Összetört életek
2. fejezet

András

Zsombi a világosbarna előszobaszőnyegen ült, a cipőjét ráncigálta magára. Apró ujjacskáival ügyetlenül próbálta bekötni. András a falnak támaszkodva nézte, de egyelőre nem akart segíteni neki, hátha boldogul egyedül.

Anna a beépített szekrényre szerelt, egész alakos tükör előtt állt és a második pár cipőjét vette le elégedetlenkedve. András el nem tudta képzelni, mi a baja vele, bár már az elsőnél elvesztette a fonalat, amikor az asszony ingerülten lerúgta magáról, és bevágta a szekrénybe. Az is nagyon szép cipő volt. Éppen, mint ez a második.

András elnézte a feleségét, ahogy Zsombit kissé félrelöki, újra leguggol a cipős szekrény elé, hosszú világoszöld szoknyája elterült körülötte a földön. Bámult befelé a szekrénybe, majd elővett egy újabb pár lábbelit. András nem értette, hogy egy egyszerű vasárnapi ebédhez, miért kell ez a felhajtás? Természetesen tudta, hogy az asszony kényes a színek harmóniájára, és sosem venne fel olyan cipőt, ami nem passzol a táskájához, meg hasonlók.

András a bőrdzsekije zsebébe kotort, kezébe akadt az öngyújtója. Évek óta nem dohányzott, de ezt a kis vésett, fém tűzszerszámot megtartotta magának. Annától kapta ajándékba évekkel ezelőtt. Megforgatta az ujjai között, végigsimította a finom ívű cirádákat és felcsapta a tetejét. Egy kattintással meggyújtotta, egy ideig bámulta a kékes lángot, majd levette az ujját az elektromos kapcsolóról és a tenyerébe fogta a kis szerkezetet.

Zsombi teljesen összegubancolta a cipőfűzőjét, és most az anyjához hasonlóan ő is lerúgta magáról a cipőjét és előkotorta a szekrényből a tépőzáras sportcsukáját.

– Elkészültök végre? – András visszacsúsztatta az öngyújtót a kabátja zsebébe.

Anna beszaladt a fürdőszobába, Zsombi a kilinccsel babrált menetkészen.

– Verseny lefelé? – kérdezte boldog mosollyal az arcán.

András bólintott, bedugta a fejét a fürdőszobába, a felesége az amúgyis tökéletesen álló, kiegyenesített frizuráját igazgatta a tükör előtt. Reggel fél órát bíbelődött vele, hogy minden hajszálat vékony tincsenként kivasaljon.

– Előremegyünk Zsombival.

Az ajtó becsapódott mögöttük, ahogy kiléptek a lépcsőházba, Zsombi nekiiramodott. András kettesével vette a lépcsőfokokat lefelé, ügyelve rá, hogy olyan közel legyen a gyerekhez, ha megcsúszna, el tudja kapni a karját.

András szülei alvégen laktak – a délre fekvő külvárosi részen – egy csendes kis utcában, tágas családi házban. András ott nőtt fel a nővérével és hasonló otthonra vágyott, udvarral, ahová Zsombi bármikor kimehet játszani.

Az apja tavaly újította fel az egész utcai frontot, állandóan dolgozott a házon, ha akadt egy kis szabadideje. András tőle tanulta a kitartást és azt, hogy mindenképpen legyenek céljai, amiket idővel megvalósíthat. Haladjon apránként, de minden évben legyen valami, amit el akar érni, és igyekezzen teljesíteni azt.

Csengetésükre Némó, a kis tacsi előszaladt, hangos ugatással fogadta őket. Zsombi leguggolt, a kapu alatti résen bedugta a kezét, megsimogatta a kiskutya orrát, majd fintorogva visszahúzta, amikor Némó nedves nyelvével nyalogatni kezdte az ujjait.

 András apja csoszogott ki házi papucsban, fekete Adidas melegítőben és nyitotta ki a nagykaput. Kopaszodó feje búbját sűrű ezüstszürke haj keretezte. Szemüvege – amit csak olvasáshoz viselt és talán elfelejtette levenni – lecsúszott nagy, kampós orra hegyére. András örökölte tőle ezt a rettenetet.

Az öreg jókedvűen megborzolta Zsombi haját és játékosan kezet fogott a gyerekkel, aki ezután egyenesen átrohant az udvaron, nyomában a boldogan ugrándozó Némóval. András apja atyaian átölelte Annát, csókot nyomott az asszony arcára, majd mosolyogva végignézett rajta.

– Csinos vagy, angyalkám!

Anna engedelmesen tartotta oda az arcát, viszonozta a két puszit.

– Köszönöm, Bandi bácsi!

Valószínűleg csípte az öreget, mert ő volt az egyetlen, aki Zsombi születésekor nem vetett rá követ azért, mert a családi hagyománynak szembe ment, és Zsombornak nevezte a fiát András helyett. Anna nem akarta, hogy a gyerek továbbvigye az évszázados családi nevet, ami Andrásnak kimondottan rosszul esett. Az apja sokkal könnyebben túltette magát a dolgon, könnyedén hátba veregette őt akkor, és azt mondta:

– A név a lényegen mit sem változtat, Andris.

