A túlélő

1.

A kétszemélyes repülőgép körözött néhányat a 426-os számú sziget felett, mielőtt késő délután leszállt a porlepte síkságon. Irina az ablakból nézte a kietlen tájat, ökle önkéntelenül görcsbe rándult az ölében. Vékony teste belesüppedt a jármű kényelmes foteljébe. A szélvédőn át látta, hogy a por vastagon felszállt, ahogy a repülő földet ért.

Iván mosolytalan arccal nézett rá, kék szemében nyugtalanság bujkált.

– Huszonnégy óra múlva felveszlek! – jelentette ki komoran. Irina szó nélkül bólintott, sietve összeszedte kevéske felszerelését és habozás nélkül elhagyta a cessnát. Nem nézett vissza, amikor Iván felszállt a géppel.

Az Irina karjára csatolt mérőműszer – alig nagyobb egy karóránál – egyfolytában pittyegett, lassan, élesen, mióta elhagyta a repülőgép fedélzetét. Megpróbálta kizárni tudatából a hangot. Ez nehéz feladatnak bizonyult, tekintettel arra, hogy a vidék kísértetiesen csendes volt, egyedül az olykor fel­-feltámadó szél süvítése törte meg ezt a néma egyhangúságot. A környékbeli fák kacska ágai groteszk módon kanyarogtak az ég felé, néhol hatalmas csomókba gömbölyödve. Leveleik barnaságába néhány zöld hajtás bújt meg észrevétlenül. Irina a fejére borította termo kabátjának kapucniját, hogy a szél ne hordja az arcába és nyakába a homokot.

Hamarosan rátalált a városba vezető útra. Régen nagyon jól ismerte ezt az útszakaszt. Ma ugyanúgy állt, a repedések, kátyúk mit sem változtak rajta, mivel használaton kívül tartották, szinte egyáltalán nem romlott az állapota. Sok évvel ezelőtt Irina minden héten kétszer megtette a távot kocsival oda-vissza a repülőtér és a város között. A helyi orvosi rendelőben dolgozott és a feladatai közé tartozott többek között az is, hogy a gyógyszereket és a kötszereket felvegye a repülőtéren. Akkor kívülről ismerte az úttest minden hibáját. Szívszorongató érzések kerítették hatalmukba, amikor néhány kilométerrel arrébb ráismert a vájatra, ami egyszer úgy megdobta a kocsiját, hogy defektet kapott.  Az út melletti ligetek sűrű, átláthatatlan bozótként éltek emlékezetében, most valahogy kiesnek, ritkának tűnt az erdő, a fák is meghaltak a baleset után.

Alkonyodott mire megközelítette a várost. Először a vidámpark óriáskerekének rozsdás vázát pillantotta meg, azokkal a kopott sárga ülésekkel, majd meglátta a többszintes házak tetejét a fák fölött. A könnyek elöntötték a szemét, ahogy visszagondolt a fiatalságára. Teljesen letaglózták a feltörekvő emlékei, meg kellett álljon egy pillanatra, hogy összeszedje magát. Görcsösen összeszorult a mellkasa, nehezen vette a levegőt.

Becsukott szemhéját fáradt mozdulattal megdörzsölte, mintha ezzel ki tudná űzni az elméjéből a felvillanó színes képeket és a boldog gyermekkacajt.

2.

Emlékek.

Irina lelkesen érkezett meg a 426-os szigetre. Tele várakozással, a fiatalokra oly jellemzően buzgott benne a gondtalan jövőbe vetett hit. Izgatottan csillogó, hatalmas szemekkel nézte a repülőtér színes forgatagát.

Az eddig lakatlan szigetet benépesítették az emberek, akik az itt épülő nagyteljesítményű atomerőmű dolgozói voltak, magukkal hozták családjaikat is. A 426-oson dolgozó munkások száma meghaladta a kétezret. Irina rengeteg kisgyermekes családot látott maga körül, a tarka ruhás forgatag magával ragadta. Maja a négyévesek lelkesedésével megiramodott, de Irina résen volt, elkapta a kislány apró kezét, ezzel megakadályozta, hogy elvesszen azonnal a megérkezésük perceiben.

