Összetört életek

6. fejezet

 Anna

Vasárnap koradélután üzenetet kapott Balázstól, aki megkérdezte, mikor érkezik, mert kimegy elé a Népligetbe kocsival. Anna sebtében elolvasta, de nem válaszolt rá.

A legújabb Disney-mesét nézték a számítógépen, a fejét András mellkasára fektette, összefonódott ujjaik a férfi hasán pihentek. Zsombi félig lelógva, az anyján feküdt és nagyokat szuszogott, ahogy a mesét bámulta megbűvölten.

Anna akkor sem válaszolt Balázsnak, amikor felszállt a buszra. A hétvégén rájött, butaság volt az a péntek éjszaka, nyilvánvalóan András hiányát akarta valamiképpen ellensúlyozni. Hétfőn mindenképpen tisztáznia kell Balázzsal a dolgokat, tudatosítania kell benne, hogy nagyon helytelen dolgot műveltek.

Balázs óránként küldte forró üzeneteit, majd végül értetlenkedő sorait. Anna meredten nézte a telefon kijelzőjét, nem egy üzenetben akarta leírni az érzéseit, és a kérését, hogy Balázs legyen szíves, keressen magához illő, független lányt. Tudta, valahol tisztességtelen, hogy nem válaszol, ezért röviden és visszafogottan annyit írt, hogy majd hétfőn beszélnek. A telefon pittyegett, de Anna nem nézte meg.

Hétfőn ebédidőben az asztala mellett üldögélt, jó étvágyat kívánt a kollégáinak, amikor azok csapatostól kivonultak az irodából, és miután egyedül maradt, a monitorra függesztett szemmel bámult bele a semmibe.

– Éhségsztrájkolsz? – hallotta Zoltán vidám hangját az asztala mellett.

Anna felpillantott rá és komoran válaszolt.

– Nem.

– Fogyókúra? – Anna némán vállat vont. – Ismerek egy jó kis salátabárt – folytatta Zoltán lelkesen. – Fölösleges éheztetned magad. Amúgy sincs szükséged ilyen hülyeségre!

– Nem érek rá ebédelni, sok a munka.

A férfi egy kicsit elfordította a képernyőt, hogy rálásson, a tavaszi tájképen átcsobogó erdei patakra siklott a tekintete.

– Ja, látom, teljesen el vagy havazva.

– Egyszerűen nincs kedvem kimenni. Az utcára sem.

– Depresszió?

– Csak. Nincs.

– Márpedig muszáj jönnöd, mert meghívlak egy sajtos-sonkás pizzára, ami múltkor annyira ízlett neked.

Anna lebiggyesztette a száját és elbillentett fejjel nézett fel Zoltánra.

– Annyira azért nem ízlett.

A férfi játékosan meglökte Anna vállát.

– Tudom. Na, gyere! Közben meg elmondhatnád, mi a baj.

Anna felállt, csendesen hátracsúsztatta a székét a szőnyegen. Kint a kora nyári napfény a szemébe világított, hunyorgott, annyira vakította az iroda jótékony félhomálya után. Félig elfordította a fejét, az étterem irányába nézett, ahol Balázs fenntartotta az asztalát és már biztosan várta. Anna előreszegezett fejjel sétált Zoltán mellett, aki laza, halásznadrágos öltözetében, zsebre dugott kézzel trappolt végig a járdán és kerülgette az embereket.

A férfi hosszan ránézett, közben megemelgette a szemöldökét.

– No, mi a baj?

Annak ellenére, hogy Anna teljesen lehangoltnak érezte magát, el kellett mosolyodnia erre.

– Férjnél vagyok – suttogta, amekkora zaj volt az utcán, nem hitte, hogy Zoltán megértette a szavait.

A férfi kérdőn nézett rá.

– Nem akarok tőled semmit – emelte fel a két kezét. – Esküszöm. Csak meghívtalak egy pizzára, hátha tudok segíteni.

Anna őszintén elmosolyodott.

– A kérdésedre válaszoltam.

– Mármint arra, hogy mi a baj? És erre te azt válaszoltad, hogy férjnél vagy? – értetlenkedett Zoli, és kikerült egy iskolás csoportot.

Anna gyorsabb tempóra kapcsolt, hogy utolérje.

– Többé-kevésbé ez a legnagyobb baj.

– Nem vagytok jól otthon?

– De. András igazán… – Elakadt. – Nos, igazán rendes, meg minden.

– Akkor végképp nem értem, mi a gond.

– Jól megvagyunk, de már nincs az a szikra, nem érzem azt a bizsergést, mint régen. Hiányzik valami a kapcsolatunkból.

Zoli megállt a pizzéria előtt.

– A szerelem elmúlik, Anna! Ne mondd, hogy ezt te nem tudtad.

– Azt hittem, ez velem és Andrással nem történik meg.

A hangja elfulladt. Nem hiányzott neki az a régi tűz, a mindent elsöprő remegés, amíg meg nem ismerte Balázst. A hétvégén bármennyire békésen elvoltak Andrással, szomorúsággal töltötte el, hogy a férje mellett soha többé nem fogja érezni azt, amit Balázs mellett. Mégis, ebben a két napig tartó meghittségben jött rá, hogy ostobaság belehabarodni egy idegen férfibe, tönkretenni mindazt, ami Andrással közöttük kialakult az évek során.

Zoltán elmosolyodott.

– Két ember között működhet egy kapcsolat bizsergés nélkül is.

– Tapasztalatból mondod?

– Tizenkét éve élek tartós kapcsolatban, minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a világ egyik legbonyolultabb nőjével. Valahogy mégis működik a dolog közöttünk. Emellett két, meglehetősen hisztis kislány édesapjaként, bizton állítom, néha nekem is tele van a hócipőm az egésszel. Megértelek. De ezek mind apróságok, ahhoz képest, hogy mennyi pluszt adnak nekem minden nap.

Ezzel otthagyta Annát és belépett az ajtón.

Anna szerette volna kivonni magát a munkatársakkal eltöltendő kávézós délután alól, de attól félt, minden indok túl átlátszó lenne. Ugyan hová siethetett volna annyira, hogy ne tudjon egy órát rászánni a kedvenc munkatársaira?

Kelletlenül sétált át a zebrán Detti mellett, és amikor beléptek az étterembe, igyekezett a legkisebbre húzni magát, hogy Balázs ne vegye észre. Nem mert a bárpult felé nézni.

A barátnője csendesen megszólalt mellette.

– Mi a fene?

