Pók Ica

Az első szerelem

32. rész

 

Ica

Ica nyújtózkodott a takaró alatt, és kinyitotta a szemét. A lehúzott redőnyön át nem szivárgott be a világosság, így nem tudta, mennyi lehet az idő. Kipihentnek érezte magát, habár úgy érezte korán lehet még.

Az új év első napja.

Az ónos eső ellenére időben sikerült haza érniük. Gabi óvatosan vezetett. Minden baj nélkül sikerült hazavinnie mindegyiküket.

Icának nem volt kedve felöltözni, ezért csak magára kapta a köntösét. Először az órára tévedt a szeme. Tíz óra múlott kicsivel. Sanyi, aki itthon töltötte a szilveszter estéjét Napóleon társaságában, egyelőre nem mozdult. A kiskutya türelmetlen farkcsóválással állt a bejáratnál arra várva, hogy valaki engedje ki az udvarra. Gyorsan szobatiszta lett, alig akadtak vele gondok.

Ica kiengedte Napóleont. Megcsapta a jeges levegő. Megborzongott. Tekintete az édesapja nyitott szobaajtajára tévedt és benézett, hogy megkérdezze milyen volt a buli. De az apját nem találta bent.

Délelőtt tíz óra van.

Január elseje.

Hol lehet ilyenkor?

Talán átugrott a Nagypapához, hogy elhívja ebédelni, de akkor biztosan hagyott volna üzenetet a konyhaasztalon. Ebben Ica biztos volt.

Körbenézett.

Sehol egy üzenet.

Sanyi botorkált ki a szobájából álomittasan. Barna haja felfelé meredezett a feje búbján. Hatalmasat ásított.

– Mennyi az idő? – hunyorgott az óra felé álmos szemmel.

Ica megállapította, hogy az öccse sokkal ügyesebb, mint ő. Sanyi már felöltözött. Igaz, kicsit rendezetlenül állt rajta a ruhája, de legalább már nem pizsamában járkált.

Sanyi újra körülnézett:

– Apu máris elment?

Ica bizonytalanul bólintott. Nem tudta, hogy már elment, vagy még haza sem jött.

– Azt hiszem, fel kéne hívni a Nagypapát, hátha ott van!

Sanyi nem ellenkezett, így Ica máris tárcsázott. A telefon hosszan kicsengett. Ica a végtelenségig várta, hogy felvegyék, de Nagypapa nem vette fel. Ica letette a kagylót, majd újra tárcsázott. Az eredmény ugyanaz volt.

Mi történhetett?

– Próbáljam meg a szervizben, Sanyi? – kérdezte bizonytalanul az öccsére tekintve.

Sanyi megvonta a vállát.

Ica gyomra összeszorult, a szíve a torkába ugrott, még a keze is remegett.

Apu nincs itthon.

Nagypapa sem jelentkezik.

A szervizben biztos nincsenek, hiszen ma van az év első napja.

És ha valami baj történt?

Sanyi odaugrott Ica mellé, már ő volt az, aki hívta a műhely számát.

– Kicseng – tudósította Icát. – Nem veszik fel.

– Ilyenkor sosem dolgoznak – suttogta Ica.

Sanyi letette a kagylót és Icára nézett.

– Biztos történt valami tegnap – suttogta a kisfiú remegő hangon. – Fának ment, vagy…

Sanyi nem fejezte be a mondatot.

Ica nagyot nyelt. Igaz, csúsztak az utak… De lehetetlen, hogy Apunak baja legyen! Apu jól vezetett. Azt is tudja, hogy Sanyinak és neki senkijük sincs rajta kívül. Apu éppen ezért mindig nagyon vigyázott magára.

– Ő nem! – tiltakozott. – Apu biztosan nem!

– De hát akkor hol vannak? – kérdezte Sanyi remegő hangon.

Ica gondolkodni kezdett. Nem lehetnek olyan sok helyen. Mivel nincsenek itthon, sem a műhelyben, ami persze várható volt, hol lehetnek még?

A két nagymama ki van lőve. Apu egyiküket sem kedveli annyira, hogy azonnal odamenjen, és boldog újesztendőt köszöntsön náluk.

Akkor hát Pintér Juliannánál kell lenniük. Elvégre ő Apu barátnője, ami ellen nem tehetnek semmit. Lehet, hogy ott ünneplik az újévet. A szerelmeseknek amúgy is szokásuk együtt tölteni az éjszakát, Ica ezt nagyon jól tudta. Nincsen ebben semmi rossz, vagy bűnös dolog, mint arról az édesapja felvilágosította egyszer, akkor még azt is hozzátéve, hogy ha majd eljön az ideje, ő is meg fogja érteni, csak várja meg azt a fiút, aki tényleg megérdemli. Apu még azt is mondta, hogy ő, mint az édesapja szeretné, ha ez minél később következne be.

– Julcsi néni? – kérdezte Ica belelkesülve.

Biztos, hogy ott fejezték be a szilveszter estéjüket. És hát miért is ne? Gyorsan fellapozta az asztalra odakészített kis telefonos noteszüket, ahol a fontosabb telefonszámokat gyűjtötték. Meg is találta az osztályfőnöke otthoni telefonszámát az édesapja kedves írásával lejegyezve. Szeretettel megsimogatta a betűket és máris tárcsázott.

– Halló! – hangzott Mimike hangja.

Ica megkönnyebbült. Legalább itt valaki felvette, még ha az az utálatos Mimike is volt az.

– Szia, Mimi! Pók Ica vagyok. Apu ott van? Beszélhetnék vele?