A férje, Szása, néhány éve mérnökként részt vett az atomerőmű tervezésben és a kivitelezésében. Az építési munkálatok alatt kéthetenként engedélyezték, hogy meglátogassa távol élő családját, akik a Közösség egyik nagyobb szigetén éltek. Egyébként a közlekedést igen könnyen meg lehetett oldani a 426-oson, közvetlen légi összeköttetésben álltak a többi szigettel, a hajóforgalom ugyancsak sűrűsödött az utóbbi időben. Hazatérései alkalmával Szásának mindig erős dühkitörései voltak, Irina nehezen tudta lecsillapítani. A férje mindannyiszor nehezményezte, hogy a vezetőség meghúzta a költségvetésüket és a biztonsági rendszereken próbált meg spórolni. Irina odabújt hozzá, kedves szavakkal szelíden próbálta vigasztalni. A legjobb szakemberek fognak az erőműben dolgozni, elképzelhetetlen, hogy bármilyen baleset történhessen. Jóllehet Szása egyet értett vele, mégsem sikerült teljesen megnyugodnia, egyedül az felejtette el vele az építés körülményein való aggódást, hogy beszélhetett feleségével a 426-os szigeten eltöltendő boldog életükről. A Közösségnek szüksége volt az energiára, a jó szakemberekre, ezért úgy tűnt mindent elkövetett a dolgozók jólétének biztosítására a szigeten. Szása büszke volt arra, hogy a Közösség legújabb, legjobban felszerelt atomerőművében dolgozhat. Emellett úgy tűnt, az erőmű dolgozóinak és családjaiknak többet az életben nem kell az anyagiak miatt aggódniuk. Gyermekközpontokat létesítettek, hogy biztosítsák a kicsinyek taníttatását. Irina türelmetlenül várta, hogy beköltözhessenek. Szása és ő mihamarabb szerettek volna Maja mellé két testvérkét is, Irina nyugtalankodott, de a férje biztosította róla, hogy amint beköltöznek a 426-os sziget kellemes, többszobás lakásába, rágyúrhatnak a babaprojektre. Szása hónapokkal ezelőtt, az erőmű megnyitásakor érkezett, elsőként. Irina csak később tudta követni a kislányukkal. Mire mindent elrendezett odahaza, eladta a házukat, felmondta a munkahelyét, hosszú hónapok teltek el.

A repülőtéren leszállva, a szeme megakadt a tömegben a férjén, aki csaknem egy fejjel magasodott ki a sokadalomból.  Szása csillogó szemekkel, széles vállával utat csinált, úgy furakodott át az emberek között, hogy mihamarabb magához ölelhesse családját. Odaérve felemelte Irinát, megpörgette, miközben Maja örömteli kacagása elért hozzájuk. Miután a férfi elengedte feleségét, a kislányát kapta fel és könnyedén az ég felé hajított, amit Maja boldog visongással díjazott.

– Végre itt vagytok! – Lassan körbenézett a repülőtéren, úgy tűnt, mintha keresne valamit. Az épület csodálatosan szépnek és újnak látszott a napfényben. – A csomagjaitokat majd utánunk hozatom, menjünk!

 Karjára ültette Maját, könnyedén megfogta Irina kezét és menet közben szólt oda egy férfinek, aki a reptéren dolgozhatott, hogy intézkedjen a csomagjaik ügyében. A rakodómunkás izgatottan kiegyenesítette a gerincét és egy „Igenis, Mérnök úr!” kíséretében máris rohant, hogy megtegye a szükséges lépéseket. Irina iszonyatosan büszke volt, hogy a férjét mindenki ismeri errefelé.