András ilyenkor úgy gondolta, az apja sokkal felvilágosultabb gondolkodású, mint ő, hihetetlenül lazán kezelte a felmerülő problémákat.

Miután szeretettel üdvözölte a menyét, az öreg odalépett Andráshoz és erőteljesen megszorította a kezét.

András figyelmesen nézte apja beesett arcát, horpadt mellkasát. A műtét után látta először valóban sebezhetőnek és hihetetlenül öregnek. Az apja tíz kilót fogyott, teljesen összeesett, régi, férfias kiállása odalett, és két hónappal a műtét után sem sikerült igazán összeszednie magát.

A konyhában kellemes meleg, ínycsiklandó ételszag fogadta őket. Andrásnak megkordult a gyomra, pedig reggelizett, mielőtt elindultak volna. Az apja öblösen felnevetett, szemében ott csillogott a régi, hamiskás fény.

– Kislányom, nem adsz eleget enni ennek az embernek?

– Nem úgy néz ki, mint akit éheztetnek – vetette oda Anna kurtán.

András megsimogatta a nadrágszíja felett domborodó pocakját. Mióta rendes családi életet élt és nem jutott ideje a rendszeres mozgásra, valóban felugrott rá néhány kiló, alattomosan, szépen lassan az évek során. Nem zavarta, nem hátráltatta, egészségügyileg nem korlátozta, kissé ugyan nehezebben vette a levegőt, ha Zsombi megfuttatta, de annak ellenére könnyedén bírta követni a gyerek szapora tempóját.

András anyja megforgatta a húst a tepsiben és egy mozdulattal visszatolta a sütőbe. Megölelgette Annát, megdicsérte, mennyire stílusosan öltözködik, milyen csinos, ami Andrásnak is jólesett, és szeretettel zárta a karjába az anyját. Az asszony megérintette András borostás állát, rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Igazán megborotválkozhattál volna, Andris, nem vagy te hajléktalan! – feddte meg.

András elmosolyodott, sosem borotválkozott hétvégén, arra fogta, hogy pihenteti az arcbőrét. Péntekre nagyon belefáradt ebbe a napi rutinba, úgy gondolta, hétvégére megkíméli magát a macerától.

Az anyja körbenézett.

– Hol van Zsombi? Kint hagytátok?

Mára az unokái jelentették neki a legnagyobb boldogságot. Kittinek, András nővérének két kisiskolás korú lánya és Zsombi. Bár András úgy gondolta, az anyjának a lányokkal könnyebb a dolga, mert ha őket leültette az asztalhoz rajzlapokkal és színes ceruzákkal, órákig egyhelyben maradtak, akár Kitti gyerekkorában. Zsombi örökmozgóként állandóan valami zűrt kavart, ha nem figyeltek rá.

Ebédre megjelentek András nővéréék a két lányukkal. Kitti örökölte anyjuk kerekded vonalait, és nem rejtette véka alá az idomait. Gátlástalanul felvett szűk farmernadrágokat és kivágott blúzokat, amikből majd kibuggyant a melle. Bár még így is sokkal visszafogottabban öltözködött, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, akkor András roppant kellemetlenül érezte magát, mert a haverjai csorgó nyállal megjegyzéseket tettek a nővérére. Folyamatosan versenyeztek, hogy a lány melyiküket veszi észre hamarabb, igazából tök feleslegesen, mert Kittit sosem érdekelték a fiatalabb srácok.

A nő most rákacsintott Andrásra.

– Igazán szívtipró vagy ezzel a borostával, a helyedben meghagynám. – Mondta ő, akinek a férje sűrű szőke szakállt viselt az állán. Persze, hogy bukott az ilyesmire.

András elvigyorodott.

– Anna kinyírna.

Kitti szeretettel megütögette a vállát és Annához lépett, hogy megvitassa vele a gyereknevelés aktuális kérdéseit.

András a sógora mellé csapódott, irigykedve nézte Ferit, aki kezében sörrel a kezében elterült a nappali kanapéján. Kitti vezetett hazafelé, hogy a férje ihasson a vasárnapi ebédhez egy-két üveggel. Annának nem volt jogosítványa, pedig András is szívesen megivott volna egy pohárkával az apjával és a sógorával.

Feri harsányan belevetette magát a politizálásba, András úgy gondolta csak azért kerülhetett be ez az ártalmatlan, mafla óriás a családjukba, mert ugyanolyan lelkes kormánypárti, mint az apja.

András csendesen ült a fotelben, olykor összeakadt a tekintete az öreg fürkész pillantásával, de nem szólt közbe.

Zsombit elhalmozták a lányok a figyelmükkel, babusgatták, amit a gyerek tűrt egy ideig, és mire megunta volna, elkészült az ebéd, így veszekedés nélkül megszabadulhatott unokatestvérei ajnározásától.

Ebéd után Zsombi az anyja ölébe telepedett, onnan nézte álmos pislantásokkal, ahogy a lányok az asztalnál rajzolnak, Kitti pedig segített az anyjának leszedni az asztalt. Feri befeküdt a kanapéra és leragadt egy akciófilmen.

Az öreg ránézett Andrásra.

– Menjünk, sétáljunk egyet!

András szó nélkül beleegyezett. Valakivel meg kellett beszélje mindazt, ami napok óta nyomasztotta. Magára kapta a kabátját és elindult az apja után.

