Összetört életek

3. fejezet

Anna

Zene szólt halkan, kitartóan, Anna akármennyire küzdött ellene, befurakodott álmai ködös fátyolába. Nehezen nyitotta ki a szemét, álmosan a telefonja után matatott az éjjeliszekrényen, de mire elkapta, a dallam elhalt.

Tegnap délután a férje állította be neki az ébresztőt egész hétre, Anna nem értett hozzá, otthon mindig András keltette reggelenként.

Anna a hátára gördült, a plafont bámulta, hiányoztak a megszokott reggeli neszek, a kávé illata, a férje tompán átszűrődő hangja a kisszobából, ahogy próbálja felrázni Zsombit.

Az idegen helyen Anna nehezen aludt el, forgolódott, többször felriadt, Andrást kereste maga mellett a széles ágyon, hogy odabújjon hozzá, évek óta nem aludt egyedül.

A szobája ablakán nem volt redőny, úgy, mint otthon. A sötétítőfüggönyön keresztül beszűrődött a hajnali világosság, tompán elértek hozzá az utcai neszek, az autók hangja. A lépcsőházban nyikordult egy ajtórács, ami aztán visszhangot vetve csapódott a folyosón.

Detti fél nyolckor csöngetett, addigra Anna menetkészen állt. Izgatottan rohant ki az utcára, cipője sarka hangosan kopogott a kövezeten, a szoknyája meglibbent a térde körül.

Detti erőteljes kézmozdulatokkal mutatott a metrólejárat felé, és lerohant a lépcsőn, Anna kábán követte. Pesten járt egyetemre, akkor az életéhez tartozott a reggeli rohanás, viszont az utóbbi években elszokott ettől, fél kilencre vitte Zsombit az óvodába, addigra lecsendesedett a forgalom odahaza.

A délelőttje sűrűre sikeredett. A reggel meetinggel kezdődött, ahol a főnök bemutatta, Anna szorgalmasan jegyzetelt, ismerkedett, megpróbálta megjegyezni mindenkinek a nevét. Az új kollégái segítőkészek voltak vele, kapott egy asztalt az ötszemélyes iroda egyik sarkában, ahova alig ért el a természetes fény, azonban Anna nem foglalkozott ezzel az aprósággal. Detti nem hagyta magára, időről-időre megjelent az asztala mellett.

– Minden rendben? – kérdezte ilyenkor barátságosan, majd továbbment. Anna nem tudta, hogy főnöki utasításra foglalkozott vele ilyen elszántan, vagy csak a természetéből adódóan, mindenesetre jólesett a gondoskodás, mert így nem érezte magát annyira elveszettnek.

Ebédidőben Detti újra megjelent és kirángatta Annát az íróasztala mögül.

– Odaát szoktam ebédelni – léptek ki a forgalmas utcára, ahol sokszínű embertömeg hömpölygött, Anna megtorpant a kapuban, ami önmagától becsukódott mögötte. Detti megragadta a karját. – Gyere!

Az úttest szélén a lámpa zöldre váltott, a lány odaszaladt, hogy elérje, Anna elszántan követte.

A vendéglő előtt a járdán asztalok sorakoztak, és az áprilisi napsütésnek köszönhetően a teraszon minden helyet elfoglaltak már. Anna nem bánta, nem vágyott a kipufogógázoktól terhes levegőn ebédelni.

Odabent az étteremben a barna szín uralkodott. A falakat egészen világosbarnára festették, az asztalokon csokoládébarna terítők, a felszolgálók középbarna aljban, fehér ingben futkostak kezükön tömött tálcákkal. Detti egy fal melletti asztalhoz vezette, Anna leült és érdeklődve nézte a pincérek forgolódását. Két nő és két férfi, ahogy Anna meg tudta ítélni, fiatalok, talán egyik sem töltötte be a harmincat. Mosolyogtak, keringtek az asztalok között egy Anna számára teljesen értelmetlen koreográfia szerint, egyetlen egyszer sem keresztezték egymás útját.

– Jó a menü és megfizethető. A kiszolgálás pedig nagyon pazar, majd meglátod, csak mindig ülj a fal mellé.

Anna nem értette, Detti miért érzi ezt olyan fontosnak.

Az asztaluk mellett megjelent az egyik fiatalember karján átvetett barna vászonkendővel, kezében tollal és felíró tömbbel. A fejét teljesen leborotválta, talán azért, hogy mindenki láthassa a koponyája bal oldalára tetovált zöld színű sárkányt a vörös lángnyelvekkel. Állát rövidre nyírt szőkésvörös szakáll keretezte.

– Szép jó napot a hölgyeknek. A csodálatos Detti és gyönyörű barátnője. – Rájuk villantotta kisfiús mosolyát. Anna megdöbbent a fiatalember hihetetlenül sötétkék szemétől.

Detti gondolkodás nélkül bemutatta őket egymásnak. A férfi biccentett és felvette a rendelésüket, Annának nem kerülte el a figyelmét, hogy amikor Balázs elment az asztaluktól, Detti végig követte a tekintetével.

– Már ezért érdemes bejönni ide, nézd meg, micsoda feneke van, imádom nézni, ahogy jár – sóhajtotta elragadtatottan.

Anna a férfi után nézett, bár ha Detti nem mondja, akkor eszébe sem jut ilyesmi, ritkán nézett meg férfiakat, mióta Andrással együtt voltak. Miért tette volna? A házassága után mindegyik pasi tiltott gyümölcsnek számított, és Anna nem akarta látni, hogy lehetett volna más, izgalmasabb férfi az életében, akár több is, ha nem szól közbe Zsombi. Ha nem házasodnak össze Andrással, akkor ő még talán a mai napig az igazit keresi, a szőke herceget azon a bizonyos fehér lovon.

Balázs megállt az egyik mellettük álló asztal előtt, a hátsózsebéből elővette a széles pénztárcát és mielőtt kinyitotta volna visszanézett rájuk. Anna elpirult, és elkapta róla a tekintetét. Detti felnevetett.

– Csak nem zavarba jöttél?

Anna lesütötte a szemét.

– Idenézett – suttogta és a szalvétáját gyűrögette, borzasztó kínosnak érezte.

– Nyugi, nem fogja leharapni a fejedet.

Amikor Balázs visszatért, és eléjük tette a levest, Anna még akkor is meredten bámult a tányérjára. A levesestál tompán koppant az abroszon.

– Hozhatok másvalamit a hölgyeknek?

– Köszönjük, semmit. – Detti hangjában mosoly bujkált.

Anna elővette a táskájából a telefonját, a terítőre tette és csak akkor nézett fel újra, amikor a pincér otthagyta őket.

– Meg kell írnom Andrásnak, hogy minden rendben.

András

András befejezte az óráit az iskolában, szórakozottan ránézett a telefonjára, örömmel látta, hogy Anna rövid kis üzenetet írt neki, végén csókot küldő mosolyfejjel. András bepötyögött egy gyors választ, hogy minden oké, nem akarta az asszonyt felzaklatni az itthoni dolgokkal.

Miután beült a kocsijába, hátradőlt az ülésen és becsukta a szemét. Fáradtan kelt reggel, tompán fájt a feje egész nap. Két tablettát is benyelt a délelőtt folyamán, de igazán nem segített rajta.

Tegnap este a fürdőkádban tengeralattjárósat játszott a gyerekkel, hogy rávegye a hajmosásra, jókat nevettek, szétfröcskölték a fürdőhabot a kövön. Ágyba tette a kisfiút és elmesélte a könyvben található leghosszabb esti mesét.

Később fáradtan bámulta a tévé képernyőjét, abban a hitben, hogy Zsombi édesen alszik a szobájában. Elszenderedhetett, mert arra riadt fel, hogy kinyílik a szoba ajtaja és a gyerek hangosan zokog. A kisfiú bemászott mellé az ágyba, odabújt hozzá, nedves arcát a mellkasába fúrta, összekente a könnyeivel és a taknyos orrával. András az éjjeliszekrény fiókjából elővett egy zsebkendőt, megtörölte a gyerek orrát, átölelte, magához szorította, addig simogatta a hátát, duruzsolt a fülébe, amíg el nem aludt.

