

Réka”

 

Összeszorult torokkal olvastam el újra és újra a levelet, miközben folyamatosan azon agyaltam, miként segíthetnék. Hiszen én vagyok Réka Mikulása. Engem választott.

Nem véletlenül.

Mert nincsenek véletlenek.

Mennyi az esélye annak, hogy éppen ez a Mikulásnak szánt üzenet talál meg engem? Az állatorvost.

 

Azon morfondíroztam, miként ajánlhatnám fel a segítségemet Réka anyukájának, úgy, hogy meg ne sértsem?

És…

…miként tudhatnám meg Réka cipőméretét?

Úgy döntöttem, rábízom a Mikulásra. Hiszen ő az egyik legnagyobb varázslómester.

Reggel hétkor már ott toporogtam Rékáék háza előtt, hogy még elérhessem őket, mielőtt elindulnak az iskolába.

Becsengettem.

Hamarosan kinyílt a nagykapu. A szomorú arcú nő szemében megtört fény csillant fel, de a vonásaiban felismeretem Réka arcvonásait is.

– Miben segíthetek? – kérdezte óvatosan.

– Van egy jótékonysági szervezetünk – kezdtem bele a mesémbe, de a szavamba vágott.

– Sajnálom! Nem tudok segíteni.

Már csukta volna rám a kaput.

Nem engedtem, megtartottam a karommal.

– Hallottam, hogy van egy beteg kutyájuk. Foltos.

A tekintetében egyetlen pillanatra érdeklődés csillant, majd ugyanolyan hirtelen, ahogy felfénylett, el is tűnt.

– Nem tudom kifizetni a kezelést. Sajnálom.

– Minden hónapban kiválasztunk egy gyógyításra szoruló kisállatot, akin segíthetünk. A kezelés teljes költségét, a gyógyszereket is beleértve a szervezet fizeti. Decemberben Foltosra esett a választásunk.

– Tényleg van ilyen szervezet? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

Felmutattam az igazolványom, mivel jobb ötlet hirtelen nem jutott eszembe, és hablatyoltam valamit arról, hogy keressen rám a közösségi oldalamon. Fogalmam sincs hogyan sikerült meggyőznöm, de hamarosan már a folyosó végén elhelyezett kosár mellett térdeltem, a kölyökkutya mellett.

Erőtlenül csóvált néhányat a farkán, még a fejecskéjét is felemelte, ahogy meglátott, a szeme lázasan csillogott, majd lehanyatlott, és mozdulatlanul bámulta a kosárva helyezett puha takarót. Kinyitottam az orvosi táskámat, amit magammal hoztam, injekciót fecskendeztem neki, de nagyon ki volt száradva.

– Beviszem a kórházba – néztem fel a nőre, a beleegyezésére várva.

– Nem tudom kifizetni – mormolta, láthatóan idegesen.

– Nem kell érte fizetnie, de jobb lenne, ha néhány napig…

– Mit csinálsz itt? – hallottam meg Réka vékonyka hangját a hátam mögül.

– Meggyógyítom Foltost – fordultam hátra.

– Te… te… – pislogott néhányat. – Elolvastad a levelet – vont felelősségre.

Erre a kérdésre nem akartam válaszolni.

– Állatorvos vagyok – feleltem komolyan, és visszafordultam Foltoshoz.

– Elolvastad! – kiáltott a hátamnak.

– Nyugodj le, Réka! – szólt rá az anyukája. – Nem beszélhetsz így egy felnőttel.

– De elolvasta! – tört ki a hangos zokogás a gyerekből.

A takaróba tekertem Foltost és gyengéden magamhoz ölelem, majd felemeltem.

– Kaphatnék egy telefonszámot, ahol elérhetem? – kértem Réka anyukáját.

– Elviszed? – zokogott mellettem Réka. – Ne vidd el! – húzgálta meg a pulóverem alját. – Kérlek! Megígérem, hogy jó leszek! Csak ne vidd el! – kért elcsukló hangon. Az arca nedvesen csillogott a könnyektől.

