A bohócok is sírnak

– Elveszítek mindent.

Daniel félúton megakasztotta vastag sminkjének letörlését. Odakint a cirkuszi sátor alatt őrjöngött a tömeg. Egészen idáig, a ponyva mellett álló lakókocsi belsejébe hatolt az örömteli tapsvihar, a lelkes füttykoncert. Tetszett nekik Emily akrobatikája a levegőben, védőháló nélkül. Danielt büszkeség töltötte el. A lánya őstehetség, ő féltette ugyan, de tudta, hogy képes megküzdeni az akadályokkal, ha odafigyel, koncentrál. Emily gyerekkora óta keményen dolgozott a műsorán.

Mellette Gothard már lemosta magáról színes bohóc sminkjét, megnyúlt arccal figyelte Daniel hófehérre maszkírozott, szomorú képét, úgy, mintha nem tudná, hogy vége van. Vagy csak nem akarta felfogni, nem akarta itt hagyni ezt az egészet, ugyanúgy, ahogy egyikük sem.

– Talán még van remény – krákogta cigarettafüsttől rekedten.

– Vége van. – Daniel körbemutatott, a ráncok összefutottak a kézfején, a száraz, sárgás bőr alatt vastagon kidagadtak az erek, majd ahogy megállt a mozdulat, a kézelőn lebegő csipke ráfeküdt az ujjaira. Daniel kinézett a hatalmas zöld-narancs csíkos sátorra.

Fülledt pára nehezedett a lakókocsi belsejére. Annak ellenére, hogy kinyitották az ajtót és az ablakokat, a levegő meg sem mozdult. Izzadtság ült Daniel homlokára, szemébe csorgott az elkenődött festék, marta, könnyeket csikart. Ahogy a cseppek végigfolytak az álláig, elmosódottabbá tették a maszkot.

– Azt mondtad megoldod!

Daniel felkapta fejét a metsző hangra. Miért vádolja Gothard? Negyven év barátság után képes felelősségre vonni? Őt?

Hiszen mindig, minden körülmények között a cirkusz mellett állt, erején felül próbálta fenntartani magukat, hogy mindannyian annak élhessenek, amit a legjobban szeretnek csinálni. Szórakoztathassanak, játszhassanak, néhány órányi boldogságot hinthessenek a szürke, megcsömörlött hétköznapokba, mosolyt az arcokra.

Lehetetlen, hogy ennek vége.

Daniel a tükörbe bámult, megtört tekintettel nézett farkasszemet, mintha valaki más meredt volna vissza rá az üveg mögül.

– Ha ez így folytatódik, nem tudom fenntartani a társulatot – vallotta be Daniel, most először őszintén. Nem sokáig titkolhatja a nyilvánvaló tényeket. Hónapok óta rendszeresen késik a kifizetésekkel, az állatok fenntartásához is kevés az a bevétel, amit idén kitermeltek. Az emberek sutyorogtak a háta mögött. Hamarosan eléjük kell állnia. – Schneider bérencei megint a sátor körül ólálkodtak előadás előtt. Nem figyelted?

Schneiderék a legősibb cirkuszdinasztia törtető ifjú titánjai – erőszakos vérvonal örökösei – gátlástalanul átgázoltak kisebb versenytársaikon.

Gothard előkotort a zsebéből egy nyomorúságosan gyűrött cigarettásdobozt, a szája sarkába helyezett egy agyonnyomorgatott, törött szálat.

– Láttam őket.

– Elcsalták a legjobb zsonglőrjeinket, bűvészeinket. Felfoghatatlan, hogy képesek olyan szemérmetlenül magas árat ígérni nekik. Kizárt, hogy ezt egy tisztességes társulat képes kitermelni.

– Schneideréknek fut a szekér, valamit nagyon jól csinálnak. Tanulhatnál tőlük, Daniel!

– Lelkiismeretlen banda, Emilyt próbálják becserkészni – süvítette, felemelkedett a székről, haragjában lesöpört mindent a sminkasztalról, jóleset hallani az üvegek csörömpölését, apró tégelyek koppanását a lába mellett.

