Elítélve

Endre lehajtotta a fejét, vértől és sártól koszos kezét nézte. Bal hüvelykujján berepedt a körme. A fogai közé vette, és addig rángatta, amíg a bőrével együtt le nem szakította.  A darabkát a szalma közé köpte. Vérzik az ujja, a nadrágja zsebébe rejti a kezét.

– Mondd azt nekik, hogy nálam voltál. Éppen elnyerted a vasárnapi perselypénzt.

Az öreg kopasz fejét barna pöttyök tarkították. Sűrű, ősz bozontos szemöldöke rángatózott indigószín szeme felett. Az italozástól vérrózsák ültek az arcán és lilás hajszálerek szabdalták az orrát. Fekete csuhája sem rejtette el domborodó hasát. Olyannak tűnt mint, egy viselős asszony.

– De nem voltam ott – tiltakozott Endre.

Lábát lóbálta maga előtt, felkeverte a cella agyagpadlóján a port, és rugdalta az elhasználódott szalmát. Ezrek és ezrek feküdtek rajta, cserélni kellett volna néha, mert nedves, dohos az egész. A falak alján szürkén mászott felfelé a penész.

– Nem kell igaznak lennie. A lényeg, hogy azt mondjad!

– Én Istenfélő ember vagyok, atyám, eszem ágában sincsen hazudni. Arra meg sohasem vetemednél, hogy az Úr pénzére rátegyem a tenyeremet. Oszt’ nem is kártyázom – bökte oda. – Isten ellen való bűn az.

– Lopni tán nem Isten ellen való, gyermekem?

– Szegény embernek ételt lopni, nem bűn az – mondja és állja az öreg pillantását. – Az uraknak úgyis több van, mint elég. Egy cipó, meg egy fél csirke miatt még nem fog leesni a derekukról a nadrág.

– Figyelj rám, gyermekem. Sokkal tartozom az anyádnak. Igen derék teremtés az.

– Derekasan mos magára ingyér, atyám. Igen Istenfélő asszony. Nekünk meg, nekem meg a húgaimnak felkopik az állunk.

– Beszéltem a kapitány úrral. Meghagyja az életedet, ha azt mondod, amit én is: a sekrestyében kártyáztál. Tőled akarja hallani, a te szádból! Senki nem fog utánajárni annak, hogy ismered-é a lapok járását. És így nem kötnek fel hajnalban.

Endre rántott egyet a vállán.

– Mit törődik az én életemmel vagy halálommal?

No, persze értette ő, hogy Isten pásztora így elveszít egy báránykát, de Endre úgy tartotta, hogy ő jófajta jószág volt világ életében. Mióta az eszét tudta, loptott ugyan, de csak azért, hogy a húgai éhes száját betömje. Félárva fattyak révén nem sok jó jutott nekik ebből a nyomorúságos világból.

– Kötelességem a rám bízott lelkekre vigyázni, gyermekem.

– Az én lelkem tiszta, mint anyám lepedői mosás után. Engem ne féltsen nagyságod! Viszont kérnék egy szívességet. Merthogy én eltávozom egy sokkal jobb vidékre innét, megtenné atyám, hogy tisztességgel fizet anyámnak a munkájáért és gondját viseli a húgaimnak?

– Én megígértem anyádnak, hogy kihozlak a siralomházból!

– Engem csak adjon át az Úr kezébe, atyám.

Endre letérdelt, tenyerét egymásra tette, lehajtotta a fejét és imádkozott. Az öreg zokogva vele mormolta a sorokat. Endre azon gondolkodott, vajon miért sír, amikor egy báránya a Paradicsomba távozik ebből a Pokolból?

Az atya felkísérte az emelvényre. Endre a bitófa alatt állva végignézett az összegyűlt tömegen. Mind az öt húga ott térdepelt az első sorban, a vastag por ujjnyi vastagon lepte a szoknyájukat. Szalmaszín hajuk két fonatba lógott kétoldalt csenevész, csontos vállukra, indigó szemükből könnyek csorogtak maszatos arcukra. Mögöttük az anyjuk. Kontyából kiszabadult sötét tincsei az arcába tapadtak. Beesett az arca, karikák sötétlettek a szeme alatt.

A hóhér Endre nyakára tette a kötelet.

– Ne! – sikoltotta az anyja. – Nézzenek rá, hiszen még gyerek! Vegyék el az én életemet! Én vagyok érte a felelős! Egyedül én! – Katonák fogták le. – Vagy büntessék őt – mutatott reszketve az emelvényen álló, fekete csuhába burkolózott szent emberre. Kivágódott a csapóajtó Endre lába alatt, megfeszült a kötél a nyakán. – Ő az apja!