Leguggoltam hozzá a mellkasomra szorítva Foltost.

– Visszahozom.

– Ígéred?

– Megígérem.

Reméltem, hogy be tudom tartani a szavam. Reméltem, hogy visszahozhatom neki Foltost.

A kapuban, amikor elbúcsúztam, még odahajoltam Réka anyukájának a füléhez.

– Hányas lába van a kislánynak?

 

Két napig küzdöttem Foltos életéért. Kértem Istent, minden szentet, még magát a Mikulást is, hogy mentse meg, hadd vihessem vissza a kis gazdájának.

Két napig, éjjel-nappal ott ültem Foltos mellett, és őriztem az életét. Aztán már azért, hogy ha elmegy, ne legyen egyedül. Összeszorult torokkal imádkoztam, a könnycseppek a szememből a kölyökkutya karamellszín bőrére hulltak. Észrevétlenül nyomott el az álom, fejemet Foltos mellé hajtva.

A Mikulással álmodtam. Ott járt a kórházban, és ajándékokat osztogatott. Nevető tekintettel, pirospozsgás arccal átölelt, a szakálla a nyakamat csiklandozta, és azt mondta, minden rendben lesz. Erre riadtam fel.

Aztán rájöttem, hogy Foltos nyalogatja az arcomat. Sírva kacagtam, ahogy magamhoz öleltem. Odakintről világosság szűrődött be, ahogy a frissen esett hó visszaverte az utcai lámpák fényét. Mikulás napja volt. Az éjszaka, amikor csodák születnek.

Reggel hazavittem Foltost, egy pár görkorcsolya kíséretében.

Talpam alatt ropogott a hó, a hideg pirosra csípte az arcomat, mégsem fáztam. Melegség járta át a testemet, aminek a központja a mellkasom közepéről indult, valahonnan a szívem tájékáról, és mintha kilépett volna a testemből, körbeölelt a szeretet.

 

 

 

 

 

Csodák hóesésben

 

Nem is olyan régen még imádtam a karácsonyt, az őszbe beszivárgó hangulatot. Nevettem azokon, akik azt állították ez túl sok, túl korai.

Szerettem a karácsonyt, nem lehetett soha túl sok, vagy túl korai. Ahogy elmúlt a nyár nálam apránként kerültek elő a karácsonyi manók, az izzók, a kerámiák. Már ősszel nekiálltam próbasütiket sütögetni, mindig valami újat próbáltam ki, aminek a környezetem örült igazán, mert mindig megleptem őket valami finomsággal. Már ősszel lestem a kívánságokat, mivel szerezhetnék örömet.

Mindig is olyan helyen szerettem volna élni, ahol örökké karácsony van.

De idén ez másképpen történt. Grincs lettem.

Nem sikerült ráhangolódnom, akárhogy is próbálkoztam. A karácsonyi dalok idegesítettek, erőltetettnek éreztem az ünnepi készülődést. Miért nem vettem észre eddig, milyen kínos, hogy szeptemberben már tele vannak az üzletek karácsonyi csecsebecsékkel?

Decemberre már a legapróbb semmiségre is robbantam. A barátok hívtak kibeszélős borozgatásokra, kávézásokra, hogy kimozdítsanak. Akik ismertek, búfelejtő sütizésre is próbáltak elcsalni, de én csak otthon gubbasztottam.

Amikor hazalátogattam, mindenféle hazugságot találtam ki, miért nem jött velem Ervin. Kisebb baleset, munka, családi program. Előre féltem a karácsonytól. Nem tudom, miért hazudtam. Egyszerűen képtelen voltam beszélni a szakításunkról.

Akkor telt be a pohár, amikor Anna könyörtelenül a képembe vágta, hogy egy búfelejtő szexre van szükségem, mert az mindent megold. Neki mindig segített.