Gothard némán bámult rá, nem először volt tanúja Daniel indulatkitörésének, látszott az arcán, hogy meg sem lepődött. Megvárta, míg lecsillapodik és mély nyögéssel, recsegő térdekkel szedegette fel a szanaszét hullott tárgyakat a padlóról.

– Öregek vagyunk ilyen dühkitörésekhez, Daniel. – Fuldokló köhögéssel támaszkodott meg az asztalban.

– Le kéne szoknod a bagóról.

– Egyszer élünk – hárított Gothard, amint újra kapott levegőt. – Ha engem kérdezel, nincs az a pénz, ami elcsábítaná innen Emilyt. – Daniel felhúzta festett szemöldökét, mire barátja azonnal megadta a választ. – A lányod szerelmes, nem vetted észre?

Daniel felhorkantott.

– Tizenhat éves, az ilyesmi csupán gyerekes szeszély nála, nem szerelem.

– Jobban oda kellene figyelned rá! Valentin rendszeresen látogatja éjszakánként.

Elhallgatott, mert Emily kukkantott be az ajtón. Lila copfjai követték kecses mozdulatait, izgága energikusságát, így a feje tetején táncoltak. A lány zöld dresszén szikrákat szórt a lámpafény.

– Valentin meghívott vacsira a városba – jelentette be izgatottan és kifordult az ajtón.

Daniel csikorogva kirúgta maga alól a széket, a bejárathoz lépett.

– Nem szeretem, hogy Valentinnal csavarogsz! – dörögte az éjszakába. – Úgy vélem, kicsit öreg hozzád! – morogta, az ajtókilincsel babrált.

– Csak harminckettő.

– Éppen elég idős ahhoz, hogy feljelenthessem kiskorú megrontásáért!

– Ugyan, apukám, ezt te sem gondolod komolyan!

– Barátkozz veled egykorú srácokkal!

A lánya megfordult, kihúzta aprócska termetét, csípőre tette a kezét.

– Egyet sem ismerek!

– Akkor törekedj az ismerkedésre, Emily!

– Megmondanád, hogy csináljam? Hetente költözünk, rendes iskolába sem jártam soha!

– Okos lány vagy, nincs szükséged iskolára. Minden tudás, amit használnod kell, ahhoz, hogy boldogulj a mi világunkban, a birtokodban van. Légtornászként végigjátszhatod az életedet. Mi többre vágynál?

– Belegondoltál, utána mi lesz? Azt hiszed, majd én leszek a bohócod? Nem akarok itt ragadni! Kösz, de én többre vágyom ennél!

– Sokkal több tiszteletet kellene mutatnod a dinasztia felé, amibe oly’ szerencsésen beleszülettél.

– Anya sem bírta veled! – ordította vissza Emily. – Tökéletesen megértem, hogy lelépett!

Daniel levegő után kapkodott.

– Hogy merészelsz?

– Sebastiant is te üldözted el!

– Ne merd még egyszer kiejteni a bátyád nevét a jelenlétemben! – csapott a lakókocsi oldalára Daniel.

– Miért? Mit csinálsz velem? Megversz? Utána meg egy ketrecben mutogatsz, mint valami szenzációt? – kérdezte Emily villámló szemmel. – Csak ez a fontos neked, hogy tele legyen a nyamvadt sátrad!

Mielőtt Daniel reagált volna, eliramodott a lakókocsija irányába. Valentin motorja ott parkolt a rózsaszínre festett bódé előtt. A férfi már biztosan odabent várja Emilyt. Valószínűleg végignézte a függöny mögül az előbbi jelenetüket is.

Daniel bámulta, ahogy a lánya felrohan a rövid lépcsőn.

– Épp olyan hisztis, mint az anyja – morogta kelletlenül. Visszahúzódott a lakókocsiba, fáradtan leült Gothard mellé. A barátja bólogatott.

– Épp olyan forróvérű is. A legrosszabb korban van, talán, ha megtalálnád az anyját, könnyebb lenne vele.

– Ugyan, mivel lenne jobb? – legyintett Daniel lemondóan. – Akkor két nővel kellene vesződnöm.

