Ezt a novellát egy pályázatra írtam, ahol az volt a feltétel, hogy az egyik szereplő csak annyit mondhat: "Miért?" Azt is minimum 25-ször. Érdekes kihívás volt.

ÉLETRŐL ÉS HALÁLRÓL

 A fertőtlenítő jellegzetes szagától volt nehéz a levegő. Zoltán belépett a kórterembe. Tekintete azonnal az ablak melletti ágyra siklott. Az asszony szinte elveszett a fehér takaró alatt, szemei felcsillantak, amikor meglátta. A férfi nehezen indult el felé. Tudta, beszélniük kell, de ettől nem lett könnyebb. A mellkasára mázsás súly nehezedett. Mielőtt megszólalhatott volna, Katalin megelőzte.

– Miért?

Hangja szelíden szólt, halkan. Kézfeje megmozdult a paplan tetején. Gyenge volt hozzá, hogy megemelje. A férfi látta a mozdulatot. Értette. Megfogta a törékeny ujjakat.  

– Nem tehettem másként! – válaszolta lassan. Körbenézett a szobában. A másik három ágy üresen állt. Mindegyiken makulátlan, steril, fehér ágynemű, kifeszítve, sehol egy ránc. Természetellenesen keménynek és simának látszottak a takarók. A fehér falak vakítóan verték vissza a délelőtti nap fényét. Zoltán szemét bántotta a szoba világossága. Meglátta a széket a szomszédos ágy alá tolva. Elengedte a nő kezét, hogy odahúzza a fehér kis hokedlit.

Katalin szája alig láthatóan megrándult.

– Miért?

Zoltán leült a székre. Nézte a törékeny asszony halovány arcát, lázasan csillogó óriási barna szemét. Nagy, csontos orra hatalmasnak hatott sovány arcában. Sötét, gesztenyeszínű haja fátyolként terült szét a párnáján, régi fényét elveszítette.

– Döntenem kellet. Ez tűnt a leghelyesebb választásnak!

A férje hangja vadul csattant fel a szobában. Felelősségre meri vonni? Élete legnehezebb választását kellett meghoznia abban a pillanatban.

Az asszony tekintete elborult.

– Miért?

A férfi szilárdan belenézett a szemébe, saját lelke gyógyíthatatlan kínját látta megjelenni Katalin pillantásában.

Zoltán legszívesebben odavágta volna neki, hogy csak! Hagyja békén az asszony, ne faggassa! Elég a fájdalomból! Ő nem akar többet arra a napra gondolni. Kettőjüknek mégis beszélniük kellett róla. Nem volt más választás.

A férfi érzékennyé vált az elmúlt hetekben. Észrevette magán a változást. Megérintette az elmúlás. Olyan új érzelmeket vélt felfedezni lelke eltemetett rétegeiben, amelyekről eddig sejtelme sem volt.

– Azt akarom, hogy élj!

Zoltán csendesen mondta ki a szavakat, mintha attól félne, más is meghalja azokat. Katalin behunyta a szemét. A férfi úgy érezte, felesége látni sem akarja. Lehet, hogy igaza van. Ennek ellenére Zoltán tudta, jó döntést hozott. Az asszony nem nézett fel, elfúló hangon megkérdezte újra.

– Miért?

Jogos kérdés. Tényleg, miért akarná, hogy éljen? Évek óta éltek egymás mellett úgy, mint két idegen. Zoltán élvezte ezt a kényelmes helyzetet. Az asszony tisztán tartotta a lakást, néha még főzött is, ha munkája úgy engedte. Kisvárosi bíróként kevés szabadidővel rendelkezett. Meg aztán ott volt a gyerek. Zoltán azzal álltatta magát, miatta vannak még mindig együtt. Igazából csupán egy kifogás, miért ne váljanak el. A srác kicsinek olyan aranyos pufók kisbaba volt. Zoltán mindent megadott neki, amit tudott, úgy érezte ez a kötelessége. Sokszor erején felül is. Egészen addig, míg a gyerek kamaszként követelőző, szemtelen fiatalemberré vált. A férfi akkor döbbent rá, valahol elrontotta. Katalin őt hibáztatta azért, mert a gyerek elvadult, rossz társaságba keveredett. Továbbá felelőssé tette, mert úgy érezte a férje az oka annak, hogy nem tiszteli őket eléggé. Felesége minden nap az orra alá dörgölte. A szülei voltak, szerették a fiukat. Bár Zoltán mostanában kételkedett abban, hogy ez igaz volt.