Agyon nyomott az egész, és a hócipőm is tele lett a család és a barátok faggatózásával, a kéretlen jótanácsokkal. Karácsony előtt kivettem néhány nap szabit, és leléptem. Olyan messzire a várostól, amilyen messzire csak tudtam. Hogy ne találkozzak ismerősökkel. Ráböktem az országtérképre, így jutottam el ebbe a kis, hegyi faluba. Mindössze néhány házacska húzódott meg a fák között. Hófehér templom állt az aprócska főtéren, és egy kávézó vele szemben, nem messze a szállásomtól.

A szobácskám rusztikus magányában fájón rámzuhant a csend. Fojtogató volt. Torokszorító. Az a fajta csend, amiben az ember lelke megnyílik, és felszínre kerül, amit eddig önmaga ellőtt is titkolt. Nem sírtam hónapok óta. Azt hiszem, úgy igazán nem is sirattam el Ervint. Csak tudomásul vettem, hogy kilépett az életemből.

Váratlanul ért. Hazajöttünk a romantikus seychelle-szigeteki nyaralásunkról, és ő másnap összecsomagolt és elment. Nem értettem, mi történhetett? Egész végig azt gondoltam, hogy rendben vagyunk. Aztán kiderült, hogy az utazást csak búcsúajándéknak szánta, hogy ne fájjon annyira. Már akkor tudta, hogy elhagy, amikor a nyaralást foglalta.

Ijesztő a puszta gondolat is, hogy ő már áprilisban tudta, hogy júliusban elhagy, és én ebből semmit nem vettem észre. Olyan jól játszott, hogy életem legboldogabb három hónapjaként éltem meg.

Sokkolt, amikor otthagyott a lakásban. Hirtelen minden üres lett nélküle. És még mindig nem értettem. Pedig miután összecsomagolt, elmagyarázta. Elmagyarázta, hogy szeret, és sosem felejt el, de ez neki már nem pálya. Elvesztegetett öt év vagyok az életéből.  Aztán örökre becsukódott mögötte az ajtó. Néha felnézek a közösségi oldalára. De nyilván letiltott, mert semmit nem találok róla.

Felszakadt belőlem minden. Nem tudom, meddig zokogtam az ágyra roskadva, a párnába szorított arccal, hogy nehogy meghalja bárki is, hogy sírok. Még mindig szégyelltem a könnyeket. Aztán a hátamra gördültem és csak mereven bámultam a csillárt a fejem felett, mintha onnan várnám a megnyugvást.

Nem volt bennem semmi. Teljesen üres voltam.

 

A séta segített. Hideg szél simított végig az arcomon, és mintha a szívem is könnyebben dobbant volna. Nem volt annyira nehéz és fájdalmas a létezés.

A téren állt egy terebélyes fenyőfa. Egy olyan fa, ami évtizedek óta ugyanott nőtt és fejlődött. Valószínűleg minden karácsonykor feldíszítették, mint amikor az ember az ünnepekre díszbe öltözteti a szívét. Fájt, hogy idén nekem sehogyan sem sikerült. Azért jöttem ide, távol mindentől, hogy rendezzem magamban az érzéseimet, hogy végre szembe nézzek velük.

A csendes utcákon sétálva magához ölelte a béke, és már nem idegesített, ahogy a karácsony beszivárgott a mindennapokba.

Más volt itt, mint a nagyváros nyüzsgésében, ahol az utóbbi hetekben egyre jobban éreztem, hogy attól válok jó emberré, ha vásárolok, és a szeretetem mértéke attól függ, minél drágább ajándékot teszek a fa alá.

Eddig miért nem figyeltem fel erre az üzenetre, amit az üzletláncok próbáltak lenyomni a torkunkon? A magyarázatot gyorsan megtaláltam itt a kis falu szürke utcácskáin bolyongva. Teljesen másra figyeltem. A sütemények illatára, a bolondozásokra, a nevetésekre, és arra, milyen apróságnak örülnének a környezetemben élők. A szomszéd néni mindig hiányolta, hogy a kedvenc szaloncukrát nem lehet már sehol kapni, így rendeltem neki, és megleptem vele. A postás fiút behívtam az irodába egy bögre forrócsokira, és megkínáltam a legújabb mézeskalács-kreálmányommal. Jólesett neki néhány perc melegedés a nyálkás időben. Apróságok, de az örömük, és az arcukon megjelenő őszinte mosoly mindennél többet ért.