– Ebben a korban a lányoknak szükségük lehet az édesanyjukra.

– Igen, lehet, de nem egy olyan anyára, mint Theresa. – Daniel a kezébe ejtette a homlokát. Tenyerén elmaszatolódott a fehér festék. Theresa, a csodás műlovarnő, mint derült égből a villám, becsapott, végigcikázott Daniel életén. Gyerekeket szült, majd egyszerűen fogta magát, és lelépett egy kigyúrt autószerelővel.

Legalábbis Danielt teljességgel váratlanul érte a dolog, hiszen ő mindent megtett Theresáért. Gyerekeket csinált neki, hogy szülhessen, mint bármelyik normális nő. Rivaldafényt biztosított főidőben, a leghosszabb műsorszámot engedélyezte neki, hogy tündökölhessen. Ugyan mi másra vágyhat egy ifjú, középszerű mutatványos, aki még csak ilyen ősi családfát sem vonultathatott fel, mint amilyen Daniel cirkuszdinasztiája? Örülnie kellett volna a megtiszteltetésnek, hogy Daniel egyáltalán figyelemre méltatta.

– Ha mindent elveszítünk, akkor talán jobb lesz neki egy biztos pont az életében – zökkentette vissza a valóságba Gothard hangja.

Daniel csak rázta a fejét. Nem akart arra gondolni, mi lesz, ha elveszítenek mindent, az eddigi életét, a cirkuszt, a társulatot. Mint igazgató, nem engedhette meg magának, hogy ennyi ember sorsát hagyja tönkremenni. Tőle függtek és csak a Jóisten a megmondhatója, hogyan húzzák ki a telet.

– Emilynek a cirkusz a biztos pont az életében. Amíg ő velünk van, semmi nincs veszve! – Daniel szeme felcsillant. – Megmondom Valentinnak, hogy vegye el, akkor nem fog sehová elkívánkozni.

– No és Valentin?

– Ne nevettess, Gothard! Egy ilyen elfuserált idomár senkinek sem kéne rajtam kívül. Csak azért bír el Leoval, mert az öregfiúban elaludt a vadászösztön, mióta süket és vak.

– Életemben nem láttam ilyen lusta oroszlánt – krákogott Gothard. – Ki a franc találta ki azt az ökörséget, hogy ez az állatok királya? Viszont, ha érdekel a véleményem, nem kéne Emilyt lekötnöd ilyen fiatalon.

– Ugyan, miért ne? Legalább lesz valami, amiért jó fej leszek a szemében.

Miután Gothard távozott ifjú kígyóbűvölő felesége kocsijába – a mázlista –, Daniel magára rántott egy takarót. Felesége hímezte évekkel ezelőtt, és ahogy eszébe jutott a nő, rádöbbent, hogy Theresával kezdődött a bukás.

Addig fényesen ragyogott szerencsecsillaguk a cirkusz felett. Áldás kísérte minden lépésüket, arannyá vált kezükben, amihez nyúltak. Sikeres, bőséges idők köszöntötték napjaikat.

Az asszony azonban elment, hátrahagyta óvodáskorú gyerekeit.

A két tehetséges ifjú akrobata kárpótolta Danielt a veszteségért. A közönség rajongott értük, miattuk tértek vissza rendszeresen, hogy láthassák mennyire ügyesek és bájosak. Dőlt a pénz, dúskáltak a jólétben, Daniel fürdött gyerekei sikerében.

Azonban néhány éve a Schneider család rátette kezét a legválogatottabb művészekre, végigtarolt kisebb társulatokon, bekebelezte az ősi cirkuszdinasztiákat.

Sebastian, Daniel fia követte anyja példáját, egy éjszaka eltűnt, hogy egy hónap múlva Schneider Cirkusz óriásplakátján villogjon fő attrakcióként. Danielhez három napig nem lehetett hozzászólni.

Ma éjjel újabb álmatlan éjszakát tudhatott maga mögött. Tehetetlenül végigimádkozta a sötét órákat, hátha valaki meghallgatja és segít, hogy megmenthesse a cirkuszt.