A csendes, kihalt utcán a házak előtti virágoskertekből jácintok édes illatát hozta a szél, a virágzó fák körül méhek döngicséltek, néhol kutyák ugattak.

Az öreg barna mellénydzsekibe bújt, nem vette a fáradtságot arra, hogy cipőt húzzon, papucsban battyogott végig a járdán, András zsebre dugott kézzel, némán sétált mellette. Néhány éve még rendkívüli módon hasonlítottak egymásra, de azóta az apja meggörnyedt, megöregedett.

– Mi a helyzet veletek, Andris? – András odapillantott rá, csak most vette észre az öreg szúrós tekintetét. Behúzta a nyakát a kabátja gallérjába, tanácstalanul megrázta a fejét. Az apja hamiskásan elvigyorodott. – Az asszonyok összetörik az embert. – Jókedvűen megszorította András karját, hogy megállítsa. – Igazam van, vagy igazam van? – kacsintott rá mindent tudóan.

– Mint mindig, apa!

Az öreg vigasztalóan megpaskolta a karját és továbbindult.

– Az asszonyok nagyon édesek, nélkülük unalmas és értelmetlen lenne egy férfi élete, ám könnyen a tönk szélére vágják az embert, ha egy kicsit nem figyel oda!

Tíz-tizenöt éve asszonyok helyett a lyányokat emlegette Andrásnak ugyanilyen lelkesen. A szülei egész házasságát megkeserítette az, hogy az apja rendszeresen azokban az édes lányokban és asszonyokban kereste az élet értelmét.

András komoran bólintott.

– Anna Pesten kapott állást.

Az öreg néhány lépést csoszogott mellette, mire megszólalt.

– Te viszont azt szeretnéd, ha maradna – állapította meg.

– Annyira érthetetlen?

– Nem, megértelek. Pest nagyon messze van, Andris, de a mai fiatal nők már nem olyanok, mint az én ifjúságom idején. Más ez a világ, fiam, az asszonyok manapság nem teljesednek ki csupán a gyereknevelésben és a családban, többre vágynak ennél. Engedd élni az álmainak, mert ha most nem engeded el, örökre elveszíted.

András nehéz szívvel felsóhajtott.

– Nincs ez így jól, apa!

Az öreg belenézett egyenesen a szemébe.

– Hát csinálj neki még egy gyereket, fiam, úgy itthon marad. – Az apja szájából olyan egyszerűen hangzott, mintha tényleg csak erről szólna az egész.

– Nem akarja.

– Zsombit se akarta. Aztán mi baja lett tőle? Legalább kicsit megasszonyosodott.

András szomorkásan elmosolyodott.

– Ez nem fog menni – felelte lemondóan.

– Akkor hát, engedd el!

Anna

Odakint csepegett az eső, így Anna felhívta Katát egy kávéra, hogy a fiúk tudjanak játszani a kisszobában.

Anna évekkel ezelőtt, a terhes gondozásokon futott össze Katával. Egymás melletti tömbben laktak, és a szülés után együtt tologatták a lakótelepen a babakocsijukat. A kisbabákkal kapcsolatos új élmények és problémák napról-napra szorosabb barátsággá kovácsolták az ismeretségüket.

Kata huszonnyolc évesen szült egy olyan kapcsolatba, ami a végét járta. Máté három hónapos lehetett, amikor minden borult, és Anna végignézte a válásukat. Katát a volt férje többször csúnyán megalázta fényes nappal az utcán, durván bánt vele, hűtlenséggel gyanúsította a bíróság előtt, amit a behívott tanúk egytől egyig cáfoltak. A férfi apasági vizsgálatot követelt, majd szó nélkül lelépett, de akkor már Kata sem bánta, és nem kerestette, nem perelte a gyerektartás miatt. Örült, ha nem kellett találkoznia vele. A válás kimondása után Kata egyedül maradt Mátéval.

Lassan egy éve tologatták együtt a fiaikat, mikor Anna először hívta fel a lakásukba a barátnőjét egy kávéra. A kicsik odabent a gyerekszobában dobálták egymásnak a puha plüssből készült kockákat és játékokat, miközben nagyokat kacagtak, Kata a hűtőszekrényen álló két fényképet nézegette. Az egyik egyszerű barna keretben Zsombi újszülöttkori képe, a másik egy szívecskékkel díszített rózsaszínű keretben egy menyegzői fotó. Olyan, ami szigorúan deréktól felfelé ábrázolta őket. Anna nem akart egészalakos esküvői képet kitenni az otthonában, mert az állandóan arra emlékeztette volna, hogy csak azért házasodtak össze Andrással, mert Zsombi már útban volt. Hiába rejtegette a menyasszonyi csokorral a hasát, az állapota nyilvánvaló lehetett mindenki számára, aki jelen volt az esküvőn. A fotós igyekezett olyan képeket készíteni, amin nem látszik a domborodó pocakja, de Annának elég volt a tudat, hogy Zsombi is ott van.

Kata az esküvői képet bámulta.

– Neked Kovács Andris a férjed? – kérdezte meghökkenve.