– Tudod, arra gondoltam, talán megpróbálhatnánk másképp élni.

Amikor Zoltán úgy döntött, néhány héttel ezelőtt, hogy Katalint mentsék meg a baleset után, tényleg határozottan úgy érezte, ez jel. Esélyt kaptak az újrakezdésre ők ketten. Tiszta lappal.

Az asszony most felemelte a szemhéját és belenézett a szemébe. Fáradt hangon kérdezte:

– Miért? – éppen úgy hangzott, mint, aki már nem hisz kettőjük közös jövőjében.  A férfi érezte Katalin hangján, régen feladta a házasságukat.

Zoltán most gondolt először arra, tényleg öngyilkos akart lenni. Amikor a rendőrség a baleset után meglátogatta őt és feltették a kérdést, nem gondolja-e, hogy öngyilkossági kísérlet volt?  Ő szilárdan állította, hogy az ki van zárva. Zoltán nem gondolta, hogy a felesége önszántából akart volna véget vetni az életének.

– Valamikor szerettük egymást. – mondta ki a férfi csendesen. Odanyúlt és megfogta az asszony kezét, ami hidegen feküdt a takaró felett. – Emlékszel, Katalin? Összeházasodtunk.

Zoltán remélte, hogy Katalin nem felejtette el fiatal, boldog éveiket. Igaz, nagyon régen volt. A férfi elmosolyodott, amikor visszaemlékezett arra a vidám, kedves lányra, aki fagylaltot árult a szünidőben, a nyáron keresett pénzéből fedezte az egyetem költségeit. Rettentő csúnya lány volt, hatalmas, kidülledt szemekkel és csontos karvalycsőrre emlékeztető orral az arca közepén. A fiúkkal mindig kifigurázták, nevettek rajta, nem tudták elképzelni, miként lehet élni ilyen borzalmasan rút arccal.  Gúnyosan mademoiselle de Bergerac-nak hívták, akár a szemébe is csúfolták. Igazából Katalin soha nem úgy reagált, ahogy azt elvárták volna. Széles szájával kedvesen mosolygott rájuk, miközben megkérdezte, milyen ízű fagyit kérnek. Kiszolgálta a vicces kedvű fiatalembereket és elbeszélgetett velük az egyetemről, a nyaralásról, bármiről. A fiúknak egy idő után nem tűnt olyan jó mókának a csúfolása. Zoltán még akkor is borzasztó csúnyának találta, mégis valamiért vonzódott a lányhoz. Kedves természete, önfeledt vidámsága mindig jól esett.

A nő szeme könnybe lábadt. Talán a fiatal kori emlékekre. Talán eszébe jutott az elmúlt évek megaláztatása.

– Miért?

Katalinnak elcsuklott a hangja, apró könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából, legördült a füle irányába. Zoltán automatikusan nyúlt felé, hogy ujjaival letörölje a nedvességet, letörölje a könnyeket. Érezte, a nő összerándul. A férfi rájött, kellemetlenül érinthette a bizalmas mozdulat. Hosszú évek óta nem érintette meg a feleségét. Éppen azóta, mióta nyolc évvel ezelőtt elvetélt. Katalin második gyermeküket hordta a szíve alatt. Az ötödik hónapban járt, amikor elveszítették a babát. Zoltán akkor egy ideig önmagát okolta. Akkoriban kezdte felfedezni a tiltott kapcsolatok édes ízét. Úgy sejtette, Katalin megláthatta éppen aktuális gyönyörű, fiatal barátnőjével, s talán ezzel Ő maga is előidézője lehetett a tragédiának. Egy ideig mellette volt, próbálta vigasztalni, bátorítani az asszonyt. Katalin attól a naptól elutasítóan és ridegen bánt vele. Talán, ha abban az időszakban másképpen nyitnak egymás felé, akkor ő nem érzi szükségét annak, hogy vadidegen nőknél keressen kielégülést.

– Összeházasodtunk, mert szerettük egymást! Mégis valahol félresiklottunk.

A nő vett egy nagy levegőt, a mellkasa megemelkedett a takaró alatt.