Csodálatos, várakozással teli, mozgalmas hónapok köszöntöttek rájuk. Irina úgy érezte a lakásra ráfért az asszonykéz. Férje rideg bútorok között, függöny nélküli szobákban éldegélt, nem sokat törődött a díszítésekkel, és otthonuk szebbé tételével. Maja eljárt a város gyermekközösségébe, ahol hét éves koráig felkészítették az iskolára. Irina mindenképpen úgy gondolta, hogy egy gyereknek szüksége van gyerektársaságra, akikkel játszhat, és megbeszélheti gyermeki érzéseit. Maja barátkozó kislány volt, már az első napokban rengeteg pajtásról tartott beszámolót a szüleinek a vacsoraasztalnál.

Irina az orvosi rendelőben talált állást, mint ügyintéző munkatárs. Mozgalmas feladatok vártak rá, amit képes volt teljes szívvel ellátni.  

A környéken, ahová beköltöztek többnyire kisgyermekes családok laktak. Könnyen ment az ismerkedés, köszönhetően gyermekeik élénk természetének. Irina úgy gondolta, már abban a percben megszokta új lakásukat, amint beköltöztek. Igyekezett valódi otthont varázsolni, színes függönyöket tett az ablakokra, élénk színű ágytakarókkal, képekkel, terítőkkel dobta fel a szobákat, így a lakásuk hamarosan valódi meghitt zuggá vált. Maja kockái színesen sorakoztak a nappaliban a fal mellett. Irina boldog volt, hogy végre együtt lehetnek, tökéletesen elégedett volt az életével. Hétvégenként vendégségbe jártak, mindig akadt egy babazsúr, ahová Maját meghívták, jó viszonyt ápoltak a szomszédaikkal, és nemsokára megnyílik a vidámpark, az óriáskerék élénk színeit az ablakból is látni lehetett. Felnőttek és gyerekek egyaránt izgatottan várták a nagy eseményt.

Szása éjszakai műszakra készülődött. Mielőtt magára vette a kabátját és elment, mindig benézett nyugodtan szundikáló kislányához. Maja a mesefigurákkal díszített gyerekszobában aludt, arcát a párnába fúrva egyenletesen szuszogott, hosszú hajának sötét tincsei rózsaszínű arcába hullottak. Irina az ajtófélfának döntött háttal nézte, ahogy a férfi lehajolt a gyerekhez, óvatosan, nehogy felébressze, elsimította arcából a haját és gyengéd szeretettel megcsókolta az arcát. Szása odafordult hozzá, elmosolyodott, és mielőtt elhaladt mellette, magához ölelte, a tenyere levándorolt az asszony aprócska pocakjára, ami alig látszott a bő esésű virágmintás blúza alatt. Miután megcsókolta a száját mosolyogva belenézett Irina szemébe.

– Vigyázz magatokra!

Irina visszanézett rá.

– Siess haza! Reggelire rántottát csinálok. – mondta cinkosan, hiszen tudta, hogy a férje kedvenc reggeli eledele a tojásrántotta, jó sok hagymával és kolbásszal dúsítva. Szása elmosolyodott.

– Semmiért ki nem hagynám! – biztosította, mielőtt távozott.

Irina nem szerette, amikor Szását éjszakai szolgálatra osztották be, főként ma, amikor elvégzik az erőmű kísérleti leállítását. Szása elmagyarázta neki, hogy leállítják a reaktort és megpróbálják biztosítani az önálló áramellátását, amivel energiát takaríthatnának meg. „Rutin művelet.”– biztosította nyugodt hangon.

A nyitott ablakon keresztül a lágy tavaszi szellő az újjászületés illatát hozta magával a levegőben. Éjszakára az utcák teljesen elnéptelenedtek, a sötét csendben néhány kutya távoli ugatása hallatszott, egy macska panaszosan vernyákolt lent a téren. Irina nehezen aludt el, mint mindig, amikor a férje éjszaka távol volt otthontól.

Rémisztő robbanás riasztotta fel álmából. Nyugtalanul kinyitotta a szemét és felült az ágyában, a szomszéd szobából halk, panaszos hang ütötte meg a fülét.