 Anna nem értette mi az, amin a lány fennakadt, mert nem mert felnézni. A tekintetét a tisztára suvickolt barna balerinacipőjére szegezte. Egy vékony karcolás kötötte le a figyelmét, amíg leült a szokott helyére, az ablakkal szembe, és kinézett az utcára.

A pincérlány udvarias mosollyal az arcán felvette a rendelést. Detti a szoknyáját igazította, miközben állandóan a bárpult felé figyelt.

– Balázs merre van? – kíváncsiskodott.

Anna értetlenül kapta fel a fejét, végre elnézett az étterem másik végébe. A pult mögött az a nyurga fiatal fiú állt, aki múlt héten Balázs helyett dolgozott, azon a napon, amikor a várba mentek sétálni délután.

– Balázs hazament – válaszolta a felszolgálólány könnyedén.

– Hogyhogy?

– Bocsánat, nem adhatok ki információkat a munkatársam magánéletéről – felelte a lány visszafogottan, mintha legalábbis valami államtitokról lenne szó. Az asztalnál többen nevettek a válaszon. A pincérlány összeszorította a száját, és felemelt fejjel távozott.

 Detti fintorogva odahajolt Anna füléhez.

– Olyan nehezére esett volna azt mondani, hogy lejárt a munkaideje? Na, bumm! Nem hangzott volna ilyen izgalmasan, de attól még ez a helyzet.

– Gondolod? – Anna félt, hogy Balázs valami butaságot csinál, csupán azért, mert ő nem írt vissza, nem reagált az utolsó üzenetére. Sőt, ma ebédelni sem jött át, úgy, mint máskor.

A barátnője hátradőlt a széken.

– Talán elege van ebből a mi munka utáni kávézgatásainkból. – Nemtörődöm nyegleséggel vállat vont. – Ki tudja?

Annának összpontosítania kellett arra, hogy odafigyeljen a kollégái beszélgetésére, de folyamatosan Balázsnál időztek a gondolatai. Vajon merre jár? Mit csinál? Itt kellene lennie és a pult mögül figyelnie a délutáni traccspartit, pontosan ugyanúgy, mint eddig bármikor. Anna azt sem vette észre, hogy letette elé a pincérlány a habos kávéját. Amikor felfedezte az asztalon, addigra a tejszínhab összeesett a tetején és teljesen kihűlt, élvezhetetlenné vált. Egy korty után félretolta. Nem tudott odafigyelni a beszélgetésre, révetegen bámult kifelé az ablakon, alig várta, hogy vége legyen ennek az egész vidámkodásnak. Egyáltalán nem érezte, hogy éppen most hangulata lenne hozzá.

Amikor az egyik munkatársa felajánlotta, hogy hazaviszi, mert úgyis arra van dolga, Anna automatikusan rábólintott.

Otthon becsapta maga mögött az ajtót, a konyhapultra dobta a táskáját és kikotorta az aljából a telefonját. Reszkető kézzel nézte meg Balázs tegnap esti legutolsó üzenetét, amire akkor nem fordított figyelmet.

„Anna! Ne haragudj rám! Egy barom vagyok!”

Tágra nyílt szemmel olvasta el háromszor egymás után, egyetlen szavát sem értette. Haragudni? Hogyan tudna ő Balázsra haragudni? Hiszen annyira hiányzott a puszta jelenléte is. A szemébe martak a könnyek, a tekintete elhomályosult. Nagyon bánta, hogy tegnap este nem nézte meg azt az üzenetet, mindenképpen reagálnia kellett volna rá, megnyugtatni Balázst. Milyen önző módon viselkedett, azzal, hogy ma az ebédről is lemondott, ezzel bizonyosan megerősíthette Balázsban azt a gondolatot, hogy haragszik rá. Pislogott, egy könnycsepp szabadult el a szempillái alól, lefutott az arcán, sebtében letörölte a kézfejével.

A legrosszabb gondolatok fordultak meg a fejében. Minél hamarabb látnia kell Balázst, a saját szemével akart meggyőződni arról, hogy a férfi jól van, nem csinált semmi őrültséget magával.

Villámsebesen bepötyögte az érintőképernyőn a válaszát.

„Itthon vagyok. Várlak.”

Annyi mindenről kell beszélniük.

Balázs elolvasta az üzenetét, mégsem válaszolt. Anna türelmetlenül toporgott a konyhában és megbűvölten meredt a telefon kijelzőjére, szíve összeszorult, a gyomra görcsbe rándult, a lába elgyengült, leereszkedett az egyik konyhaszékre és idegesen forgatta a kezében a telefonját. Minden percben megnézte. Válasz nem érkezett.

– Édes Istenem! – Tenyerével végigsimított az arcán, keze lesiklott a nyakán és a mellkasán pihent meg. Felpattant a székről, bement a szobába és bekapcsolta a tévét, hátha talál egy olyan műsort, ami kis időre elvonja a figyelmét Balázsról. Érdeklődés nélkül lavírozott végig az ötvenhárom csatornán felfelé váltogatva az állomásokat, majd sorban lefelé. Aztán megint ugyanúgy.

Nem számolta, hányszor kapcsolta végig a tévécsatornákat, amikor megszólalt a kapucsengő. Felriadt, kiejtette a kezéből a távirányítót és kiszaladt az ajtóhoz.

– Ki az? – szólt a kaputelefonba.

– Balázs – jött a rövid válasz.

Anna szíve hevesen dobogott, amikor meghallotta az ismerős hangot. Megnyomta a gombot, ami jelezte, hogy sikerült kinyitnia a nagykaput. Kitárta az ajtót és ott várta, míg Balázs beljebb jön.

A férfi sötét farmernadrágban és egy fekete, ujjatlan pólóban érkezett, ami kihangsúlyozta izmos felsőtestét, széles mellkasát, lapos hasát. Egy hatalmas vörös rózsacsokrot hozott, könnyedén odanyújtotta Annának.

– Ne haragudj! – kérte csendesen.

Anna szeme elkerekedett. Elvette a csokrot, azonnal beborította az édeskés rózsaillat.

Magukra csukta az ajtót, levett egy öblös bögrét a szekrényből, csapvizet engedett bele, letette az asztalra és beleállította a csokrot, ami felborult volna, ha nem támasztja neki a falnak. Felnézett Balázsra.

A férfi bűntudatos arccal dőlt a konyhapultnak.

– Beismerem, hiba volt az a szombat reggeli üzenet. –  Anna nem értette, miről beszél. Balázs vett egy mély lélegzetet és minden átmenet nélkül hadarni kezdett. – Amikor szombat reggel nem írtál vissza, azonnal tudtam, hogy nem kellett volna. Annyira sajnálom! Tudnom kellett volna, hogy nem díjazod az ilyesmit. Ne haragudj! Tényleg. Egy tahó állat vagyok.

