Negyedik gyertya

Mézeskalács

– Nem értem, miért nem tudod felakasztani a fürdőlepedődet, hogy megszáradjon – dohogott Réka, miközben a szárítóra terítette a férfi vizes törölközőjét.

Rékának születésnapja volt, és sokkal meghittebben szerette volna kezdeni ezt a reggelt. Ervinnek tudnia kéne ennyi év után, hogy neki ez fontos.

Talán elfelejtette. Talán már nem számít neki? Talán Ervin mostanra a dátumokat sem tartja észben?

Réka szíve összeszorult, pislogott néhányat, hogy visszatartsa a könnyeit.

– Miért várod el, hogy mindent megcsináljak helyetted? – kiáltotta ki a fürdőből. Összeszedegette a ledobált ruhákat, és a mosógépbe hajította őket. – Megőrülök ettől a rumlitól, komolyan. Tudod, mennyi dolgom van! A mézeskalácsot is meg kell sütnöm. Azt is miért? Mert beígérted a nevemben. Köszi!

Réka az ajtó csapódásra felemelte a fejét, miközben beindította a mosógépet. Legalább a férfi a kutyát leviszi. Talán kiengesztelésnek szánja. Rékának tavaly volt kedve, és ideje mézeskalácsot sütögetni. Hétféle receptet próbált ki, mire kikísérletezte az igazi, habkönnyű, sütemény tökéletes arányait, így a próbálkozásai után maradt éppen annyi, amennyit szétosztogathatott a család és a barátok között. Celofánba csomagolta a mézeskalács-figurákat, szalaggal díszítette, és mindenki örült a meglepetésnek.

Azonban néhány hónapja Réka munkahelyet váltott. Átcsábították a Hotelbe, sokkal több pénz és családbarát munkaidő beosztás ígéretével. Az első hónap után megbánta, hogy átment, és nyilvánvalóvá vált számára, hogy rossz cserét csinált. Az új főnöke elviselhetetlen volt, Rékát leterhelte a folyamatos stressz, emellett minden hétvégére beírták dolgozni, arra hivatkozva, hogy nincs gyereke. Azt nem mondhatták, hogy se kutyája, se macskája, mert ott volt neki Picur, a keverék kutyusa, meg Ervin, a párja. Viszont tény, hogy gyereke nem volt. Egyelőre.

Új dolgozóként elvárták tőle, hogy bizonyítson. Bár meglehet, ő várta el saját magától. Mindenáron bizonyítani akart.

Különben meg nehéz helyzetbe kerülne, ha minden indok nélkül kipenderítenék, ráadásul még tartott a próbaideje. Réka utálta volna, ha arra kényszerül, hogy Ervin tartsa el, még, ha rövid időre is. Bár a férfi hetek óta mondogatta, hogy hagyja ott a Hotelt, keressen másik állást. Azt is kitartóan hajtogatta, hogy ennél bármi csak jobb lehet.

Réka – habár nem mondta ki – egyetértett vele, így elszántan beadta néhány helyre az önéletrajzát. Akkor hajlandó lesz lépni, ha már van egy másik, biztos munkahelye. Addig semmiképpen. Éppen ezért Ervinnek egyetlen szóval sem említette. Meglepetésnek szánta. Feltéve, ha sikerül.

Picur bedugta a fürdőszobába barna, bozontos fejét.

– Hát te? – nézett rá Réka. A kutya az ajtó felé sandított, majd Rékára függesztette bánatos pillantását. – Itt hagyott?

Lehajolt és megsimogatta a kutya fültövét. Mi történhetett? Ervin elindult kutyát sétáltatni Picur nélkül? Ennyire elmélázott, hogy itthon hagyta? Vagy szándékos volt, és nem is akarta magával vinni? Hová indult vasárnap reggel? Ervinnek még életében egyetlen hétvégén sem kellett dolgoznia. Fogalma sem lehet róla, milyen az. Jellemző, annak ellenére, hogy Rékának kettőkor kezdődik a munkaideje, és a férfi tudta jól, előtte szeretné megsütni a mézeskalácsot, most még a kutyát is ráhagyja.

– Rövid séta lesz – csatolta a pórázt Picur nyakába, miután felhúzta a nagykabátját. – Tudod, megígérte mindenkinek, hogy sütök – magyarázta a kutyának. – Igaz, hogy meg sem kérdezett, szeretném-e, de mivel megígérte az egész családjának, meg az összes barátunknak, nem hagyhatom kellemetlen helyzetben. Nem lenne fair, ha már egy csapatban játszunk.

Picur félrehajtott fejjel nézett fel rá, és Rékának megfordult a fejében, hogy a kutya talán kételkedik a csapatösszeállításban.