Anna odament mellé és ő is a képet nézte. Nem teljes egészében a képet, hanem Andrást a képen. A férfi frissen nyírt mélybarna haja rosszfiúsan a homlokába hullott, sötétbarna szemében vidám mosoly bújt meg. Anna emlékezett arra, András semmiképpen sem tudott elég komoly maradni, bárhogy kérte a fényképész, hogy viselkedjen kissé méltóságteljesebben.

– Igen – válaszolta. Nem lepte meg túlságosan, hogy Kata névről ismeri a férjét, kicsi ez a város és András középiskolai angoltanárként kereste a kenyerét, mellette pedig egy magán-nyelviskolában felnőttoktatást vállalt.

– Gimnáziumban egy osztályba jártunk – magyarázta a barátnője.

András eleinte tartózkodóan fogadta a hírt, hogy Anna barátságot kötött Katával. Nehezen oldódott fel a nő jelenlétében ezért Anna titkon örült neki, hogy a férje reggeltől-estig dolgozik, így ritkán futottak össze. András udvariasan köszönt Katának, amikor találkoztak, majd egyenesen elvonult a szobába és magára csukta az ajtót.

Ezen a mai szomorú, tavaszi délutánon az eső csendes kopogása visszhangzott a szellőztetőn keresztül, a gyerekek vidám hangja kihallatszott a kisszoba nyitott ajtaján.

A konyhaasztalon a reggeli maradványai éktelenkedtek. Anna sebtében bedobált mindent a dugig telt mosogatóba, mert szombat este óta még nem volt ideje rendbe szedni a konyhát. Délutánonként a szekrényét nézte át, próbálta eldönteni, mit vigyen magával Budapestre, és ez lefoglalta az üres óráit.

Gyorsan letörölte az asztalt egy vizes szivaccsal, majd a fali tárolóból papírtörlőt szakított, hogy szárazra törölje.

Kata leült.

– Látom teljesen el vagy havazva – nézett körül.

Anna bekapcsolta az elektromos kávéfőzőt. Keresett két tiszta csészét a szekrényben és letette a konyhapulton maradt tenyérnyi szabad helyre. Amíg várta, hogy lefőjön a kávé, a fiók gombját forgatta, ha András észrevette volna, hogy kilazult a csavar már régen meghúzta volna.

A barátnője hangja riasztotta fel.

– Tudok valamiben segíteni?

Anna becsapta a fiókot, megfordult, a konyhaszekrénynek támaszkodott.

– Tudja, hogy utálok mosogatni – duzzogta. – Mégsem vesz nekem mosogatógépet. Azt mondja, ilyesmire nincs pénzünk. Arra a rohadt házra gyűjtünk évek óta! – pufogott.

Kata világos mézbarna, szőkére melírozott haját egy gumival fogta össze a tarkóján.

– Ha kitartóan kérnéd, Andris tuti beadná a derekát. Nincs, amit meg ne adna neked, a tenyerén hordoz, ha nem vennéd észre! Hidd el, sokan cserélnének veled. Van egy csodás kisfiad, aki imád és egy rendes, megbízható férjed, aki nem mellesleg nagyszerű apa.

Anna megrántotta a szája szélét.

– Még jó – felelte szikrázó hangon, végre hangosan is kimondta azt, ami évek óta fortyogott benne. – Ő akarta annyira, hogy megszüljem Zsombit. Amikor terhes lettem, pont nem terveztünk gyereket, meg házasságot. Legalább harminc éves koromig nem akartam gyereket. András is tudta – mondta vádlón, mint aki egyenesen Andrást teszi felelőssé a történtekért. – Igazság szerint abortuszra akartam menni – vallotta be csendesen.

András nem volt abortusz ellenes élharcos, megértette, hogy lehetnek olyan esetek, amikor egy nő nem dönthet másként. De Zsombiért harcolt, Zsombit akarta, bármit megadott volna érte, mint ahogy meg is adott mindent Annának azután, lakást, esküvőt, anyagi biztonságot.

A barátnője meglepetten ránézett.

– És?

– Rengeteget beszéltünk erről, meg a lehetőségekről. András rám bízta a döntést, bár nagyon akarta a gyereket. Neki akkor már teljesen rendben ment az élete, évek óta dolgozott, készen állt a házasságra meg egy gyerekre.

– De te nem – állapította meg Kata.

– Diploma előtt álltam, totális pánikhangulatban és András megijesztett, amikor azt mondta, ha elvetetem a gyereket, talán, soha többé nem lehet kisbabám. – Anna hangja megremegett, a szíve elnehezült az emlékekre. Mindenképpen akart gyereket, csak nem akkor és nem úgy. – Szerinted azért mondta, hogy megszüljem?

Kata ránézett, a szemében szomorú fény bújt meg.

– Nem tudom, miért mondta. Gondolom féltett.

– András azt akarta, szülessen meg, ha ennyire jönni akar, minden fogamzásgátló módszer ellenére. Azóta sem hiszek az antibébitablettában! – jelentette be kemény hangon. – Semmit nem ér, bizonyíték rá Zsombi.

Kata felnevetett.

– És még néhány gyerek rajta kívül.

Anna komolyan nézett rá vissza.

– Nagy szívás!

– Az volna?

A barátnője úgy kérdezte tőle, mintha főnyeremény lenne az élete. Anna rövid hallgatás után folytatta.