Zsombit reggel nem sokáig kellett ébreszteni, azonnal kipattant a szeme, kiugrott az ágyból, kiszaladt a konyhába, és lebiggyesztett szájjal körbenézett.

– Nincs itt.

András leguggolt hozzá.

– Négyet alszol és újra itt lesz.

– Akkor te viszel oviba? – kíváncsiskodott. András bólintott, a szekrényből elővette a müzlis tálat meg a gabonapelyhet és odatette a gyerek elé a terítőre. Kivette a tejesdobozt a hűtőből. A kisfiú marokra fogta a kanalat és elvigyorodott. – A négy az nem olyan sok, ugye?

Megcsúsztak az idővel, András nem készült fel arra, hogy a gyerekkel sokkal körülményesebb eljutni bárhová is. Az óvoda folyosóján elővette a zsebéből a telefonját, megnézte mennyi az idő.

– Igyekezz! – szólt rá Zsombira.

A kisfiú a fogasra tette a kabátját, lerúgta a cipőjét és miközben húzta a mamuszát aggódva felpillantott.

– De ugye nem fogsz itt hagyni?

– Ma és holnap Erzsi mama jön érted, utána meg Kata. Este találkozunk – hajolt le a gyerekhez és megpuszilta.

Zsombi a nyakába kapaszkodott.

– Biztos értem jössz? – Görcsösen szorította, egész testében remegett.

András megölelte.

– Biztos.

– Megígéred, apu?

András alig tudta lefejteni Zsombi szorító karját a nyakáról, belenézett a gyerek szemébe.

– Megígérem.

Anna

Munka után néhányan beültek egy kávéra abba az étterembe, ahol Anna Dettivel ebédelt. Hívták Annát, tartson velük és ő egy pillanatra megzavarodott. Eddig minden délután a gyerekért kellett rohannia az óvodába, és estig Zsombi lefoglalta minden idejét. Itt céltalanná vált a délutánja, nem volt hová sietnie. Elfogadta a meghívást.

Detti felsikoltott.

– Mondtam én nektek, hogy csoda egy csaj! – lelkendezett.

 Balázs az italos pult mögött könyökölt és egy bárszéken ülő idősebb úrral beszélgetett. Az érkezésükre felpillantott, Anna hátán végigfutott a borzongás attól, ahogy a férfi végigbámulta.

– Csáo, Balázs – üdvözölte Detti vidáman, mire a pincér odabiccentett feléjük.

A társaság az egyik ablak melletti, szélesebb asztalt foglalta el, egy lány vette fel a rendelésüket. Sokkal kevesebben voltak odabent, mint ebédidőben.

Anna feloldódott a társaságban, egyáltalán nem bánta meg azt, hogy eljött, sokkal szórakoztatóbb egy laza, kötetlen körben ismerkedni. Fiatalos csapat verődött össze, könnyedén megtalálta velük a hangot, bár nem mindig értette a poénos beszólásaikat, mert András mellett elszokott az ilyen fokú, sikamlósan kétértelmű ugratásoktól. Olyankor zavartan elpirult, amit vidám nevetéssel fogadtak a munkatársai.

Detti lazán hátradőlt a székén, csillogó szemmel bámult a bárpult felé. Anna háttal ült az italos pultnak, így nem tudta, hogy vajon Balázs felfigyelt-e erre a kitartó csodálatra, és hogy viszonozta-e a pillantásokat. Bár úgy gondolta, történhetett valami, mert Detti felállt és szó nélkül otthagyta a társaságot. Anna utána nézett. A lány végigment az éttermen, miniszoknyája alól elővillant hosszú, formás combja, nőies eleganciával felült az egyik bárszékre, keresztbe vetette a lábát, mondott valamit, de Anna ilyen távolságból nem hallhatta. Balázs otthagyta az előző vendégét és odahajolt Dettihez.

Anna mellett megszólalt az egyik férfi munkatársuk.

– Majd’ egy éve fűzi Balázst. – Anna érdeklődve nézett rá. – Tuti meleg a srác, ha ennyi ideig képes ellenállni a kicsikének.

Anna felhúzta a szemöldökét és visszanézett a pult felé, ahol a lány egy formás pohárban megkapta az italát, Balázs pedig visszafordult az előző vendéghez, akivel eddig beszélgetett. Detti kezében a pohárral közeledett feléjük, leült a székére.

– Imádom ezt a pasit – rebegte álmodozva és belekortyolt az italába.

– Kár, hogy ennyire hidegen hagyod – szólt valaki vidáman.

– Az nagy kár – válaszolta Detti elgondolkodva.

Anna újra a bárpult felé nézett, Balázs egy borospoharat fényesített egy törlőruhával, miközben a társaságukat nézte. Összeakadt a pillantásuk, Anna ilyen távolról is érzékelte a felé irányuló leplezetlen érdeklődést, zavartan visszafordult a többiek felé.

Az első munkanap kellemes fáradtsággal töltötte el. Otthon ledobálta a ruháit a kanapé szélére, és bevonult a fürdőszobába. Élvezte, hogy megteheti anélkül, hogy előtte rendbe kellene tennie a konyhát, a lakást, mert reggelről ottmaradtak a koszos edények meg a szétdobált ruhaneműk, a feldúlt ágy vagy Zsombi játékai.

Hosszan engedte magára a fürdővizet, sikerült teljesen ellazulnia, mire végzett, még mindig túl korán volt ahhoz, hogy felhívja Andrást. Belebújt kényelmes, puha köntösébe és elterült az ágyon, bekapcsolta a tévét, érdeklődve váltogatta a csatornákat. Elmerült a beszélgetős műsorok sokszínűségében, ismeretlen sorozatokban vagy sokadszorra látott filmrészletekben. Teljesen új érzésekkel töltötte el ez a számára ismeretlen szabadság. Most jött rá, hogy évek óta Andráshoz és Zsombihoz igazította a tévézési szokásait, vagy mesét néztek, vagy valamilyen hírcsatornát. Végignyújtózott az ágyon, magára húzta a takarót, leragadt egy érdekes sorozatnál, és végre végignézhette anélkül, hogy a férje átkapcsolta volna a híradóra. András rendszerint udvariasan megkérdezte tőle, mielőtt elkapcsolt, de Anna sosem tiltakozott.

Eldöntötte, hogy legközelebb vesz magának egy magazint, mert végre lesz ideje esténként nyugodtan átlapozni, nem kell sebtében végigrohanni a cikkeken.

András

– Vacsorázott és beszéltem vele az anyja pesti állásáról – mondta Erzsi mama, amikor András elment hozzá Zsombiért. – Éhes vagy?

Meg sem várta a választ, azonnal az asztalra pakolta a hűtőszekrény tartalmát.

Zsombi egy kisautóval a kezében száguldott ki a szobából.

– Voltunk a játszótéren – újságolta lelkesen, és beleugrott az apja nyakába. András magához ölelte a gyereket.

– Ülj le! Ráértek még egy kicsit – utasította Erzsi. András letette a gyereket, és engedelmesen leereszkedett a székre, elnézte a tűzhely előtt tüsténkedő anyósát, ahogy villámgyorsan teavizet tett fel a kannába. – Nincs semmi gond a gyerekkel, kicsit eleven, de jól megvoltunk, ugye, Zsombi? – A kisfiú bólintott és belemászott az apja ölébe. – Ha tehetném, elvállalnám egész hétre.

András megsimogatta Zsombi fejét.

– Nem gond, Kata bevállalta.

– Kata rendes lány.

András vállat vont, a gyerekkel az ölében készített magának egy szalámis szendvicset. Erzsi mama kitöltötte bögrékbe a teát, otthagyta a konyhapulton, majd rászólt az unokájára, hogy hagyja az apját nyugodtan vacsorázni, így Zsombi átmászott a másik székre. Az asztalon játszott a kisautójával.

Az asszony leült Andrással szembe.