– Miért?

A férfi elfordította a fejét. Tekintete az ablakra tévedt. Magasan voltak. Nem látszott más, csak a derült égbolt világos kékje. Egyetlen felhő sem volt az égen. Hol siklott félre az életük és miért? Talán erre nincs válasz. Zoltán fiatalon elnézte a nagyszüleit, akik ötven év házasság után, még mindig egymás kezét szorongatva sétáltak az utcán, minden délután.  A férfi elképzelte öreg napjait, ugyanilyen harmóniában egy asszonnyal. Valamikor úgy gondolta, Katalinnal boldog tudna lenni élete végéig.  Zoltán akkor már tudta, az ifjúság, a szépség múlandó, bízott benne, hogy a kedvesség és a jóság, ami Katalint körbeölelte sosem fog elmúlni. Úgy gondolta ezek a tulajdonságok boldoggá fogják tenni időskori napjait. Talán őt magát is, az elkényeztetett szépfiút is jó úton tudja tartani Katalin odaadó szeretete, mindent elborító kedves humora. Lehet, nem Katalin hibája, hogy félresiklott az életük. Lehet, hogy nem saját hibája. Talán nem okolható senki. Egyszerűen megtörtént, anélkül, hogy bármelyikük akarta volna.

– Emlékszel a balatoni nyarakra? ­– kérdezte a férfi, még mindig az ablakot bámulva. –  A túlparton dombok olyan közelinek látszottak. Át akartunk úszni, de félúton elfáradtunk és visszafordultunk. Ez még akkor történt, az első nyáron. – éppen elérték a Balaton szélét, nevetve, fáradtan hanyatt dobták magukat a sekély vízben, arra sem vették a fáradtságot, hogy kimenjenek a partra. – Ott kértelek meg. Akkor tudtam, veled akarom leélni az életem hátralevő részét.

Egyáltalán nem volt romantikus lánykérés. Hirtelen felindulásból követte el, amit néhány évnek ezelőtt már bánt. Zoltán néha úgy érezte könnyebb lenne, ha valamelyik felszínes, butácska plázacicát vette volna feleségül, akik akkoriban körbelegyeskedték. De ma, itt a kórházi szoba steril fertőtlenítőszagában ülve úgy gondolta, élete legjobb döntése volt, hogy Katalint választotta.

– Miért?

Katalin csendes hangjára odafordította a tekintetét.

– Vidám voltál, kedves, és úgy éreztem, veled lenni a legjobb dolog a világon. – lágyan elmosolyodott. – Veled lenni még mindig a legjobb dolog a világon.

Látta az asszony szemében felcsillanni az érdeklődést. Valószínűleg nem gondolta volna, hogy a férje még ma is így érzi. Az igazság az, Zoltán önmagát is meglepte ezzel a kijelentéssel. Olyan váratlanul jöttek a szavak tudata eltemetett hátsó bugyraiból. A leghihetetlenebb az volt számára, valóban így gondolja. Nem azért mondta, hogy felvidítsa vele Katalint. Komolyan gondolta.

– Miért?

Zoltán érezte a nő hangján, tudni szeretné, tényleg az igazat mondta-e az imént. Miért hazudott volna? Katalin úgyis gyűlöli azért, amit tett. Az, hogy most érdeklődés csillant az asszony tekintetében, még nem jelenti azt, a nő elfelejtette azt, ő mit tett.

– Szeretlek. Bármi történt közöttünk, az elmúlt években.  Sajnálom, hogy nem voltam mintaszerű férj.

Zoltán, ha nem szerette volna, akkor nem a felesége élete mellett döntött volna. Választania kellett. Akármennyire nehéz volt, a férfi meglepően könnyedén határozta el magát. Higgadtan, tiszta fejjel mondta ki a felesége nevét. Nem érzett lelkiismeret furdalást.

– Miért?