– Megkaptam álmaim állását. – Nem értette, miért remegett így a hangja.

– Csodálatos! – lelkendezett Kata. – Végre elérted, amit szerettél volna.

Anna bólintott, a kávé sisteregve folyt le, illata megtöltötte a kis konyhát. Anna nem mozdult, Katát nézte.

– Budapesten.

Barátnője szemöldöke a homlokáig szaladt.

– Ó!

Anna nem értette, miért nem mond semmi mást ezen a megdöbbent ó-n kívül.

– Elfogadtam – folytatta lelkesedés nélkül, majd megfordult, kitöltötte a kávét a csészékbe.

Kata nem szólt egészen addig, amíg Anna le nem ült vele szembe az asztalhoz.

– Elköltöztök? – Kockacukrot dobált a kávéjába.

Anna felvette a kiskanalát és a csészéje szélét kocogtatta vele.

– Egyelőre csak én.

– Zsombival?

– Nem, Zsombi itt marad Andrással. Úgy terveztük, hogy nyáron utánam költöznek, addig minden hétvégén hazajövök.

Nem árulta el, hogy ez egyelőre csak az ő terve, Andrásnak még mindig nem tetszett az ötlet és ez bosszantotta Annát.

– Nehéz döntés lehetett. Mikor utazol?

– Hétvégén.

– Tudok valamiben segíteni? – Kata körülnézett a konyhában. Anna erre rendetlennek érezte az otthonát, idegesen mozgolódott a székében. – Andris boldogulni fog Zsombival?

– Imádják egymást.

– Azt tudom. Az a kérdés, hogy Andrisnak lesz-e ideje elvinni az oviba és hazahozni a gyereket? Szerinted meg tudja oldani? Amennyit dolgozik, és amilyen a napi beosztása, kételkedem benne.

Anna kiszedett egy kockacukrot a tartóból, beledobta a kávéjába, nézte, ahogy elsüllyed a fehér kis kocka és elképzelte, ahogy elolvad a forró kávéban.

– Nem tudom, Kata. Anyu hétfőn és kedden csak délelőtt dolgozik, örömmel elhozza Zsombit. A többit Andrásnak kell megoldania.

– Szívesen vállalom.

Anna felnézett rá. Úgy tűnt tényleg komolyan gondolja.

– Ez túl nagy szívesség lenne, Kata. Nem kérhetek tőled ilyet.

A barátnője elmosolyodott.

– Én ajánlottam fel, ha elkerülte volna a figyelmedet! Nekem is jobb, ha ketten vannak Mátéval. Lekötik egymást és legalább Máté nem rajtam lóg egész délután, hogy találjak ki neki valami játékot, mert unatkozik. Andris meg beugrik Zsombiért, amikor hazaér. Ő is nyugodtabb lenne és szerintem te is.

Anna zavartan elmosolyodott.

– A legjobb megoldás lenne – ismerte be.

– Andris bele fog menni, értesz hozzá, hogy csavard az ujjad köré.

Anna a szájához emelte a csészéjét, kortyolt egyet a kávéból. Vajon tényleg csodálatot hallott ki Kata hangjából?

– Szeretnélek megkérni valamire – kezdte bátortalanul.

A barátnője hátradőlt a széken, hosszú lábát keresztbe rakta és félrefordított fejjel nézett vissza rá.

– Ígérem, odafigyelek Zsombira, és nem fogom édességgel tömni, nyugodt lehetsz.

Anna előre dőlt az asztalon, lecsendesítette a hangját.

– Nem Zsombiról van szó.

Kata egy mozdulattal közelebb hajolt hozzá, rákönyökölt az asztalra és felcsillant a szeme.

– Akkor miről?

– Andrásról.

Kata visszadőlt a szék támlájára, az ölébe ejtette a kezét, összeráncolta a homlokát.

– Andrisról.

– Kata, ígérd meg, hogy figyelsz Andrásra, és ha feltűnik a közelében bármiféle nő, azonnal megírod nekem.

– Miféle nő, Anna?

– Nem tudom – ismerte be félénken. – Elutazom, és ki tudja, mi fog történni, amíg távol leszek.

– Ismered te egyáltalán a férjedet? Egyáltalán nem az csajozós fajta, aki kihasználná, hogy nem vagy itthon.

– Hát te ismered az apósomat? – kérdezte vissza Anna kapásból, remegő hangon.

A barátnője nyeglén megvonta a vállát.

– Andris apjáról mindenki tudja a városban, mekkora szoknyavadász hírében állt fiatal korában. Istenem – tárta szét a karját –, hát szerette a lyányokat – utánozta Bandi bácsi szavajárását, és Anna meglepve vette észre, hogy az öreg hangsúlyát is pontosan lemásolta. – Kihasználta a kínálkozó lehetőségeket, sosem tagadta. De Andris egyáltalán nem olyan!

– A vérében van – tört ki Annából hangosabban, mint szerette volna.

Kata felemelte a kezét.

– Ha te mondod. Eszemben sincs, hogy meggyőzzelek az ellenkezőjéről. – A hangja már nem csengett olyan vidáman, mint az előbb. Anna sejtette, hogy valamin megsértődhetett.