Kiabálásra riadt fel. Odakintről idegen emberek kántálását hozta a nyitott ablakon át a hűvös reggel. Kitérdelt melegítőben, lyukas trikóban sétált végig a színes lakókocsik között, kezében egy bögre kávéval, hogy megtalálja a hangzavar forrását.

Maroknyi csapat állt a menazséria előtt, körülöttük felhergelt kutyák ugattak.

– Szabadságot az állatoknak! – kántálták az idegenek transzparensekkel a kezükben.

Daniel tisztán hallotta az állatkínzás, könyörtelen bánásmód szavakat a kiabálásukból. Egy farönkhöz csapta a bögréjét, felüvöltött.

– Csürhe banda! Takarodjatok a cirkusz területéről!

– Mondja, hányszor kapnak ezek az állatok enni? – kérdezte vörös képpel az egyik aktivista.

– Kilátszik az összes bordájuk! – kontrázott rá a következő.

– Fénytelen a szőrük.

– Kegyetlen körülmények között tartják fogva ezeket a szerencsétleneket!

– Fényképekkel dokumentáltunk mindent. Megyünk az Állatvédő Ligához!

– A gatyája rámegy majd a pereskedésre!

– Bezáratjuk ezt az ócska kócerájt!

Semmit sem értenek az egészből, csak hisztériáznak zengzetes szónoklatokat hangoztatva. Daniel leakasztotta az ostort a kerítés mellől, közéjük csapott vele, egészen addig pattogtatta, amíg rendőrséggel fenyegetőzve, sikítva el nem hordták magukat.

Daniel közelebb sétált a ketrecekhez. Az oroszlán lustán ásított. A lovak türelmetlenül toporogtak a karámban, jöttére felemelték fejüket, a kutyák a lába körül ugráltak és éhesen csaholtak.

Daniel körülnézett, hol lődörög Valentin. Már régen meg kellett volna etetnie az állatokat, sosem viselkedett ennyire nemtörődöm módon, még ha Emilyvel töltötte is az éjszakát. Egyszer sem fordult elő, hogy késett volna az etetéssel.

Madarak rikácsoltak, két szamaruk patája alatt porzott a homok, miközben rázták bús fejüket.

Daniel megfordult, öles léptekkel indult lánya szállása felé. Feltrappolt a lépcsőn, kivágta az ajtót.

– Tűrhetetlen, amit műveltek! – fröcsögte.

Nem érkezett válasz, megtorpant a bejáratnál, körbenézett a kocsi félhomályos belsejében. Sötétítőfüggönyök behúzva, a keskeny ágyon színes pléd feszült, a díszpárnákat aprólékos gonddal elrendezgették a tetején.

Daniel tanácstalanul megvakarta tarkóján a rőt hajat miközben elindult a szállása felé. A gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy Emily éppúgy lelépett, mint az anyja, és a bátyja. Ráadásul magával vitte Valentint.

Ha ez megtörtént, akkor jövő héten lehúzhatja a redőnyt. Emily húzta az előadást, nélküle talán senki be sem jönne. Az állatok pedig idomár nélkül fabatkát sem érnek, bármennyire ügyetlen az az állatszelídítő.

Miért tette ezt Emily?

– Milyen számokat játszottál meg a héten? – hallotta Gothard cigarettától rekedt hangját, és az újság lapjainak zizegését. Daniel odapillantott. Barátja egy fa alatt üldögélt, kezében a friss hírekkel. – A szokásosat?

Daniel bólintott.

– A szokásosat.

Gothard széthajtotta az újságot a lottószámoknál, felé nyújtotta.

– Akkor nagy mákod van – felelte izgatottan és maga mellé köpött a forróságtól sárga fűbe.

Daniel kikapta barátja kezéből a lapot, hunyorogva nézte a lottószámokat. Olyan ízeset káromkodott, hogy Gothard rosszallóan rászólt.

– Na-na, nem szokásod ilyen cifrákat mondani! – Szeme felcsillant. – Akkor egy ideig még húzhatjuk a szekeret, igazam van?