Zoltán amennyiben az igazat mondja, azzal megbántja Katalint. Ennyire azért nem volt őszinteségi rohama, hogy mindent kimondjon mérlegelés nélkül. A férfit harmincas évei közepén még csábították a szép arcú, izmos, fiatal fruskák, akik minden további nélkül örömmel felajánlkoztak neki. Akkoriban Zoltán, kiskorúakkal folytatott viszonyai miatt, könnyedén bíróság elé kerülhetett volna, akkor is, ha nem ő volt, aki megrontotta őket. Tizenhét éves leánykák több tapasztalattal rendelkeztek a szexualitás terén, mint saját felesége, negyvenhez közeledve. Zoltán élvezettel ment bele kislányok játékaiba. Érzelemmentes, rövid kapcsolatok voltak, minden kötődéstől mentesen. Magzata elvesztése után, Katalin átköltözött a nappaliba. Rideggé vált, Zoltán úgy érezte, vele különösen elutasítóan viselkedett azokban a hetekben. Neki meg szüksége volt a testiségre.  Katalintól nem kapta meg, hát jó volt bárki, akit éppen felé sodort a véletlen.

– Sokkal jobban oda kellett volna figyelnem rád, Kedvesem! – a férfi próbálta úgy alakítani a hangszínét, hogy legalább kicsit hihető legyen. – Kényelmes lettem a házasságunk elején. Olyan természetes volt, hogy ott vagy. Nem kellett küzdenem azért, hogy megkapjalak.

Kicsit unalmassá vált az életük. Munka, család. Soha semmi kikapcsolódás. Katalin a babával volt elfoglalva. Kimerítette, hogy a kisfiuk állandó figyelmet követelt magának.

– Miért?

– A szülés után már nem vonzottál! – bukott ki Zoltánból figyelmetlenül. Elege lett a kérdésekből. Fáradt volt. Két hétig várta, hogy Katalin magához térjen. Pattanásig feszült idegekkel készült a kérdéseire. Zoltán tudta, magyarázatokat akar majd. Erre nem készült fel, hogy a beszélgetés fonala a házasságuk nehéz éveihez fog kanyarodni. Olyan témákat feszegetve, amiket szeretett volna elfelejteni, vagy legalábbis figyelmen kívül hagyni.

– Miért?

Zoltán bánta, hogy olyan meggondolatlanul tört ki az imént. Érezte Katalin hangszínéből, hogy megbántotta. Kicsit szelídebb hangon folytatta.

– Mindig a gyerekkel voltál elfoglalva. Kikészített az a kis ördögfajzat téged. Engem is. – vallotta be őszintén. Zoltán úgy érezte egyikük sem volt még felkészülve egy babára. Fiatalok voltak, fogalmuk sem volt arról mit kell kezdeni egy újszülöttel. És a gyerek már akkor irányította őket. Szinte hihetetlen, hogy a kisbabák mennyire okosak, mi mindent képesek felfogni a világból. Ők meg hagyták, hogy szétzilálja az idegeiket, tönkre tegye a házasságukat. Zoltán erre a napokban jött rá. Eddig a pontig nem tudta milyen mély gyűlölet élt benne a fia iránt. Azt hitte szereti. Évekig megadott neki mindent, mert azt hitte ezzel kifejezheti a szeretetét, még akkor is, ha nem érzett iránta semmit. – Féltem, hogy csak őt szereted. Azt hittem, azzal, hogy megszületett, ő fontosabb lett számodra, mint én. Vele foglalkoztál. Mire hazaértem, nem volt erőd még arra sem, hogy beszélgessünk. Ha figyeltem volna rád is, nem saját nyomorommal lettem volna elfoglalva, megértettelek volna. – Megsimogatta az asszony sápatag arcát. – Szeretném, ha meggyógyulnál! Ne add fel! Szükségem van rád!

Az asszony nem rándult össze az érintésre.

– Miért?

Zoltán úgy érezte vele olyan könnyűek a mindennapok. Még akkor is, ha nem voltak a szó szoros értelmében házaspár. Éltek egymás mellett, közös lakásban, külön hálószobában. Katalin ennek ellenére békés családi otthont tudott varázsolni számukra. Amikor nem említették a gyereket, akin minduntalan összevesztek, egymást hibáztatva, hogy ilyen lett a fiuk jelleme, akkor csendes békében és egyetértésben megfértek egymás mellett. Hiányzott a kapcsolatukból a lángoló érzelem, de különös pillanatokban kedves barátsággal közeledtek egymáshoz. Megbeszélték a munkájukat, a politikai helyzetet, kerülve a kényes témákat, mint a gyerek és a házasságon kívüli könnyed kapcsolatok. Ezek a boldog, meghitt percek leginkább akkor következett be, amikor a gyerek napokig nem volt odahaza. Mindig valamerre bandázott a haverokkal. Zoltán természetesnek vette, hogy erről szól egy mai tizenöt éves fiú élete. Idővel Katalin is elfogadta, hogy ennek így kell lennie.

