Egyezség

Tegnap este egyezséget kötöttem Vele. Ha ma megnyerem saját kategóriámban a Kikelet félmaratont, akkor meggyógyítja Anyut. Tudtam, hogy képes vagyok rá. Erős a mezőny, de én kirobbanóan jó formába hoztam magam, és van miért küzdenem. Jól tudtam, hogy ő mindig betartja a megállapodásunk szabályait.

Régóta ismerem, gyerekkorom óta ott állt a kiságyam mellett, majd elkísért mindenhová. Pici gyerekként láttam sötét, hatalmas alakját, óriási szárnyait, amit hiába csukott össze a háta mögött, nem tudta elrejteni. Amikor másoknak meséltem róla, kinevettek, azt mondták, hogy képzelődöm és túl nagy a fantáziám. Ezután ő elhalványodott, majd végleg láthatatlanná vált számomra is, de a jelenlétét folyamatosan éreztem.

A mostani nem az első megállapodásom Vele.

Kétéves koromban kezdődött, amikor belepisiltem a bilibe és cserébe kaptam tőle egy kishugit. A bátyámmal nem szerettem játszani, mert nagyon durván bánt velem. Hugi olyan volt, mint egy igazi hajas baba.

Később kaptam tőle biciklit kitűnő bizonyítványért, csókot a suli legmenőbb fiújától háromnapi böjtért cserébe, és a diplomámért két nap némasági fogadalmat tettem neki, amit kínkeservesen betartottam, pedig aki ismer, az tudja, hogy imádok beszélni, legtöbbször reggeltől estig jár a szám.

Tegnap délután benéztem Anyuhoz a kórházba. Amikor beértem az onkológiára, Batyi a folyosón püfölte a kávéautomata oldalát.

– Ez a szar benyelte a pénzemet! – durrogott, amikor meglátott.

A táskám aljáról előkotortam némi aprót és bedobáltam az automatába.

– Kávé, tejjel és cukorral – mondtam csendesen és megnyomtam sorba a gombokat. A gép kattogni kezdett, és szorgosan teljesítette a betáplált kívánságot. Kivettem a műanyag poharat és Batyi felé nyújtottam. – Ne idegeskedj, minden rendben lesz!

– Kurvára nem vagyok ideges – közölte, és kikapta a kezemből a poharat.

Utánanéztem, ahogy lerobogott a lépcsőn, kezében a cigis dobozával.

– Hát persze, hogy nem – állapítottam meg magamban és továbbmentem. Mielőtt beléptem a kórterembe, nagy levegőt vettem, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Apu az ablak előtt állt, nekem háttal és kifelé bámult az udvarra. Arra sem reagált, amikor köszöntem. Hugi a kórházi ágy mellett ült és Anyu törékeny ujjait szorongatta. Tudtam, hogy szíve szerint egész éjjel itt maradna vele és fogná a kezét, elkísérné egészen a műtőajtóig.

– Örülök, hogy te is eljöttél, Kitti! Szép, amikor együtt a család, igaz, gyerekek? Mintha karácsony lenne.

– Tavasz van – jegyeztem meg óvatosan, mert azt hittem, félrebeszél. Nem válaszolt, elmosolyodott és megpaskolta maga mellett az ágyat. A takaró alatt elveszett vékony, betegség rágta teste. Odaültem mellé. – Lemondom a versenyt.

Anyu megsimogatta a kézfejemet a szabad kezével, amit nem Hugi szorongatott.

– Hónapok óta erre készülsz!

– Nem számít!

– Figyelj rám, Kitti! Amíg a műtőben leszek, nincs semmi értelme, hogy itt legyél. Ha vége a versenynek, találkozunk.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Megígéred? – kérdeztem, és elfulladt a hangom.

Éreztem a gyenge fuvallatot, ami jelezte, hogy ő megérkezett. Akkor kötöttem Vele az egyezséget Anyu életére.

A verseny előtt alaposan bemelegítettem és nyugtalanul sétáltam a rajtvonal előtt. Végignéztem a többieken, rengeteg hobbifutó is megjelent a profik mellett. Idegesen harapdáltam a szám szélét. Nyernem kell, túl nagy a tét. Csak arra nem gondoltam, hogy ilyen sokan lesznek és ilyen veszettül görcsbe fog állni a gyomrom.