– Beszéltetek?

– Írt face-en. Minden oké, klassz a munka, normálisak a munkatársak, ha hazaértem, beszélünk.

– Zsombinak nagyon hiányzik. – Erzsi mama a gyerek felé sandított, aki elmerülve berregett a játékautójával. – Bár úgy gondolom, idővel megszokja az új helyzetet és megnyugszik. Mik a terveitek a jövőre nézve?

– Nincsenek terveim. Jóformán fel sem fogtam, hogy elment.

– Utánaköltöztök a gyerekkel?

– Nem tudom, egészen más elképzeléseim voltak – ismerte be.

Megnyugtatta az anyósa, akkor is, ha a terveiről kérdezősködött. András mindenképpen jónak látta, ha megvárják a próbaidő végét és nem költöznek fel mindannyian hirtelen felindulásból Budapestre. Titkon abban bízott, hogy az állás mégsem fogja elnyerni Anna tetszését, vagy hiányozni fog neki a családja annyira, hogy otthagyja az egészet. Erzsinek ezt mégsem mondhatta így ki.

Mivel mindketten vacsoráztak, András úgy gondolta, fürdés előtt felhívja Annát, hagyta, hogy Zsombi beszéljen vele először.

A gyerek hosszan magyarázott az anyjának, részletesen elmesélte az egész napját, azt, hogy mit csinált az óvodában, az Erzsi mamával töltött délutánt, fél óra elteltével nehezen adta át a telefont.

– Milyen napod volt? – Mialatt az asszony mesélt, András elnézte Zsombit, ahogy elterült a szőnyegen és álmosan a karjára hajtotta a fejét. Rájött, hogy jobban tették volna, ha fürdenek a telefonbeszélgetés előtt, mert nagyon úgy nézett ki, hogy a gyerek rögtön elalszik a földön.

– Nekünk semmi különös, szokásos unalmas hétköznap, azzal a különbséggel, hogy nem vagy itt. Hiányzol!

Anna hangja olyan közelinek hangzott a telefonban, mintha itt lenne a másik szobában.

– Ti is hiányoztok nekem. – András nem volt benne biztos, hogy a felesége kimondja ezt akkor is, ha ő nem említi. Persze nem tudhatta. Miért ne hiányozhatnának Annának?

Hosszan beszélgettek, végül kölcsönös frázisokat ismételgetve tették le a telefont. András megkönnyebbült, hogy hallotta Anna hangját. Majd egy órát csevegtek, de családi csomagon belül ingyen telefonálhattak.

Zsombi csaknem elaludt, mikor beültette a fürdőkádba és lemosta, segített neki belebújni a pizsamájába. A gyerek nagyokat pislogott.

– Aludhatok veled?

Anna

A férfi lendületesen lépett be az irodába, a kollégák vidáman köszöntötték az íróasztalaik mögül, eleresztve egy-két poénos beszólást.

Anna érdeklődve nézett fel. A magas, széles szájú, mosolygós fickó szemüveglencséjén megcsillant a fény, a neonzöld keret odavonzotta az ember tekintetét, ritkás barna haja keszekuszán állt a feje tetején. Farmerben, világos pólóban és edzőcipőben, egyáltalán nem mondta volna elegánsnak, még akkor sem, ha zakót is vett fel hozzá, hogy feldobja a sportos öltözetét

– Kerekes Zoltán – mutatkozott be a férfi. Ismerősnek tűnt, és Anna rájött, hogy találkoztak az állásinterjún. Automatikusan felállt az íróasztala mögül. Ő a közvetlen főnöke, aki eddig szabadságon volt, valószínűleg eszébe sem jutott csak azért bejönni az irodába, hogy megismerkedjenek. – Kíváncsi vagyok, min dolgozol, küldd át, hogy megnézhessem! – Letépett egy papírt a felíró tömbről, ráfirkantott valamit és Anna orra elé tolta. – Várom! Most! – Ezzel fogta magát és elviharzott.

Anna visszazuttyant a székébe, elküldte Zoltánnak a kért anyagot. Detti azt mondta vasárnap délelőtt, hogy nyűgözze le közvetlen főnökét, de annyira elfoglalta magát a költözéssel, az új munkahelyével, hogy kiment a fejéből a dolog. Zoltán hamarosan visszaküldte neki a csatolmányt egy rövid üzenettel. Megjelöltem néhány dolgot, amiről bővebb tájékoztatást kérek, nézz utána behatóbban, légy szíves. Szép munka!

Anna végre elmosolyodott. Annyira talán mégsem félelmetes a fickó.

– Sikerült lenyűgöznöd a cég zsenijét? – érdeklődött Detti ebédidőben.

– Nem hiszem, hogy le lehetne nyűgözni – kételkedett Anna, és felállt az íróasztal mögül. Kinyújtóztatta a tagjait és a táskájáért nyúlt. Tetszett neki, hogy ebédidőben kimozdulhattak az irodából.

A folyosón jártak, amikor valaki utánuk kiáltott.

– Dettike, drága! – Mindketten megtorpantak és hátrafordultak. Zoltán állt az irodája ajtajában. – Ma én viszem ebédelni a kolleginát. Meg kell vele beszélnem néhány dolgot – jelentette be ellenkezést nem tűrve.

A lány csípőre tette a kezét.

– Az ebédidő nem arra való, hogy dolgozzon az ember, Zoli. Nem hinném, hogy annyira halaszthatatlan megbeszélnivalótok lenne, ami nem várhat fél órát.

– Azt majd én eldöntöm! – felelt a férfi, ahogy kiléptek az utcára.

Detti sértődötten elindult a szemközti étterem felé, otthagyta Annát Zoltánnal. A férfi jobb felé mutatott a forgalmas utcán és útba ejtett egy pizzériát.

– Tudom, hogy Detti szeret irányítani, de nem kell mindig hozzá igazodnod. Fedezz fel más éttermeket is, nem kell egész ebéd alatt azt hallgatnod, ahogy Detti arról a kis buziról áradozik.

– Kedveli Balázst. Te meg homofób vagy? – Anna nem gondolta Balázsról, hogy meleg lenne, csak éppen Detti nem keltette fel az érdeklődését.

Zoltán a tömeget kerülgette.

– Nekem semmi bajom velük, amíg nem nálam próbálkoznak. – Lenézett Annára. – És velem sem kell ebédelned, ha nem akarsz. Legyél egy kicsit önálló, tedd azt, amit szeretnél.

Anna belekapaszkodott a táskája pántjába, azt sem tudta, mit jelent önállónak lenni az életben. Valaki mindig megadta neki az irányt, merre haladjon, gyerekkorától fiatal felnőttkoráig az anyja elvárásaihoz igazodott, aztán meg ott állt mellette András. Az első komoly, saját döntését akkor hozta, amikor elfogadta ezt az állást.

– Azt mondtad, beszélni szeretnél velem.

– Ezt akartam elmondani. A kreativitás a mi szakmánkban alapvető követelmény, és úgy gondolom, ebben segít, ha az ember meghozza a saját döntéseit. Az életben minden teremtmény különleges és egyedi, hagyd, hogy előjöjjön belőled az, ami te vagy.

Anna elgondolkodott.

– Szeretek Dettivel ebédelni.

– Rendben, ebédelj vele, de ne hagyd, hogy lehúzzon az ostobaságával.

– Detti nagyon vidám lány, Zoltán – kelt új barátnője védelmére Anna. Egyáltalán nem tartotta butának, csak nagyon fiatal ahhoz, hogy komoly dolgok érdekeljék. Anna értékelte a lányban azt, hogy az élet napos oldalát próbálta mindenben meglátni.

András

Kata nyitott ajtót, a két gyerek vidám hangja kihallatszott az egyik szobából. András körbenézett a nő második emeleti lakásának világoszöld előszobájában.

– Bírtad velük?

– Kezdem irigyelni azokat az anyukákat, akiknek több gyerekük van. – Hátrafordult. – Zsombi, megérkezett a papád!