Anna a férfi kipirult arcát nézte, közben eszébe jutott a szombat hajnali üzenet, amit a buszon kapott Balázstól, és amire nem tudta, mit kell válaszolni, mert annyira túlfűtötten érzéki tartalmú volt az egész. Sosem kapott és sosem írt ehhez hasonló üzeneteket. Talán ezért jött annyira zavarba tőle akkor, és azért lehet az, hogy szombat délutánra elfelejtette az egészet. Elpirult. Voltaképpen András felejttette el vele a megérkezése utáni délelőttön.

Anna puhán odalépett Balázs elé és megérintette a karját.

– Nem rád haragudtam.

A férfi felvonta a szemöldökét, mozdulatlanul állt a konyhapultnak támaszkodva.

– Nem válaszoltál. Tegnap is alig. Biztos történt valami, amivel megbántottalak. – Anna megrázta a fejét. Balázs nem adta fel. – Hidd el, akaratomon kívül történt.

Anna gyengéden megsimogatta Balázs karját, érezte az izmokat, a bőre melegét az ujjai alatt.

– Ma nem dolgoztál?

– Nem tudtam odafigyelni. Te sem jöttél. Elbasztam egy csomó rendelést. A pénzről ne is beszéljünk. – Megköszörülte a torkát. – Fél kettőkor leléptetett a főnök.

Anna a férfi mellkasára fektette a tenyerét.

– Sajnálom, hogy miattam bajba kerültél.

– Ez az egész a saját hülyeségem, nem miattad történt, és egyáltalán nem kerültem bajba. Egyszerűen hazaküldtek, mert nem voltam formában és ezzel rontottam az üzletet. Ne okold magad!

– És ha elbocsájtanak?

– Ezért nem fognak kirúgni – nyugtatta meg.

Balázs a karjába zárta, lágyan suttogott a fülébe, hogy megvigasztalja. Anna odabújt a férfihoz, becsukta a szemét, hagyta, hogy elárasszák az érzések. Amikor élesen felcsörrent a telefonja, összerándult. Kibontakozott a férfi öleléséből, az asztalon fekvő készülék kijelzőjére nézett, és azonnal felvette.

– Szia, Zsombi! – szólt bele lágy hangon. Intett Balázsnak, hogy üljön le az egyik konyhaszékre, majd a füléhez tartott telefonnal bevonult a szobába.

András

András megvárta, hogy Geri odakint elszívjon egy szál cigarettát így együtt érkeztek a társalgóba, ahol kellemes kávéillat fogadta őket, és két kollegénőjük ült összedugott fejjel egy laptop előtt.

– Szép jó napot, hölgyeim – köszönt Gergő lendületesen. – Min sustorogtok ott kettesben, Erika drága?

András a pulthoz ment és töltött két csésze kávét, érezte, hogy elég meleg, kockacukrot dobált bele meg egy-egy kanalat és az egyiket odanyújtotta Geri felé, a barátja elvette tőle és a nők feje fölül rálesett a laptopra.

Joli néni hátrafordult.

– Valamit szeretnénk mutatni nektek, fiúk – mondta mosolyogva. – Kíváncsiak vagyunk, mit szóltok hozzá.

Gergő szeme felcsillant és megkevergette a kávéját.

– Erika, ma végre leveszed a felsődet? Mindig szerettelek volna csipkés melltartóban látni, gyönyörűm – vágta rá gondolkodás nélkül, áhítozva és belekortyolt a kávéjába.

András önkéntelenül is felnevetett. Erika valószínűleg nem vette zokon Gergő beszólását, csak felsóhajtott és közölte:

– Te egy disznó vagy, Geri! Szerintem sokkal érdekesebbet mutatunk, mint az én mellem.

Gergő megrázta a fejét.

– Jelen pillanatban, annál a két harapnivaló kis almánál jobban semmit sem szeretnék látni – felelte határozottan. Erika félrehajtott fejjel nézett rá, Gergő az idősebb kolléganőjére nézett. – Remélem, nem Joli néni akar vetkőzni – vigyorogott.

Joli néni maga mellé paskolt a székre.

– Gyere ide mellém, te Casanova! – válaszolta szelíden, felpillantott Andrásra. – Te meg húzz ide egy széket gyorsan.

András még le sem ült a kávéjával, amikor Erika elindította a videót, amin a Bajai tévé egyik régebbi adásában az Önkormányzat valamilyen díjátadó ünnepségét mutatták.

Gergő készült felkászálódni a székről.

– Dögunalom – horkantotta. – Az a véleményem, hogy nem kéne, ilyeneket nézzetek.

Joli néni hangja szigorúan rácsattant.

– Fejezd be a hisztit és hallgass!

A képernyőn, a színpadon megszólalt a közjegyző.

– Magyarország az idegen nyelvek ismeretében leghátul kullog az Európai Uniós nemzetekhez képest… – András gondolatai elkalandoztak, őt sem nagyon érdekelte ez az egész műsor. Azon volt, hogy ez megváltozzon, azért vállalt angolórákat Ivettnél, hogy felzárkóztassák a várost, és ne legyenek ennyire lemaradva. András érzékelte mekkora igénye van a felnőtt lakosságnak arra, hogy nyelveket tanuljon. – A város idegen nyelvű oktatásában nagy szerepe van a tanintézményeknek és magánintézményeknek. Akik a legtöbbet adták ennek a városnak, most kitüntetésben részesülnek. Kérem, fáradjanak a színpadhoz, hogy átvegyék a díjat.

András akkor kapta fel a fejét, amikor meghallotta Ivett nevét. Érdeklődve meredt a képernyőre, Ivett sosem dicsekedett azzal, hogy valaha díjat kapott volna a magániskolája. András elképedve nézte a nőt. Alig ismerte meg Ivettet a csinos vajszínű kosztümben, aminek a szoknyája alól finoman kivillant barna harisnyába bújtatott lába. Fehér blúza a mellére és a dereka karcsú ívére simult, ahogy magas sarkú szandáljában fellépett a színpadra. A haja lágy hullámokban omlott a hátára, halvány sminkje kiemelte a szemüvege mögött macskaszerű szemét.

Gergő füttyentett, András átérezte a meglepetését. Ivett a kinyúlt cuccaiban, csattal a hajában mindig lerongyolódott látványt nyújtott, ezt a nőt sosem érdekelték különösebben a külsőségek.