– Nélküled nincs értelme az életemnek. – felelte a férfi. –Te vagy az egyetlen biztos pont. Hiányzik a szereteted, a gondoskodásod.

Katalin nem szólt. Becsukta a szemét. Csendes nyugalommal feküdt az ágyon. Lélegzete gyenge volt, alig észrevehetően emelkedett és süllyedt a mellkasa. Zoltán úgy gondolta, feleségét kifárasztotta a sok beszéd. Felizgatta a házasságuk emlegetése. Felzaklatta, hogy szóba hozta a gyermeküket. A férfi csendesen felállt a székről. Nyugtalan természete volt, ritkán üldögélt huzamosabb ideig egy helyen. Ez a kórterembe való bezártság pedig ingerültté tette. Az ablakhoz sétált. Nem mehet így el. Nem hagyhatja itt Katalint, amíg szundikál. Meg kell várnia, míg a nő felébred. Lenézett a kórház udvarára. Innen látta a fák élénk zöld lombkoronáját. Még lejjebb, az udvaron, mentőautó közeledett. A betegek ruháinak színes kavalkádjába néhol belevegyült a kórházi dolgozók kötelező fehérje.

Katalin hangja riasztotta fel:

– Miért?

Zoltán határozottan megfordult az ablak előtt és ránézett az ágyon fekvő asszonyra. Szerette volna, ha akkor folytatják a beszélgetést, ha kicsit már összeszedte magát, megerősödött. A férfi legszívesebben ment volna, hogy lélegzethez jusson. Úgy érezte ez a kórházi fertőtlenítő szag beette magát a bőrébe, a hajába. Alig várta, hogy lemossa magáról.

– Most lenne esélyünk újra kezdeni. Talán még nem késő megpróbálni.

 Kimondta, amiben reménykedett. Két hete, mióta Katalin kómában feküdt és küzdöttek az életéért minden nap, imádkozott azért, hogy lehessen közös jövőjük. Imádkozott, annak ellenére, hogy sosem hitte, hogy van bárki is odafenn, aki meghalhatná az imákat. A nő szemébe hitetlenkedő fény játszott. Zoltán látta, nem hisz benne. Nem hiszi, hogy lenne esélyük az újrakezdésre, vagy akár a folytatásra. Talán nem is akarja.

– Miért? – kérdezte Katalin minden lelkesedés nélkül. Most újra csendes lett, tapinthatóvá vált, ahogy elzárkózott előle. Zoltán érezte a vádlást, ami a lényéből áradt, abból a csont és bőr apró kis testből, amiben már nem volt semmi szépség. Ő mégis úgy ragaszkodott hozzá. Remélte, ha felépül, visszakaphatja kedves, vidám feleségét, akit egykor úgy szeretett. Ha Katalin meggyógyul, még van esélyük egy boldog, békés öregkorra, amit együtt tölthetnek. Ehhez viszont szükség volt arra, hogy Katalin is érezze ugyanezt.

– Mert élsz! Én akartam, hogy élj! – Zoltán újra leült mellé a kényelmetlen támla nélküli székre és megragadta a nő kezét. Akarta, hogy Katalin felfogja, hogy megértse. Akarta, hogy tudja, átérezze ennek a jelentőségét.

Katalin tekintete elborult, ahogy visszanézett rá. Elkeseredett meg nem értés csillogott benne.

– Miért? – a gyengeségéhez képest igencsak erőteljes dühvel csapódott a csendes szobában.

Zoltánban felvetődött a kérdés, vajon az asszony felfogta, amit tegnap este mondott neki az orvos a balesetről? A doktor nem engedte, hogy beszéljen a feleségével, azt mondta gyenge még. Be sem engedte a szobába. Az ajtóban állt és hallgatta, amint a korosodó doktor nyugodt, bársonyos hangon elmondja neki, hogy mi történt. Hipnotikusan andalító előadást hallgatott végig az ajtófélfának támaszkodva. Vajon Katalin felfogta, hogy otthon a ház előtt frontálisan ütközött egy motorral, amikor a megengedett sebesség többszörösével vágódott ki az úttestre, a rendőrségi helyszínelők szerint anélkül, hogy körülnézett volna. Be sem volt kötve, kirepült a szélvédőn, összeroncsolva magát az úttest betonján. Vajon tényleg öngyilkos akart lenni? És vajon a sors furcsa fintora, hogy éppen a fiával ütközött?  

