Apu

Kata figyelmeztette az édesanyját, hogy a tizenkettedik születésnapját az édesapjával fogja tölteni. Apu megígérte, hogy elviszi túrázni. Kettesben lesznek és jókat fognak mókázni.
Úgy, mint régen. Amikor még egy család voltak. Csak éppen most Anyu nélkül.
Az édesanyja fáradtan ránézett a mosogató mellől és annyit mondott: „Majd meglátjuk!”

Kata utálta ezt a csendes visszafogott hangot, amiben számára annyi fenyegetés bujkált. Majd meglátjuk! Mi van már megint? Nem akar beleegyezni, hogy egy hétvégét az édesapjával töltsön? Nem ő akart elválni tőle. Nem is fog megválni az apukájától. Anyu tiltakozhat, ahogy akar. Különben is mostanában Anyu mindig fáradt, türelmetlen.
Kata a konyha asztalnál ülve nézte, ahogy állt a mosogató előtt. Egy szivaccsal sikálta a tányérokat fényesre. Tisztaságmániás. Már nincs is azon a tányéron egyetlen folt sem. Egy kicsit lefogyott az utóbbi időben. Előnyére. Jól is állna neki, ha nem a régi kinyúlt, kopott ruháiban volna állandóan. Különben meg elmehetne már fodrászhoz. Mikor volt utoljára? Miért nem foglalkozik magával? Azért, mert elvállt Aputól, attól még nézhetne ki csinosan, ha öreg, akkor is. Majdnem negyven éves. Mikor lett ilyen ráncos a szeme? Kata elgondolkodott. Sokkal idősebbnek néz ki, mint Apu, pedig fiatalabb tőle két évvel. Mitől öregedett meg ilyen hirtelen? Totál be van kattanva. Ezzel a szótlan némaságával. Már este sem lehet odabújni hozzá az ágyba. Egy csomó munkát hoz haza és ül a számítógép előtt mindenféle számokkal és papírokkal ki tudja meddig. Amikor Kata odamegy hozzá és kéri, feküdjön mellé, úgy, mint régen, amikor még kicsi volt, akkor Anyu csak annyit mond, hogy ő már nagylány, legyen szíves feküdjön le egyedül, neki még dolga van. Kata utálta. Azt akarta, hogy Apu nevelje. Apunak mindig több ideje volt rá. Aputól megkapott mindent, amit csak akart. Miért látja olyan ritkán? Anyu miatt, tuti. Anyu biztosan nem akarja, hogy találkozzanak. Nem mondja ki. De biztos ezt gondolja. Kata dühöngött. Nem értette Anyu miért ilyen szívtelen vele.

Az asszony felnézett, amikor a lánya vad székcsikorgások közepette felállt az asztaltól. Durcás volt már megint. Benne volt a mozdulataiban és abban, ahogy kirúgta maga alól a széket. Barna szeme kicsit dühösen villant, amikor találkozott a pillantásuk. Kata nem emelte fel a széket, mikor betolta az asztal alá. Tudta, hogy az édesanyja utálja, ha a szék lába a kövön csikorog. Csak azért sem emelte fel. Csak azért is belökte, hogy csak úgy koppant a szék támlája az asztal lapjához.

– Apunál leszek a szülinapomon! – jelentette be dühösen. Hangosan. Az édesanyja lassan megtörölte a kezét a konyharuhában.

– Szeretném, ha így lenne! – mondta csendesen.

Akkor mi volt ez a majd meglátjuk? Kata ki nem állhatta ezt a vitatkozást. Anyu totálisan konfliktuskerülő! Mindig visszakozik, hogy ne kelljen vitába bocsátkoznia.  Most is úgy csinál, mintha az előbb nem is mondta volna, hogy majd meglátjuk.

Már alig várta, hogy elmúljon az a két hét a születésnapjáig. Legalább elfelejtheti az anyját egy kis időre.

Nem normális!

Azt hiszi nem hallotta?

Azt hiszi nem értette?

Naná, hogy nem akarja, hogy Apuval legyen!

Azt akarja, hogy ő is utálja. Mint Anyu.

Mert Anyu nem szereti Aput. Már tuti nem.

Nem vált volna el tőle, ha szeretné. Apu nem is akart elválni. Ebben biztos volt. Mert Apu tök jó fej! Apunak vannak barátai, társasági ember, bulis típus. Anyu meg csak itthon ül. Csak heti egyszer találkozik Marika nénivel lent a parton és kávéznak. Lagymatag öreglányos sopánkodás. Ennyi volt az ő társasági élete.

– Nem tudom elvinni!

 Az asszony csak szorította a telefonkagylót. Péntek este volt. Holnap lesz Kata tizenkettedik születésnapja. Várta. Már hetek óta csak erre várt, hogy egy hétvégét az édesapjával tölthessen.

Egy éve váltak el. Egy év alatt pontosan háromszor vitte el Katát. Mindig arra hivatkozott, hogy dolgozik… Életében nem volt még egy rendes munkahelye, csak ügyeskedett erre – arra.

Nem mondhatta Katának milyen. Nem bánthatta ennél jobban. Úgyis fájt neki, hogy imádott édesapja már nem része a mindennapjainak. Nem szabad hallania azt, hogy az anyja az édesapját szidja. Nem mondhatott rá semmi rosszat Kata előtt. Kata szerette. Magának kell rájönnie. Ha nem most, akkor majd évek múlva.

– Nem teheted Katával! Hetek óta erre vár. Már összecsomagolt. – emelte fel a hangját a nő. Meg kell védenie a lányát a csalódásoktól. Már így is sok volt. Az a sok várt és később lemondott találkozás az édesapjával. A hitegetés, hogy a születésnapján bepótolják. Csak erre várt a lányuk.

– Nem tudom elvinni, Teri! – hallotta a férje hangját határozottan a vonal túlsó végéről.

Az asszony nagy levegőt vett:

– Akkor ezt most te mondd meg neki!

Elege volt, hogy minden egyes lemondott találkozót neki kell megindokolni, neki kell Kata megbántott tekintetébe nézni. Éreznie, hogy őt vádolja. Félt ettől. Hetek óta rettegett, hogy újra csak ez lesz a vége. Egy várt és lemondott hétvége. Féltette Katát.

A lánya most a szobában volt. Hangosan hallgatta kedvenc rockzenéjét. Azt sem hallotta talán, hogy csengett a telefon. Hányszor mondta már, hogy ne üvöltesse a rádiót. Átjönnek a szomszédok. Ne bosszantsa őket, ha nem muszáj. Kata nem hallgatott rá, egyszer sem.

A férfi riasztotta fel gondolataiból.

– Te jobban el tudod intézni az ilyesmit. Te vagy az anyja.

Köszönés nélkül tette le a telefont.

Az asszony szeme könnybe lábadt. A kis mobiltelefonját szórakozottan forgatta a kezében. Hihetetlen, hogy volt idő, amikor ő ezt a férfit szerette. Boldog örömmel vállalta, hogy gyermeket szül neki. Mi lett ebből a szeretetből? A közösen tervezett jövőjükből? És mi lesz a gyermekből, akit mindketten akartak?