Baleset 

Anna az útkereszteződésnél állt, arra várva, hogy a lámpa zöldre váltson, és ő biztonságban átkelhessen az út túloldalára. Élete huszonnyolc éve alatt mindig rendesen betartotta a szabályokat, véletlenül sem lépett le előbb a járdáról, akkor sem, ha tudta, hogy két másodpercen belül zöldre vált a lámpa. Évek óta közlekedett ezen az útvonalon, pontosan ismerte a sorrendet, mikor honnan engedik az autókat.

A lemenő nap fénye megcsillant a szemben lévő utca ezüstösen fénylő, bádoggal bevont kéményén, az ég alját narancsvörösre festette a háztetők felett, olyan látványt nyújtott, mintha lángolna a város. Szemet gyönyörködtető élmény így munka után. „Vagy mint a kiömlő vér.” Jutott eszébe a hátborzongató hasonlat. A lámpa hangos sípolással adta tudtára, hogy zöldre váltott. Mielőtt lelépett az úttestre, az a furcsa, nagyon rossz érzés kerítette hatalmába, amit aznap többször érzett. „El fognak ütni.” Suhant át az elméjén a gondolat, szinte megfoghatatlanul. A szemből kanyarodó autót nézte. Pontosan látta, hogy a sofőr lassít, el fogja engedni. Amint az úttestre lépett, érezte a fájdalmas ütést a combjában és a térdhajlatában, egy személyautó döntötte le a lábáról és sodorta, tolta maga előtt.  A balról, főútra kanyarodó járműre nem figyelt. „El fognak ütni!” Csak erre emlékezett, aztán elsötétült előtte a világ.

Amikor a lány feleszmélt, egy ködös, szürke, kietlen tájon találta magát. A lecsapódó párától haja nedvesen tapadt a homlokára, ruhája teljesen elázott, egész testében remegett. Hiába nézett körbe, nem látott semmit, ilyen sűrű ködben lehetetlen volt észrevenni egy házat, vagy akár egy fát, már ha akadt a közelben. Lassan lépett, könnyű nyári szandáljába bújtatott lába megcsúszott a kemény felületen. Lenézett. Tenyérnyi, szabályos köveken járt, fakó, a nedvességtől fényes kockakövek vették körül. Az út csúszott a nyálkás ködben. Anna megingott, ahogy lassan haladt előre a macskaköves úton. Szürke, jellegtelen, mint ez az egész rémálomszerű táj. Hideg, vizes és csendes. Ijesztő némaság telepedett a környékre. Egyedül ügyetlen léptei koppantak a nedves köveken. A szíve rémült dobbanásai a fülében visszhangoztak.

Már reggel figyelnie kellett volna a jelekre.

Nagyon furcsa nap volt ez a mai. Tele sejtésekkel, rossz előérzetekkel. Anna nyűgösen ébredt, nyomott hangulatban, amihez nagyban hozzájárult, hogy nem sikerült tisztáznia a kapcsolatát Zolival.