– Egy díjátadón mégis ki kell nézni valahogy – mondta Erika mosolyogva. – Csak akartam, hogy lássátok, hogy Ivett egy tökre jó nő, ha odafigyel magára. Mert egyikőtök sem akarta elhinni, amikor egyszer mondtam. – Erika a háta mögé nézett. – Látnád az arcodat, András!

A férfi elképedve nézett rá vissza.

– Nehéz összeegyeztetnem azt a nőt a képernyőn azzal a nővel, akit valójában ismerek – vallotta be.

Gergő felsóhajtott.

– Az az igazság, hogy nekem most esett le, hogy Ivett egyáltalán nő.

Egyszerre nevettek fel, András rácsapott Gergő vállára.

– Hát akkor épp ideje volt már, hogy észrevedd.

Erika lecsapta a laptop tetejét.

– Két éve erre vár.

– Mire? – kérdezte Gergő elkerekedett szemmel.

Joli néni megérintette a férfi karját.

– Hogy felfigyeljen rá valaki a szürke kisegér jelmez mögött.

Gergő összehúzta a szemét. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, kinyílott az ajtó és Ivett lépett be rajta, megállt az ajtóban, felemelte a csuklóját és erőteljesen az órájára mutogatott.

– Mi ez a traccsparti? Nem kéne nektek már órát tartani?

Erika felpattant és a hóna alá szorított laptoppal elviharzott Ivett mellett, menet közben odavetette neki, hogy bocsánat. Joli néni lassan, méltóságteljesen távozott. Gergő elgondolkozva állt fel az asztaltól, végignézett Ivett kopott farmernadrágos és kinyúlt pólós szerelésén és megrázta a fejét, majd elindult kifelé. Az ajtóban megérintette Ivett karját és a nő szemébe nézett.

– Bocs, gyönyörűm – mondta és rákacsintott, mielőtt távozott volna. András látta, hogy Ivett elpirult, Gergő nem nagyon szokta a nőt szándékosan megérinteni, vagy ilyen forró pillantással illetni, és főként nem szokta gyönyörűmnek szólítani, nem csoda, hogy elpirult erre.

Ivett Andrásra nézett.

– Mi történt itt?

András vállat vont.

– Talán Geri komolyodik.

Ivett felsóhajtott.

– Komolyodik? – kérdezte kétkedve. András határozottan bólintott. – Már épp ideje lenne. Attól féltem, egyszer hirtelen felindulásból tényleg kicsapom – vallotta be és András úgy érezte, Ivett nem szívesen válna meg Geritől.

Anna

Anna gőzölgő testtel mászott ki a zuhany alól, leakasztotta a fogasról a törölközőjét, felitatta a vízcseppeket a bőréről és maga köré tekerte a fürdőlepedőt. Csendesen dúdolgatva állt a szekrény előtt.

A vállfák és a színes ruhák sokaságában válogatott, kivette, megnézte, visszaakasztotta és arrébb tolta, hogy a következőt vehesse szemügyre. Minden egyes darabot szeretett, de egyiket sem tartotta megfelelőnek a ma estéhez. Mire mindet végignézte, visszatért a zöld, apró virágokkal díszített hosszú, ujjatlan ruhájához és egy rövid szabású farmerzakót készített ki mellé az ágyra.

A zöld ruhához igazította a sminkjét és évek óta először megengedett magának egy merészebb, harsány szemfestéket és élénkpiros rúzst. A következő kihívást a fülbevalók jelentették, Anna az ágyra telepedett az ékszeres dobozával, egyenként odapróbálta magához a legkülönfélébb színű és formájú fülbevalókat, nyakláncokat.

Még nem készült el teljesen, amikor csengettek, kezében egy fülbevalót szorongatva kiszaladt, hogy kinyissa a bejáratot, Balázs egyszerű farmerszerelésben jelent meg az ajtóban. Anna odahajolt hozzá, futólag megcsókolta a száját, mire a férfi elkapta a derekát, magához húzta, hogy egy hosszabb csókot csikarjon ki belőle, Anna nem tiltakozott.

Amikor végre beteltek egymással, Balázs eltolta magától és simogató tekintetét végigfuttatta rajta.

– Káprázatosan nézel ki – dicsérte meg.

Anna elmosolyodott a bókra, a fülébe illesztette a fülbevaló vékony kampóját, először az egyiket, majd a másikat.

– Köszönöm! Ülj le, valamit kezdenem kell ezzel a szénakazallal – bökött kusza fürtjeire. Hiába kötötte fel a zuhanyzóban, a párás levegőtől némelyik tincs erőteljesen begöndörödött és ilyenkor egyszerűen kócosnak hatott.

Balázs újra magához ölelte, végigsimított Anna haján, belefúrta az arcát, odahajolt a füléhez.

– Ne csinálj vele semmit! Nagyon tetszik így.

– Ilyen bozonttal a fejemen nem mehetek ki az utcára.

Balázs az ujjai közé vette Anna egyik puha tincsét, úgy simított végig teljes hosszán.

– Hagyd így!

 Vadul, szenvedélyesen megcsókolta Anna száját. Az asszony lába elgyengült, belekapaszkodott Balázs erős karjába, engedte, hogy a boldogító szerelem átjárja az egész lényét.

A héten minden nap találkoztak munka után, a férfi esténként eljött hozzá, hajnalig feküdtek az ágyon, összebújtak, filmet néztek. Balázs szerelmes szavakat suttogott a fülébe, beborította csókjaival, a keze szenvedélyesen elkalandozott, utat keresett a ruhák redői között a meztelen bőréhez. Anna minden alkalommal megállította. A férfi tiltakozott és kelletlenül visszahúzódott, ám másnap este újra eljátszották az egész jelenetet az elejétől a végéig.

Anna élvezte az egész testét beborító bizsergető érzést, a szíve reszketését, saját elakadó lélegzetét. Tenni ellene nem tudott, akaratán kívül tört rá minden alkalommal, amikor meglátta Balázst. Sőt, elég volt csak a férfire gondolnia, a szíve reszketeg ütemre váltott, tobzódott a meseszerű érzések kavalkádjában.

Beültek egy hangulatos romkocsmába, a helyiség a nyolcvanas éveket idézte, régi bádogtáblák és bakelitlemezek lógtak a falakon. Anna vörösbort ivott, Balázs sört. Egymással szemben foglaltak helyet, a férfi finoman simogatta Anna kézfejét, az asztal alatt egymáshoz simult a lábuk, miközben beszélgettek tekintetük forrón egymásba kapcsolódott.