– Azt tettem, amit tennem kellett! ­– Zoltán hangja elfulladt. ­– Az értékesebb életet választottam – adta meg a magyarázatot csendesen. Ennél többet nem tudott volna mondani. Jól döntött. Akkor is, ha Katalin ezek után valóban látni sem akarja. Megérdemli, hogy éljen. Csodálatos ember. Nagyszerű nő. – Kettőtök közül nem választhattam mást!

Zoltán úgy gondolta, a gyerek élete fabatkát sem ért. Önpusztító életmódja, italozása és a drogok sok jóval nem kecsegtettek a jövőjével kapcsolatban. Egyenes út vezette a szakadék peremére. Tökéletesen hiábavaló élet. 

– Miért? – szegezte neki a kérdést az asszony vádlón.

Most be kell vallania, utálta a fiát, azt, akivé lett. A követelőző, tiszteletlen kis mitugrászt, aki csak a bulikkal, a haverokkal és a droggal törődött. Abban a gyerekben nem volt semmi jó érzés a szülei iránt. Zoltán szerette azokat a napokat, amikor haza sem jött, amikor nem kellett látnia. Ahogy az évek teltek úgy irtózott a fiútól egyre jobban. Kicsinek még édes volt a gyerekes követelőzése. Játéknak gondolta. A játék elfajult. A gyerek kicsúszott az irányítása alól. Bár, ha jobban belegondolt, soha nem volt az irányítása alatt. Mindig ő diktált, a születése pillanatától kezdve.

 – Gyűlöltem őt! – tört ki a férfiból elkeseredetten minden eddigi elfojtott érzelme, amit soha nem mert kimondani. Tudta, ezek nem normális érzések. Zoltán önszántából nem bántotta volna a fiát. Soha nem kívánta a halálát. Elfogadta gonosz természetét, bár nem értette meg soha, mitől lett ilyenné. A férfi bízott benne, amint eléri a nagykorúságot, elhagyja őket örökre, ahogy ezzel mindig fenyegetőzött. 

Katalin csodálkozva nézett rá, éppen úgy, mint, aki nem tudott férje érzéseiről, amiket a gyermekük iránt táplált. Lehet, ő nem is látta rossznak a gyereket sohasem? Hiszen vitatkoztak miatta. Katalin a szemére vetette mennyire rossz apa, hogy nem elég szigorú.

– Miért?

Ez éppen úgy hangzott, mintha tényleg nem értené. Talán Katalin nem úgy látta a dolgokat. Talán azért érezte így, mert anya volt. Zoltán nem tudta volna megmagyarázni. Attól félt, Katalin dühöngeni fog, hogy kimondta, gyűlölte a fiát. A nő mégsem látszott mérgesnek. Sötét szemébe szomorúság bujkált. Lehetséges, hogy mégis megérti őt? Elképzelhető, hogy nem fogja vádolni azért, mert őt tartotta életben a gyerek helyett?  Zoltán nem tudott volna a fiúval élni Katalin nélkül, ezt nagyon jól tudta. Rövid időn belül valamelyikük megölte volna a másikat. Az egyikük halott lett volna, a másikuk élete végéig ülhetett volna a sitten. Katalin nélkül soha nem lett volna béke kettőjük között.

– Rossz vér csörgedezett az ereiben, Katalin! Elvadult, rossz hajtás volt, akit tápláltam a rossz döntéseimmel. Igazad volt, sokkal szigorúbbnak kellett volna lennem vele. Nem én öltem meg. A sors akarta így! –  Zoltán ezzel szerette volna felmenteni önmagát. Soha nem hitt az ilyen sors keze és Isten ostora hablatyolásban. Az utóbbi két hétben mégis megfordult a fejében, hogy ami történt ott a kapujuk előtt, az nem lehetett véletlen.