– Kata, kérlek, ígérd meg, hogy odafigyelsz Andrásra.

A barátnője megfordult a székben, karját a támlára fektette, a falnak támasztotta a fejét.

– Anna, én nem fogok Andris után kémkedni.

– Nem akarom, hogy kémkedj utána, csak tartsd nyitva a szemedet és szólj, ha úgy érzed, valami nem stimmel. Kérlek, Kata! Ígérd meg!

András

Az ajtó kivágódott, Gergő óriási robajjal esett be a társalkodóba, András felkapta a fejét. Elsőnek érkezett, így kihasználta a szabad fénymásoló adta lehetőségeket, teszteket sokszorosított a nyelvvizsgára készülő felnőtt diákjai részére.

Gergő lelkesen csapta be maga mögött az ajtót és elvigyorodott, zselézett rövid szőke haja az ég felé meredt.

– Összefutottam az utcán azzal a kis gyönyörűvel – lelkendezett. – Mondtam a kicsikének, milyen csodásan megy neki a francia, erre ártatlanul közölte, hogy még nem is láttam mindent, amit ő tud – kacsintott Andrásra.

A fénymásoló leállt, András kivette a lapokat.

– Nem kellene kikezdened a tanítványaiddal, Geri! Ivett egyszer ki fog csapni emiatt.

Ivett a magánnyelviskola tulajdonosa volt, a harmincas évei közepét taposta, benne égett a fiatalos lendület, emellett a kezdetektől együtt dolgozott Gergővel, mégis egyre nehezebben nézte el neki a nőügyeit. András többször volt tanúja annak, hogy kirúgással fenyegette meg a férfit.

Geri felnevetett.

– Sosem fogja megtenni. Honnan szerezne ilyen profi franciatanárt, barátom?

Az utolsó mondat közepén lépett be két kolléganőjük a helyiségbe. Az idősebbik, Joli néni a tyúkanyó szerepét töltötte be közöttük, azonnal közbeszólt.

– Kicsit vegyél vissza az arcodból, Geri! – figyelmeztette.

András a másolatokkal a kezében elvigyorodott.

– Végeztél? – kérdezte Erika, a fiatalabbik kolléganő.

András bólintott, ellépett a gép elől, letette a papírokat az asztalra, a nyelvkönyve tetejére. Felpillantott, Erika háttal állt neki a fénymásoló előtt egy szűk sötétkék farmernadrágban. András tekintete elidőzött a nő fenekén és karcsú, izmos lábán. Tetszettek neki ezek a divatos, szexi női farmernadrágok, amik kihangsúlyozták a női test szépségeit, de a felesége sajnos ritkán vett fel ilyesmit. András arra eszmélt fel, hogy Gergő oldalba lökte, rákacsintott, majd a fénymásoló elé lépett.

– Megiszunk valamit meló után, szépségem?

András magában megállapította, a barátja rosszabb, mint az apja bármikor is lehetett.

Ivett megérkezett, három vaskos könyvet szorított a mellkasára, barátságosan köszöntött mindenkit. Slamposan nézett ki a kék, kötött, kinyúlt pulcsiban meg a lapos talpú edzőcipőben, semmi smink, ékszert sem hordott. Vállig érő barna haját gumival fogta össze, az egyszerű fekete keretes szemüveg viszont kimondottan jól állt neki.

A nő odalépett Andráshoz, megérintette a karját, félrehívta a sarokba. Geri felhúzott szemöldökkel bámulta őket.

– Hoztam neked valamit, kölcsönbe – nyújtotta a könyveket András felé, aki érdeklődve vette el tőle a kopott, szakadozott borítójú regényeket. Mindhárom angol nyelvű klasszikus régi thriller, amelyekért András vagyonokat adott volna a neten.

– Hol szerezted? – Irigykedve simított végig a fedőlapokon és óvatosan végigpörgette az ujjai között a sárga lapokat.

– Hétvégén kinéztem a bolhapiacra, néha kipróbálhatnád, vagy az antikváriumokat. Felbecsülhetetlen értékű remekművekre bukkan az ember, ha kicsit odafigyel.

– Hihetetlen szerencséd van, a minap egy Alexandr Szokurov filmgyűjtemény, most meg ez.

– A múltkori az tényleg csak a szerencsén múlott. – A nő lehalkította a hangját. –Figyelj, András, ha nem bírod, szólj, és megoldjuk, átadhatom a nyelvvizsga előkészítőidet másnak. – Az előkészítőt András este hattól fél kilencig tartotta minden héten, kedden és szerdán, a felnőttoktatás után. – Túl sokat vállalsz. Nem akarom, hogy kipurcanj.

Ivett csendesen beszélt, a többiek nem hallhatták meg őket. András értetlenül nézett le rá.

– Nem fogok kipurcanni, Ivett, nyugi!

A nő szórakozottan megigazította András ingének gallérját. Andrást feszélyezte a mozdulat.

– Nyúzottnak nézel ki.

– Magánjellegű problémák, nincs köze a munkához.

A nő lesimogatta az inget András mellkasán.

– Ha tudok valamiben segíteni...

– Megoldom.

András megkönnyebbült, amikor Ivett ellépett tőle. A nő felkapta az asztalról a naptárját, és meglobogtatta.

