Nem lehet

1. Gabriel

A tavaszi napforduló reggelén, a sivatagi homokba épített, fából összeeszkábált, egyszerű emelvény körül, az orákulum jövendölésére várt a nép. Szívük reménnyel telt meg, hátha az idén véget ér a két éve tartó nélkülözés, amit a délről támadó horda fosztogatásai miatt szenvedtek el. A hadsereg tehetetlenül állt, az éjjel, semmiből felbukkanó árnyakkal szemben, akik élelem után kutatva végigrabolták a településeket és a nappali fényben nyom nélkül szétoszlottak. Senki nem tudta, honnan jöttek, kicsodák és miként válnak megfoghatatlanná a hajnalban felkelő nap fényére.

Ma reggel mindenki arra várt, hogy az orákulum jóslatára beköszönt a bőség és a jólét a Nyugati Királyság területére. A király hordozható trónusán, az első sorban foglalt helyet, testőreivel vette körül magát és szétszórtan a tömegben is elvegyültek az emberei. Az uralkodó ráncos, szikár alakja félig fekve, félig ülve helyezkedett el a trónuson, vékony fehér takarót borított magára, hogy védekezzék a nap sugarai ellen.

Gabriel a morajló tömeg fölé magasodott a sivatag szélén, ahol az egyik széles, majd’ egy méter magas, kiálló sziklán állt. A királyi testőrség szürke egyenruháját és fénylő mellvértjét viselte. Egyik kezét lazán, az oldalára kötött kardjának markolatán tartotta, másik kezét felemelte, hogy tenyerével árnyékot vessen a szeme elé, így jobban látott a délelőtti szikrázó napsütésben. Szíve hevesen dobogott. Megmarkolta kardjának elefántcsontból készült markolatát és szigorúan összeszorította a száját. Az orákulum sérthetetlen, érinthetetlen közönséges halandók számára. Nélküle, a jóslatai nélkül a Nyugati Királyság réges-régen eltűnt volna a térképről.

A tömeg morajlása erősödött. Gabriel az ég felé emelte az arcát és tenyerével eltakart szemével fürkészte a látóhatárt. A vakító fényben, a világoskék égbolton megcsillant a fény. Gabriel hunyorogva fókuszált a csillanásra, amíg ki tudta venni a gyorsan közeledő kocsi apró alakját, amit két griffmadár repített.

Az orákulum közeledett. Gabriel mellkasában erősödött a szorítás, a félelem felkúszott a torkába. Erősen szorította kardját és félig kihúzta a hüvelyéből a pengét, felkészült arra, hogy a tömegbe vesse magát és feláldozza az életét.

A kétszemélyes fogat egyre nagyobb alakot öltött az égen. Láthatóvá váltak a könnyű fába vésett, aranyszínűre festett Napisten motívumok – a kör és a háromszög – melyeket virágos díszítéssel ölelt körül egy griffmadár bojtos farka. Kivehetővé vált a hajtó a kocsi elején. A magas, széles vállú, fiatal, fekete férfi hosszú fehér tógát viselt, ami éles kontrasztban állt fényesen csillogó kakaószín bőrével. Fejét és arcát kopaszra borotválta, mint mindenki, aki az orákulum közvetlen szolgálatában állt.

Gabriel idegenkedett ettől a számára rendellenes csupaszságtól. A királyi testőrök hajukat vállig növesztették, amit pánttal fogtak össze a tarkójukon és rövidre vágott szakáll keretezte mindegyikük állát. Gabriel számára a hosszú haj és az arcszőrzet a férfierő hamisítatlan jele volt.

A hajtó mögött felsejlettek a halványlila köntösbe öltözött sudár alak körvonalai. Ez a szín a szüzesség jelképe volt a nyugati királyság területén. A leányok halványlila esküvői ruhában járulhattak csak az oltár elé menyegzőjük napján, amikor is utoljára viselhették ezt a színt. Az esküvőjük és asszonnyá válásuk után, soha többé nem vehettek fel halványlila öltözetet.

A népi mondák szerint az orákulum ereje az ártatlanságában rejlett. Közönséges halandók félték erejét, hatalmát, annyira tisztelték bölcsességét, hogy soha senki nem merte volna érintésével meggyalázni. Még gondolati szinten sem követett el senki ekkora bűnt.