Odakint még sötétbe borultak az utcák. A lámpák halványan világították meg a járdákat. A felkelő nap fénye narancssárga sávokat rajzolt a sötétkék égboltra, eső illatot hozott a gyenge reggeli szél. Tavasziasan enyhe idő köszöntötte a reggelt, noha néhány nap múlva karácsony lesz. Réka általában szerette, ha leesik a hó ünnepekre, de most a háta közepére sem kívánta a havat meg a hideget. Igazából magát a karácsonyt sem a kötelező családlátogatásaival. A három napból kettőn dolgoznia fog, így legszívesebben Ervinnel kettesben töltené azt a kis szabadidejét, ami a karácsonyából megmarad az idén.

Picurral tettek egy nagy kört a környéken, a park kopasz fái alatt, a nedves avarban.

Réka azon morfondírozott, vajon hová mehetett Ervin? Talán eszébe jutott a születésnapja? Talán valami meglepetésen ügyködik? Azt készíti elő?

Réka elmosolyodott magában a gondolatra, és tovább hagyta Picurt bóklászni a parkban.

Amikor hazaértek, izgatottan nyitotta ki a lakás ajtaját. Az üres fogasra akasztotta a kabátját, majd körbenézett a folyosón. Ervin kabátját és bakancsát sehol sem látta.

– Szia, édes, megjöttem – kiáltotta.

Picur a konyha sarkában elhelyezett kosarához sétált, majd néhányat fordulva elhelyezkedett a párnáin. Összegömbölyödött és onnan pislogott kíváncsian.

Réka végigjárta a lakást.

Sehol senki.

A hálóban megtorpant. Az ágy bevetetlen rendetlenségével találta szemközt magát. Két nagy lépéssel ott termett, és dohogva kapta fel az egyik paplant.

– Ezt is nekem kell megcsinálnom. Akár élhetnék egyedül is – morogta.

Akkor látta meg a felszalagozott, aranyszínű papírba csomagolt dobozt. Leejtette az ágyra a paplant és bizonytalanul közelebb lépett az ajándékhoz. Megérintette a masnit, majd a csillogó csomagolást.

– Nem felejtette el – suttogta meghatottan.

Felemelte a fejét. Fülelt. Semmi nesz. Hol lehet Ervin? Hová ment? Miért nem jött még vissza?

Réka a kisasztalra tette a becsomagolt dobozt, rendbe szedte az ágyat, miközben elszorult torokkal várta, hogy Ervin megérkezzen. De a férfi csak nem jött.

Réka már megsütött egy adag mézeskalácsot, kedvetlenül nézett az órára. Lassan el kell indulnia, dolgozni. Felhívta Ervint. A telefon kicsöngött, de a férfi nem vette fel a telefont.

Hol lehet?

Merre járhat?

Biztosan baja esett, különben reagálna a telefonra.

Réka behívta a Messengert. Ervin neve mellett ott díszelgett az online állapotot jelző zöld pötty.

Réka sebesen bepötyögte az üzenetét: „Hol vagy? Aggódom!”

Ervin szinte azonnal olvasta, de Réka hiába várt, nem reagált. Ennyire megbántotta ma reggel a morgolódásával? Válaszra sem méltatja?

„Gyere haza! Kérlek!”

Ervin erre végre visszaírt: „Minek?”

Milyen kérdés ez? Hogy-hogy minek?

„Nem értelek."

Ervin erre már nem válaszolt. Sőt kilépett a Messengerből.

Réka lerogyott a székre, és a tenyerébe ejtette a homlokát. Megértette, hogy nincs tovább.

Vége.

A férfi besokallt. Elege lett belőle.

Elege lett az ő fáradtságából, elcsigázottságából, türelmetlenségéből és folyamatos dohogásából. És mennyire igaza volt. Réka úgy érezte, neki is egyre nehezebb eltűrnie saját magát, de ő nem léphetett le. Nem szakadhatott ketté egy tudathasadásos állapotba, és nem hagyhatta itt önmagát örökre, még ha legszívesebben megtette volna. Akkor sem kivitelezhető. De Ervin megtehette. Leléphetett.

Réka felvette a telefonját. Ő is léphet. Van választása.

Nyakig merült a mézes keverékbe, amikor meghallotta a kulcsot a zárban. Picur felemelte a fejét, majd kiugrott a kosarából, és amint kinyílott az ajtó Ervin elé sétált. A férfi lehajolt és megsimogatta a kutya fejét, majd meglepetten nézett fel. Találkozott a pillantása Rékáéval.

– Itthon vagy?

Réka ökölbe szorította az ujjait a masszában.

– Itthon.

– Nem kéne a Hotelben lenned ilyenkor?

– Nem – felelte Réka rekedten, majd a nyújtódeszkára borította a tésztát. – Felmondtam.

Csak fél szemmel figyelte, ahogy Ervin egymás mellé helyezi a bakancsát és felakasztja a kabátját a fogasra.

– Ideje volt.

Nem akadt ki, nem kérdezősködött. Megértette, és ez Rékának most mindennél többet jelentett. Ervin beljebb jött, és a konyhaajtónak támaszkodott.