 Emellett Annának hiányzott Zoé, az öreg kandúr mindennapos törleszkedése, reggeli panaszos nyávogása, amivel jelezte éhségét. Bár, ha jobban belegondolt, Zoé állandóan éhesnek látszott, mert bármikor elé tehetett egy nagy tál, apró szemű cicakaját, mindig megette. Pillanatokon belül tisztára nyalta a tálkáját, és hízelkedőn odadörgölőzött a lány lábához. A macska Anna húgától kapta a nevét, amikor még olyan kicsike volt, hogy a lányok el sem tudták dönteni, hogy a kiscica fiú, vagy lány. Aztán rajta maradt a név, annak ellenére, hogy kandúr volt. Ennek tizenhárom éve, és Zoé két hete megtért az állatok mennyországába, legalábbis Anna úgy képzelte. Nagyon hiányzott a cica a mindennapjaiból. Tizenöt éves kora óta vele volt, felvidította, megvigasztalta. Sokszor elégnek bizonyult, hogy hallhatta és érezhette édesbús dorombolását az ujjai alatt, hihetetlenül megnyugtatta. Éppen akkor ment el, amikor Zolival olyan bután összekaptak. Pedig, ha most Zoé itt lett volna, csak magához szoríthatná, simogatná selymes, puha szürke cirmosságát, hagyná, hogy a cica az arcához dugja szőrös pofáját, megcirógatná a bajuszával, ami mindig annyira csiklandozta az orrát. Nevetgélne játékosságán és mindjárt eszébe jutna a megoldás a problémára. A legjobb megoldás, melyet mintha Zoé sugallt volna a dorombolásával, vagy zöld cicaszemei bűvöletével. Nem csoda, hogy Egyiptomban istenként tisztelték a macskákat. Anna biztos volt benne, hogy van ebben az egészben valami nagyon is igazi. Ezek a macskák mindent tudnak a világról, és csak annak adják a szeretetüket, akiknek ők akarják. Anna megkapta Zoé szeretetét és az univerzumról való minden tudását. A lány nélküle elveszettnek érezte magát a világban, és valahogy az élete is teljesen a feje tetejére állt.

Ma viszont erős balsejtelmek gyötörték reggel óta. Későn ébredt, a konyhaasztalra borította a kávéját, a lépcsőházból kilépve tudatosult benne, hogy otthon hagyta a mai tárgyalás anyagát, vissza kellett mennie, fel a negyedikre, gyalog, mert lift nincs. Ezután véletlenül kiborította a dosszié tartalmát a nappaliban, úgy szedegette össze laponként, sietve. Úgy tűnt, minden összeesküdött ellene. Utált kapkodni, a mindennapi reggeli rutin hozzátartozott egy jó nap kezdetéhez. Általában nyugodtan, időben felkelt, zuhanyozott, fürdőköpenyben megitta a kávét, ami felébresztette. Ráérősen öltözött, sminkelt, ezután jöhetett a következő kávé, ami felpörgette. Átnézte a táskáját, hogy minden rendben van-e és mosolyogva, vidáman elindult. Na, ez a mai reggel nem ilyen volt. Soha nem fordult elő vele, hogy elaludt volna. Később fordult meg a fejében, hogy talán el sem kellett volna indulnia otthonról.

Ebédidőben véletlenül összefutott idős általános iskolai irodalom tanárnőjével. Anna régóta tervezte, hogy köszönetet mond neki azért a sok szépért, amit egykor tanított neki, s azért, amiért megszerettette vele azokat az érdekes történeteket, verseket. Ma alkalma nyílt hálát mondani. Furcsa véletlenek. Jól esett látni, hogy könnyekig meghatotta a kis aprócska, csupa ránc, mosolyával mindenki felé szeretetet árasztó Teri nénit.

Majd később, kora délután elszalasztott egy hívást Zolitól. Visszahívta, de a férfi nem vette fel a mobilját. A végén Anna annyira felhúzta magát – mert biztos volt benne, hogy Zoli szándékosan nem veszi fel a telefont –, hogy dühös üzenetet hagyott a férfi hangpostafiókján. Ezek után ebben a felhergelt állapotban felhívta tizenhét éves húgát, érdeklődve, hazaért-e már, és amikor kiderült, nincs otthon, Anna, anélkül, hogy egyáltalán végighallgatta volna, lehordta a sárga földig, amiért mindig csavarog.

A felelősség súlyosan nehezedett a vállára. Úgy érezte, összeroppan. Egy kietlen vidéken kóborló elveszett gyermeknek érezte magát.

– Anyu! ­– Anna hangja remegősen hangzott a néma tájban.