A kisfiú máris megjelent az ajtóban, kicsit megtorpant, majd odaszaladt az apjához és átölelte. András szelíden eltolta magától a gyereket, leakasztotta a fogasról a kabátját.

– Gyerünk, vedd fel a cipődet!

Máté is felbukkant, érdeklődve nézte, ahogy kis barátja a szőnyegen ülve belebújik a tépőzáras cipőjébe. Zsombi felkászálódott a földről, vidáman köszönt, és már az ajtóban zizegett. András ráadta a kabátot és azon gondolkodott, hol lehet a gyerek sapkája? Abban sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán adott rá sapkát reggel, annyira kellemesen sütött a nap. Akárhogy gondolkodott, nem jutott az eszébe.

Zsombi rávigyorgott Mátéra – aki éppen ugyanilyen kópé módon viszonozta ezt a vidámságot – és elindult a lépcsőházba.

András megfogta a kilincset.

– Köszi, Kata!

– Andris.

A nő gyengéd hangjára András akaratlanul visszanézett.

– Tessék?

Kata az előszoba közepén állt, Máté eltűnt valamerre, András már nem látta.

– Ha bármiben tudok segíteni, szólj nyugodtan.

András összeráncolta a szemöldökét és kitárta a bejárati ajtót, Zsombi lépései csattogtak a lépcsőkön.

– Majd szólok – válaszolta kifejezéstelenül.

– Andris!

Nem nézett vissza, Kata hangja alig ért el hozzá, ahogy leiramodott a lépcsőn, hogy a kijárat előtt utolérje a gyereket.

Otthon fáradtan pakolt ki a hűtőszekrényből és az asztalra rakott két kistányért. Zsombi a földön kúszott, a falhoz lapult és bekémlelt a konyhába.

– Apu! – András ránézett. A kisfiú összehúzott szemmel bámult fel rá egy ideig, majd megunta és kinyitotta a szemét. – Kata tök jó fej!

– Igazán?

– Aha. Ketchuppel mosolyfejet rajzolt a szendvicsekre.

András a vacsorához előkészített asztalra nézett, lemondóan felsóhajtott, egymásba rakta a két üres tányért.

– Mondtam, hogy ne egyél Katáéknál.

Kedvetlenül visszapakolt mindent a hűtőszekrénybe. Zsombi kinyújtotta a lábát a szőnyegen, a fejét a falnak támasztotta.

– De, ha egyszer éhes voltam.

András becsapta a hűtő ajtaját, megfordult és lenézett a gyerekre.

– Zsombi, itthon is van ennivaló. Szeretném, ha együtt vacsoráznánk esténként.

– Jól van, de Kata akkor is csinált szendvicset nekem, ha nem kértem. Azért ettem meg, mert éhes voltam. Ha akarod, akkor megígérem, hogy többet nem eszek Kata szendvicséből. Akkor sem, ha éhes vagyok.

– Sajnálom, hogy ilyen későn értem oda.

Zsombi megvonta a vállát.

– Katánál szeretek lenni.

Az első telefonbeszélgetésből András tanult, és csak fürdés után hívták fel Annát. A gyerek bebújt a franciaágyba, hosszan elmesélte az egész napját az anyjának, András bekapcsolta a tévét, lecsendesítette és a híreket nézte addig, amíg Zsombi beszélgetett az édesanyjával és a végén át nem adta neki a telefont.

– Milyen napod volt, Picim? – Becsukta a szemét, elképzelte, hogy az asszony itt van mellette a szobában, a mosolyát, a szeme csillogását, a mozdulatait. Faggatta, beszéltette, hallgatta némán. Akármilyen messze élték a mindennapjaikat egymástól, András érezte az asszony felszabadultságát, a jókedvét, a szíve elfacsarodott attól, hogy Anna ilyen távol tőlük boldog tud lenni. Lehet, hogy hiányzik neki Zsombi, de András úgy érezte, hogy nem eléggé.

Anna

Pénteken háromig dolgoztak. Detti első nap figyelmeztette Annát, ne lepődjön meg, hogy hétfőtől-csütörtökig fél órával tovább maradnak bent, mindez azért van, hogy pénteken korábban leléphessenek. Anna örült a rövidített munkaidőnek, mert így kapkodás nélkül elérhette az ötórás vonatot hazafelé.

Reggel izgatottan nézett ki az ablakon a borongós, szürke tájra, felhők mögé bújt a nap. A konyhaszekrénynek támaszkodva itta meg a kávéját és azon gondolkodott, mire lesz szüksége hazafelé. Úgy csomagolt, amikor nekiindult az új életének, hogy elegendő ruhát hagyjon otthon, ha hazamegy, ne kelljen csomagokkal bajlódnia minden hétvégén. Előkereste a szekrényből a nagyméretű válltáskáját, készülnie kell egy magazinnal vagy könyvvel, hogy elüsse valamivel a hosszú utazás unalmát.

 Anna jól érezte magát a munkájában, a nyugodt délutánjaiban, ebédidőben mindig rövid üzeneteket váltottak Andrással, este pedig egy órát beszélgettek telefonon. Olyankor elöntötték az érzelmek, hiányzott neki Zsombi gyerekes csacsogása, idegesítő butaságai, szerette volna magához ölelni, izmos kis testét a karja közé szorítani, az arcát a kisfiú puha hajába fúrni, érezni semmivel sem összehasonlítható gyerekszagát.

Megnézte a telefonja kijelzőjén az időt és elkezdett visszaszámlálni, tizenhárom óra múlva leszáll a vonatról, újra együtt lehetnek. A készülék röviden megrezzent a kezében, üzenetet kapott, András kérdezte, mikor érkezik. Anna elmosolyodott, kétszáz kilométer távolságra egymástól, mégis pontosan ugyanarra gondoltak mind a ketten.

Dettivel ebédelt, a lány ezüst, apró virágos csattal tűzte el a frufruját, hogy ne lógjon a homlokába. Anna szerint különlegesen nőiessé tette a rövid frizuráját az a kis dísz.

A teltház ellenére a szokásos asztaluk szabadon várta őket az étteremben. Anna látta, hogy Balázs akkor vette le róla a „foglalt” feliratot, amikor beléptek.

– Mégsem hagyod annyira hidegen a srácot.

– Úgy gondolod?

Detti szeme izgatottan felcsillant és Balázsra nézett, aki nem ért rá vele foglalkozni, mert egy távoli asztalnál vette fel a rendeléseket. A szokásosnál többet kellett várni rá, de Annát nem zavarta, addig üzenetet írt Andrásnak. Sejtette, Dettit sem idegesíti a dolog, hogy várakozniuk kell, mert addig kedvére legeltetheti a szemét Balázson.

– Hozhatom a napi menüt a hölgyeknek? – kérdezte a férfi, amikor végre megérkezett az asztalukhoz.

Anna felnézett rá, Balázs rávillantotta sötétkék pillantását és ellenállhatatlan mosolyát. Anna szíve megugrott egy pillanatra.

– Gyönyörű szeme van – sóhajtotta Detti, miközben nézte, ahogy Balázs távolodik az asztaluktól. – Tudnám nézni életem végéig, meg azt az isteni fenekét is. Este pár haverral beugrunk a Cristine’s-be. A kedvenc szórakozóhelyem, minden hétvégén innen indul a parti. Lenne kedved velünk jönni?

Anna a táskájába csúsztatta a telefont.

– Délután hazautazom, Detti.

A lány összecsücsörítette vörösre festett száját.

– Biztos vagy benne?

Anna elmosolyodott erre a kérdésre, meg sem fordult a fejében az, hogy ne utazzon azonnal haza, amint befejezte a munkát.

– Van egy ötéves kisfiam – próbálta tudatosítani a lányban.

Detti a fülbevalóját piszkálta hosszú, vörösre festett, kövekkel díszített műkörmeivel.

– Gondold meg, ha holnap reggel mennél, majdnem ugyanaz volna. Jóformán csak aludni mész haza, szerintem észre sem venné.