– Mami! –  Maja riadtan pityergett. Irina kikelt az ágyból, miközben magára kapta meleg, puha köntösét, az ablakon át az erőmű felé tekintett. Rettenetes látvány tárult a szeme elé. Több száz méteres magasságban lángnyelvek csaptak a sötét ég felé, megvilágítva az éjszakát. Irina a szája elé kapta a kezét, nehogy felsikoltson és kényszerítenie kellett magát arra, hogy elforduljon az ablaktól és elinduljon Maja szobájának irányába. Egész testében reszketett. Legszívesebben odarohant volna, hogy saját szemével győződjön meg arról, hogy Szása biztonságos helyen van és nem történt különösebb baja.

Kislánya az ágyban ült, tágra nyílt, riadt szemekkel és őt szólongatta egyre hangosabban. Irina leült az ágy szélére és magához szorította a reszkető gyermeket. Maja vékony karjaival átölelte édesanyja nyakát és szorosan odabújt az ölelésébe.

– Semmi baj, kicsikém! Nincsen semmi baj! – suttogta elhaló hangon. A kislány erőteljesen kapaszkodott a nyakába. Irina lassan megsimogatta a hátát, hogy megnyugtassa.  Ekkor egy újabb robbanás rázta meg a környéket. Az asszony tisztán érezte, hogy a falak meginognak, akkora volt a lökéshullám, néhány kisebb játék tompa koppanással hullott a parkettára. Irina gondolkodás nélkül felkapta a gyereket és átrohant vele a nagyszobába, aminek az ablakáról rálátott az erőműre. Narancsvörös sáv tört az ég felé szikrázva, lenyűgözően csodálatos látványt nyújtva, egy pillanatra Irina elámult ezen a kísérteties szépségen, mielőtt a szemét ellepték a könnyek.

– Szása ­– suttogta az arcát Maja illatos, puha fürtjeibe temetve. Megbabonázott rettenettel nézte a tűzcsóvát, miközben minden erejével magához ölelte a kislányát.

– Mami! Ne szoríts, ilyen nagyon! – Irina könnyei belevesztek Maja rakoncátlan hajszálaiba. Nem engedett a szorításán. – Mami! – A kislány hangja türelmetlenebbé vált és pici lábaival kapálózni kezdett.

Irina nehezen eszmélt fel. Lassan letette a kislányt a szőnyegre, miközben tekintete az égig emelkedő lángokon függött.

– Ne haragudj, kicsikém! ­ – suttogta, miközben a köntösét szorosabbra fogta maga körül és karjaival tartotta.

Maja az ablakhoz lépett és lábujjhegyre állva kikémlelt a harmadik emeleti magasságból. Csodálkozó kiáltásokat hallatott, majd nagyon komolyan odafordult az édesanyjához.

– A Papa is ott van?

Irina felsóhajtott, nagy nehézségek árán tudta visszatartani feltörekvő könnyeit, miközben jobbra nézett egy lapos épületre, a reaktortól kissé távolabb eső vezérlő helyiség irányába. Szása ott van valahol. Kényszerítette magát, hogy ránézzen Majára. A torka kiszáradt, magára erőltetett nyugalommal a hangjában szólalt meg, meglepődött milyen idegenül, érdesen hangzanak a szavai a szobában.

– A Papa nem hagyja, hogy bárkinek baja essék.

3.

Jelen.

Irina leült egy elhagyatott, kopottas padra a játszótér közelében, az éjszakát a lakásban töltötte, ahol harminc évvel ezelőtt boldogan élt a családjával. Hosszú idő óta, minden évben visszatért a robbanás évfordulóján, hogy megemlékezzen a szeretteiről és elengedje a múltat. Az emlékezés könnyen ment, az elengedés sosem sikerült.

Elővette vizes palackját és lassan kortyolva ivott belőle egy keveset. Miközben a kupakot visszacsavarta a tetejére, fekete foltokkal borított bőrét figyelte a kezein. És nem csak a kezein voltak ilyen kiterjedt elváltozások, az egész testét elcsúfították, beleértve az arcát is. Ezek az elburjánzások mégsem képesek arra, hogy megöljék, a testéből táplálkoztak. Az orvosok nem tudták semmilyen módon visszaszorítani a terjedésüket.

Elnézett az erőmű irányába, amit a katasztrófa után a Közösség biztonsági emberei leromboltak és megpróbáltak biztonságossá tenni azzal, hogy masszív acélszerkezetet borítottak a tetejére. Elkésett intézkedések voltak, mert akkorra már olyan erős koncentrációba került gammasugárzás a levegőbe, hogy az visszafordíthatatlan károkat okozott a 426-os szigeten és vele együtt az egész bolygó légkörében. Irina lehajtotta fejéről a kapucnit és végigsimította kopasz fejét. Még akkor borotválta le a haját, amikor az, a robbanás után nem sokkal, csomókban hullani kezdett.  

A 426-os evakuációját a detonáció másnapján délelőtt elrendelték. Irina a szomszédok gondjaira bízta Maját, hogy vigyék magukkal, ő képtelennek érezte magát arra, hogy velük menjen.  Nem hagyta ott a szigetet, addig, amíg nem kapott híreket Szásáról, pedig akkorra már erős hányásos rohamok törtek ki rajta, a bőre akkor kezdett elfeketedni. Mégis ott maradt, és végignézte, ahogy a férjét felteszik a mentőrepülőgép fedélzetére. Szása nagyon közel állt a robbanáshoz, nagy dózisú sugárzás érte, két nap múlva meghalt.

Irina egész végégig mellette maradt a kórházban. Akkor már mind a ketten tudták, hogy a 426-os szigeten nyilvántartásba vett állapotos nőket begyűjtik és abortuszra kényszerítik őket biztonsági okokra hivatkozva. Szása csillogó szemmel nézte őt a kórházi ágyon fekve, gyengesége megakadályozta abban, hogy megmozduljon. Irina a mai napig emlékezett a férje elkeseredett hangjára.

– Ne engedd, hogy megöljék! Ő a mi gyerekünk, Irina!

Irina némán szorongatta a férfi kezét, könnyes szemekkel, és nem merte elmondani neki, hogy a biztonsági szolgálat másnap délutánra kijelölte számára az orvost, aki elvégzi a terhesség-megszakítást. Nem végeztek rajta különösebb vizsgálatokat, ránéztek beteg testére, amin nyilvánvalóan látszottak a sugárfertőzés jelei, nem hagytak számára választást. Irina hálás volt, amiért Szása már nem érte meg azt, hogy kényszerített abortusszal elvegyék a meg nem született gyermeke életét. Hajnalba meghalt.

Irina lenézett a lába elé, a lassan éledő fűbe, ennyi év után utat talált magának az élet a halálba vesző tájban. Észrevett egy régen elhagyott gyerekjátékot a földön, lehajolt és felvette a kifakult műanyag homokozó játékot és gondolataiba merülve forgatta az ujjai között. Talán Maja kezében is megfordult ez a játék sok évvel ezelőtt. A szeme könnybe lábadt, amikor eszébe jutott a kislánya. Maja a robbanás éjszakáján akkora sugárfertőzést kapott, amekkorát apró, négy éves kis teste nem tudott feldolgozni és hamarosan követte az édesapját a túlvilágra.

Irina felnézett az égre, ahol a nap fénye bearanyozta az eget. A napfelkelték még mindig ugyanolyan szépek ezen a tájon, mint régen, ezt nem fertőzte meg a sugárzás. Lassan elmosolyodott, nehéz szívvel gondolt arra, hogy hamarosan vissza kell indulnia. Felemelte a fejét és csukott szemmel élvezte a nap gyenge melegét.

 Sokszor elgondolkodott azon, hogy helyesen tette volna-e, ha elmenekül a műtét elől és megszüli a kisbabájukat, mint ahogy többen tették a 426-os szigeten akkor élt fiatalasszonyok közül. Irinához eljutott a híre, mind egytől egyig beteg gyermeket hozott a világra. Testi fogyatékkal, szellemi visszamaradással és rákos betegségekkel halmozott újszülöttek jöttek a világra, és nem csak a 426-os szigeten akkor élő szülők gyermekeként, hanem szerte az egész világon, mindenütt.

A 426-os szigetről kitört gammasugárzás erős koncentrációja a légkörbe jutván évek múlva is érezhető hatást gyakorolt a bolygó lakóira. Az utóbbi harminc évben a lakosság kétharmada a sugárzás következtében kialakult valamilyen betegségben vesztette életét. A túlélők erős mutáción estek át. Irina a karjára szerelt sugárzásmérőt figyelte, egyhangúan pittyeget, kitartó rendszerességgel, jelezve, hogy nem tanácsos hosszabb ideig a körzetben tartózkodni, védőruha nélkül nem biztonságos.  Irina nem félt a sugárzástól. Túlélte minden ismerősét, akikkel a 426-os szigeten találkozott, barátait, akikkel együtt töltötték életének ezt a különösen boldog rövid időszakát. Túlélte férjét, kislányát, elvették a magzatát. Nem félt ő a haláltól, oly sok borzalmat látott az utóbbi harminc évben. A tudósok feltételezése szerint a sugárzás nem szűnik meg és hatásai még további három évtizedig érződni fognak. Irina egyedül az élettől félt, ettől a rá váró, halállal tarkított, borzalmas további harminc évtől. Kinyitotta a szemét és határozottan felállt. A kapucniját kopasz fejére borította, vállára vette a hátizsákját. Szomorú szemekkel tekintett fel az ablakba a harmadik emeleten, majd fejét félrefordítva arra nézett, ahol régen az erőmű állt.

A házak közül három őzsuta sétált elő, lassan, félelem nélkül. A kísértetvárosban senki nem riasztotta meg őket, Irina észrevette, hogy a lábuk tömör, vastag, nyakuk rövid, füleik helyén csupán két lyuk tátong. Őzek, de már nem azok a kecses jószágok, mint amikben, fiatalkorában gyönyörködhetett, mutánsok, mint amilyen ez az egész hátramaradt csökevény világ.

Irina, amint beszállt a kis repülőgépbe, azonnal észrevette az izgatott fényt Iván mindig komor kék szemében. Jóformán le sem ült, hogy becsatolja magát, a férfi máris felszállt a szigetről. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Irina ismerte Iván félelmeit arról, hogy egyszer majd nem tér vissza a 426-oson tett látogatásai egyikéről.

Az asszony hátradőlt az ülésen és várakozásteljesen nézett a férfi előre figyelő arcába. Nézte a ráncokat a szeme körül, szorosan összepréselt állkapcsát. Ivánt zorddá tette a világ és a sok fájdalom, amit át kellett élnie. Most mégis körüllengte a különös izgatottság atmoszférája. Irina nem bírta sokáig a makacs hallgatást. Érezte, hogy történt valami, amíg ő távol volt a bázistól.

– Mi történt, Iván? – kérdezte határozottan. – Jutottak valamire az embereink?

Irina néhány elszánt egyénnel, huszonhárom éve, összeszedett egy megoldásokat kereső, gondolkodó emberekből álló tudós csapatot, akik nem a tragédiájukon keseregtek, hanem megpróbáltak megoldást keresni az egész bolygót érintő csapásra. Egyszerű észemberek, akiknek akadtak ötletei, amiket tovább lehetett fejleszteni atomfizikusok, mérnökök segítségével. Dolgoztak a túlélésért, egy élhető jövő létrehozásáért.

A férfi odafordult hozzá, hogy a szemébe nézhessen.

– Lehet, hogy találtak valamit, Irina! – kezdte izgatottan. – Valamit, amivel meg tudják tisztítani a légkört és a talajt a sugárzástól. Alig várják, hogy megmutassák neked! Talán, lehetséges lesz egyszer majd félelem nélkül, emberhez méltóan élni ezen a bolygón.

Irinára átragadt a lelkesedés. Mosolyogva dőlt hátra az ülésben, behunyta a szemét. Talán van remény, hogy az eljövendő generáció újra egy boldog, harmonikus életet élhessen, halálfélelem és rettegés nélkül. A remény hajtotta előre nap, mint nap. A remény, hogy túl lehet élni.

2016.04.02.