– Nyárra intenzív nyelvtanfolyamokat hirdetek – harsogta. – Szeretném tudni, kire számíthatok!

András gondolkodás nélkül vállalta az angol középfokot, ugyanúgy, ahogyan Gergő a franciát. Természetesen mindketten különböző okokból.

András tartott egy tíz perces szünetet a két óra között, azt vette észre, hogy a diákoknak, még ha felnőttek is, szükségük van pihenésre, hogy szusszanjanak, kávézzanak.

A hátsó udvaron, a dohányzásra kijelölt helyen Geri egy kisebb csoporttal beszélgetett, könnyen megtalálta mindenkivel a baráti hangot.

András megállt az ajtóban, Gergő azonnal kiszúrta, pár szóval kimentette magát és közelebb jött.

– Ivett rád van állva, öregem – húzogatta a szemöldökét.

– Képzelődsz.

– Etyepetye a sarokban, mindenki szeme láttára. – Gergő mélyet szívott a cigarettájából és félrefújta a füstöt. – Ne mondd már nekem!

– Geri, láttad a feleségemet. – Sértőnek tartotta önmagára nézve, hogy a barátja azt feltételezi róla, hogy neki Anna mellett egy olyan nőre lenne szüksége, mint amilyen Ivett.

– A nagyságos asszonyt? – Andrást bántotta a megszólítás. Gergő elnyomta a cigarettacsikket az ajtó mellett álló hamutálba. – Ja, ismerem és tudod, mit gondolok róla.

Gergő a kezdetektől zsigerből utálta Annát, András sosem értette, miért ez az ellenszenv, hiszen a barátja általában bukott az olyan mutatós, szép nőkre, mint, amilyen Anna mindig is volt.

– Semmi okod arra, hogy ennyire lenézd.

– Rendben, hagyjuk Annát. – Békülékenyen András vállára tette a kezét. – Inkább gyere be, igyunk egy kávét.

A társalgó üresen állt. A kávéfőző üvegtartályának az alján lötyögött egy kevés a fekete italból. Geri felemelte, és kérdőn nézet rá.

– Megihatod – mondta András nagyvonalúan.

Gergő kitöltötte magának az egészet és belökte a csészét a mikróba.

– Szóval, mi van Ivettel? – kérdezte.

András bosszúsan fújt egyet, és leült az asztal szélére.

– A tied lehet.

– Kell a búbánatos halálnak! Megint csereberéltek valamit?

– Hozott néhány könyvet.

– Túl vagytok a Harry Potter kihíváson?

András tavalyi újévi fogadalma volt, hogy kiolvassa Rowling nagysikerű könyvsorozatát eredetiben, és amikor ezt megemlítette Ivettnek egyik közös kávézásuk alkalmával a társalgóban, a nő azonnal csatlakozott hozzá és hamarabb teljesítette a próbát, mint András.

– Tavalyi kihívás volt.

– De az a spiné írt vagy tíz könyvet varázslótanonc Harry-ről.

Gergő kivette a csészét a mikróból, az orrához emelte, csukott szemmel jólesően szagolgatta a felszálló gőzt, majd úgy, ahogy volt, keserűen, cukor nélkül felhajtotta.

– Hetet – javította ki András visszafogottan.

– Ja, hetet, tök mindegy, a lényegen nem változtat.

– Ugyan, mi a lényeg, Geri?

– Hát az, hogy egy lökött fazon vagy, sosem gondoltam azelőtt, hogy él hozzád hasonló elvarázsolt figura a világon!

András felhorkantott.

– Nem értem, mindezt mire alapozod.

– Angol nyelvű könyveket olvasol, és annál jobban élvezed, minél régebbi kiadású, ha szétesnek kezedben a lapok, ha olyan régi, hogy talán még Gutenberg nyomdájában készült. Emellett sosem hallott rendezők, sosem hallott filmjeit nézed, olyanokat, amik senkit sem érdekelnek rajtad kívül, talán még Ivettet, de az a nő egy aggszűz, tehát elnézi neki az ember, ha fura dolgai vannak.

– Felesleges Ivettet sértegetned, különben meg beszélhetnél róla nagyobb tisztelettel, ha már a főnököd. Amúgy nem mindenki szereti a manapság divatos, egy kaptafára készült, minden művészi értéket nélkülöző kommersz filmeket.

– Tévedsz, a mai emberek kikapcsolódni járnak a mozikba nem gondolkodni és azon agyalni, hogy mit akart ezzel a baromsággal a rendező kifejezni. Egyedi eset vagy, bár ha belegondolok, akkor Ivett dettó ugyanolyan szelepes, vagy még sokkal jobban, mint te. Fogadjunk, hogy Anna sem díjazza azt, hogy ilyen csodabogár vagy! Fogalmam sincs, ti ketten hogy a fenébe akadtatok össze, meg, hol? El nem tudom képzelni, hogy ugyanazokon a helyeken fordultatok meg valaha is.

– Akkor erőltesd meg a fantáziádat – mordult rá András.

Gergő rántott egyet a száján, és nem erőltetette tovább a témát.

– Amúgy mitől olyan savanyú az ábrázatod mostanában?

