Sugovica partján

SUGOVICA PARTJÁN

– Félsz? – kérdezte a fiú. Csillogó szemmel nézte kedvese imádott, fiatal arcát.  Vica tizenöt éves volt akkor.

A lány búzaszínű hajába belekapott a szél, a nap fényével bearanyozta, végül bolondosan az arcába fújta. A víz lágyan ringott a csónak alatt. Tavaszi napsugarak úgy csillogtak lágy hullámain, mint ezernyi szikrázó gyémánt.

Határozottan megrázta a fejét, miközben édes kacagással söpörte ki hosszú haját az arcából. Megérintette a fiú kezét. Erős, kemény, munkában edzett kérges tenyerét.

–  Nélküled én nem lehetek boldog, Súgó! – suttogta a molnárlegény fülébe.
Hangja komolyan és szilárdan szólt.  Erősen megkapaszkodott a csónak peremébe. Nagy, csillogó szemekkel figyelte, ahogy a fiú megfogja a vastag kötelet, amit már elindulásuk előtt egy nagyobbfajta szikladarabhoz erősítettek.  Súgó lehajolt, gyengéd szeretettel megsimogatta kedvese fehér harisnyás lábát. A kötelet határozottan a lány formás bokájához erősítette, majd a kötél végét áthurkolta saját lábán is. Örökre összekötötte vele kettőjüket.

Vica nem félt a haláltól. Sokkal jobban félt az élettől. Egy olyan élettől, amit apja szánt neki egy számára idegen, gazdag, éltes férfi feleségeként.  A boldogtalan élettől félt. Élni a férfi nélkül, akit teljes lényével szeret.

A fiú erős baltacsapásokkal lyukat vágott a kis csónak aljába. A víz bugyogva tört be, körbenyaldosta a lábukat, belekapott Vica hosszú szoknyájába a folyó felszínére borítva a világoskék vásznat. Összeölelkeztek, szorosan, szerelmesen.
Súgó magához szorította a lányt. Érezte szapora szívverését, gyenge lélegzetét a nyakán. Vica szorosan hozzábújt, mielőtt mindkettőjüket elnyelte volna a napfényben szikrázó hullámkoporsó.

A part menti virágzó fák lombjába belekapott a szél, szirmaikat vitte. Apró fehér pelyhekben borították be a folyó vizét.

Esteledett. A lenyugvó nap vörösre festette a folyó vizét, rozsdásra színezte a fák koronáját. Liza szerette a tájat. Amikor tehette kijött futni a mindennapi stressz levezetéseként. Megnyugtatta a szépség és a mozgás.
Lába ütemesen dobogott a járda kövezetén, halk neszt hagyva maga után. Egyenletesen lélegzett, pedig jó néhány kilométert maga mögött hagyott. Hátán vékony csíkban folydogált az izzadtság, testéhez tapasztva hosszú ujjú pólóját. Az őszi hideg ellenére összefutott néhány sétálóval a Sugovica partján végighúzódó sétányon. Ez az időszak jót tett a meditálásnak. Alkonyi fények, csendes vízpart. Kiürítette a fejét. Gondolataival a lélegzetvételét figyelte, ki és be. Összpontosított a lábmunkájára, jobb és bal. Egymás után, teljesen összhangban. Ellazult.

Megint kicsit később sikerült kijönnie, mint tervezte. A vöröslő napkorong lement a víz mögött. Csodálatos látványt nyújtott, mintha elnyelnék a folyó lágy hullámai. Besötétedett. A lámpák a part mentén pislákolva felgyúltak, halványsárga fénybe borították az utat.

Jobb, bal. A talpa alatt megcsikordult néhány homokszem. Szomorúfűzfák sorakoztak egymás után a járda mellett, ahol futott. Hallotta saját lélegzetét a csendben. Élvezte a jól ismert zsibbadást az izmaiban. Nemsokára befejezi. A Halászparton parkolt le a kocsijával. Odáig még elfut. Megint megcsinálta! Elégedett volt magával.

Lábak dobbanása visszhangot vert a csendben. Ismerte ezt a hangot. Futótárs közeledett hátulról erősebb tempóban. Nemsokára megelőzi. Kicsit lehúzódott az út jobb szélére, hogy elengedje maga mellett.  Az ütemes dobbanásokat folyamatosan hallotta a háta mögött, de senki nem haladt el mellette. Hátranézett.