Anna megvárta, míg Balázs az asztalra teszi a gőzölgő gulyáslevest és szokásos udvarias módján jó étvágyat kíván hozzá, majd továbbmegy, hogy a többi vendéggel foglalkozzon.

– Kicsit aggódom – vallotta be őszintén. – Nem tudom hogy bírták ezt a hetet nélkülem, látni szeretném őket, minél hamarabb.

Detti levette a szemét az asztalok között keringő Balázsról, komoly tekintettel nézett fel Annára.

– Remélem nem vagy az a fajta feleség, aki azt hiszi, nélküle életképtelen a családja és éhen hal a férje.

Annának nevetnie kellet, a lány olyan játékosan húzgálta sötét szemöldökét.

– Nem Andrásról van szó, Zsombi még nagyon kicsi.

– És úgyis alszik, mire hazaérsz, észre sem veszi, ha nem vagy ott – próbálkozott Detti kitartóan.

Anna tányérba merte a levest, összefutott a nyál a szájában az illatára. Felemelte a kanalát.

– Hidd el, Detti, biztosan észrevenné, hogy nem vagyok ott.

– Oké. Az ajánlat áll, bármikor. Csak gondold át.

András

Zsombi a szőnyegen fetrengett, az ágy mögül előre dobta magát és elbújt a számítógépasztal alatt. András fél szemmel követte a mutatványait, és úgy tett, mint aki nem vette észre.

Hét óra után értek haza és mivel a gyerek már vacsorázott Katánál, András úgy gondolta, gyorsan puccba vágja a lakást, hogy örömet okozzon Annának. Már, ami fél órába belefért.

Elmosogatta azt a néhány csészét, bögrét, tálat és evőeszközt, amit a héten elhasználtak és csak egymás hátára bedobáltak a mosogatóba reggelente. Hét elején mindketten Erzsi mamánál ettek. Máskor Zsombi Katánál jóllakott, és Andrásnak nem volt kedve egyszer sem egyedül nekilátni. A tiszta edényeket egymás mellé állította a csöpögtetőbe, majd sebtében felporszívózott az egész lakásban, anélkül, hogy bármit félrehúzott volna.

– Zsombi, gyere elő – szólította, bár látta, hogy legutóbb a gyerekszobába slisszant be az ajtó mögé. A gyerek nem válaszolt. – Gyere! Kimegyünk anyu elé a vonathoz!

A kisfiú megjelent az előszobában, tőle szokatlan módon azonnal felkapta a dzsekijét és máris rángatta magára a cipőjét. Izgatottan szorongatta az apja kezét lefelé a lépcsőn.

– Örülni fog neki, hogy rajzoltam, ugye?

Zsombi Katánál készített egy képet az anyukájának ajándékba. Olyan ügyesen rajzolt, hogy András is felismerte, pedig néha gondolkodnia kellett, mit akart Zsombi kifejezni az alkotásaival, annyira absztrakt módon használta a színeket és a formákat. A gyerek ma délután saját magát rajzolta le, ahogy két oldalról a szülei fogták a kezét, gondosan kidolgozta, aprólékosan kiszínezte.

– Nagyon fog örülni, Zsombi – biztosította András, és becsatolta a kisfiút a gyerekülésébe.

A vonat éppen akkor futott be, amikor kiértek a peronra. Az utasok tömegesen szállingóztak le a szerelvényről, Anna a hátsó vagonból lépett ki. Zsombi türelmetlenül rángatta az apja kezét, amikor meglátta az édesanyját a vonat vége felől közeledni, szaladt volna oda hozzá, de András nem engedte el.

Az asszony térdig érő zöld vászonszoknyát vett fel egy ugyanilyen színű blézerrel, vajszínű blúzzal és a zöld balerinacipőjével. András elnézte, ahogy a jól ismert ringó léptekkel, könnyedén közeledik feléjük és legszívesebben ő is odaszaladt volna elé, hogy a karjába kapja.

Hagyta, hogy Zsombi rátapadjon az édesanyjára, átölelte a derekát, az arcát a hasához szorította. Anna megsimogatta a gyerek fejét, de amikor a kisfiú még mindig görcsösen ölelte, csendesen megszólalt.

– Ne szoríts úgy, Zsombi, teljesen összenyomsz – szólt rá, kétségbeesetten nézett Andrásra, aki erre leguggolt a kisfiúhoz, megsimogatta a fejét és a fülébe súgta.

– Nem akarod megmutatni anyunak, hogy mit rajzoltál neki?

Zsombi engedett a szorításán és erőteljesen bólogatott.

András az asszony másik oldalához lépett, onnan ölelte át a derekát. Neki is nagyon hiányzott Anna, teljesen megértette Zsombi érzelmeit, amik előtörtek, ahogy meglátta az édesanyját. Lehajolt, röpke csókot nyomott Anna szájára és igencsak vissza kellett fognia magát, nehogy elragadja a szenvedély. Az asszony tenyere puhán végigfutott a hátán, a karját a derekára fonta, megindultak a várótermen keresztül az utcára.

Zsombi izgatottan ugrándozott az anyja kezébe csimpaszkodva, elmesélte, hogy tornafoglalkozáson miket játszottak az óvodában. András nem szólt közbe, hagyta, hogy Zsombi kiélvezhesse a viszontlátás örömét.

Anna

A fárasztó, hosszú és unalmas utazástól Anna régen elszokott. Az első fél órát még nem érezte kellemetlennek, a jegye ablak mellé szólt, elhelyezkedett az ülésen, hátradőlt a kényelmetlen támlán. Körbenézett a vagonban, futólag szemügyre vette az utastársait, fiatalokat, öregeket, magányosakat, társaságban levőket, kereste, hátha felfedez ismerős arcokat.

Évekkel ezelőtt, amikor ugyanezzel a vonattal utazott minden hétvégén hazafelé, ismerte a péntek esti utasok zömét, diákokat, még a rokonlátogatásra érkezőket is. Akkor könnyebben bukkant ismerősre, és beszélgetett a hazafelé úton, hogy gyorsabban teljen az idő.

Anna az ablak felé fordította a fejét, érdeklődés nélkül bámult kifelé, nem kötötte le az elsuhanó táj. Elővette a táskájából a képeslapot, amit a vonatállomáson vett, felszállás előtt.

Mire a szerelvény befutott Bajára, már alig várta, hogy leszállhasson, mégis türelmesen megvárta, míg többen megindulnak.

Azonnal kiszúrta Andrást és Zsombit a peronon. A férje a szokásos egyszerű farmernadrágban és rövid ujjú ingben, mégsem nézett ki annyira toprongyosnak, mint az új munkatársa, Zoltán.

András mellett Zsombi rángatta a férfi kezét, kis energiabombaként próbált szabadulni, de az apja nem engedte. A viszontlátás boldogságában a gyerek így is kitört és olyan erősen szorította Annát, hogy úgy érezte, nem kap levegőt ettől a szeretethullámtól. Megsimogatta a gyerek puha haját, remélte, ezzel megnyugtatja, de Zsombi nem engedte el. Anna pánikba esett, sosem tudta kezelni a fia érzelemkitöréseit. Tanácstalanul kellett megint Andrásra támaszkodnia.

A kocsi ablakán kitekintve végignézett a városon, az utcákon, elképedt mennyivel csendesebb minden, mint a fővárosban. Budapesthez képest szinte halott városnak tűnt.

Zsombi a kezét szorongatta, Anna tekintete a férjére siklott, eszébe jutottak az egyetemista évei, amikor András elkezdett neki udvarolni. A férfi minden pénteken este érte jött a vonatállomásra, hogy hazavigye. András akkoriban egy kopott, öreg fehér Forddal járt. Anna emlékezett rá, milyen őrületesen szerelmesek voltak, alig jutottak el az első csendes kis utcáig, ahol András leállította a kocsiját, és szenvedélyesen egymásnak estek, az sem érdekelte őket, ki jár arra.

Zsombi teljesen kisajátította magának Annát, az ölébe ült a konyhaasztalnál és mesélt. András megvacsorázott, Anna pedig megette a szokásos egy pohár joghurtját.

