Karácsonyi emlék

 

Karácsonyi emlék

 

Gyakran eszembe jut az a karácsony. Bár harminc évvel ezelőtt történt, mégis úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Annyira akartam, hogy tökéletes legyen…

Abban az évben döbbentem rá, hogy tökéletes karácsonyok nincsenek, csak a maguk tökéletlenségében boldogok.

Harminc évvel ezelőtt még igen fiatal suhanc voltam. Egy gyönyörű nyári napon ismerkedtem meg Katival.

A templom előtti utcasarkon koccantunk össze, amikor is mindketten a járdán bicikliztünk.

Csengettem.

Csengetett.

De már késő volt. Mindketten elestünk. Összegabalyodtunk.

Miközben nehezen felkászálódtunk virágnyelven küldött el a fészkes fenében, olyan csodálatos irodalmi stílusban, hogy leesett az álam. Túlzás nélkül állíthatom, hogy első pillanatban beleszeretem.

Lovagiasan felajánlottam, hogy megszerelem a biciklijét. Pedig akkor még semmit nem tudtam a bicikliszerelésről. Az enyémet mindig apám javította. De akkor ott, abban a helyzetben az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy felajánlom a segítségemet, ha még látni akartam. Mint később kiderül, valóban a legjobb megoldás volt, mert Kati meg akkor szeretett belém, amikor bicikliolajtól koszosan küzdöttem a kerékpárjáért. Azt mondta, azonnal átjött neki, hogy fikarcnyit sem konyítok a bicikliszereléshez, de ezt édesen titkoltam. Ezek az ő szavai. A drága Katikáé.

Előttem van a mosolya, gesztenyeszín szeme csillogása, az apró szeplők az orra körül és a feje tetején összegfogott, sötét haja, amit az arcába fújt a szél. Bármit megtettem volna azért, hogy felkeltsem az érdeklődését. Még biciklit is megtanultam szerelni. Ha ő nincs, hol érdekel engem az ilyesmi? Össze nem kentem volna magam. De érte még ezt is vállaltam.

Mire eljött a karácsony, már együtt éltünk. Boldogok, fiatalok és szerelmesek voltunk, és én azt akartam, hogy az első karácsonyunk tökéletes legyen. Meg akartam lepni. Soha, senkit nem akartam még ennyire lenyűgözni.

Lehet, hogy ez lett a vesztem, mert azon a karácsonyon semmi nem sikerült úgy, ahogyan terveztem. Valahogy mégis, minden a helyére került.

Elhatároztam, hogy megveszem neki azt a bundás bőrkesztyűt, amire vágyott, csak éppen sajnálta rá a pénzt. Ahányszor elmentünk a kirakat előtt, hallottam lemondó sóhaját. Túlórákat vállaltam a gyárban, és titokban a lakótelepi kissrácok biciklijét szerelgettem, hogy összegyűjtsem a Kati kesztyűjére valót.

A karácsonyfadíszeket együtt választottuk ki. Kati kék-ezüstöt szeretett volna, én pedig hagytam, hogy az otthonunk karácsony közeledtével kék és ezüst színekben pompázzon.

Együtt választottuk ki az első fánkat. Úgy örültünk neki, mint a gyerekek az első hónak. Gyalog cipeltük haza, és mire felértünk a harmadikra jócskán kifáradtunk. A fát kitettük az erkélyre, mi meg fáradtan elterültünk a kanapén egy-egy bögre tejszínhabos kakaóval. Összebújva álmodoztunk az első tökéletes karácsonyunkról. Az lett az eső közös karácsonyunk utolsó meghitt pillanata, mert utána minden balul sült el.

Másnap reggel szembesültem vele, hogy eltűnt a pénztárcám. A fa vásárlásakor még megvolt. Vagy ott hagytam el, vagy úton hazafelé, vagy ellopták. Végigjártam az útvonalat, amerre hazafelé cipeltük a fát. Hiába. Benéztem minden bokorba. Semmi.

A fenyőárus állította, hogy nem talált pénztárcát. Együtt jutottunk arra a végkövetkeztetésre, hogy bizony ellopták. Benne a pénzem, a papírjaim. Még jó, hogy a túlórákért és a bicikliszerelésért kapott pénzt otthon gyűjtöttem. Felmarkoltam, mielőtt még az is eltűnik, és gyorsan elugrottam a ruházati boltba Kati kesztyűjéért.

Rengetegen vásároltak, úgy tűnt sokan – pont, mint én is – az utolsó pillanatokra hagyták az ajándékvásárlást.

Végigsimítottam a kesztyűn, és fülig szaladt a szám, ahogy elképzeltem az én drága Katikám örömét. Díszcsomagolást kértem, bár az eladónő megmondta, hogy arra várni kell. Sokan vannak. Én örömmel vártam.

Nézelődtem a kabátok között, és álmodoztam az első karácsonyunkról. Az, hogy eltűntek az irataim alig számított akkor.

„A kesztyű!” – kiáltotta hátulról az eladónő. Hamarabb, mint számítottam rá. Már rohantam is érte a bolt hátsó felébe.

Hazafelé megállítottak a rendőrök. Mivel nem voltak nálam az irataim, jól megbüntettek. Hiába mondtam, hogy ellopták. Erre csak annyit feleltek, ezt bárki mondhatja. Bárki talán igen. De ezt most én mondtam, mégsem enyhültek meg.

A helyszíni bírságra elment a maradék pénzem is. Nesze neked karácsony! Elhatároztam, hogy egy szót sem szólok erről Katinak, ne borítsam ki még őt is éppen most.

