Baleset
Anna az útkereszteződésnél állt,
arra várva, hogy a lámpa zöldre váltson, és ő biztonságban átkelhessen az út
túloldalára. Élete huszonnyolc éve alatt mindig rendesen betartotta a
szabályokat, véletlenül sem lépett le előbb a járdáról, akkor sem, ha tudta,
hogy két másodpercen belül zöldre vált a lámpa. Évek óta közlekedett ezen az
útvonalon, pontosan ismerte a sorrendet, mikor honnan engedik az autókat.
A lemenő nap fénye megcsillant a
szemben lévő utca ezüstösen fénylő, bádoggal bevont kéményén, az ég alját
narancsvörösre festette a háztetők felett, olyan látványt nyújtott, mintha lángolna
a város. Szemet gyönyörködtető élmény így munka után. „Vagy mint a kiömlő vér.” Jutott eszébe a hátborzongató hasonlat. A
lámpa hangos sípolással adta tudtára, hogy zöldre váltott. Mielőtt lelépett az
úttestre, az a furcsa, nagyon rossz érzés kerítette hatalmába, amit aznap
többször érzett. „El fognak ütni.” Suhant
át az elméjén a gondolat, szinte megfoghatatlanul. A szemből kanyarodó autót
nézte. Pontosan látta, hogy a sofőr lassít, el fogja engedni. Amint az úttestre
lépett, érezte a fájdalmas ütést a combjában és a térdhajlatában, egy
személyautó döntötte le a lábáról és sodorta, tolta maga előtt. A balról, főútra kanyarodó járműre nem
figyelt. „El fognak ütni!” Csak erre
emlékezett, aztán elsötétült előtte a világ.
Amikor a lány feleszmélt, egy
ködös, szürke, kietlen tájon találta magát. A lecsapódó párától haja nedvesen
tapadt a homlokára, ruhája teljesen elázott, egész testében remegett. Hiába nézett
körbe, nem látott semmit, ilyen sűrű ködben lehetetlen volt észrevenni egy
házat, vagy akár egy fát, már ha akadt a közelben. Lassan lépett, könnyű nyári
szandáljába bújtatott lába megcsúszott a kemény felületen. Lenézett. Tenyérnyi,
szabályos köveken járt, fakó, a nedvességtől fényes kockakövek vették körül. Az
út csúszott a nyálkás ködben. Anna megingott, ahogy lassan haladt előre a
macskaköves úton. Szürke, jellegtelen, mint ez az egész rémálomszerű táj.
Hideg, vizes és csendes. Ijesztő némaság telepedett a környékre. Egyedül
ügyetlen léptei koppantak a nedves köveken. A szíve rémült dobbanásai a fülében
visszhangoztak.
Már reggel figyelnie kellett
volna a jelekre.
Nagyon furcsa nap volt ez a mai. Tele
sejtésekkel, rossz előérzetekkel. Anna nyűgösen ébredt, nyomott hangulatban, amihez
nagyban hozzájárult, hogy nem sikerült tisztáznia a kapcsolatát Zolival.
Emellett Annának hiányzott Zoé, az öreg kandúr
mindennapos törleszkedése, reggeli panaszos nyávogása, amivel jelezte éhségét.