Felnéztem az égre, halványszürke felhők vonultak el, árnyékot vetettek a tájra. Becsuktam a szemem, vettem néhány mély lélegzetet. Igyekeztem kizárni a tudatomból a tömeget, a morajlást és az előttem álló feladatra összpontosítottam. Összeszedtem magam, és végeztem még néhány guggolást, majd megnyújtottam a lábizmaimat.

Amikor megszólalt a startpisztoly úgy indultam meg, ahogy az erőmből futotta. Anyut éppen most tolják be a műtőbe. Magam mögött tudhattam a mezőny nagy részét, az élbolyban haladtam, iszonyatos tempót diktálva. Gyorsan rájöttem, hogy vissza kell vennem, mert ha ezt így folytatom, akkor hamarosan összeesem, és nem marad energiám, hogy befejezzem a versenyt. Tartogatnom kell az erőmet az utolsó kilométerre.

Reszketegen néztem a többieket, külön figyelmet fordítottam a 20-39 éves női versenyzőkre. Saccoltam a korcsoportot. Senkinek nincs az arcára írva mennyi idős, a testéről nem is beszélve. Rettenetesen féltettem az első helyemet. Azt a szőkét ott meg kell előznöm. Nem értettem, hogy bír ilyen iramot nyomni. Amott balra, az a vörös copfos tuti bekeményít a végére. Hátra nem mertem nézni. Féltem, hogy elveszítem a bátorságomat. Éreztem, hogy sokan vannak mögöttem, és percről-percre közelebb kerülnek hozzám.

Előreszegeztem a tekintetemet, megpróbáltam a légzésemre figyelni, és a betonhoz csapódó ütemes lépéseimre összpontosítottam. Bal, jobb, bal, jobb. Minden egyes lépésnél éreztem a jól ismert fájdalmat a vádlimban, és a combizmaim feszülését. Bírok ennél többet is, éreztem. Tudom még fokozni a tempót. Semmiképpen nem maradhatok le.

Hatvanhét perc után megengedtem magamnak, hogy körbenézzek, és akkor tört rám először a pánik. Éreztem, hogy ez a tempó nem elég, túlságosan a nyakamra jöttek, közel vannak, alig néhány méter választja el a többi futót tőlem. Összeszorítottam az állkapcsomat, és gyorsítottam. Teljes eufória lett úrrá rajtam. Nem éreztem az időt, lépésről-lépésre növeltem az előnyömet és jöttem fel. Hasítottam előre, megállíthatatlan voltam. Láttam a célvonalat, tudtam, hogy enyém a győzelem, és megnyertem az egyezséget. Anyu meggyógyul, és élni fog.

Néhány méter választott el az álomtól, amikor iszonyatos fájdalom hasított a bokámba, és kiszaladt alólam a lábam. A betonra vágódtam. Többen elvágtattak mellettem. Könnyes szemmel, hangosan zokogva figyeltem, ahogy egymás után érnek a célba.

Akkor hajolt le hozzám Robi, az egyik régi jó barátom és futótársam. Felemelt a földről, és a célba segített. De akkor már tudtam, hogy késő. Vesztettem.

Begipszelt bokával ültem egy kemény széken Anyu ágya mellett, a kezét simogattam.

– Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, akkor nem erőltetem, hogy részt vegyél azon a versenyen – mondta szelíd mosollyal.

Túlélte a műtétet, és én akkor sugárzóbbnak láttam, mint bármikor az elmúlt évek során.

Este a friss ficamommal, felpolcolt lábbal ültem otthon az ágyam szélén, és magam elé bámultam az üres szobában.

– Szóval eddig csak játszottál velem, igaz? – kérdeztem fennhangon, mikor rájöttem, hogy hiába hoztam áldozatot életem huszonnégy éve alatt. Semmi értelme nem volt, enélkül is véghezvihettem volna mindazt, amit akartam. – Mégsem haragszom!

Megkönnyebbült boldogsággal aludtam el. Félálomban éreztem a szárnyát, ahogy a lágy puhaságával körülölelt.

Hajnalban felriadtam, egész testemben reszkettem. Fáztam. Megijesztett, hogy nem éreztem a jelenlétét.

A mobilom csörgése élesen hasított a csendbe mellettem. Felkaptam, és remegő kézzel a fülemhez emeltem.

– Hugi, sajnálom…

A telefon kicsúszott az ujjaim közül.