– Anyu! – hangja sikoltásként verődött vissza valahonnan. A könnyek lecsorogtak az arcán, a zokogás a vállát rázta, miközben elkeseredetten hívta az édesanyját. A térde megroggyant, amikor rájött, nincs kit hívnia. Anyu négy éve halott. Amikor mindez tudatosult benne, a veszteség érzése teljes súlyával letaglózta. Utat engedett a fájdalom és a bánat könnyeinek. Senkije sem maradt a húgán és Zolin kívül. Lehet valahol még élt egy alkoholista apa, aki talán sosem szerette sem őt, sem a húgát, aki meg sem született, amikor elhagyta őket. Annának ezek után egyszer sem sikerült beszélni vele, hogy tisztázhassa az érzéseit, amiket táplált valaki iránt, aki egyszer az apjának nevezte magát, és aki azután szó nélkül elhagyta. A lánynak mostanra csupán két ember maradt az életében, akiket feltétel nélkül szeretett. És ma mindkettőjükkel rettenetesen viselkedett. Szégyellte magát, alig várta, hogy jóvátehesse a dolgokat.

A köd felszállt kissé, Anna lába alatt élesen megreccsent valami. Annyira belemerült a gondolataiba, észre sem vette, hogy a macskaköves utat vékony jégréteg borítja. A köd felszállt kissé. Hirtelen tudatosult benne, hogy rettenetesen fázik, a vékony anyagból készült kabátja nem sokat védett a hideg ellen. A lehelete átlátszó páraként szállt fel kékülő ajkairól. Összedörzsölte a kezét. „Bárcsak itt lenne Zoli!” Ő mindig fel volt készülve mindenre. Nála biztos akadt volna egy meleg pulóver, sapka, vagy legalább egy pár kesztyű. A férfi mindig előrelátó volt, felelősségteljesen gondolkodott, előre tudta, mikor fog lehűlni az idő, vagy esni az eső. Anna szeme könnybe lábadt, szerette volna, ha Zoli ott áll mellette. Odabújhatna hozzá és megkérhetné, hogy ne haragudjon. Azt a buta telefonüzenetet is bánta, amit délután elvakult dühében mondott rá a férfi üzenetrögzítőjére. Egyáltalán nem gondolta komolyan. Anna megdörzsölte a karjait, könnyű tavaszi öltözetében egyre jobban fázott. Lassan becsukta a szemét, megpróbált néhány mély lélegzetet venni, hogy lecsillapítsa háborgó gondolatait. Hirtelen megfordult vele a világ. Lehunyt pillái mögül egyszerre látott mindenkit, akik a gondolataiban jelen voltak ebben a pillanatban.

Füstös lebuj elhanyagolt asztalánál, ápolatlan férfi ült egy korsó sörrel a kezében, értelmetlen, összefüggéstelen szavakat motyogott maga elé. Anna sajnálattal vegyes borzadállyal ismerte fel benne a férfit, akit egykor Apának nevezett.

Közben látta húgát a könyvtárban, egy félhomályos sarokban ült, vastag lexikonok között, egyedül, miközben szorgalmasan jegyzetelt valamit egy szamárfüles, megviselt kockás füzetbe. Anna torka összeszorult, ahogy átérezte a magányt és a meg nem értettséget, ami a lányból áradt felé. Mindig szidta a húgát, hogy állandóan csavarog, sosem engedte, hogy a lány elmondja, amit gondolt, annyira féltette. Sosem tudta, hogy a húga a könyvtárban tölti ideje nagy részét.

Mindezzel egy időben ott volt előtte a lakásuk kis szobája Zolival. Anna szíve összeszorult, ahogy elnézte, hogy a férfi csendesen behúzza a nagy utazótáskáján a zipzárt. Látta, amint Zoli körbenéz a lakásban, majd lassan kimegy az erkélyre, hogy rágyújtson. Anna tudta, hogy rá vár. Nem fog elmenni köszönés nélkül, sosem tenne ilyet. A lány kétségbeesetten felsikoltott, miközben kinyújtotta kezét a férfi felé.

– Zoli!

A férfi mintha meg sem hallotta volna. Csendesen állt a sötét erkélyen, merengve nézte a város fényeit.