Bár, ha jobban belegondolt, Zoé állandóan éhesnek látszott, mert bármikor elé
tehetett egy nagy tál, apró szemű cicakaját, mindig megette. Pillanatokon belül
tisztára nyalta a tálkáját, és hízelkedőn odadörgölőzött a lány lábához. A
macska Anna húgától kapta a nevét, amikor még olyan kicsike volt, hogy a lányok
el sem tudták dönteni, hogy a kiscica fiú, vagy lány. Aztán rajta maradt a név,
annak ellenére, hogy kandúr volt. Ennek tizenhárom éve, és Zoé két hete megtért
az állatok mennyországába, legalábbis Anna úgy képzelte. Nagyon hiányzott a
cica a mindennapjaiból. Tizenöt éves kora óta vele volt, felvidította,
megvigasztalta. Sokszor elégnek bizonyult, hogy hallhatta és érezhette édesbús
dorombolását az ujjai alatt, hihetetlenül megnyugtatta. Éppen akkor ment el,
amikor Zolival olyan bután összekaptak. Pedig, ha most Zoé itt lett volna, csak
magához szoríthatná, simogatná selymes, puha szürke cirmosságát, hagyná, hogy a
cica az arcához dugja szőrös pofáját, megcirógatná a bajuszával, ami mindig annyira
csiklandozta az orrát. Nevetgélne játékosságán és mindjárt eszébe jutna a
megoldás a problémára. A legjobb megoldás, melyet mintha Zoé sugallt volna a
dorombolásával, vagy zöld cicaszemei bűvöletével. Nem csoda, hogy Egyiptomban
istenként tisztelték a macskákat. Anna biztos volt benne, hogy van ebben az
egészben valami nagyon is igazi. Ezek a macskák mindent tudnak a világról, és
csak annak adják a szeretetüket, akiknek ők akarják. Anna megkapta Zoé
szeretetét és az univerzumról való minden tudását. A lány nélküle elveszettnek
érezte magát a világban, és valahogy az élete is teljesen a feje tetejére állt.
Ma viszont erős balsejtelmek
gyötörték reggel óta. Későn ébredt, a konyhaasztalra borította a kávéját, a
lépcsőházból kilépve tudatosult benne, hogy otthon hagyta a mai tárgyalás
anyagát, vissza kellett mennie, fel a negyedikre, gyalog, mert lift nincs. Ezután
véletlenül kiborította a dosszié tartalmát a nappaliban, úgy szedegette össze laponként,
sietve. Úgy tűnt, minden összeesküdött ellene. Utált kapkodni, a mindennapi
reggeli rutin hozzátartozott egy jó nap kezdetéhez. Általában nyugodtan, időben
felkelt, zuhanyozott, fürdőköpenyben megitta a kávét, ami felébresztette.
Ráérősen öltözött, sminkelt, ezután jöhetett a következő kávé, ami felpörgette.
Átnézte a táskáját, hogy minden rendben van-e és mosolyogva, vidáman elindult.
Na, ez a mai reggel nem ilyen volt. Soha nem fordult elő vele, hogy elaludt
volna. Később fordult meg a fejében, hogy talán el sem kellett volna indulnia
otthonról.
Ebédidőben véletlenül összefutott
idős általános iskolai irodalom tanárnőjével. Anna régóta tervezte, hogy köszönetet
mond neki azért a sok szépért, amit egykor tanított neki, s azért, amiért
megszerettette vele azokat az érdekes történeteket, verseket. Ma alkalma nyílt
hálát mondani. Furcsa véletlenek. Jól esett látni, hogy könnyekig meghatotta a
kis aprócska, csupa ránc, mosolyával mindenki felé szeretetet árasztó Teri
nénit.
Majd később, kora délután elszalasztott
egy hívást Zolitól. Visszahívta, de a férfi nem vette fel a mobilját. A végén
Anna annyira felhúzta magát – mert biztos volt benne, hogy Zoli szándékosan nem
veszi fel a telefont –, hogy dühös üzenetet hagyott a férfi hangpostafiókján.
Ezek után ebben a felhergelt állapotban felhívta tizenhét éves húgát,
érdeklődve, hazaért-e már, és amikor kiderült, nincs otthon, Anna, anélkül, hogy
egyáltalán végighallgatta volna, lehordta a sárga földig, amiért mindig
csavarog.
A felelősség súlyosan nehezedett
a vállára. Úgy érezte, összeroppan. Egy kietlen vidéken kóborló elveszett gyermeknek
érezte magát.
– Anyu! – Anna hangja remegősen
hangzott a néma tájban.