A csomagot a kabátom alá rejtettem, úgy osontam be vele a lakásba. Kati éppen telefonált, hallottam, hogy a holnapra egyeztet az anyámmal.

Meghívtuk a szüleinket szentestére. Jó ötletnek tűnt. Úgy gondoltuk, a lehető legmegfelelőbb alkalom, hogy megismerjék egymást. Így aztán ők talán még nálunk is izgatottabban várták az első közös karácsonyunkat.

Katival együtt nagyon izgultunk mindketten, hogy a lehető legtökéletesebben sikerüljön mindent. Én főztem a halat. Életem első halászlevét. Kati reggel óta sürgött a konyhában, és élete első bejglijét sütötte.

Az elsők ritkán sikerülnek tökéletesre. Utólag nem is értem, miért gondoltuk, hogy nekünk menni fog. Legalább egy főpróbát tarthattunk volna karácsony előtt a halfőzésből és a bejglisütésből is. Azóta nagyképűség nélkül állíthatom, hogy tökélyre fejlesztettem a halászlé főzés tudományát, és Kati süti a világ legfinomabb bejglit, de az az első messze alulmúlta a várakozásainkat.

A halam szétfőtt. Pedig annyira koncentráltam az időre, pontosan, ahogy apámtól lestem el. Valamit mégis elnézhettem, mert a hús felismerhetetlenségig darabjaira hullott, mikor megpróbáltam óvatosan kiemelni a léből. A szüleink már ott nyüzsögtek a másfél szobás albérletünkben. A nappaliban terítettünk meg, a kék-ezüst karácsonyfánk ott pompázott a sarokban, színesen világítottak rajta az izzók.

Időm sem maradt a hal miatt aggódni, mert a tepsi is kikerült a sütőből, és Kati azonnal sírva fakadt, mert a bejgli szétrepedt, és töltelékestől együtt szétfolyt a sütőpapíron. Próbáltam vigasztalni, de vígasztalhatatlan volt. Reméltem a kesztyű majd felvidítja kicsit, csak essünk túl a vacsorán.

Úgy döntöttem, felbontom a pálinkát, amit apám hozott, hogy megalapozzam a hangulatot, és fokozzam a vidámságot, hátha akkor könnyebben veszik, hogy a vacsora siralmasra sikeredett. Szerencsére a szüleink megtalálták a közös hangot, így aztán erre koccintottunk. Aztán egy második pohárkával kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak. Ennél tovább nem húzhattuk. Muszáj volt tálalni.

Hálás vagyok mindkettőnk szüleinek, amiért olyan könnyedén vették az akadályt.

„Majd idővel belejössz!” – bíztatott apám, és harminc év távlatából bebizonyosodott az igaza. A bejglit kikanalaztuk a tepsiből, és anyáink nem győzték dicsérni az én drága Katikámat, hogy mennyire finomat sütött. Igazuk volt, ízre mennyei volt.

„Idővel alakul ez!” – vígasztalták Katit, aki addigra már mosolygott. Szeretettel megölelgettem. Nem is akartam ennél tökéletesebb karácsonyt, hiszen itt volt mellettem.

Miután a szüleink elköszöntek, és elpakoltuk a vacsora romjait, fáradtan borultunk be az ágyba. Majdnem elfelejtettem a fa alá csempészni az ajándékot. Reggel izgatottan lestem, ahogy Kati bontogatta a csomagját. A szívem a torkomba dobogott. Majd a gyomrom görcsbe ugrott, amint megláttam, hogy előhúz egy kötött, norvégmintás kesztyűt. Azt hiszem sikerült palástolnom a döbbenetemet, vagy csak nem figyelt rám, mert kacagva vette fel a kesztyűt, egyiket a másik után, majd hozzam bújt és megcsókolt.

– Csodálatos – suttogta.

– Tényleg tetszik? – kérdeztem fojtott hangon.

– Csak ezt fogom hordani, amíg le nem szakad a kezemről – ölelt meg ragyogó arccal.

Az a kesztyű máig megvan. Nagy becsben őrzi, vigyáz rá, és csak ünnepnapokon veszi fel. Ugyanúgy órzöm én is azt a bicikliszerelő készlet, amit az első karácsonyunkra kaptam tőle. Máig elő-előveszem, bár már többet járunk kocsival.

A szemem elhomályosul az emlékekre. Az évek érzékenyebbé tettek. Az emlékek egyre inkább meghatnak. A konyhából edények csörömpölése szűrődik át. Otthonos. Kati szöszmötöl még odakint. Várjuk a gyerekeket, és ő szeretné, hogy minden tökéletes legyen. Én az első közös karácsonyunk óta megtanultam, hogy a tökéletes karácsony nem a külsőségekben van. Valahol mélyebben, a lelkünkben rejtőzik.

Odakint megáll egy autó a ház előtt. Az ajtócsapódásra riadok fel, majd boldog gyermekkacagás szüremlik át az ablakon.

– Megjöttek végre! – kiált Kati a konyhából, majd türelmetlenül szólongat. Felkászálódom a fotelből, miközben elindulok a konyha felé az ablakra pillantok. Rebeka pomponos sapkájában szalad át a kerten a hóbuckák között, mögötte Ádám, és Flóra sétálnak. A fiam karjában ott szuszog a kicsi. Eddig csak képeken és videohívásban láttuk.

A havon megcsillan a nap fénye, egy újabb, boldog karácsony ígéretével.