Anna el akarta mondani neki, hogy rendben, legyen minden úgy, ahogy a férfi akarja. Beleegyezik, hogy gyerekük legyen. Ha Zoli úgy gondolja, megbirkóznak a felelősséggel, akkor biztosan úgy is lesz! Anna mellette mindig biztonságban érezte magát. Nyolc éven át egyszer sem gyötörték kétségek a férfivel kapcsolatban. Éppenséggel önmagában kételkedett, amikor egy hete Zoli megemlítette neki, hogy harminckét évesen szeretne végre apa lenni. Annának addig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy nekik, kettőjüknek valaha gyermekük szülessen. Karriert akart, munkahelyi kihívásokat, a főnök elismerését, bizonyítani rátermettségét. Azon a területen biztonságban érezte magát. Viszont fogalma sem volt egy kisbabáról. Akkor életükben először engesztelhetetlenül összevesztek. Anna azon az estén dühödten megmondta Zolinak, ha ő így, gyerek nélkül nem kell a férfinek, akkor mehet, ahová akar. Két napja nem beszéltek, sőt, mintha egyenesen kerülték volna egymást az otthonukban. A ma délutáni telefonhívás volt az első alkalom, hogy beszélhettek volna egymással. És Zoli tette meg az első lépést, aminek a jelentősége eddig fel sem tűnt Annának.

„ Nem mehet el így!” Zakatolt a szíve egyfolytában, amint látta a férfit megjelenni újra a szobában. Tehetetlenül nézte végig, ahogy megfogja a bőröndjét, és miután elhagyta a lakást, csendesen bezárta maga mögött az ajtót. 

Anna nehezen vette a levegőt.  Koncentrálnia kell! Vissza kell jutnia valahogy az életéhez. Vissza kell térnie a macskaköves úthoz, ami visszaviszi őt az otthonába, a szeretteihez. Anna tudta, hogy követnie kell, bárhová is vezet. Mint ahogyan Dorothy-t vezette a sárgaköves út. Bár ő nem Dorothy, és ez az út sem sárgaköves.

Eltűnt a látomás, újra a lába alatt érezte a köveket. Meglepve vette észre, hogy a szürke kővel kirakott út teljesen száraz. Az idő kitisztult. A macskaköves út beleveszett egy színes virágokkal teli rétbe. A levegőt betöltötte a vadvirágok mindent elborító, édes illata. Kellemes lágy szellő simogatta végig elgémberedett tagjait. Távolabb, az úton egy fényes, aranyosan csillogó íves kapu állt, és a kapuban fehér ruhás, ismerős alakot pillantott meg. Anna lábai önkéntelenül nekiiramodtak, futott, ahogy lélegzettel bírta. Boldog, fuldokló kacajjal ölelte át a kapuban álló nőt. Az édesanyját. Ugyanazt a kellemes meghittséget és szeretet érezte felőle, mint kislánykorában, amikor vigasztalást keresve bújt oda a karjaiba. Csukott szemmel hagyta, hogy az asszony gyengéden megsimogassa az arcát és a haját. Átadta magát a mindent elborító szeretet érzésének. Valahonnan a kapu mögül egy macska – drága Zoé – ugrott egyenesen a karjai közé, hogy ismerős, hízelkedő dorombolásával köszöntse.

Anna könnyes arcát az édesanyja sötét hajába fúrta, zokogva kapaszkodott a vállába. Annyi mindent szeretett volna neki elmondani, amit képtelen volt, a torkában keletkező gombóc miatt.  Szólnia sem kellett, az édesanyja enélkül is megértette.

– Semmit nem rontottál el, Anna! ­– Anyja bíztató szavai gyengéd simogatásként hatottak elfáradt lelkére. – Lehetőséged van újraélni ugyanezt az életet, ha ez a választásod. Csak ne feledd, mit kell jóvátenned! – Az asszony kedvesen átölelte a lánya vállát, és szeretetteljesen bevezette a kapun túlra.

 A kisvárosi kórház egyik műtőjében, vakító fehér fényben, zöld műtősruhában orvosok és nővérek erejüket megfeszítve, órák óta harcoltak egy fiatal nő életéért. Hiábavaló küzdelem volt. A szívmonitoron fülsiketítően felhangzott az egyhangú éles sípolás.

2016.03.22.