– Anyu! – hangja sikoltásként
verődött vissza valahonnan. A könnyek lecsorogtak az arcán, a zokogás a vállát
rázta, miközben elkeseredetten hívta az édesanyját. A térde megroggyant, amikor
rájött, nincs kit hívnia. Anyu négy éve halott. Amikor mindez tudatosult benne,
a veszteség érzése teljes súlyával letaglózta. Utat engedett a fájdalom és a bánat
könnyeinek. Senkije sem maradt a húgán és Zolin kívül. Lehet valahol még élt
egy alkoholista apa, aki talán sosem szerette sem őt, sem a húgát, aki meg sem
született, amikor elhagyta őket. Annának ezek után egyszer sem sikerült
beszélni vele, hogy tisztázhassa az érzéseit, amiket táplált valaki iránt, aki
egyszer az apjának nevezte magát, és aki azután szó nélkül elhagyta. A lánynak
mostanra csupán két ember maradt az életében, akiket feltétel nélkül szeretett.
És ma mindkettőjükkel rettenetesen viselkedett. Szégyellte magát, alig várta,
hogy jóvátehesse a dolgokat.
A köd felszállt kissé, Anna lába
alatt élesen megreccsent valami. Annyira belemerült a gondolataiba, észre sem
vette, hogy a macskaköves utat vékony jégréteg borítja. A köd felszállt kissé.
Hirtelen tudatosult benne, hogy rettenetesen fázik, a vékony anyagból készült
kabátja nem sokat védett a hideg ellen. A lehelete átlátszó páraként szállt fel
kékülő ajkairól. Összedörzsölte a kezét. „Bárcsak
itt lenne Zoli!” Ő mindig fel volt készülve mindenre. Nála biztos akadt
volna egy meleg pulóver, sapka, vagy legalább egy pár kesztyű. A férfi mindig
előrelátó volt, felelősségteljesen gondolkodott, előre tudta, mikor fog lehűlni
az idő, vagy esni az eső. Anna szeme könnybe lábadt, szerette volna, ha Zoli
ott áll mellette. Odabújhatna hozzá és megkérhetné, hogy ne haragudjon. Azt a
buta telefonüzenetet is bánta, amit délután elvakult dühében mondott rá a férfi
üzenetrögzítőjére. Egyáltalán nem gondolta komolyan. Anna megdörzsölte a karjait,
könnyű tavaszi öltözetében egyre jobban fázott. Lassan becsukta a szemét,
megpróbált néhány mély lélegzetet venni, hogy lecsillapítsa háborgó gondolatait.
Hirtelen megfordult vele a világ. Lehunyt pillái mögül egyszerre látott
mindenkit, akik a gondolataiban jelen voltak ebben a pillanatban.
Füstös lebuj elhanyagolt
asztalánál, ápolatlan férfi ült egy korsó sörrel a kezében, értelmetlen, összefüggéstelen
szavakat motyogott maga elé. Anna sajnálattal vegyes borzadállyal ismerte fel
benne a férfit, akit egykor Apának nevezett.
Közben látta húgát a könyvtárban,
egy félhomályos sarokban ült, vastag lexikonok között, egyedül, miközben
szorgalmasan jegyzetelt valamit egy szamárfüles, megviselt kockás füzetbe. Anna
torka összeszorult, ahogy átérezte a magányt és a meg nem értettséget, ami a
lányból áradt felé. Mindig szidta a húgát, hogy állandóan csavarog, sosem
engedte, hogy a lány elmondja, amit gondolt, annyira féltette. Sosem tudta,
hogy a húga a könyvtárban tölti ideje nagy részét.
Mindezzel egy időben ott volt
előtte a lakásuk kis szobája Zolival. Anna szíve összeszorult, ahogy elnézte,
hogy a férfi csendesen behúzza a nagy utazótáskáján a zipzárt. Látta, amint
Zoli körbenéz a lakásban, majd lassan kimegy az erkélyre, hogy rágyújtson. Anna
tudta, hogy rá vár. Nem fog elmenni köszönés nélkül, sosem tenne ilyet. A lány
kétségbeesetten felsikoltott, miközben kinyújtotta kezét a férfi felé.
– Zoli!
A férfi mintha meg sem hallotta
volna. Csendesen állt a sötét erkélyen, merengve nézte a város fényeit.