A griffmadarak a kocsival, leszálltak az emelvény tetejére. Az állatok összezárták hatalmas szárnyaikat, nyugodtan leültek hátsó lábukra, hosszú farkuk ütemesen járt, ahogyan elhessegették a tolakodó sivatagi legyeket és különféle rovarokat. Királyi testőrök sora fegyelmezetten, jól begyakorolt koreográfia szerint vette körbe az emelvényt, harcra készen, félig kihúzott kardokkal, amiken szikrázva csillant meg a nap fénye. A fogathajtó fiatalember kimagaslott a testőrök szikár, alacsonyabb termete között. Kiszállt a kocsiból és az úrnője felé nyújtotta a kezét, hogy lesegítse a küszöbön.

Gabriel a kilátónak szolgáló szikla tetejéről nézte végig, ahogy az orákulum elfogadja a felé nyújtott kezet, vékony ujjaival megkapaszkodik a férfi karjában és lelép a kocsiról. Az orákulum egyenes háttal megállt a tömeg előtt és könnyed mozdulattal hátralökte köpenye csuklyáját. Elővillant csinos, kopaszra nyírt feje, obszidián szín bőre, fiatal arcában két hatalmas, macskaszerű, zöld szeme. Formás állát dacosan felemelte, széles ajkát szorosan összeszorította, miközben végignézett a színes ruhás tömegen, akik közé néhány szürkébe öltözött királyi testőr alakja vegyült. A tekintete megállapodott a szikla tetején álló Gabrielen, smaragdszín szemét az arcára függesztette.

– Gabriel – hallotta az ifjú az elméjében lüktető csendes, simogató hangot. Két kezét a halántékára szorította, hogy az őrület ilyen nyilvánvaló jelét kiszorítsa a fejéből.

Az orákulum elengedte Gabriel pillantását és tekintete visszasiklott királyára. Könnyedén meghajtotta magát az uralkodói trónus felé.

Gabriel némán nézte a kecses alakot, ahogy nem túl mélyen meghajlott a király előtt. A vékony halványlila anyagon sejtelmesen áttetszettek a karcsú, hosszú lábak ívei, a derék vonala és a telt keblek halmai. Gabriel szíve eszeveszett módon dörömbölt a mellkasában, szabadulásra, kitörésre vágyott. Lélegzete elnehezült, fojtogatta a sivatagi forróság nehéz levegője. A félelem jeges lehelete borzolta a tarkóján a bőrt.

A király felegyenesedett trónusán.

– Beszélj! – szólította fel az emelvényen álló fiatal nőt keményen.

Az orákulum mély torokhangon egyre hangosabb imába kezdett egy régen elfelejtett, titkos nyelven.

– Nebkeynnem aygav ik knáyta im. Deven et agem késsetletnezs! – Magasba emelte karcsú karjait, lehunyta a szemét, hangja mennydörgésszerűen töltötte be a teret, mintha egyenesen az égből jött volna. A griffmadarak nyugtalanul felálltak, égnek emelt fejjel felvijjogtak, toporogtak, majd szélesre tárták szárnyaikat, meglebbentették és felszálltak.

Gabriel az alatta álló népet nézte. Idegesen fészkelődtek, tanácstalanul forgolódtak. Nem értették, mi történik, ahogyan Gabriel sem értette.  Az ősi nyelvet senki sem használta nyilvános helyen, tiltottak minden szót, verset. Ősi mágiák meghívására használták az orákulum titkos szentélyében.

A sivatagban forró szél kerekedett és vitte az aranysárga csillogó homokszemeket. Az orákulum befejezte a kántálást, vékony ujjait a mellkasára szorította és kinyitotta a szemét. Egyenesen a királyra nézett, amikor lágy hangon megszólalt.

– Halál! – Felemelte a fejét és tekintete belesimult Gabriel szemébe. – Élet!

A griffmadarak egy kört írtak le az emelvény fölött a kocsival, mielőtt leszálltak volna.

Az orákulum arca rezzenéstelenül nézett szét a tömegen.

– Keressetek menedéket – mondta keményen.

Gabriel értetlenül nézett rá, de az orákulum többé nem nézett vissza az arcába. Megfogta a szolgája kezét és könnyedén visszaszállt a kocsiba. A hajtó meghúzta a zablát és a griffmadarak felemelkedtek az égbe. Gabriel nem figyelt a tömeg értetlen morajlására, a tovatűnő kocsit nézte az égen, amíg szét nem foszlott a távolban. Csak ezután fordult a királya felé, aki őt figyelte, és amikor tekintetük találkozott, az uralkodó egy fejmozdulattal magához intette Gabrielt.

 – Kotródjatok az utamból! – rikkantotta Gabriel az alatta nyüzsgő színes ruhás bamba képpel bámuló, értetlen embereknek és a szikláról a tömeg közé ugrott. Vállával utat tört magának. A király testőrei, az első sorban, engedelmesen szétnyitották előtte a sorfalukat, hogy beléphessen a trónus elé.

Az uralkodó szúrós szemekkel nézett fel rá.

– Menj utána és tudd meg, mit akart ez jelenteni! Magyarázatot követelek! Mondd meg neki, hogy fejét veszem, ha ellenszegül akaratomnak!

Gabriel szíve felugrott a torkába ezekre a szavakra. Engedelmesen meghajtotta magát a király előtt.

– Uram!

Az uralkodó a szemébe nézett.

– Mit akarsz már megint! Neked is fejedet vetetem, Gabriel, ha ellenszegülsz!

– Uram, kérlek, gondolj arra, hogy az orákulum sérthetetlen – mondta Gabriel szelíden.

A király mélyről jövő nevetése meglepte Gabrielt. Úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult ráncos szeme sarkából és lefolyt az arcán. Az ifjú értetlenül nézte, mígnem az uralkodója megtörölte az arcát és jókedvűen odabökte neki.

– Azért vagy még életben, Gabriel, mert értesz hozzá, hogy megnevettess engem. És miatta. – Nézett a halványkék napsütötte égboltra, oda, ahol az orákulum kocsija eltűnt. – Ugyan, kit küldenék hozzá, ha te nem lennél? – Felemelte öreg, ráncos kezét a takaró alól és egy mozdulattal útjára bocsájtotta az ifjút.

Gabriel meghajolt és távozott. Ha a király parancsát teljesíteni akarja, akkor griffmadarat kell szereznie. Egyetlen más állat sem képes olyan gyorsan és oly magasra szárnyalni, hogy elérjen az orákulum szentélyének rejtekébe, a sivatag közepén álló égbenyúló szikla legtetejére.

2. Thea

A mindenkori orákulumot tizenkét éves korában választották el családjától, akkor, amikor az elődje idős és gyenge lett ahhoz, hogy ellássa a feladatát. Amikor eljött az idő, az orákulum hét napig imádkozott az ősi nyelven, ételt nem vett magához ez idő alatt. Egy hét elteltével az Istenek sugallatára megmondta, ki lesz az a gyermek, aki a helyére lép. A neme bármi lehetett ekkor. Általában leányok váltak orákulummá, de néha megesett, hogy a mindent tudó bölcs, fiúgyermeket választott utódjául.

A szentély felkent papjai és papnői kutatták fel a gyermeket és szakították ki otthonából. Thea emlékezett a napra, amikor eljöttek érte.

– A legnagyobb megtiszteltetésben részesülsz, leányom!

Thea nem vágyott semmiféle megtiszteltetésre. Nyugodt, rendes, szegényes, falusi életét nem adta volna fel semmiért a világon. Zokogott, amikor beültették az elfüggönyözött kocsiba. Mielőtt rácsukták volna az ajtót, látta, hogy az egyik kopasz, fehérbe öltözött papnő egy zacskó aranyat nyomott az apja kezébe.

És látta még Gabriel kis maszatos arcát, aki elkerekedett, sötét szemmel nézte és bátornak akart látszani, ezért visszatartotta a könnyeit. A fiúk nem sírnak, és ha már tíz évesek, akkor meg pláne nem. Thea ismerte Gabrielt, a legjobb barátja volt odahaza. Együtt jártak a kúthoz vízért, együtt legeltették a kecskéket a határban, ahol sokszor napokig ott maradtak. Éjszakánként összebújtak a tábortűz melegénél, a takaró alatt, a csillagos eget bámulták és beszélgettek. Ismerték egymás minden titkát.

Thea egyedül Gabrielnek árulta el, hogy néha olyasmiket álmodik, amik aztán valóra vállnak. Félt az álmaitól, mert ritkán voltak szépek. Szenvedést látott, zokogást és halált.

Egyik éjjel reszketve riadt fel a tábortűz mellett és Gabriel karjába kapaszkodva könnyes arccal sikoltotta.