Idén belevesztem a fájdalomba és a szomorúságba, amit Ervin hiánya hagyott bennem.

Lassacskán rámsötétedett. Az ablakokban egymás után ragyogtak fel a karácsonyi fények: csillagok, fenyőfák, harangok, színes izzók. Az utcán a kandelábereken egymás után sorakozó csillagok mutatták az utat a kávézó felé, ahonnan hívogató, meleg fény szűrődött ki. Az orromat már biztosan pirosra csípte a hideg, felettem apró pihékben, lassan szállingózni kezdett a hó. Egy tea jólesne ezen a hideg, téli estén, mielőtt hazaindulok.

 

Az ajtó feletti csengő játékosan csilingelt, ahogy beléptem. Csak néhány asztalnál üldögéltek ráérősen beszélgetve. A pulthoz léptem, kértem egy citromos-mézes gyümölcsteát, majd helyet foglaltam az egyik ablak melletti asztalnál. Amíg vártam a teámat kibújtam a kabátomból, és a szék támlájára simítottam. Az ablakon át a tér közepén álló fenyőfára láttam. A tetején fénylett a csillag, és az apró, sárgás fényű karácsonyfaizzók megvilágították a vesszőből font, fehérre festett díszeket. Annyira egyszerűnek tűnt. Semmi túlzott pompa, semmi giccs. Egyszerűen csak szemet gyönyörködtetően meghittnek tűnt még így távolról is. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott. Családok sétáltak el előttem, meg-megálltak a fa előtt, a nevetésük beszűrődött a kávézóba.

Lassan felmelegedtem. A fahéjjas, gyömbéres illat körbeölelt, és a teám mellé még egy karácsonyi kekszet is kaptam. Önkéntelen mosolyra kunkorodott a szám széle, ahogy megköszöntem, és a szívembe is melegség költözött. Csukott szemmel belélegeztem a bögrémből felszálló illatos gőzölgést, és már nem zavart a halk karácsonyi zene.

Végre arra is rászántam magam, hogy felhívjam anyámat. Annyira örült, hogy hallja a hangomat. Bántam, amiért eddig halogattam a beszélgetést, de tegnap még nem álltam készen rá.

– Hazamegyek az ünnepkere – mondtam csendesen.

– Nálunk töltitek a karácsonyt?

– Egyedül megyek – feleltem, és megbicsaklott a hangom.

Anyám nem faggatott, csak annyit mondott:

– Nagyon várlak.

Nem kellett több, hogy érezzem, mennyire szeret, és mennyire hiányzom neki. Hónapok óta nem voltam otthon.

Mosollyal az arcomon indultam meg a szállásom felé, és a szívemben újra beköltözött a szeretet. A hó fehérre festette az utcákat, megállt a fenyőtüskék között, megcsillant a háztetőkön.

Kinyújtottam a kesztyűs kezemet. Hatalmas, fehér, tollpihe alakú hópehely szállt a tenyeremre. Talán tényleg vannak angyalok, és az egyikük erre járt, az ő szárnyából hullhatott alá ez a pihe a tenyeremben.

Felnéztem az égre, ahol a hópelyhek csillogtak a hold fényében. Szél támadt, és egy kósza fuvallat körbefont, megölelt. Felnéztem a téren álló fenyőfa tetején fénylő karácsonyi csillagra, és szétáradt bennem, minden apró sejtemben a bizonyosság, hogy minden rendben lesz.

Minden, amibe nem halsz bele, megerősít, és én újra éreztem az erőt magamban. Széttártam a két karomat, fejem az ég felé fordítva körbe-körbe forogtam a téren.

A hópihék hidegen ültek meg az arcomon, és ahogy szétolvadtak a bőrömön végre ismét éreztem, hogy élek.