Anna el akarta mondani neki, hogy
rendben, legyen minden úgy, ahogy a férfi akarja. Beleegyezik, hogy gyerekük
legyen. Ha Zoli úgy gondolja, megbirkóznak a felelősséggel, akkor biztosan úgy
is lesz! Anna mellette mindig biztonságban érezte magát. Nyolc éven át egyszer
sem gyötörték kétségek a férfivel kapcsolatban. Éppenséggel önmagában
kételkedett, amikor egy hete Zoli megemlítette neki, hogy harminckét évesen
szeretne végre apa lenni. Annának addig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy
nekik, kettőjüknek valaha gyermekük szülessen. Karriert akart, munkahelyi kihívásokat,
a főnök elismerését, bizonyítani rátermettségét. Azon a területen biztonságban
érezte magát. Viszont fogalma sem volt egy kisbabáról. Akkor életükben először
engesztelhetetlenül összevesztek. Anna azon az estén dühödten megmondta
Zolinak, ha ő így, gyerek nélkül nem kell a férfinek, akkor mehet, ahová akar.
Két napja nem beszéltek, sőt, mintha egyenesen kerülték volna egymást az
otthonukban. A ma délutáni telefonhívás volt az első alkalom, hogy beszélhettek
volna egymással. És Zoli tette meg az első lépést, aminek a jelentősége eddig
fel sem tűnt Annának.
„ Nem mehet el így!” Zakatolt a szíve egyfolytában, amint látta a
férfit megjelenni újra a szobában. Tehetetlenül nézte végig, ahogy megfogja a
bőröndjét, és miután elhagyta a lakást, csendesen bezárta maga mögött az
ajtót.
Anna nehezen vette a
levegőt. Koncentrálnia kell! Vissza kell
jutnia valahogy az életéhez. Vissza kell térnie a macskaköves úthoz, ami
visszaviszi őt az otthonába, a szeretteihez. Anna tudta, hogy követnie kell, bárhová
is vezet. Mint ahogyan Dorothy-t vezette a sárgaköves út. Bár ő nem Dorothy, és
ez az út sem sárgaköves.
Eltűnt a látomás, újra a lába
alatt érezte a köveket. Meglepve vette észre, hogy a szürke kővel kirakott út
teljesen száraz. Az idő kitisztult. A macskaköves út beleveszett egy színes
virágokkal teli rétbe. A levegőt betöltötte a vadvirágok mindent elborító, édes
illata. Kellemes lágy szellő simogatta végig elgémberedett tagjait. Távolabb,
az úton egy fényes, aranyosan csillogó íves kapu állt, és a kapuban fehér
ruhás, ismerős alakot pillantott meg. Anna lábai önkéntelenül nekiiramodtak, futott,
ahogy lélegzettel bírta. Boldog, fuldokló kacajjal ölelte át a kapuban álló
nőt. Az édesanyját. Ugyanazt a kellemes meghittséget és szeretet érezte felőle,
mint kislánykorában, amikor vigasztalást keresve bújt oda a karjaiba. Csukott
szemmel hagyta, hogy az asszony gyengéden megsimogassa az arcát és a haját.
Átadta magát a mindent elborító szeretet érzésének. Valahonnan a kapu mögül egy
macska – drága Zoé – ugrott egyenesen a karjai közé, hogy ismerős, hízelkedő
dorombolásával köszöntse.
Anna könnyes arcát az édesanyja
sötét hajába fúrta, zokogva kapaszkodott a vállába. Annyi mindent szeretett
volna neki elmondani, amit képtelen volt, a torkában keletkező gombóc miatt. Szólnia sem kellett, az édesanyja enélkül is megértette.
– Semmit nem rontottál el, Anna! –
Anyja bíztató szavai gyengéd simogatásként hatottak elfáradt lelkére. –
Lehetőséged van újraélni ugyanezt az életet, ha ez a választásod. Csak ne
feledd, mit kell jóvátenned! – Az asszony kedvesen átölelte a lánya vállát, és
szeretetteljesen bevezette a kapun túlra.
A kisvárosi kórház egyik műtőjében, vakító
fehér fényben, zöld műtősruhában orvosok és nővérek erejüket megfeszítve, órák
óta harcoltak egy fiatal nő életéért. Hiábavaló küzdelem volt. A szívmonitoron
fülsiketítően felhangzott az egyhangú éles sípolás.
2016.03.22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése