Írós gyakorlat 2. (Piszke)

– Pénzért veszel tiszteletet. – Gizelle összefonta maga előtt az ujjait. Az aranyszínű estélyi ruha susogott, ahogy közelebb lépett. A puha szőnyeg elnyelte a léptei zaját. – El kell mondanom, hogy ez nem fog menni! Sosem lesz igaz.

– Fogd be! – rivallt rá Pedro. Ledobta a szmokingkabátját, meglazította a nyakkendőjét. – Fogd be a pofád!

– Hidd el nekem, sosem fognak igazán tisztelni. Attól, hogy kinyírtál magad körül mindenkit, aki ellenszegült, még nincs egyetlen ember sem, aki tisztelne.

Pedro a bárszekrényhez lépett. Töltött magának egy újabb whisky-t.

– Fogd be a pofád, mielőtt megrángatlak! Tudd, hol a helyed! – Kirántott a zsebéből egy maréknyi bankót és az asztalra dobta. – Nesze!

Gizelle megvetően bámult a pénz halomra.

– Ugyan már! Te sem hiheted komolyan, hogy ettől majd én is a talpadat fogom nyalogatni. Viszont ha mégis ezt gondolod, nagyon tévedsz! Különben meg, ha még így is lenne, az változtatna valamit azon a tényen, hogy nincs egyetlen ember sem a városban… ezen az egész nyomorult világon, aki ne azért lenne melletted, mert halálosan retteg? Egyedül én. Én nem félek tőled.

– Eszement ribanc vagy, azért nem. Egyszer még kinyírlak ezért.

– Sosem tudnál megölni. Ismerlek. Ismerem a stiklijeidet. Tudom milyen voltál azelőtt. Egyedül én, ismerlek igazán!

Pedro előhúzta a fegyverét. Nagyot kortyolt az italból.

– Tévedsz!

– Úgy gondolod, nem ismerlek igazán?

– Eléggé ismersz. De akkor is tévedsz, mert bármikor meg tudnálak ölni.

– Csak a szád jár.

– Bizonyítékot akarsz? – Pedro felhajtotta az italt és a pultra csapta a poharat. – Komolyan kételkedsz a szavamban?

– Nagy a szád és igazán magabiztosnak is látszol tőle, és ígérsz mindig mindent. Aki nem ismer, el is hiszi neked. De persze mostanra már mindenki ismer. Tudják, hogy bólogatniuk kell, ha túl akarják élni. Tudják, hogy amit kérsz meg kell tenniük, ha túl akarják élni. Pedig többen vannak, összefoghatnának. Nem azért hajlongnak előtted, és nyílnak meg az ajtók neked, mert annyira tiszteletreméltó vagy. Ezt jobb, ha tőlem tudod! Mondd, nem érzed a félelem szagát magad körül? Miből gondolod, hogy tisztelnek? Téged.

– Most fogd be a pofád! – Pedro a nőre irányította a fegyvert. Kibiztosította és megcélozta vele. – Egyedül vagy a véleményeddel! Mondd ki, mint a többiek, hogy nagy ember vagyok.

Gizelle bólintott.

– Kétségkívül nagy ember vagy, Pedro.

A férfi elmosolyodott.

– Az egész város az enyém.

– Kétségkívül az egész város a zsebedben van. De milyen áron? Mások vére szárad a kezeden! Gondolkodj, mielőtt nem késő. Nézz magadba, mivé lettél!

– Mondd ki, hogy tiszteletreméltó vagyok!

– Szörnyeteg vagy.

Pedro meghúzta a ravaszt. A lövés visszhangzott a falak között.

Elítélve

Endre lehajtotta a fejét, vértől és sártól koszos kezét nézte. Bal hüvelykujján berepedt a körme. A fogai közé vette, és addig rángatta, amíg a bőrével együtt le nem szakította.  A darabkát a szalma közé köpte. Vérzik az ujja, a nadrágja zsebébe rejti a kezét.

– Mondd azt nekik, hogy nálam voltál. Éppen elnyerted a vasárnapi perselypénzt.

Az öreg kopasz fejét barna pöttyök tarkították. Sűrű, ősz bozontos szemöldöke rángatózott indigószín szeme felett. Az italozástól vérrózsák ültek az arcán és lilás hajszálerek szabdalták az orrát. Fekete csuhája sem rejtette el domborodó hasát. Olyannak tűnt mint, egy viselős asszony.

– De nem voltam ott – tiltakozott Endre.

Lábát lóbálta maga előtt, felkeverte a cella agyagpadlóján a port, és rugdalta az elhasználódott szalmát. Ezrek és ezrek feküdtek rajta, cserélni kellett volna néha, mert nedves, dohos az egész. A falak alján szürkén mászott felfelé a penész.

– Nem kell igaznak lennie. A lényeg, hogy azt mondjad!

– Én Istenfélő ember vagyok, atyám, eszem ágában sincsen hazudni. Arra meg sohasem vetemednél, hogy az Úr pénzére rátegyem a tenyeremet. Oszt’ nem is kártyázom – bökte oda. – Isten ellen való bűn az.

– Lopni tán nem Isten ellen való, gyermekem?

– Szegény embernek ételt lopni, nem bűn az – mondja és állja az öreg pillantását. – Az uraknak úgyis több van, mint elég. Egy cipó, meg egy fél csirke miatt még nem fog leesni a derekukról a nadrág.

– Figyelj rám, gyermekem. Sokkal tartozom az anyádnak. Igen derék teremtés az.

– Derekasan mos magára ingyér, atyám. Igen Istenfélő asszony. Nekünk meg, nekem meg a húgaimnak felkopik az állunk.

– Beszéltem a kapitány úrral. Meghagyja az életedet, ha azt mondod, amit én is: a sekrestyében kártyáztál. Tőled akarja hallani, a te szádból! Senki nem fog utánajárni annak, hogy ismered-é a lapok járását. És így nem kötnek fel hajnalban.

Endre rántott egyet a vállán.

– Mit törődik az én életemmel vagy halálommal?

No, persze értette ő, hogy Isten pásztora így elveszít egy báránykát, de Endre úgy tartotta, hogy ő jófajta jószág volt világ életében. Mióta az eszét tudta, loptott ugyan, de csak azért, hogy a húgai éhes száját betömje. Félárva fattyak révén nem sok jó jutott nekik ebből a nyomorúságos világból.

– Kötelességem a rám bízott lelkekre vigyázni, gyermekem.

– Az én lelkem tiszta, mint anyám lepedői mosás után. Engem ne féltsen nagyságod! Viszont kérnék egy szívességet. Merthogy én eltávozom egy sokkal jobb vidékre innét, megtenné atyám, hogy tisztességgel fizet anyámnak a munkájáért és gondját viseli a húgaimnak?

– Én megígértem anyádnak, hogy kihozlak a siralomházból!

– Engem csak adjon át az Úr kezébe, atyám.

Endre letérdelt, tenyerét egymásra tette, lehajtotta a fejét és imádkozott. Az öreg zokogva vele mormolta a sorokat. Endre azon gondolkodott, vajon miért sír, amikor egy báránya a Paradicsomba távozik ebből a Pokolból?

Az atya felkísérte az emelvényre. Endre a bitófa alatt állva végignézett az összegyűlt tömegen. Mind az öt húga ott térdepelt az első sorban, a vastag por ujjnyi vastagon lepte a szoknyájukat. Szalmaszín hajuk két fonatba lógott kétoldalt csenevész, csontos vállukra, indigó szemükből könnyek csorogtak maszatos arcukra. Mögöttük az anyjuk. Kontyából kiszabadult sötét tincsei az arcába tapadtak. Beesett az arca, karikák sötétlettek a szeme alatt.

A hóhér Endre nyakára tette a kötelet.

– Ne! – sikoltotta az anyja. – Nézzenek rá, hiszen még gyerek! Vegyék el az én életemet! Én vagyok érte a felelős! Egyedül én! – Katonák fogták le. – Vagy büntessék őt – mutatott reszketve az emelvényen álló, fekete csuhába burkolózott szent emberre. Kivágódott a csapóajtó Endre lába alatt, megfeszült a kötél a nyakán. – Ő az apja!