Az utat halványan, sárgásan világították be a lámpák fényei. A gyenge szélben meg-meglibbentek a szomorúfűzfák földig érő ágai. A sétány üres volt. Előrefordult. Próbált újra a lélegzetvételére összpontosítani. A lépések zaját folyamatosan hallotta maga mögött. Erős zihálás törte meg a csendet, annyira közel, hogy Liza a tarkóján érezte a leheletét. Hideg levegő simított végig a nyakán. Forró, izzadt testén egyszeriben átfutott a borzongás.  Egészen a füle mellett hallotta valakinek a lihegését.
Gyorsan hátranézett. Hol van? Érezte, van ott valaki. Hallotta, hogy ott fut mögötte.  Ilyen közelről látnia kéne.
Egy ideje gyalogosokkal sem találkozott.  Megszaporázta a lépteit, gyorsított a tempón. Egészen megnyújtotta a lépéseit. A combizmai fájdalmasan megnyúltak. Teste ismerősen reagált a gyors sprintre. Ha kedve úgy kívánta, mindig rövid, intenzív szakasszal fejezte be a napi futását. Olyankor mentálisan mindig felkészült rá. A teste sokkal gyorsabban engedelmeskedett.  Iszonyatos tempót diktált. Az izmai kínzó fájdalommal tiltakoztak. A tüdeje kitágult, erősen kapkodta a levegőt. Szíve szaporán vert. Érezte, az izzadtság elborítja a homlokát, vékony kis erecskékben folyt lefelé a halántékán, át a nyakába. Folyamatosan hallotta a lépteket a háta mögött. A fújtatást a nyakában. A hideg borzongás futott át rajta. Ki akart érni a partszakasz ezen elhagyott részéről. Nem látott sehol senkit, de érezte, ott van.

– Várj!
A gyenge hangot tisztán hallotta. Szilárdan előre szegezte a tekintetét, utolsó erejével még ráhúzott. Látta a Halászpart fényeit, hallotta a parti pubokból szűrődő zajokat. A hangok csendesen belevesztek az éjszakába. Közel volt, még két fűzfa. Mögötte biztonságban lesz. Ott már emberek vannak, láthatják őt, segíthetnek.

Hirtelen éles fájdalmat érzett a lábában. Mintha valaki erősen, pontosan a térde hajlatába rúgott volna kemény orrú cipővel. Összecsuklottak a lábai. Elesett, éppen az utolsó part menti szomorúfűz ágai alá. Kezével megtámaszkodott a pázsiton. A fű hidegen tapadt a tenyeréhez. Zihált. Megerőltette magát az utolsó pár méteren. Össze kellett szednie magát, hogy talpra tudjon állni. Fájt a térde, fogalma sem volt róla, miként fog eljutni a kocsijáig. Annyira közel van. Fel kell állnia. Lassan átfordult ülő helyzetbe.

– Mondtam, hogy várj meg!
A hang valahonnan egészen közelről jött. Körbenézett. A vízpart sötéten nehezedett rá. A fűzfa ágai szomorúan lengedeztek, ahogy a szél lágyan beléjük kapott a sötétben. A fa alatt annyira sem lehetett látni, mint a parti sétányon. Tenyerével megérintette a jobb térde hátsó hajlatát. Bőre alatt az izmok érzékenyen reagáltak, mintha megszakadt volna benne valami. Felszisszent a fájdalomtól.  Liza lassan próbált felemelkedni, kímélve fájós lábát.  Még félútig sem jutott, amikor jeges fuvallatot érzett. Láthatatlan erő taszította mellkasba, újra a földön találta magát.

– Maradj még!
Kié a suttogó hang a sötétben? Talán kizárólag az agyában visszhangzik?
A fa alatt ülve újra körbenézett. A sötétben a gyenge szél mozgását figyelte. Mintha minden megelevenedett volna körülötte. A csendben úgy tűnt a hallása kiélesedett. Megrezdült a fű a közelében. Odakapta a fejét. Apró gyík riadt fel, menekült. A fűzfák ágai a parton félelmetes táncba kezdtek minden erősebb szélfuvallatra, és ahogy egymásnak csapódtak a leveleik úgy tűnt valaki járkál a fák között. Liza látta az árnyakat. Úgy gondolta, a képzelete játszik vele a sötétben. A jól ismert táj annyira idegen lett. A víz sötét némaságában mozdulatlannak látszott. A hold sarlója és a csillagok, itt a városon kívül, jól látszottak. Hűvösödött. Az őszi este gyorsan, hidegen húzódott le a tájra. A föld nyirkos hideget árasztott, ahogy ott ült a fűzfa alatt.

Egy hullám indult meg a folyó közepétől és lassan csobbanva nyaldosta a partot. Valami megmozgatta a folyót nyugodt felszínét. A környéken nyoma sem látszott csónaknak, vagy egyéb nagyobb vízi járműnek.
A víz felől halk neszezést hallott. Nyikorgott, mint amikor régi hinta vas szerkezetén löki magát valaki. Fülsértő csikorgás hasított a sötétségbe.