Anna úgy érezte, teljesen mindegy, milyen buliban kötnek ki a végén, mert csak az a fontos, hogy együtt lehetnek.

A kocsiban Balázs jobb keze Anna combján nyugodott, csak akkor húzta el, ha sebességet kellett váltania. Anna időnként finoman végigsimított a férfi karján, érdeklődve figyelte, ahogy vezetett. Nézte az arcát, a fején végigkígyózó sárkány részletesen kidolgozott vonalait, színeit, koponyájához simuló fülének az ívét. Balázs egészen világos szempilláinak vékony szálai csak közelről látszottak, bozontos szőke szemöldöke összeért vastag orra fölött, puha száját Anna jól ismerte. Elnézte az apró anyajegyet Balázs szeme alatt és felfedezett egy másikat, valamivel nagyobbat, a nyakán. Odahajolt és megcsókolta, a férfi megszorította a combját.

A szórakozóhely dugig tele volt, nem találtak szabad helyet maguknak, a bárpult előtt hosszú sor kígyózott. Balázs határozottan behúzta a végére Annát, átölelte, lehajolt és megcsókolta.

Kezükben az italukkal a fal mellé húzódtak, kiabálniuk kellett, hogy megértsék egymást. Egyre többen vonultak át a termen, lökdösődtek, ordítoztak, a testek kipárolgása nehéz levegővel töltötte meg a helyiséget.

A hangos zenét és a tömeget Anna gyorsan megunta, a második alkalommal, amikor kimentek az udvarra cigarettázni, szóvá tette Balázsnak. A férfi megkínálta egy szál cigivel, tüzet adott neki, összeértek az ujjaik. A dübörgő zene tompán ért el idáig, többen álldogáltak csoportosan vagy párokban odakint. Anna elmélyülten nézte a füstölgő rudacskát és ráérősen forgatta az ujjai között.

– Hazamehetnénk? – kiáltotta. A hangos zenétől eldugult fülével rosszabbul hallott, mint általában.

Balázs mélyet szívott a cigarettájából.

– Korán van – felelte komoran.

– Jobban szeretném, ha otthon folytatnánk. Kettesben.

– Nem néztünk már elég filmet a héten?

Anna lebiggyesztette a száját.

– Ekkora hangzavarban nem lehet beszélgetni, sok az ember és nincs levegő. Kérlek, menjünk!

Balázs vágott egy fintort, három nagy szippantással elszívta a cigarettáját és a hamutálba nyomta. Anna a félig szívott cigijét nézte, majd ő is belenyomta a többi közé, az erőteljes mozdulattól eltört a maradék.

Otthon körülölelte a csend. Balázs odatelepedett az ágyra, megszokott mozdulattal kapcsolta be a tévét és váltogatta a csatornákat. Megállt egy autósüldözéses jelenetnél, Anna mellébújt, a vállára fektette a fejét, becsukta a szemét.

Balázs odahajolt hozzá.

– Fáradt vagy?

Anna odatörleszkedett a férfihez. Nem válaszolt, csak csukott szemmel elhelyezkedett a karjában. Úgy döntött, hagyja Balázst filmet nézni, addig ő alszik egyet. De a férfi nem így gondolhatta, mert megérezte puha száját az arcán, ahogy lassan, éhesen az ajka felé vándorolt. Csókjának cigaretta és sör íze volt.

Balázs keze felfutott a hátán a ruha húzózárjáig. Egy ideig eljátszott az apró fogóval, majd lassan lehúzta a cipzárt Anna derekáig. A keze becsusszant a nyíláson. Anna nyakába fúrta az arcát, forró csókjaival borította be. Finoman lehúzta a ruha vékony pántjait a gömbölyű vállakról, végigsimított a selymes bőrön, ajkával követve az ujjak útját.

András

A Türr kilátó felé bevezető utat vastagtörzsű öreg fák szegélyezték, hűs árnyat adva a délutáni napsütésben, kerékpárosok kerülgették a járókelőket.

András lassan tekert Zsombi mögött. A kisfiú lába szaporán karikázott az alacsony, piros gyerekbiciklin, fején műanyag védősisak. Andrásnak minduntalan rá kellett szólnia, hogy húzódjon az út szélére és figyeljen előre. Ismerősök köszöntötték barátságosan.

Kikanyarodtak a kilátó felé vezető parti sétányra, Zsombi kipirulva kerekezett. A játszótér felől Máté rohant ki eléjük ugrándozva, András sejtette, hogy már hamarabb észrevette őket és alig várta, hogy közelebb érjenek. Zsombi erőteljesen fékezett, kifarolt és oldalra dőlt a kerékpárjával. András megállította a biciklijét és anélkül, hogy leszállt volna róla, megtámaszkodott az egyik lábával a kövezett úton.

– Zsombi, hányszor mondjam, hogy nem kell ilyen hirtelen fékezni?

A gyerek kikecmergett a bicikli alól és rávigyorgott az apjára. A ruhája oldala összekoszolódott, ahogy felszántotta a betont.

– Felmászhatok Mátéval a kalózhajóra?

A játszótér hajó alakú mászókáját ellepték a gyerekek.

– Állítsd odébb a biciklidet – mutatott András az egyik pad mellé.

Zsombi engedelmesen felemelte a kerékpárját a földről és betolta a füvön. András meglátta Katát, aki egy leterített pokrócon üldögélt kinyitott könyvvel az ölében. A nő őket nézte és most, hogy összeakadt a pillantásuk, felemelte a kezét, András biccentett felé. Zsombi biciklije mellé tette a sajátját, kicsatolta a gyerek védősisakját és levette a fejéről. A kisfiú haja izzadtan tapadt össze, András megborzolta a vizes fürtöket, tenyeréhez tapadt a gyerek izzadtsága, beletörölte a melegítőalsója szárába.

Zsombi csacsogva szaladt el Máté után. András rájuk nézett, mindkettőjük egyfolytában mondta a magáét, mintha hetek óta nem találkoztak volna.

Kata megpaskolta maga mellett a narancssárga plédet, András gondolkodás nélkül lehuppant mellé.

A nő könyvjelzőt helyezett a lapok közé és félre tette a regényt.

– Zsombi nagyon ügyesen biciklizik.

– Két hete vettük elő a kerékpárját. Féltem, hogy elfelejtette tavaly óta, de kerültünk kettőt a ház előtt és visszajött neki a dolog.

– Máténak sajnos nincs egyensúlyérzéke. Nem tudom, hogy valaha sikerül-e megtanítanom kerékpározni.