A kisfiú ragaszkodott ahhoz, hogy az anyjával fürödjön, akkor is, ha Anna sosem ült be mellé a fürdőkádba. Amíg a gyerek és András a habok között ültek és fröcskölődtek, addig Anna ott guggolt mellettük. Részt vett Zsombi kacsaelsüllyesztős játékában, majd bevitte a gyereket a kisszobába, odafeküdt mellé és egy könyvből mesét olvasott fel neki.

A kezdetektől András vállalta a fürdetést és a gyerek lefektetését, a meseolvasással együtt. Anna nagyon ritkán vett részt ebben a szertartásban. Mióta Zsombi megszületett, így szoktatták. Anna olyankor lepihent, kifárasztotta az, hogy egész nap a kicsivel kellett lennie és éjjel is mindig ő kelt fel hozzá, mindaddig, amíg szoptatott. András viszont csak esténként tudott a gyerekkel foglalkozni, és örömét lelte minden pillanatban, amikor Zsombival lehetett. Ha arra volt szükség, szó nélkül kicserélte a kakis pelenkát, anélkül, hogy különösebben fintorgott volna a dolgon. Még Anna anyja is csodálattal állt András ezen dolgai felett.

– Ha az apád csak egyetlen egyszer kicserélte volna rajtad a pelenkát, vagy megfürdetett volna, vagy bármit tett volna érted, akkor még ma is együtt lennénk – bizonygatta.

Anna egy percig sem hitte el neki.

Jólesett ma este a gyerek mellett feküdni a keskeny kis ágyában. Zsombi odabújt hozzá, Anna érezte a fürdőhab kellemes illatát, hallgatta a kisfiú egyenletes szuszogását. Csendesen várt, félretette a mesekönyvet, elsimogatta Zsombi homlokából a tincseket. A gyerek álmában nem tűnt annyira erőszakosnak és ragaszkodónak, úgy aludt, mint egy kisangyal, világosbarna fürtjei visszahulltak a homlokába, a száját kissé eltátotta, hátravetett fejjel szuszogott. Anna nehezen hagyta ott, hogy végre bevonulhasson a fürdőszobába és lemossa magáról az utazás kellemetlen bűzét és az egész napos testszagot.

Magára engedte a forró vizet, a gőz felcsapott és nehéz levegővel töltötte meg a teret. Anna jóleső sóhajjal tartotta a vízsugárba az arcát. Meglepődötten felkiáltott, amikor a zuhanyfüggöny meglibbent és megpillantotta Andrást. Arrébbhúzódott, hogy odaengedje maga mellé.

Később az ágyban, András ölelésében az új munkahelyéről mesélt. Fejét a férje mellkasán nyugtatta, az ujjbegyével gyengéden simogatta a férfi vállát. Lelkesen beszélt a feladatokról, amiket kapott, az élményekről, hosszan ecsetelte, mi mindent tanult. Aztán elhallgatott.

– András – szólította csendesen, mert rájött, hogy egy ideje a férje nem válaszolgat, és nem szól közbe a mondanivalójába.

A férfi nem felelt, Anna tenyerét András mellkasára fektette, érezte egyenletes szívverését, halk szuszogását. Kíváncsian felemelte a fejét, a férfi arcába nézett. Elaludt. Anna megfordult a karjában, a feje alá húzta a kispárnát. Lebiggyesztette a száját és becsukta a szemét. András megkapta, amit akart, egy gyors szexet a fürdőszobában, utána egy hosszabbat az ágyukban, és ezek után, mint aki jól végezte dolgát el is aludt rögtön. Anna élményekkel gazdagon egész héten egyedül volt esténként, szüksége lett volna arra, hogy beszélgessenek. De láthatólag Andrást nem nagyon érdekli ez az egész.

Anna becsukott pillái mögött a gondolatai lepergették a hét eseményeit és jobb híján magában dolgozta fel a fontos eseményeket, míg észrevétlenül átsiklott egy álomba, ami az új munkatársairól és az új élményeiről szólt.

András

András reggel ágyba vitte Annának a kávét és leereszkedett mellé az ágy szélére. Az asszony felült a takarók között, kócosan, álmos szemmel. A haját két kezével hátrasimította, majd ásítva nyújtózott egyet.

András átadta neki a csészéjét.

– Mesélj, milyen az új munkahelyed?

Anna belekortyolt a gőzölgő kávéjába.

– Jó.

András biztatóan felhúzta a szemöldökét.

– Olyan, amilyenre számítottál?

Anna a sárga virágmintás paplanra függesztette a tekintetét, aprókat szürcsölt a kávéjából.

– Jobb.

Andrást idegesítette ez a szűkszavúság, mindent tudni akart Anna előző hetéről. Megpróbált volna együtt örülni vele vagy akár tanácsokat adni, ha az asszony ezt kérte volna tőle.

– Ennek örülök. Elmeséled, min dolgozol?

Anna felpillantott rá. Apró szeplői – amiket András úgy imádott – láthatóvá váltak smink nélkül.

– Nem igazán. – Anna az üres csészét forgatta a kezében.

– Titkos? – kérdezte András mosolyogva, szerette volna viccel feloldani ezt, a számára egyre kellemetlenebb helyzetet.

– Nem arról van szó. Csak most nem akarok erről beszélni.

András kivette Anna kezéből az üres csészét.

– Bocs, hogy érdekel.

Anna egész hétvégén nem beszélt Andrásnak a munkájáról, és ha kérdezte, akkor kelletlenül, kurta, egyszavas válaszokat adott. Andrást kezdte felbosszantani a dolog, így aztán szombat délután befejezte a kérdezősködést. Végül valahol megértette Annát, az ott a munka, ez meg itt a magánélet. Mégis nyugodtabb lett volna, ha Anna mesél egy kicsit arról a világról, ahol a hét nagy részét tölti, tőlük távol.

Anna

Anna gyűlölte a kötelező szombat délutáni sétákat a városban. Érdekes, mert évekkel ezelőtt kifejezetten igényelte, amikor hétvégenként kiszabadult az egyetemről, a nyomás alól, így aztán minden szombaton elrángatta Andrást a partra vagy a belvárosba.

Akkoriban András húzódozott, mert sosem értette, mire jó ez a céltalan andalgás. A férfi legszívesebben ágyban maradt volna vele, miután egy hétig nem találkoztak, Annának mégis sikerült rávennie, hogy kimozduljanak a négy fal közül. Ilyenkor nem nyüzsögtek körülöttük a barátok, nem ajnározták körbe őket a rokonok. Annának szüksége volt ezekre az édeskettes pillanatokra, amikor csak egymásra figyeltek.

Házasságuk után – Anna számára teljesen érthetetlen módon – András bevezette közös életükbe a szombati sétákat. Csak ha szakadt az eső, akkor maradtak otthon a negyedik emeleten, és Zsombi egyik kedvenc Disney meséjét nézték. Ilyenkor András és Zsombi rendszerint elaludtak, miközben Anna az eső egyenletes kopogását hallgatta az ablakon és befestette a körmét, kiszedte a szemöldökét, vagy csak egy női magazint lapozgatott.

Annának nem a sétával és a friss levegővel volt baja, csak a program kötelező jellege taszította. András elég rugalmatlanul kezelte a szombat délutáni családi sétáikat, szinte sosem változtatott rajta. Amit eltervezett, annak úgy kellett lennie, ha az ég rájuk szakadt, akkor is.

Az áprilisi világoskék égen egyetlen felhő sem árnyékolta a napot. A váratlanul beköszöntő jó időnek köszönhetően a Sétáló utcában már lehetett fagyit kapni, kikerültek az utcára az asztalok és a székek. Kicsalogatta az embereket a melengető tavaszi napsugár.

Zsombi a galambokat kergette, visítva fel-le rohangált a padok és a kihelyezett embermagasságú leanderbokrok között és a szelíd jószágokat ijesztgette. Anna utálta a galambokat, legszívesebben kiirtotta volna az összeset a világon. Koszosak, büdösek és mindenféle betegséget terjesztenek.