Liza megbénultan meredt a vízre, kereste a hang forrását.

A szél és a víz tovarepítette ezt a rettenetes nyikorgást. Lehetetlen, hogy ezt egyedül ő hallja.

– Te is hallod? – kérdezte a csendes hang egészen közel, Liza füle mellett.
 A lány dobogó szívvel nézett maga mellé. Egyedül ült a földön, a hűvös fűben. Gyenge fuvallat simított végig a kézfején és az ujjain. Enyhe szorítást érzett, valaki megfogta a kezét. Gombóc keletkezett a torkában. Félt attól, hogy megszólaljon, magában ismételgette, hallja, igen, hallja. A tenyerére támaszkodva óvatosan megemelkedett. Zaj nélkül, lassan hátrébbaraszolt, egészen a fűzfa lelógó hajtásainak rejtekébe. A gerincét a törzsnek támasztotta. Legalább hátulról valamivel nagyobb biztonságban érezte magát.

A part menti homok elnyelte a közeledő léptek zaját. Nehéz lett a levegő, ahogy egyre közeledett. Liza tudta, ott van. Érezte, jön felé. Bizonyos akkor lett, amikor a lépések elérték a füves területet. Tisztán hallható lett a fűszálak suhogása. Közeledett.

Liza felhúzta a térdét és karjaival szorosan átkulcsolta, a lehető legkisebbre húzta magát.

Vacogott a foga. A gyomrából a szorítás elindult felfelé. Érezte, egy test préselődik mellé.

– Engem keres! – suttogta a hang rekedten. – Meg akar ölni!

A szorítás erősödött a karján.

– Ha megtalál, megöl engem. Megöl téged is!

Liza döbbenten nézett maga mellé. A rémület összeszorította a szívét. Riadtan húzódott odébb. Halványan kibontakozó, túlvilági, áttetsző árnyat látott maga mellett. Arany fehér aurában fiatal lány alakja bontakozott ki, határozottan, mint valami halványan áttetsző, álomszerű tünemény.

A lépések erősödtek. Mindketten egyszerre tekintettek kifelé a fa hosszúkás, sűrű levelei közül. Liza nem látta, de annál inkább érezte minden idegszálával. A tarkóját és a bőrét bizsergette a fojtogató erő, ami körülvette őket.  Hallotta a nehéz, ziháló légzést. A mélyen kongó hangot, ami kétségbeesetten zokog bele az éjszakába. Visszhangot ver, akár egy mély kút fenekére kiáltott fájdalom.

 – Vica!

Itt állt előttük. Tudta, ott lapulnak a falevelek rejtekében. Mozdulatlanul állt ott, hideg levegőt árasztva maga körül. Az idősödő férfi alakja besűrűsödött az éjszakában. Elhajtotta a szomorúan lelógó ágakat és közelebb jött. A két lány – az éteri és a fizikai test – egymáshoz húzódott. Érezték egymás remegését.

A férfi előttük térdre omlott, nagy lapát kezeit kinyújtotta feléjük.

– Vica! Bocsáss meg nekem, Kislányom! – zokogta.
Könnyei hatalmas átlátszó gyöngyökként gördültek le az arcán. Álláról nehéz cseppekben hullottak az ingére, nedves foltot hagytak rajta. 
Liza megindultan nézte. Feloldozásért jött. Bocsánatért, ami által mindkettőjük lelke felszabadulhatott.

Vica még mindig szorosan simult a lányhoz. Szorította a karját. Liza érezte a remegését. Érezte, a félelmét ettől az embertől. Megértette, rettegésében képtelen a megbocsátásra. Liza azonnal tudta, segítenie kell. A félelem béklyói lehulltak róla.

– Bocsáss meg neki! – suttogta elszorult torokkal.

Lába ütemesen dobbant végig a sétányon, lélegzete egyenletes volt. Szerette a folyót. Amikor ideje engedte, kijött futni. Tudta, többé nem találkozik a lánnyal és az apával.
Elmosolyodott az emlékein.

Vica megbocsájtott. Amikor zokogva összeölelkeztek egymásra találásuk boldog örömében, eljött értük egy hófehéren ragyogó angyal. Liza látta, ahogy halvány fénybe burkolta mindkettőjüket, majd lassan eltűntek az éjszakában.

Megállt a parton, nézte a csendesen hömpölygő vizet. A nap fénye szikrázva megcsillant a Sugovica hullámainak fodrain.

2015.11.16.