András a nőt nézte, egyszerű copfba fogott szőke hajában a vékony barna csíkokat, kiálló arccsontját, hegyes állát, pisze orrát. A szeme körüli apró ráncoktól eltekintve nem sokat változott középiskolás koruk óta.

Kata visszanézett rá, kérdőn felhúzta a szemöldökét.

András elmosolyodott, hanyatt dőlt a pléden, könyökére támaszkodott és elnézte a fákat, a százszorszépekkel tarkított füvet, hallgatta a darázsdöngicsélést, a víz halk csobbanását és a gyerekzsivajt.

Kata fürkészőn nézett rá.

– Hogy bírja Zsombi ezeket a hétvégéket az anyja nélkül?

– Jobban, mint gondoltam. Múltkor elmentünk a Gemencbe kisvasutazni, előtte Szegeden voltunk a vadasparkban. Próbálom lekötni, hogy ne gondoljon rá, két hét múlva meg irány a Balaton, egy hét igazi családi hármasban. Zsombi nagyon várja.

– Rendes vagy, hogy ennyire próbálsz segíteni neki. Gondolom, Anna is nyugodtabb, ha tudja, hogy Zsombi nem keresi egyfolytában.

András nem tudta, mit gondol Anna, szíve szerint visszacsinálta volna az egészet. Ma már tudta, sosem egyezne bele abba, hogy az asszony csak kéthetente jöjjön haza, és hogy egyáltalán elmenjen Bajáról. Lehet, veszekednének fél évig, az is lehet, hogy Annának fájna, hogy nem valósíthatja meg az álmait, de idővel megbékélne. Vehetnének egy kis városszéli családi házat és élhetnének rendesen, mint régen.

Kata belenézett András szemébe.

– Én és… – A nő megakadt, összeszorította a száját, nagy levegőt vett, úgy folytatta. – Aggódom értetek.

András értetlenül nézett vissza rá.

– Te, és még ki? – támadt Katának. Nem volt szüksége más emberek aggódására.

Kata zavartan kapta le Andrásról a pillantását, egy ideig a gyerekek játékát nézte.

– Gergő – mondta ki nehezen. – És a barátaid.

András megvetően horkantott és egy hirtelen mozdulattal felült. Felhúzta a térdét, rákönyökölt, ő is a gyerekeket nézte.

– Nem is ismered Gerit.

Hosszú percekig némán ültek a pokrócon, anélkül, hogy egymásra néztek volna. András letépett egy fűszálat, és apró darabokra tépkedte.

Kata megérintette a férfi karját.

– Mi a baj köztetek?

András nem rántotta el a kezét az érintéstől, hosszan nézte Kata arcát, mire nehezen megszólalt.

– Neked jobban kéne tudnod. Te vagy a barátnője, akivel mindent megoszt.

– Nem tudok mit mondani, Anna jól van, szereti a munkáját, elégedett és boldognak tűnik.

 Andrásnak éppen ezek a szavak fordultak meg a fejében, ahányszor meglátta Annát.

– Talán nincs ezzel semmi baj.

– Ezzel talán nincs – ismerte el Kata. – De mi van veled? Nem tűnsz boldognak. És mi van veletek? Kettőtökkel?

– Nem tudom. Valahol útközben elvesztettük a közös célt. Kétfelé haladunk ahelyett, hogy egy úton mennénk tovább. Ez így nincs jól. De hidd el, keresem a megoldást. Ha kell, nyár végén költözöm Zsombival. Mindenre készen állok.

Kata bátorítóan rámosolygott.

– Ha bármiben tudok segíteni, szólj nyugodtan, számíthatsz rám. Ha beszélgetni van kedved, vagy csak egyedül érzed magad, bármikor szívesen látlak, ugorj fel egy kávéra.

– Köszi, de…

– Hozhatod Zsombit is, eljátszanak Mátéval, tudod, hogy nincs útban nálunk.

Andrást napokkal később sem hagyta nyugodni a Katával folytatott párbeszéd, folyamatosan az agyában zakatolt a nő hangja, amikor azt mondta, ismeri Gerit. Andrást bántotta a dolog, tudni akarta, mi közük van egymáshoz. Gergőt ismerve csak egyvalami jutott az eszébe, ettől elszorult a gyomra és szabályosan a hányinger kerülgette. Miért van az, hogy Kata csak a rosszfiúkra bukik?

András addig tobzódott ebben az állapotban, amíg szerdán már nem bírta tovább és elkapta Gergőt órák után, a barátja kint dohányzott az utcán, kiengedve a gőzt. András félrehúzta a fal mellé, mielőtt Gergő beült volna a kocsijába.

– Te tényleg ismered Katát? – tört ki belőle.

Gergő hunyorogva nézett rá vissza, nagyot szívott a cigarettájából.

– Ja. – Összerántotta a szemöldökét és elgondolkodva megkérdezte. – Melyik Katára gondolsz?

András biztos volt benne, hogy Gergő élete során, az ágyában megforduló nők többségének másnap reggelre elfelejtette a nevét. Sejtette, hogy a barátjának fogalma sincs arról, kiről beszél.

András egyik lábáról a másikra állt, az öngyújtójával babrált.

– Huber Katát – felelte, és meglepődött, mennyire reszket a hangja.

– A bankból? Ismerem. Nagyon rendben van az a nő, és baromira jól játssza a megközelíthetetlen Jégkirálynőt.

– Beszéltetek rólam? – kérdezte András rekedten.

Geri kivette a szájából a cigarettáját és elkerekedett szemmel nézett vissza Andrásra.

– Öregem, én azzal a csajjal eddig egy szót sem váltottam. Ha a közelébe tudtam volna férkőzni, hidd el, nem rólad kezdtem volna beszélni. Lekaptam volna a tíz körméről, ebben biztos lehetsz.

András szája megrándult, megbántottan nézett vissza Gergőre. Ismerte a barátját, mégis rosszul estek neki a szavai.

Gergő figyelmesen nézett vissza rá. Akkor sem fordította el a fejét, amikor a cipője talpán elnyomta a cigarettacsikket, a maradék csonkot az ujjai között forgatta.

– Mer’ most mi van? – András némán nézett vissza rá. Geri elvigyorodott. – Csak nem?

András erre feleszmélt.

– Hová gondolsz, Geri? – dühöngött. – Csak azt hittem…

Gergő felhúzta a szemöldökét.

– Azt hitted, én már elkaptam a csajt? Ha olyan könnyen kapható lenne, régen megtettem volna, hidd el! Miért érdekelt, hogy ismerem-e?