Andrással kéz a kézben sétáltak Zsombi mögött, mint mindig. Sok fiatal lézengett a városban csapatostól, vagy kettesével kódorogtak.

– Jó napot, tanár úr!

A férje mindegyiknek név szerint köszönt vissza. Anna oda sem figyelt rájuk, el nem tudta képzelni hogy tudja megjegyezni ezt az irdatlan sok nevet, és az arcokhoz azonosítani mindet. András egyszer azt mondta, mivel minden nap találkozik velük, az nagyon nagy baj lenne, ha nem tudná észben tartani a nevüket.

Zsombi kipirult arccal állt meg előttük és csillogó szemmel nézett fel rájuk.

– Eszünk fagyit? – kérdezte izgatottan és meg sem várta a választ, folytatta. – Én csokisat akarok.

Egymásra néztek. András kérdőn felvonta a szemöldökét, mindig meghagyta a döntés jogát Annának fagyi ügyben.

Anna bólintott és lenézett a gyerek boldogan várakozó arcába.

– Rendben – hagyta jóvá.

Zsombi boldogan felugrott, megfordult és elrohant, egyenesen odaállt a fagylaltozó előtt álló két ember háta mögé. Fejét hátrafordította és boldogan vigyorgott.

Leültek az utcára kihelyezett kényelmes, fonott karszékekbe. Zsombi egyfolytában mocorgott ültében, mindig talált valami érdekes látnivalót, ahová el kellett fordulnia. Annát idegesítette, hogy nem tud nyugton maradni és az is, hogy Andrást láthatólag cseppet sem zavarja a dolog. Kétszer rászólt Zsombira, hogy hagyja abba, aztán feladta. Az utcában sétáló családokat nézte, majd a gyereket figyelte. Zsombi lassan nyalta az egy gombóc fagyiját, ami gyorsan olvadt a melegben, lefolyt a kezén, rácsöppent világos pulóverére és egyre nagyobb foltot hagyott a ruhán.

– Figyelj már oda, mit csinálsz! – szólt rá Anna ingerülten.

András bekapta a fagyija maradékát és felállt. Nadrágja zsebéből elővett egy papírzsebkendőt, kivette a gyerek kezéből az átázott fagyitölcsért és az asztalra odakészített üveg hamutálba dobta. Odahajolt Zsombihoz és a zsebkendővel szétmaszatolta a foltot a pólóján.

Anna lemondóan felsóhajtott, kinyitotta a táskáját és óvatosan, nehogy lecsöpögtesse a fagyiját, egy kis csomag nedves törlőkendőt kotort elő és odadobta az asztalra. András utánanyúlt, kivett belőle egyet és megtörölgette vele a kisfiú maszatos arcát és ragacsos kezét.

– Hihetetlen, hogy minden alkalommal össze kell kenned a ruhádat és ilyen koszosan megyünk végig a városon – zsörtölődött Anna.

Zsombi az anyját nézte, miközben tűrte, hogy az apja letörölje az ujjairól a csokifagyi maradékát.

– Mindig elfelejtem, hogy gyorsan kell enni – mondta lefelé görbülő szájjal –, mert vizes lesz a tölcsér és kifolyik az egész.

András rákacsintott a gyerekre.

– Nincs semmi baj, Zsombi!

Anna előrehajolt az ülésen.

– De igenis baj! Megint úgy néz ki, mint egy disznó. Miért nem lehet vele elmenni sehová?

András összegyűrte a törlőket és az átázott fagyitölcsér tetejére dobta. Visszaült a helyére és odahajolt Annához.

– Kicsit összekente magát. Ötéveseknél előfordul, senki nem fog megbotránkozni ilyen apróságon.

Anna kellemetlennek találta, hogy a fia ilyen maszatos felsőben kénytelen végigmenni a városon. Úgy érezte, ez a rengeteg ember mind azt a rettenetes csokifoltot fogja nézni a gyerek pólóján, és ebből levonja a következtetést, hogy ő milyen rossz anya, mert nem ad tiszta ruhát a gyerekre. Nem értette, Andrást ez miért hagyja ennyire hidegen.

Zsombi megkapaszkodott a fonott szék két karfájában és előrehajolt.

– Apu, futunk versenyt a templomig? – kérdezte csillogó szemmel.

Nagyjából harminc méterrel arrébb, a Sétáló utca végén állt a Belvárosi templom. Bejárata virágokkal és néhány paddal körülvett kis térre nézett, ahol egy világos kőből faragott egyszerű ivókút állt.

Anna a férjére villantotta a szemét.

– Meg ne próbáld!

András megfogta a kezét és gyengéden megszorította az ujjait.

– Megvárunk a templom előtt – mondta szelíden.

Anna lemondóan állt fel a fagyizó teraszáról, elnézte, ahogy a férje és a fia türelmetlenül megkerülték a székeket és az asztalokat, Zsombi hangos nevetéssel futásnak eredt, nyomában Andrással.

Anna lassan sétált utánuk. Nézte, ahogy a fia hátravetett fejjel, teljes erőbedobással szalad, András pedig utána, és ügyelt rá, hogy mindvégig a gyerek mögött maradjon. A téren Zsombi megállt. András elkapta a gyereket és nevetve felemelte. Zsombi örömteli kacagását Anna ekkora távolságból is hallotta.

András

András lerakta a kövezett útra Zsombit, aki kipirult arccal fújtatott mellette. A cipőfűzője kioldódott a nagy rohanásban, András csodának tartotta, hogy nem esett hasra benne. Leguggolt, bekötötte az elszabadult cipőfűzőt, a gyerek nagyokat szuszogva engedelmesen tartotta a lábát.

 András felegyenesedett, Anna felé nézett, aki felemelt fejjel, ringó csípővel, ráérősen közeledett feléjük. Szűk, rózsaszín kivágott toppot vett fel, ami kihangsúlyozta kicsi, formás mellét, a nyakába vékony fehér sálat kanyarintott, amit meglebbentett a tavaszi szellő. Harang alakú, hosszú, fehér vászonszoknyáján minden lépésnél sejtelmesen áttetszett karcsú lábának a vonala. Két középkorú férfi utána nézett, amikor elment előttük, András szája megrándult. Anna észre sem vette, amikor utána fordultak, de Andrásnak akkor sem tetszett a dolog. Természetesen büszkeség töltötte el, amikor végignézett csinos feleségén, de megőrjítette a tudat, hogy más férfiak is végigmustrálják az utcán.

Anna odaért eléjük, megborzolta a gyerek kócos fürtjeit.

– Nagyon ügyes vagy, Zsombi! – dicsérte meg gyengéden.

András szerette volna figyelmeztetni Annát, hogy megint túl kihívóan riszálja a fenekét, és meg akarta kérni arra, fogja vissza magát egy kicsit, mert minden férfi, aki mellett elmegy, ott csorgatja a nyálát utána. Mégsem szólt, mert nyilvánvalóan látszott, hogy Anna a legcsekélyebb figyelmet sem fordít idegen férfiakra. Ha viszont András szóvá tenné a dolgot, az asszonynak az tetszene, élvezné a ráirányuló figyelmet és valószínűleg mulatna a féltékenységén. András éppen ezért csak megfogta a felesége kezét.

Zsombi talált egy formás kavicsot a járdán, azt rugdosta lelkesen hazafelé menet. Idősebb házaspár közeledett szembe velük, mosolyogva, kéz a kézben. András elnézte őket és azon gondolkodott, vajon Annával fognak-e ők ketten harminc év múlva ilyen meghitten sétálgatni. A szíve elnehezült a gondolatra.

A piachoz értek, András elkapta Zsombi kezét és automatikusan átmentek a másik oldalra, hogy sétáljanak egyet a Sugó parton. A szokásos útvonal, egyeztetniük sem kellet, némán kanyarodtak mind a hárman arra.