András mélyet sóhajtott és belesüllyesztette a kezét a farmerja zsebébe. Nem találta meg az öngyújtóját, biztosan a kabátjában hagyta.

– Anna Pesten kapott állást – mondta ki nehezen.

Be sem fejezhette, amit mondani akart, mert Gergő hatalmasat füttyentett.

– Ejha! Facér leszel, öregem! Végre nem kell az asszony szoknyája mellett ülnöd esténként, lazíthatsz egy kicsit, hiányoltunk már a haverokkal. Egyszer sem jöttél le a partra, mióta Zsombi megszületett.

– Nem hiányzik, Geri!

– Ne szórakozz, ezt nem veszem be! Néha igenis le kell ereszteni a gőzt!

– Szeretek otthon lenni a családommal – magyarázta András. Egész héten napi tíz-tizenkét órákat húzott le. Hétvégén pihenésre vágyott, arra, hogy a gyerekkel lehessen. Valóban nem hiányzott neki a szombati kimaradás a haverokkal.

Gergő felnevetett.

– Szöveg, engem nem tudsz megetetni ezzel! Mikor kezd az asszony?

– Vasárnap viszem fel Pestre.

A főnök szemrevaló titkárnője fogadta őket a Kodály köröndön Szondi György szobra előtt.

– Várady Bernadett, Detti – mutatkozott be a mosolygós arcú kis szőke. A húszas évei elején járt. Fiúsra nyírt frizurája kihangsúlyozta szív alakú arcát, a fülében két vékony aranykarika, a sminkje harsány, az öltözete sportos. – A lakás a főnöké – magyarázta –, addig itt maradhatsz, amíg nem találtok megfelelőbbet. Gondolom hamarosan a családod is utánad költözik, akkor viszont kicsi lesz. Majd meglátod! Egy személynek tökéletes, gyermektelen párnak elfogadható, de gyerekkel szűkös.

Körbevezette őket az egyszobás, földszinti, teljesen berendezett lakásban, egyenesen Annának mutogatott meg mindent, az újszerű bútorokat, a modern háztartási gépeket. A konyhában még egy mosogatógép is állt a sarokban, András elhúzta a száját ekkora pazarlás láttán.

– Rendezkedj be, érezd magad otthon – mondta Detti Annának barátságosan. – Az irodánk itt van egészen közel, az Andrássy úton, két metrómegálló. Ha gondolod, holnap reggel beugrok érted, és elkísérlek.

Anna szégyenlősen elmosolyodott.

– Köszönöm, az jó lenne. Annyira idegen még a helyzet.

Detti biztatóan rámosolygott.

– Zoli szerdáig szabin van. – Anna kérdőn felhúzta a szemöldökét. – A legeslegfontosabb a cégnél, akivel kapcsolatban leszel. Amennyire én látom, a kisujjában van a marketing – lelkesedett –, mióta nálunk dolgozik, fellendítette a kozmetikai termékeink piacát. Éppen azért vettünk fel téged, Anna, mert nem győzi egyedül a sok dokumentációt és jelentést. Az lesz a legjobb, ha azonnal lenyűgözöd a tudásoddal.

Zsombi ott sétált az anyja mellett, el sem engedte a kezét. A gyerek szeme egyfolytában járt, ahogy mindent megnézett. András odalépett a kisfiúhoz, leguggolt hozzá és maga felé fordította.

– Anyu ebben a lakásban fog élni – magyarázta neki türelmesen. – Azokon a napokon, amikor te oviban vagy, ő itt fog dolgozni, és hétvégén, amikor nincs óvoda, hazajön és velünk lesz.

– Mi nem leszünk itt? – kérdezte Zsombi megszeppenten.

András komolyan nézett rá.

– Mi ketten otthon leszünk.

– Anyu nélkül?

András bólintott. Megpróbált nem foglalkozni azzal, hogy Anna bement a szobába Bernadettel. Zsombi szeme könnybe lábadt.

– Nem akarok anyu nélkül lenni – suttogta.

András átölelte a gyereket.

– Jól elleszünk mi ketten, Zsombi! – bátorította.

A kisfiú belekapaszkodott a vállába, remegő hangon a fülébe suttogta:

– Akkor sem akarok anyu nélkül lenni.

András elengedte Zsombit és felállt. Bernadett hamarosan otthagyta őket. Anna a kihúzható kanapén ült, a bőröndöket bámulta, mellette Zsombi teljesen odabújt az anyja oldalához, arcát a karjába fúrta, görcsösen kapaszkodott belé. András az ajtóból nézte őket.

– Rendezett lakás – törte meg a csendet.

Anna pillái megrebbentek, lebiggyesztette a száját.

– Csinálj vele valamit – sandított Zsombi felé.

András közelebb lépett, leült a kisfiú mellé a kanapéra, megsimogatta a gyerek fejét.

– Zsombi, mi lenne, ha elmennénk és ennénk valamit? – A kisfiú az anyja karjába fúrt arccal megrázta a buksiját. – Palacsintát? – próbálkozott András kitartóan.

Zsombi felemelte a fejét és könnyes szemmel nézett rá vissza.

– Anyu is jön?

András komolyan bólintott. Elkapta Anna hálás pillantását, az asszony odahajolt Andráshoz és megcsókolta borostás arcát.

– Köszönöm!