András felemelte a kezét és elindult a kocsija felé.

– Semmi. Eszembe jutott.

Gergő kajánul utána szólt.

– Eszedbe jutott?

András megtorpant.

– A fia és Zsombi barátok – magyarázta.

Gergő a szemöldökét húzogatta és rákacsintott.

– Bejön a nő neked, mi?

– Nem.

– Ne már. Akkor miért beszélgetünk még mindig róla?

– Tetszett, valamikor.

Gergő boldogan felkurjantott.

– Tudtam.

András zavartan nézett vissza a barátjára.

– Gimis koromban a fél életemet odaadtam volna azért, ha egyetlen egyszer eljön velem randizni. Sőt, utána is évekig reméltem, habár akkoriban már folyamatosan volt barátnőm.

– És? – Gergő türelmetlennek látszott.

András megvonta a vállát és elfintorodott.

– Talán nem voltam az esete. Ki tudja.

Gergő biccentett.

– Aztán mi történt? Jött a nagyságos asszony és az ujja köré csavart? – kérdezte vidáman.

András szíve elnehezült. Szerette volna elmondani valakinek, szeretett volna megszabadulni a tehertől. Olyan nehéz volt ezzel a gyűlölettel a szívében élni.

– Egyszerűen csak… – Elakadt, vett egy nagy levegőt. – Eljött az idő, amikor már nem kellett.

Gergő felvonta a szemöldökét.

– Nem veszem be!

András összeharapta a szája szélét, majd kitört belőle.

– Nem ismertem Annát, még egyetemre jártam. Az egyik haver felújította a fürdőszobáját, apámtól kértük el a flexet. – András szeme felizzott és az öngyújtóját kattogtatta. – Szóltam az öregnek, hogy este beugrok érte a víkendházba, mert mi meg éppen akkor a nyaralót vertük szét, apámnak minden szerszáma ott volt összehányva.

András hangja elfulladt. Geri barátian a vállára tette a kezét.

– Elég kusza történet.

– Nekem mondod? Azon a délutánon teljesen váratlanul akadt egy szabad órám, gondoltam, elszaladok a cuccért, akkor le van a gond. Ha csak sejtem, hogy mi vár rám, sosem megyek oda a megbeszélt idő előtt. – András elmélázott. – Akkor másként történt volna. Nem kellett volna látnom, ahogy ott búcsúzkodnak a kapu előtt. Félreérthetetlen ölelésben.

Gergő elkerekedett szemmel nézett rá.

– Gondolom, Kata. Meg ki?

– Az apám.

András el sem hitte, hogy kimondta. Megígérte az apjának, hogy megtartja a titkot, nem mondja el soha senkinek. Legfőképpen az anyjának nem.

Akkor este beszéltek az eset után. Egész éjjel mesélt az öreg és magyarázkodott. Azt mondta, az anyja évek óta nem hajlandó. Azt mondta, neki meg még kell, mert a lányok az élet forrása. Azt kérte, értse meg. Elmesélte, hogy évek óta tart titkos szeretőket. Nem Kata volt az első és nem ő lesz az utolsó. Azt mondta az öreg. Addig mondta, amíg András megsajnálta őt, de Katának nem bocsájtott meg azóta sem. Nem tudott. A lelke ezer darabra tört akkor. Ha ránézett a lányra, látta, ahogy ott áll a nyaraló előtt az apja karjában.

– Azt nem tudom, hogy egyszeri alkalom volt-e, vagy tovább tartott. Nem is érdekel! – hazudta.

A barátja füttyentett egyet.

– Megemelem a kalapomat Bandi bácsi előtt. Tud valamit az öreg, ha neki sikerült az, ami egyikünknek sem. Tetejében annyi idősen egy húsz éves csajjal, aki a lánya lehetne. Baromira elismerésem neki!

András elhúzta a száját. Ennyire nem ájult el az öregtől, mint Gergő.

– Ja! Kurvára nagy teljesítmény.

Gergő felnevetett.

– Ha nem az apádról lenne szó és nem a csajról, akibe évekig bele voltál bolondulva, akkor másképp látnád a helyzetet.

– Kizárt. Ezt nem lehet másképp látni – fortyogott András. – Ha már mindenképpen félrejárt, akkor kereshetett volna korban hozzáillő öregasszonyt.

– Meddig voltak együtt?

– Azt hiszem, miután megláttam őket, szakítottak. Ciki volt Katának. Nemsokára férjhez ment, hogy megnyugtasson.

Gergő felvonta a szemöldökét.

– Nem azért, mert – tételezzük fel – szerelmes lett egy fiatal, hozzáillő pasiba. Csak és kizárólag a te megnyugtatásodra.

Andrást bántotta a hangsúly és a gúnyolódás. Megbánta, hogy elmondta. Sokkal kellemetlenebb helyzetben érezte magát, mint azt valaha Kata vagy az apja érezhette.

Évekig hitette el magával, hogy Kata az ő megnyugtatására ment férjhez. Andrásnak könnyebb volt így, mint elhinni azt, hogy Kata szerelmes lehet. Valaki másba.

Anna

Péntek este Anna a peronon búcsúzott Balázstól. A pokol legalsó bugyraiba kívánta az egy hetes balatoni nyaralást Andrással. A kisebb utazótáskát feltették a vonatra, Anna becsomagolt néhány dolgot a szabadságára, mivel otthon nem hagyott annyi ruhát, hogy egy hétre elegendő legyen.

Szorosan átölelték egymást, Anna belekapaszkodott a férfi karjába és könnyes szemmel nézett az arcába. Remegett a szája széle, annyira fájt elválnia Balázstól. Két hónapja egyetlen egyszer sem volt két napnál tovább távolabb a férfitől. Együtt aludtak, egymás mellett ébredtek, közös hétvégi programokat szerveztek, kéz a kézben bejárták a fővárost, legyen nappal vagy éjszaka.

– Minden nap írj valamit – kérte Balázs és megcsókolta az asszony könnyes szemét.

– Amikor csak tudlak, felhívlak – ígérte Anna. – Minden este. Mit fogok csinálni nélküled? Már most kínkeservesen hiányzol.

Balázs magához szorította.

– Te is nekem. Legszívesebben el sem engednélek egy hétre vele – vallotta be mérgesen.

A kalauznő elment mellettük, erőteljesen rájuk szólt.

– Amelyikük utazik, azonnal foglalja el a helyét! Mindjárt indulunk.

Anna nehezen bontakozott ki az ölelésből és szállt fel a vonatra, ami fütyülve, lassan elindult. Az ajtóból el sem mozdult, amíg látta Balázst, aki arcát felé fordítva sétált a vonat mellett, amíg az fel nem gyorsult és ki nem robogott az állomásról.

A két és fél órás vonat utat végigcsetelték, Annának fel sem tűnt a távolság, repült az idő.

Otthon Zsombi megint agyonnyomta a szeretetével, a ragaszkodásával, a legújabb, apjával átélt élményéről mesélt lelkesen a konyhában, kérte Andrást, mutassa meg a fényképeket a kisvasutazásról az anyjának, amiket a telefonjával csinált.

Anna az asztal felett átnézett a férjére, és nem tudta, hogy csak képzelte-e azt a fürkész pillantást, amit András szegezett rá, vagy paranoiássá vált az utóbbi időben. Legszívesebben megkérte volna, hogy ne nézze így. Mégsem tette, mert mi van akkor, ha tévedett és András nem nézett rá másként, mint szokott?

A férfi elővette a telefonját, kikereste a képeket, átnyújtotta Annának a készüléket és rászólt Zsombira.

– Ideje fürödni, reggel korán kelünk.

Anna látta a kisfiú elömlő vigyorát, csillagszemét. Zsombi kis kezével az apja után nyúlt, megpróbálta felhúzni a székről.

– Megígérted, hogy ott aludhatok veletek – figyelmeztette vékony hangon.

Anna felhúzta a szemöldökét.

– Apu ilyesmit ígért neked? – kérdezte megrökönyödve. A vonaton felkészítette magát a kötelező szexre, hogy jó asszonyhoz méltóan teljesítse feleségi kötelezettségeit, nehogy András szóvá tegye, hogy nem akarja, hiszen olyan ritkán jött haza. Anna elgondolkodott. Vajon tényleg üldözési mániája van, hogy ilyen képzelgései vannak Andrásról?

Zsombi felnézett.

– Amikor nem vagy itthon, én mindig ott alszom – közölte tudálékosan és újra elkezdte rángatni az apja kezét.

András végre engedett neki és felállt. Anna őket nézte.

– Amíg fürödtök, addig összecsomagolok.

– Összekészítettem mindent – felelte András visszafogottan –, hogy ne kelljen ilyesmivel foglalkoznod. Úgyis fáradt lehetsz.

– András – tiltakozott Anna erőtlenül. Nem várta tőle, hogy áldozatokat hozzon és megcsinálja helyette a pakolást.

A férfi felemelte Zsombit, ezzel megakadályozta, hogy a gyerek a kezét ráncigálja.

– Nézd át nyugodtan, hátha elfelejtettem valamit. Ott vannak az utazótáskák Zsombi szobájában.

Anna elkerekedett szemmel nézett utána, ahogy Zsombival a karján befordult a fürdőszoba felé, majd lesiklott a tekintete András telefonjára. Az ujjával lapozgatva végignézte a kiránduláson készült képeket. Zsombi többnyire boldogan vigyorgott, ám András lekapta azt is, ahogy dühösen hisztizett valamin. A kisfiú, szemében hatalmas könnyekkel, kivörösödött fejjel, torz grimasszal a száján bámult vissza a képről. András élvezettel örökített meg hétköznapi pillanatokat, olyanokat például, amikor a Balatonon fújt a szél és összeborzolta a frizuráját, vagy Zsombi beleesett a sárba. Anna jobban szerette a szabályos, beállított családi fotókat.

Félretette a telefont. A fürdőszobából hallotta Zsombi és András jókedvű pancsolását, a víz csobbanását, a nevetésüket. Felállt az asztaltól, és bement a gyerek szobájába.

A szőnyegen három nagy utazótáska állt, behúzott cipzárral arra várt, hogy másnap reggel felkerekedjenek a Balatonhoz. Anna az ágyon egy csíkos füzetlapon hosszú, kézzel írt listát talált András macskakaparásával. Felvette és végignézte, minden tétel mellett kis pipa szerepelt.

Anna szíve elszorult, a férje leltárt készített arról, amire szükségük lehet. Talán napokig foglalatoskodott ezzel, mert nem ugyanazzal a tollal írta, három tételt pirossal firkantott a közepére. Talán a magániskolásai dolgozatai javítása közben jutottak eszébe a gyógyszerek, a naptej és Zsombinak az úszószemüveg. Anna nem talált kifogást a felsorolásban, maga sem csinálta volna jobban, annyi különbséggel, hogy egy ilyen listát ő a fejében tartott és szükség esetén előszedte.

A biztonság kedvéért végignézte a táskákat. Minden rendben volt a tartalmukkal, valóban készen álltak a tíz napos nyaralásra.

Anna magára csukta az ajtót, néhány szóban bepötyögte Balázsnak, hogy megérkezett, és hogy mennyire hiányzik. Figyelmeztette, hogy ne válaszoljon, mert nem biztonságos, Balázs mégis visszaírta neki, hogy egyedül érzi magát, magányos és a végére valamit, amitől Anna kezéből csaknem kiesett a telefonja, a szíve hevesebben kezdett el dobogni. „Gyere vissza! Szeretlek!” Anna csupán egy piros szívecskét küldött válaszul és eltette a telefont.

Zsombi végigdobta magát az ágy közepén. Valahonnan előkotorta az elméje mélyéről a balatoni nyaralásokról szóló élményeit és hanyatt fekve a takarón azt mesélte a sötét szobában, lelkesen, nagyokat ásítva. András halkan kiegészítette a történeteket, amikor Zsombi elakadt. Anna meglepődött, hogy a gyerek ennyi mindenre emlékszik, sejtette, hogy napok óta ezt játsszák, és Zsombinak azért jönnek vissza az emlékek ilyen intenzíven. Aztán a kisfiú egy mondat közepén elaludt.

Anna hanyatt feküdt az ágyon, a redőny résein át beszűrődő halvány éjszakai homályban a plafont bámulta. András sem aludt a gyerek másik oldalán. A férje az oldalára fordult, háttal feküdt Annának, csaknem egyenletesen szuszogott, úgy csinált, mintha aludna. Anna nem bánta, nem volt kedve beszélgetni.

Érzések kavarogtak benne.

Hálás volt Andrásnak, amiért ilyen precízen elrendezett mindent, szerette, amiért ennyire sokat foglalkozik Zsombival és tisztelte, mert a férfi nagyon jól csinálta. András rendkívüli apa volt.

Anna mellkasa elnehezült, Balázsra gondolt. A szíve hevesen dobogott, attól félt, András meghallja ebben a csendben.