– Nem. Mert nincs itt! – válaszolta a kislány kurtán és barátságtalanul. Ica biztos volt benne, hogy már legszívesebben be is fejezné ezt a telefonbeszélgetést.

– És a Nagypapa? – kérdezte Ica hirtelen felindulásból.

Valamelyiküket csak el kell érnie! Az nem lehet, hogy egyikük sincs meg!

– Nincs itt sem az apukád, sem a nagypapád, Ica! Csak én vagyok itt és az anyukám! – Mimike hangja kioktató lett, éppen amilyen egy minden lében kanál nyolc évestől csak kitelik. Mintha csak egy teljesen agyatlan valakihez beszélne, aki képtelen felfogni a szavait. – Az apukádnak otthon kell lennie, mert ő ott lakik!

Ezzel el sem köszönve letette a telefont.

Ica gondterhelten forgatta a telefonkagylót a kezében.

Mit csináljon? Egyre idegesebb lett.

Sanyi is fel s alá járkált a konyhába. Icának ezzel elfogytak az ötletei. Máshol nem lehetnek. Most már biztos, hogy baj történt. Csak azt nem tudta, ilyenkor mit lehetne tenni? A rendőrséget kell felhívni, vagy előbb a mentőket? Teljesen tanácstalanul tette vissza a telefonkagylót a helyére.

 

****

 

Pók Sándor

Mintha egy apró madár szárnya suhogott volna el finoman az arca mellett, még hallani vélte a gyengéd hangot is, ami a nevén szólította, de voltaképpen nem is tudta mi volt az, amire hirtelen felébredt.

Sándor még ki sem nyitotta a szemét, amikor már érezte, hogy valaki fekszik mellette, és máris tudta, hol van és azt is, hogy került ide.

Kipattant a szeme, pillantása az órára esett és a sötétítő függönyök félhomályában látta, hogy jócskán elmúlt már tíz óra.

A fenébe!

Nem tervezte, hogy ilyen sokáig itt marad. Kinyújtotta a karját, és bekotort az ágy alá. Ahogy ismerte Angelikát, biztos, hogy tartott egy telefonkészüléket a hálószobájában is, és annak az ágy alatt kell lennie, mert mindig azt mondta, hogy így nincs útban, de viszont mindig kéznél van.

És milyen igaza volt.

Angelika is felébredt mellette. Hosszú haját hátralökte az arcából, és a paplant állíg húzva figyelte, ahogy Sándor előhalászta a telefont, és tárcsázott.

– Baj van? – kérdezte aggódva.

– Remélem, hogy nincs – mormolta Sándor és a füléhez emelte a telefont.

Csak egyszer csengett ki, amikor Sanyi máris beleszólt, mint aki ott ült a telefon mellett arra várva, hogy mikor szólal meg.

– Pók lakás! – A gyerek hangja remegett az izgatottságtól.

Sándor szíve hirtelen megugrott. Annyira megijesztette a fia rémült, izgatott hangja.

– Sanyi! Valami baj van? – kérdezte hirtelen és már minden megfordult a fejében, mert ugye ónos eső volt és Ilonka buliban… meg még annyi minden történhetett, amíg nem volt velük. De szinte azonnal meg is nyugodott, mikor meghallotta Sanyi megkönnyebbült sóhajtását.

– Apu! – tört ki a gyerekből felszabadultan. – Most már semmi baj! Hol vagy? Mikor jössz?

Sanyi egy szuszra hadarta el mind és Sándor tudta, hogy miatta aggódik, és valószínűleg nem csak ő, hanem a nővére is.

– Ebédre otthon leszek!

– Az jó lesz! – ujjongott Sanyi lelkesen. – Gyere! Várunk!

– Nagyon megijedt? – kérdezte Angelika aggódva.

Sándor ránézett egyenesen bele azokba a kedves barna szemeibe.

– Kicsit… megnyugodott… – mondta alig is találva a szavakat. – Fel kell hívnom Gábort, hogy jöjjön értem, gondolom, még nála lehet a kocsim!

Velencei csak harmadik próbálkozásra vette fel a telefont. Nagyon álmos és bosszús volt a hangja. Nyilvánvalóan még egyáltalán nem akart felkelni.

Teljes egy órát kellett várni rá, amíg megérkezett. Csak dudált egyet és átült az anyós ülésre. Sándor értékelte, hogy hagyta vezetni. És értékelte, amiért egy szót sem szólt hazáig.

Sándor el volt foglalva saját gondolataival. Nem tudta, mennyire kavarta meg az életét, hogy Angelikánál töltötte az éjszakát. Angelika bizonygatta, amikor búcsúzkodtak, hogy tudja, hogy nem jelentett semmit. De Sándor tudta, ha semmit nem jelentett volna, meg sem történik.

Bekanyarodtak a kapu elé. Ica és Sanyi fergeteges gyorsasággal rohantak ki a házból és örömmel üdvözölték őket.

Sándor attól tartott, a gyerekei magyarázatot követelnek tőle, merre volt, és akkor nem tudott volna nekik mit mondani, mert esze ágában sem volt velük közölni, hogy Angelikával töltötte az éjszakáját. Viszont még egyszer sem fordult elő, hogy hazugságokkal traktálta volna a gyermekeit.

Szerencsére sem Sanyi, sem Ica nem kérdeztek semmit. Nem követeltek válaszokat, nem vonták felelősségre, csak szerették. Majdhogynem lehetetlen volt elmozdítani őket az édesapjuk közeléből. Még Sanyi is ott volt mellette egészen ebédig.

Jólesett ilyen feltétel nélküli szeretetük.