Ő maga a gyümölcsfákat metszette az udvaron, amikor meghallotta azt az éktelen csattanást. Kirohant a ház elé. Borzalmas látványt nyújtott a szétroncsolt motor, a testek és az a sok vér. A felesége és a fia életveszélyes állapotban feküdtek a betonon, furcsamódon egymás közvetlen közelében. Zoltán azonnal hívta a mentőket, utána gondolkodás nélkül Katalin mellett termett és próbálta elállítani a combjából bugyogó vért. Aztán rájött, esélye sincs megmenteni, mert több sebből ömlött a vére az aszfaltra. A férfinek fogalma sem volt róla, a fia milyen állapotban van. El is feledkezett róla. Számára nem volt fontos. A rendőrséget a szomszédok értesítették. Gyorsan kiérkezett az első mentőkocsi, rövidesen riasztottak további orvosi segítségért.  Zoltánnak el kellett döntenie, mint legközelebbi családtagnak, hogy a feleségén vagy a fián kezdjék el az azonnali beavatkozást. Gondolkodás nélkül Katalint választotta.

 – Miért?

Miféle magyarázatot vár még az asszony? Vajon fordított esetben Katalin életben hagyta volna őt a fiával szemben? Zoltán keserűen gondolt arra, esélye sem lett volna egy ilyen helyzetben.

– Nekem és a gyereknek együtt nem lett volna semmi kilátásunk egy békés életre.

 A férfi úgy gondolta nem fogja hagyni, hogy Katalinnak egyedül kelljen megbirkóznia a fia halálával. Lehet, hogy a felesége önmagát vádolja a baleset miatt. És ha valóban öngyilkos akart lenni, és mégis él, az valódi tragédia a számára. Zoltánnak maga a csoda. Az asszony fáradt arccal, fásultan kérdezett újra.

– Miért?

A férfi elgondolkodott. Tényleg nem látta, nem érzékelte a férje és a fia közötti szakadékot, ami az évek során egyre mélyebben tátongott közöttük? Volt idő, amikor Zoltán még szeretett volna hidat építeni a szakadék tetején, bármit megtett volna azért, hogy közelebb kerüljön a gyerekhez. Végül rájött, képtelen rá. Nem akar harcolni a fiú szeretetéért.

– Ketten együtt sosem értettük volna meg egymást, ha a te kedves szelídséged nem csillapította volna egymás iránti dühünket. Hidd el nagyon rossz vége lehetett volna, ha nélküled kell, kettesben maradjunk.

Katalin elfordította a fejét a párnán. Nézett maga elé elkeseredetten, mint, aki nagyon lassan érti meg azt, mi történt. Zoltán nem bánta, hogy tudatosította benne a helyzetet. Katalinnak fájni fog a lelke a fiáért, tudta. De majd túl lesz rajta. A felesége megerősödik, összeszedi magát. Hazamennek. Zoltán tudta, meg fog érte tenni mindent. Szeretni fogja. Türelmes lesz hozzá. Bízott benne, ezzel eléri, hogy újra visszajöjjön az asszony életkedve. Nem lesz ott a gyerek, aki kiborítsa őket, nem lesz ott, hogy összezilálja az életüket. Boldogok lesznek. Csendes békességben élik majd napjaikat.

– Miért? – Katalin hangja halk suttogásként hangzott a szobában. A csendes helyiségben is alig lehetett érteni.

Zoltán óvatosan megsimogatta a nő sötét haját, nem akart fájdalmat okozni neki. Szüksége volt arra, hogy megérintse. Már nem volt mit mondania.

– Szeretlek! Azt akarom, hogy velem maradj.

Az asszony odafordította a fejét és belenézett a szemébe. Boldogtalan pillantása kegyetlenül belemart Zoltán szívébe.

– Miért?

Felesége lemondó hangja fáradt rekedtséggel elenyészett a szobában. Az asszony becsukta a szemét. Elcsendesedett. Zoltán elkeseredetten gondolt arra, Katalin még mindig nem érti. Nem akarja felfogni, hogy él és boldogok lehetnének. A férfi gyengéden megsimogatta felesége láztól csatakos arcát. Katalint kifárasztotta a beszélgetés. Zoltán szeretett volna még maradni, gyengéd szeretettel simogatta Katalin törékeny ujjait. Mellette lesz. Megvárja, míg felébred.

A férfi a kényelmetlen széken ülve fáradtan becsukta a szemét.

2015. nov. 22.