A nap fénye megcsillant a vízen, mintha ezernyi gyémánt szikrázott volna a hullámok alatt. A levegőben éhesen vijjogó sirályok keringtek, a homokos parton kacsák totyogtak. Zsombi szó nélkül lerohant a homokra, András lenézett Anna magas sarkú szandáljára és sejtette, hogy nem fogják követni Zsombit odáig. Fent a kikövezett úton maradtak, onnan figyelték a gyereket, aki kavicsokat hajigált a vízbe.

Anna szembefordult Andrással, felnézett rá és odasimult hozzá. András automatikusan magához ölelte, érezte az asszony édes leheletét az arcán.

Vasárnap András szülei hívták meg őket családi ebédre. Úgy tervezték, három óra körül hazamennek az ebédről, hogy kicsit legyen idejük magukra is. Anna a 17:40-es busszal készült visszamenni Budapestre, mert a hajnalin kívül nem volt közvetlen vasúti közlekedés Budapest felé.

Ennyire sűrűn nem szokták meghívni őket, és András úgy gondolta, most is csak azért tették, mert őket ugyancsak érdekelte Anna munkája.

Mire megérkeztek, Kitti szintén megjelent az egész családjával.

Zsombi nem mozdult el az anyja mellől, szorongatta a kezét, ha leült, becsusszant az ölébe. András remélte, hogy ha Annát kikísérik a buszhoz délután, Zsombi nem fog kiborulni. Reggel óta rettegett a búcsúzástól és a gyerek reakciójától, egyfolytában azon járt az agya, mivel vigasztalja meg, ha minden kötél elszakad.

– Milyen? – Kitti minden teketória nélkül támadta le Annát.

Az asszony, ölében Zsombival, csendesen válaszolt.

– Jó.

– És? – Kitti nem adta fel olyan könnyedén. – Vannak pasik?

András anyja megfordult a tűzhely előtt, az apja éppen erre a mondatra érkezett ki a belső szobából, hogy üdvözölje őket.

András összehúzott szemmel meredt a nővérére, kapásból leállította volna, de aztán meggondolta magát. Tulajdonképpen ez őt is érdekelte.

Anna megsimogatta Zsombi fejét és felnézett Kittire.

– Természetesen vannak.

– És milyenek?

– Olyanok, mint mindenhol.

András megkönnyebbült erre az érdektelen hangra. Legalább megtudta azt, ami a legjobban érdekelte, Anna továbbra sem figyel vadidegen férfiakra.

András elkapta a testvére pillantását, Kitti az asztal túloldaláról észrevétlenül rákacsintott. Még mindig megvolt a gyerekkori cinkosság közöttük.

Az öreg leült az asztalhoz, szeretettel megpaskolta Anna kézfejét.

Ebéd után, a felnőttek kávéztak, és a lányok kicsalták Zsombit a kertbe Némóval játszani. András anyja, ekkor kérdezte meg halkan.

– Zsombi hogy viseli?

András elkapta Anna pillantását, nem akarta elszomorítani azzal, hogy elmeséli a gyerek sírásait, szorongásait. Sok minden nyilvánvalóvá válhatott Anna számára, láthatta, hogy Zsombi alig akarja otthagyni őt.

– Ügyesen – felelte András halkan.

– Otthagytad a magánóráidat, Andris? – érdeklődött Kitti.

– Miért hagytam volna ott?

– Mert egy gyerekhez idő kell, nagyokos – felelte a nővére kioktatóan. – Elmenni érte az oviba, vigyázni rá, meg ilyenek, vagy magaddal cipeled a suliba?

Anna szólt közbe csendesen.

– Anyu és Kata segít megoldani ezt a problémát.

Kitti elgondolkodva hümmögött, Feri szólalt meg az asztal túlvégéről, miután belekortyolt a sörébe.

– Milyen Kata?

Anna felnézett Andrásra, de ő nem válaszolt. Még csak az hiányozna. Szerette volna, ha Anna se mondja ki, de a felesége megszólalt.

– A barátnőm, Huber Kata. Az Erste bankban dolgozik, ha ez így mond valamit.

András a kávéskanalával játszadozott, hallotta, ahogy megreccsen egy szék, a rövidke csend nehezen telepedett rá a lelkére.

Kitti szólalt meg.

– Ja, tudom.

András felnézett, és összeakadt a pillantásuk. Szerette volna megrázni a fejét, hogy a nővére most hagyja abba, mielőtt kínos lesz ez az egész mindenkinek. De erre az anyja szólalt meg az asztal túlsó feléről.

– Arról a kis tornászlányról van szó, akivel egy osztályba jártál a középiskolában, Andris? Megyei bajnok volt – magyarázta Annának lelkesen, hogy személyesen ismer valakit, aki ilyen híres lett.

Anna az asztalterítőt simogatta maga előtt.

– Sosem mesélte, hogy megyei bajnok tornász volt.

Kitti hátradőlt a széken, Andrásra villantotta a szemét.

– És mi mindent nem mesélt még – jegyezte meg csendesen, András úgy érezte, mindenki meghallotta a konyhában.

– Pedig az volt – lelkendezett az anyja, figyelmen kívül hagyta Kitti beszólását, talán meg sem hallotta.

András szerette volna berekeszteni ezt a beszélgetést. Ránézett az apjára, aki némán ült a székében, a hátát lazán a támlának támasztotta, az asztalon járatta az ujjait, tompa dobolással. András szerette volna, ha felpillant.

Ám az öreg nem nézett senkire.

Feri az asztalra csapta a sörösüvegét.

– Neki volt az a csúnya válása, nem? – Előrehajolt, szemében felcsillant a pletykára éhes kíváncsiság.

András anyja felsóhajtott.

– Szegény kislány, jól megjárta azzal a semmirekellővel.

– Egyébként lehet tudni, ki a gyerekének az apja? – érdeklődött Feri, megsimogatta szőke szakállát.

Anna egyenesen a sógora szürke szemébe nézett.

– A volt férje.

– Az a gazember – sóhajtozott András anyja együttérzően.

– Azt hittem, azért tűnt el a fickó, mert köze nincs a gyerekhez – mondta Feri kitartóan.

Anna kirúgta maga alól a széket, végigkaristolta a sötétbarna padlólapot, András látta, hogy az apja arca megrándul. Minden egyes követ ő tett le a konyhában, András gyerekkorában éppen elégszer hallotta, ha véletlenül vadabbul állt fel az asztaltól, vagy sáros cipővel végigcaplatott rajta. Anna két kézzel az asztalra támaszkodott, kipirult arccal nézett végig a társaságon.

– Azért tűnt el, mert egy bunkó, aki nem tudta elviselni, hogy az a gyerek az övé, csak azért zúdított ennyi szart Kata nyakába, hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie. Ami azt illeti, azóta sem fizet. Megspórolhatta volna Katának a fájdalmakat – tört ki Annából az indulat és tüntetően kiment a konyhából. András látta már így kikelni magából, amikor valaki Katára próbált megjegyzéseket tenni, igazi harcos amazonként állt ki a barátnője jóhíre mellett.

András elkapta Kitti pillantását. A nővére felhúzta a szemöldökét.

– Minden nap találkoztok?

– Heti háromszor. Mert?

Kitti megvonta a vállát.

– Nem felejtettem el, hogy végig hajtottál rá a gimiben. Ne tagadd!

Feri nagyokat horkantva felröhögött az asztal végénél. András anyja érdeklődve nézett rájuk.

– Igazán? Ezt nem tudtam.

Kitti az anyjára pillantott.

– Mert nem kötötte az anyukája orrára.

Az apjuk is megszólalt végre, meglepetten nézett Andrásra.

– Én sem tudtam.

– Azt hittem, sosem adod fel – vallotta be Kitti az öccsére szegezett tekintettel. – Mikor is ábrándultál ki Katából? Amikor férjhez ment? Vagy előbb?

András megrázta a fejét.

– Befejezhetnénk a témát? Régi ügy. Nincs semmi jelentősége.

Kitti harsányan felnevetett. András felállt az asztaltól, futólag az apjára nézett, mielőtt végleg otthagyta volna őket a konyhában. Végig érezte a hátában az öreg pillantását, amíg be nem csukta maga mögött az ajtót.