– Elvisznek! – Körmei belevájtak a kisfiú karjaiba. Gabriel álomittas, kába szemmel nézett rá vissza. Thea erősen megrázta. – Nem akarok elmenni, Gabriel!

– Ki vinne el, Thea? – kérdezte akkor Gabriel értetlenkedve és beleásított az éjszakába.

Három nap múltán érte jöttek. Leborotválták derékig érő, vastag szálú, hullámos fekete haját. Szappannal jó alaposan megsikálták, hogy a bőre kipirosodott a durva bánásmódtól. Halványlila, hosszú ruhát adtak rá és az orákulum elé vezették, akit Thea csak egy hajlott hátú, ráncos öreg nénikének látott, jóságos mosollyal. Thea sosem vágyott a helyére kerülni, nem akart egy sziklaszirt tetején papok és papnők között megöregedni.

Thea két embert tarthatott meg régi életéből, akik olykor meglátogathatták az égbenyúló kőszikla titkos szentélyében. Thea elsőnek az édesanyját választotta, másodiknak Gabrielt. Mindennek immáron tizenhárom éve. Az édesanyja meghalt négy évvel ezelőtt, a nagy járványban. Theának senkije sem maradt, aki a régi életéhez kötötte, Gabriellen kívül.

Az orákulum, amint visszatért a térről, frissítő fürdőre vágyott. Sziklába vájt meder kristálytiszta vize várta, amit a mélyről előtörő forrás táplált egy nyitott barlangban, ahová melengetően tűzött be a nap fénye. Thea lebukott a víz alá, hogy kizárjon a gondolatából minden zajt. Becsukta a szemét, fülében hallotta a forrás gyenge csobogását. Rövid ideig elérte a teljes nyugalom állapotát. Amikor kopasz feje újra kiemelkedett a vízből, papnői és papjai hangját hallotta visszhangzani a folyosón.

– Nem mehetsz be hozzá, uram! A tavaszi napforduló szent napja van, a jóslat kifárasztotta. Úrnőnknek pihenésre van szüksége!

– Beszélnem kell vele! – Thea elmosolyodott, amikor meghallotta a bársonyos mély hangot. Gabrielt még egyetlen egyszer sem sikerült odakint tartani, ha be akart jönni hozzá. – Királyi parancs.

Thea visszabukott a víz alá. Az utóbbi egy évben mindig királyi parancsra jött, sosem önszántából. Ki tudja, ha a király nem küldte volna olyan sűrűn, akkor Gabriel jött-e volna magától?

– Thea!

A lány a víz alól tompán hallotta Gabriel kemény hangját. Senki más, nem mert vele ilyen hangnemben beszélni. Thea visszatartotta a lélegzetét a víz alatt, amíg tudta, hogy ne kelljen kiemelkednie és szembenéznie Gabriellel.

– Thea, gyere már ki a víz alól, meddig akarsz ott bujkálni? Úgyis látom, hogy ott vagy!

Thea kiemelte a fejét a kristálytiszta, áttetsző víz alól. Arcán legördültek az apró cseppek és megálltak a szempilláján. Felemelte a kezét és csupasz tenyerével megtörölte az arcát. Felnézett a meder szélén álló fiatalemberre. A bejáratnál elvették a mellvértjét és a kardját. Gabriel ott állt előtte, talpig szürke vászonöltözetében, könnyű antilopbőr csizmájában, ami szürke volt a portól. Sötét haja összefogva a vállára kunkorodott, frissen nyírt szakáll keretezte az arcát. Mélybarna szeme élénken csillogott, szempillái sűrűn kunkorodtak, dús szemöldöke összeért vékony, karvalycsőrre hasonlító orra felett. Thea sejtette, hogy Gabriel, régmúlt korok, fehér telepeseinek leszármazottja lehet, mert a bőre egészen halványbarna volt a sivatagi naptól, nem olyan fekete, mint az övé, és azé a kevés bennszülötté, akik még a királyságban éltek.

Thea kiemelkedett a vízből.

– Üdvözöllek, Gabriel! – köszöntötte lágyan és elindult a víz partjára.

A férfi szeme lesiklott az arcáról a testére és tekintetében, Thea számára, ismeretlen fény csillant meg. Gabriel hosszan bámulta a víztől gyöngyöző testét, amíg ő mozdulatlanul állt. Thea látta, hogy a férfi mellkasa hullámzik, mint viharban tajtékzó tenger fodrai. Gabriel láthatóan nehezen fordult el tőle, hogy hátat fordítson neki.

