Önmagamhoz

Évek múlva

Különben fáj. Bárki mondd is bármit. Közhelyeket, vigasztaló szavakat, hogy az élet majd begyógyítja és az idő majd elfeledteti. Vannak könnyebb időszakok, amikor hónapokig, évekig nem gondolsz rá. Más dolgok kötik le az elmédet. Továbbtanulás, szerelem, család. Aztán hirtelen felbukkan a mélyről. Váratlanul. Fájdalmasan. Feltépve régi sebeket. A semmiből.

Sírnál. Sírsz is. Elmondanád. Kinek? Nincs, aki meghallgasson, nincs, aki megértsen. Ennyi év távlatából. És fáj? Ne viccelj! Lépj túl rajta.

A benned élő kisgyermeknek nehéz. Olyan nehéz megérteni a felnőtteket. Felnőttél. Könnyebb lehetne. Érthetnéd a felnőtteket. Te is az vagy már. Negyven éves. Az a gyerek ott van benned, nem nőtt fel. Ő nem érti. Gyermek maradt. Mert ott olyan jó. Lágy, kellemes. Csak néha fáj. Néha, amikor valami megmozdul benned.

Megmozdul egy emlék. Egy mosoly, ami emlékeztet, vagy egy hangulat. Megmagyarázhatatlan érzések.

Ennyi év után már túl lehetnél rajta. Feloldhatnád a blokkjaidat. Védekező rendszeredet. Annyit dolgoztál rajta. Dolgoztál önmagadon a szeretet erejével. Küldtél mindenféle szeretet energiát. És már nem is mész át az út túlsó oldalára, ha látod. Nem bujdokolsz az emberek tömegén át, hátha nem vesz észre. Hátha elsurranhatsz valamerre észrevétlenül, csak hogy ne kelljen vele beszélned.

Ma már beszélsz vele. Általánosságokról. Akarod elmondani az igazságot. Szeretnéd, hogy tudja. Nem vagy képes rá. Az is hatalmas lépés, hogy képes vagy vele beszélni. Látni, hallani, mintha mi sem történt volna. Mintha nem hagyott volna ott.

Hogy éreztél akkor? Mint egy kidobott, út szélére tett kiskutya. Nem értetted mi történik. Nem értetted, mit rontottál el. Miért nem szeret már? Valami rosszat biztos tettél, hogy már nem kellesz? Senki, soha nem magyarázta el neked egy hat éves szintjén, hogy működik az ilyesmi. Nem emlékszel. Biztos volt magyarázat. De nem emlékszel rá. Sokkot kaptál, vagy csak a felnőttek nyelvét nem értetted. Gyerek voltál.

Azóta felnőttél és sok mindet megértettél. Megértettél olyan dolgokat, amik egy felnőtt életében történnek. Megértetted, hogy a felnőttek nem mindig tudnak hosszan együtt élni. Megértetted, hogy a szerelem jön és megy. A felnőttek élete néha káoszba megy át. Természetesnek gondolják, ebben a felfordult világban.

Egy gyermek nem érti a káoszt. Megrémíti. Egy gyermeknek biztonságra van szüksége. Ha a szülei elvállnak, akkor is kell, hogy ott legyen a háttérben az is, aki elment. Ott kéne, legyen. A gyermeknek tudnia kellene, hogy arra a szülőre lehet számítani, akkor is, ha elment. Neked nem volt ott. Nem volt melletted. Nem érezted a támogatását. Nem érezted a szeretetét. Egyetlen szülőd maradt. Szegény egyetlen szülő. Szegény édesanyád, akire támaszkodhattál, aki szeretett volna támasz lenni, biztos vagy benne, ennyi év távlatából, de te sohasem fogadtad el. Kellett volna az, aki elhagyott, akit feltétel nélkül szerettél sokáig, nem érezve át, hogy elhagyott. Nem kellettél neki. Rád sem nézett évekig. Amikor telefonált, akkor sem az volt az első kérdése, hogy vagy, mi történt veled? Csak az érdekelte, meddig akarsz még tanulni, meddig kell még, fizessen utánad? Miért is fizetett, ha rád sem nézett?

Te próbálod felnőttként bontani a szilárd falakat, amiket gyermekként magad köré építettél. Próbálsz kitörni a toronyból, ahová zártad magad. A körmeidet már véresre kapartad, bontod le tégláról-téglára, szabad kézzel a masszív falakat. Magas a torony, dupla fallal védve, hogy soha senki ne találhasson rád.

Mikor fognak alapjaiban megrázkódni a falak? Mikor fog összeomlani a bástyád? Mikor fogsz újra szabadon lélegezni? Küzdesz. A falakat önmagad építetted.

Jaj! Csak maga alá ne temessen. Csak túléld, és teljes önvalódban állhass a szeretteid elé. Barátaid elé, akik kívülről próbálnak áthatolni az önmagad köré épített vastag falaidon. Türelmesek, elfogadnak, segítenének. Ha engednéd, lebontanák falaidat kívülről is. Annyian vannak, akik fényükkel árasztanák el lelked sötét bugyrait, szeretettel gyógyítva szorongásaidat. Engedd nekik, már felnőtt vagy. Nem félsz olyan nagyon, mint gyermekként. Tudod, már nem nevetnek ki. Tudod, gyógyítani szeretnének.

Kicsit már engeded, hogy fénybe borítsák a fájdalmaidat. Nem nagyon, csak lassan.

Milyen jó, hogy türelmesek hozzád, várnak az idő végezetéig, hogy elő gyere vastag falaid mögül.

Jössz, ha jól esik. A fájdalmaiddal, a szenvedéseiddel, hogy meggyógyulj. Várni fognak rád.

Ő sem tehet róla, hogy elhagyott. Tudnod kell. Tudnod kell, hogy abban a helyzetben a legjobbat adta neked. Tőle ennyi telt. Ez volt a lelke legjobb választása. Csak azt tudta adni neked akkor, abban a pillanatban.

Bontsd le falaidat. Nem vagy egyedül. Segítenek kívülről. Hagyd, hogy segítsenek. Együtt könnyebb lesz előbújni a vastag falak mögül. Nem baj, ha fáj. Hadd fájjon. Hozzád tartozik. A fájdalom is te vagy. Öleld magadhoz azt a gyermeket, aki egyszer voltál. Öleld át a fájdalmaival. Szeresd! Vezesd! Felnőttél. Ne bánd, ami egykor voltál. Szorongó, félelemmel teli kisgyermek. Öleld át és vidd magaddal. Majd engedd el, ha menni akar. Akkor már nem lesznek falak.