– Naná, hogy igazad van! – rikkantotta Daniel, a levegőbe csapott, és ugrott egy nagyot. Sokkal magasabbra szeretett volna, de a kor és a túlsúly visszarántotta a földre, kis híján kificamította a bokáját.

Megindultan térdre esett, a kopár földet markolta, apró kavicsok maradtak az öklében. Felnézett a kék reggeli égboltozatra, mérhetetlenül hálásnak érezte magát.

Nem hallotta a rendőrautó közeledését, sem a kocsi ajtajának a csapódását. Alig érezte a súlyos érintést a vállán.

Ködfátyol hullott a szemére, a fájdalom marokra fogta a szívét.

Emily.

Azonnal a kórházba sietett.

– Az állapota súlyos – közölte az orvos.

Daniel a fejét rázta, kezét tördelte.

Valentin meghalt. Ki nem szarja le, édes Istenem!

Valentin megérdemelte a sorsát!

Ha saját hitvány életére önző módon nem is, legalább Emilyére gondolt volna, mielőtt a megengedett sebesség többszörösével vette be azt a halálkanyart.

Mily rettenet!

Emily, aki tizenöt méter magasban ugrált hintáról-hintára, levegőben bukfencezett védőháló nélkül, mindig pontosan kimérve, mikor érkezzen, hogyan, félelem nélkül.

Emily, akinek soha egyetlen apró horzsolás nem szántotta finom bőrét, rossz mozdulat nem ficamította ízületeit, hirtelen figyelmetlenség miatt csontja nem tört soha.

Emily, aki életét kockáztatta odafenn a trapézon, a kötélen, és kedvenc játszóteréül a cirkuszi sátor legteteje szolgált.

Ez az Emily most egy gyorshajtás, egy ócska kis motorbaleset áldozataként fekszik kórházi ágyán súlyosan összetörve, koponyatöréssel.

Daniel személyesen felkereste az ország legjobb hírű magánklinikáját.

– Vannak jó orvosaink. Specialisták. Kísérleti kezelést tudok ajánlani, de bekerülni szinte lehetetlen. Viszont, ha jó helyen kopogtat és van pénze, akkor minden lehetséges, ha érti, mire gondolok.

Mindenért súlyos árat kértek. A specialistákért, a kezelésekért, a műtétekért, a szállításért, a csodáért.

– Tudják garantálni, hogy a lányom ezek után visszatérhet? – kérdezte reménykedve.

– Életben marad, van esély rá, hogy ismét megtanuljon járni és beszélni.

– Járni, beszélni – suttogta Daniel. – Emily levegőakrobata, elképesztő mutatványokra képes mindenféle kötélen, és trambulinon. Képes lesz erre, ha megmentik az életét?

Az orvos arcán halvány árny futott tova.

– Ezt sajnos nem tudom megígérni.

– Nekem nem az ígéreteire van szükségem – förmedt rá a férfire. – Csupán egyetlen őszinte igent vagy nemet akarok hallani.

A doktor némán megrázta a fejét.

– Járni, beszélni újra képes lehet. – Daniel elé csúsztatta a brosúrákat, amik hatalmas összegekért, egytől-egyig csodát ígértek olyan betegeknek, akikről már lemondtak az orvosok.

Daniel marokra fogta a színes füzeteket, ujjai alatt szakadtak, gyűrődtek a vékony lapok. Övé volt a lottófőnyeremény, élet és halál urának érezhette volna magát. Istent játszhatott. Emberek sorsa felett dönthetett. Mennyi minden múlott a mostani döntésén.

Az újságokat odakint az utcán belehajította az első szemetesbe. A tiszteletteljes múlt az szent és sérthetetlen, a jövő elfajzott és bizonytalan.

Daniel választott.

Még aznap este emailt küldött néhány közismert állatidomárnak és legendás hírű légtornásznak. Amennyire felmérte, visszautasíthatatlan felkéréssel fordult mindegyikük felé a cirkusz és a társulat nevében, majd, mint igazgató írta alá a levelet.

Este magára öltötte a szomorú bohóc álarcát, és valódi könnyekkel siratta a jövőjét.