– Ne kísérts, Thea! – tört ki Gabrielből indulatosan és még a hangszíne is megváltozott.

Thea lenyúlt a törölközőjéért és felszárította bőréről a vizet.

– Miért vagy itt, Gabriel?

Mielőtt a férfi válaszolt volna, mély lélegzetet vett. Thea türelmesen várta, amíg összeszedi magát és a gondolatait.

– Királyom magyarázatot követel. Tudni akarja, mi történt ott kint.

Thea magára vette halványlila köntösét, könnyű léptekkel megkerülte Gabrielt és odaállt elé, szembe vele.

– A király fél, Gabriel? – kérdezte komoran. – Azt igen jól teszi – bólintott könnyedén.

Gabriel egyenesen belenézett a szemébe. Thea érezte, hogy a szíve hevesen dobog a pillantására, és arcát elöntötte a forróság, ami bekúszott a gyomrába és egész testébe, minden porcikájába.

– Ne kísértsd a sorsot, Thea! – kérte gyengéden és megérintette a lány arcát. Thea megdöntötte a fejét, hogy odasimulhasson a durva tenyér érintésébe, becsukta a szemét. Orrában érezte a griffmadár és a bőrzabla illatát, gyengén felsóhajtott. Örökké akarta érezni Gabriel simogatását az arcán és az állán. – Thea!

Gabriel meleg, kesernyés lehelete – mert rendszerint ördögcsáklya gyökeret rágcsált – simogatta a lány arcát. Érezte a férfi hűvös homlokát, ahogy a homlokához támasztotta, szakálla a bőrét csiklandozta, szája finoman érintette az ajkait, amikor megszólalt. – Ne szegülj szembe a királlyal, Thea! – kérte csendesen.

A lány kinyitotta a pilláit és belenézett Gabriel sötét szemébe. Felemelte mindkét kezét és erőteljesen belekapaszkodott a férfi izmos karjaiba.

– Menjünk el innen, Gabriel! – suttogta kérését a férfi szájába, lehelletük összekeveredett. Gabriel átölelte a csípőjét és szorosan magához ölelte. Thea érezte a férfi testét a sajátjához simulni a könnyű vászonruha alatt, izmainak játékát, szívének heves dobbanásait. Thea lélegzete felgyorsult. –  Nincs már itt, csak halál. Szökjünk bárhová. El innen! Kérlek!

Gabriel tekintet belefúródott a szemébe, alig érezhetően megérintette az ajkát a szájával és elengedte. Határozottan ellépett Thea szorításából.

– Te nem szökhetsz meg, Thea! – mondta elkeseredetten. A lány látta szemében a fájdalmat. – Orákulum nélkül vége a Nyugati Királyságnak. Ezeknek a szerencsétlen embereknek útmutatásra van szükségük, Thea!

– Gabriel! – kérte Thea könnyes szemekkel.

Gabriel ránézett, tekintete simogatta, bátorította a lányt.

– És én itt maradok veled, bármi lesz is – mondta határozottan. – Ha belepusztulok is. Élet vagy halál vár, itt maradok.

Ezzel Gabriel elfordult tőle. Thea nehéz szívvel, némán nézte kedvesének vívódásait, nézte arca minden rezdülését, ahogy megacélozza akaratát, amíg végre visszanézett rá. Gabriel tekintete megkeményedett és rideg, távoli szemmel nézett vissza Theára.

– Királyom választ akar, Thea! – szólította fel. Hangja élesen csattant a barlang falain.

Thea kiegyenesítette a gerincét, felszegte az állát és méltóságteljesen válaszolt.

– Királyod holnap éjjel megkapja a válaszokat, Gabriel – meghajtotta a fejét. – A jóslat holnap éjjel valóra válik.

Gabriel elfogadta a feleletet, mélyen hajolt meg előtte és némán távozott, anélkül, hogy visszanézett volna rá. Thea hallotta súlyos lépteit távolodni a folyosókon.

Thea az ablakhoz futott és kitekintett rajta, nézte, ahogy Gabriel lendületesen felpattan a griffmadár hátára, mellvértjén és kardján megcsillant a nap fénye. Fejét megfordította és visszanézett a torony tetejére.

Thea elmosolyodott és a szíve reszketeg ritmusra váltott.

– Holnap éjjel – suttogta maga elé meredve, arcát elöntötte a pír. – Holnap éjjel beváltjuk a jóslatot, Gabriel!