– Mézeskalácsot sütsz?

– Igen. Ajándékba.

– Segíthetek? – kérdezte a férfi, miközben a mosogató elé lépett. Megengedte a csapot, hosszasan mosta a kezét, és egy konyharuhával felitatta róla a vizet.

Réka a férfi felé csúsztatta a fa deszkán a süteményformákat.

– Segíthetsz.

Ervin a mosogató szélének támaszkodott.

– Megnézted az ajándékod?

– Meg akartalak várni vele.

– Megnézhetted volna.

Réka kinyújtotta a tésztát, végigsimított rajta.

– Miért mentél el?

Ervin az asztal elé lépett és a süteményformákat rakosgatta.

– Nem tudod?

– De. Tudom.

– Akkor, miért kérdezed?

Réka vallat vont. Azért mondott fel, mert tudta. Csak biztos akart lenni. Beletúrt a formákba, ahol Ervin kutatott, összeértek az ujjaik.

– Azt hittem, örökre mentél el – vallotta be csendesen.

– Azt hittem, örökre megyek – válaszolta Ervin komolyan.

– Mégis visszajöttél.

– Visszajöttem.

– Miért?

– Anyám azt mondta, értselek meg. Nehéz időszakon mész keresztül.

Rékát elöntötte a megkönnyebbülés. Kedvelte Ervin édesanyját, és ha a férfi nála töltötte a délelőttöt, akkor esélyes, hogy az anyósa megpróbálta lecsillapítani Ervin dühét, és megbékíteni.

– Kedves tőle.

– Azt mondta, támogassalak, hogy változtatni tudj. Érezd, hogy melletted állok. Bár ez mostanában egyre keservesebb, és úgy érzem, belefáradtam. Ő mégis azt mondta, valamiképpen győzzelek meg, hogy merj lépni.

– Meggyőztél.

– Azt is mondta, azt szeretné, ha te lennél az unokái anyja.

Réka szája elnyílt.

– Tessék?

Ervin vállat vont.

– Ezt mondta. Azután is, miután közöltem vele, hogy talán ezt nekem kéne eldöntenem. Szerinte én már régen eldöntöttem.

Réka elpirult.

– A kezemet nem kérte meg mindjárt? – Pislogott, hogy zavarát leplezze.

– Tudja, hogy nem vagyok egy nősülős fajta, így… – Újra rántott a vállán. – Én meg reméltem, hogy hátha…

– Hátha mi? – kérdezte Réka remegő hangon.

– Hátha süthetünk együtt mézeskalácsot – nézett végig az asztalra borított kinyújtott barna tésztán.

Réka végigsimított a férfi ujjain.

– Kezdetnek megteszi – felelte mosolyogva és lisztes ujját végig húzta Ervin orrán. – Soha többé ne engedd, hogy megzakkanjak.

Ervin a szemébe nézett.

– Soha többé ne engedd, hogy elrohanjak.

– Meggyújtod a gyertyákat a koszorún?

Sercegett a gyufa, felizzott a láng, és Ervin egymás után gyújtotta meg az adventi koszorú mind a négy gyertyáját. Sorban, ahogy eddig égtek. Először a három rózsaszínűt, végül az egyetlen pirosat. Miután ezzel végzett, a telefonját a szekrénynek támasztotta és karácsonyi zenéket kapcsolt.

Fahéj és szegfűszeg illata keveredett, és odakint lassan eleredt a hó, hogy hófehérbe borítson mindent. Réka egy ideig elnézte az ablakon túli tájat, és eljátszott a gondolattal, hogy az életükben is egy új oldalt nyitnak.

Tiszta, hófehér lappal indulnak neki a karácsonynak, és ha rajta múlik, akkor ezek után csupa arany betűkkel fogja teleírni az oldalakat.

Talán anélkül, hogy észrevette volna, kimondta, amit gondolt, mert Ervin odahajolt hozzá.

– Ugye tudod, hogy az nem fog menni?

Réka meglepetten nézett rá.

– Mi nem fog menni?

– A csupa arany betű.

– Azért megpróbálhatom?

Ervin elmosolyodott.

– Megpróbálhatod és én igyekszem segíteni, de ne törölj ki oldalakat, ha mégsem sikerül. Maradjon meg kettőnknek.

Réka odasimult Ervinhez. Ha nem sikerül minden tökéletesre, az sem baj. Az övék marad, nem törlik ki.

– Minél színesebbek azok az oldalak, annál izgalmasabb – egyezett bele. – Bár most szeretnék egy kis nyugalmat. Emellett a sötét ceruzákat dugjuk el mindörökre, ha lehetséges.

Ervin magához szorította. Értette. Ő mindig megértette, és Réka ezt szerette benne.

A gyertyák narancsszín lángja fellobogott, árnyékuk vidám táncot járt a falon, egy boldogabb, reménytelibb élet ígéretét játszotta.