A karácsony szelleme

A karácsony szelleme

Bea a feketére festett korláton egyensúlyozott, ide-oda billegett, meg-megcsúszott a kora esti hóesésben. Máté elkapta a karját, hogy megtartsa.

– Te most komolyan eldöntötted, hogy kitöröd a lábad?

Bea a fiú vállába kapaszkodott, leugrott a járdára Máté mellé és elszántan felnézett rá.

– Mondtam.

– Azt hiszed, Molnár tanárnő hagyná, hogy egy kis lábtörés miatt kimaradj az előadásból? Amikor apád annyi pénzt adományoz az iskolának? Ki a csoda énekelhetné rajtad kívül a szólót Árminnal?

Máté hangjából cseppnyi gúny érződött ki, és Beának csak azért nem fájt, mert tudta, hogy a fiú ezzel Molnár tanárnőt figurázza ki, nem az ő tehetségét vonja kétségbe. Bár azt is simán megtehetné. Beának nem volt semmi extra a hangjába, éppen olyan szimplán hangzott színpadon, mint a tucatnyi másik kórustagé. Nem a kitűnősége miatt választották szólózni, mint ahogy Ármint sem. Bár fiúkból kevesebb jelentkező akadt éneklésre, így Bea megkockáztatta, hogy Ármin akár még tehetséges is, amellett, hogy az apja szintén pénzeli az iskolát.

– Már hogy a csodába énekelhetném el én Árminnal azt, hogy hogyan mondjam el neked? Szerinted?

Máté megrántotta a vállát.

– Simán. Csipetnyi megjátszással. Az a véredben van.

– Persze… – fintorgott Bea. – Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet? – énekelte néhány tánclépéssel összekötve, széttárt karokkal pörögve a hóesésben.

– Hagyd abba ezt a vinnyogást – nevetett Máté.

Bea megállt a fiúval szemben.

– Te is láthatod, Vicus sokkal tehetségesebb nálam, de amíg én ott vagyok, neki mindörökké a kórusban kell majd énekelnie, sosem fogják kiemelni. Az ő apja sosem fog jótékonykodni az iskola javára.

– Mert nincs neki miből – morogta Máté.

– Tudom – vágta rá Bea és a fiú vállába kapaszkodva újra felmászott a korlátra, csúszkált rajta a bakancsa, még széttárt karokkal is imbolygott rajta.

Máté elkapta a derekát és leemelte a korlátról.

– Senkinek sem segítesz azzal, ha kitöröd a lábad. Gipszben, egy széken ülve énekelhetnéd végig az egészet. Azt akarod?

Bea megrázta a fejét, és megfogta a fiú kezét.

– Láttad, Vicus milyen szemekkel néz Árminra?

Máté odahajolt a lányhoz és a fülébe súgta.

– Én csak azt tudom, hogy Ármin totál belezúgott Vicába, de ezt nehogy eláruld bárkinek, mert kinyír, ha megtudja, hogy elárultam neked.

– Ezt ő mondta? – kíváncsiskodott Bea.

– Szerinted honnan tudom? – kacsintott rá Máté. – Hetek óta mást sem hallok, mint azt, hogy mikor, hol találkozott Vicával és Vica miket mondott, vagy éppen nem mondott neki. Mosolygott vagy éppen nem mosolygott rá, amikor találkoztak.

– Dupla dinamitot robbantanánk, ha lesérülnék. Vicus lehetőséget kaphatna, főleg, ha közbenjárnék az érdekében, és Árminnal énekelhetne. Talán ez hiányzik ahhoz, hogy lángra lobbanjon a szikra kettőjük között.

– Hogy te milyen költői tudsz lenni, édesem – ölelte magához Máté a lányt.

– Meg kell próbálnom.

– Mi lenne, ha jégkrémmel próbálkoznál? Bármelyik boltban lehet még kapni ilyenkor. Nem tiltja a törvény, hogy az ember télen is vehessen néhány dobozzal. Emellett nincs korhatárhoz kötve.

Bea felhúzta a szemöldökét.

– Imádom, hogy ilyen zseni vagy – hajolt oda a fiúhoz és megcsókolta a száját.

– Fogadok, elég lesz hozzá néhány kanálnyi, hogy tönkretedd vasárnapig a hangod. Emellett sokkal kellemesebb, mint egy lábtörés.

– Előbb ejtsük útba a gyógyszertárat – kérte Bea.

– Minek?

– A szilveszteri buli miatt. Anya nem fog elengedni betegen.

– A jól bevált citromos, mézes gyömbértea egy hét alatt rendbe tesz, ne aggódj. Szilveszterre kutya bajod sem lesz.

– Azért mi csak ejtsük útba a gyógyszertárat, mielőtt megvesszük azt a jégkrémet.

– Ha ettől jobban érzed magad!

***

Bea kipirosodott orral, némelykor rátörő fuldokló köhögéssel hallgatta végig az adventi műsort. Majdnem lekésték a középiskolai kórust. Már az utca végéről hallották Ármint és Vicát énekelni.

Bea belekapaszkodott Máté kezébe, mert látni akarta őket a színpadon, habár részt vett a próbákon, hogy bátorítsa Vicust, és vezekeljen Molnár tanárnő előtt, aki minden alkalommal, úgy nézett rá, mintha egy kiskanál vízbe bele tudta volna fojtani.

Végigszaladtak a felszórt, jeges úton, meg-megcsúszva, fel-felköhögve, mert persze Máté is elkapta a mandulagyulladást, így teljesen sorstársakká váltak a küldetésükben. Az utcasarkon felálltak egy elhagyott padra, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a színpadra.

– Ott az apád – bökött a fejével Máté egy pontra a színpad mellett.

– Persze. Ő mondja a záróbeszédet – felelte Bea.

– Azt nem a polgármester szokta?

A lány felemelte a fejét és belenézett Máté arcába.

– Ő is kapott egy esélyt.

– Mire? – értetlenkedett Máté.

– Hogy bizonyítson.

– Ha meglát, akkor kinyír. Előbb engem, de aztán téged is.

– Az romantikus lenne.

Máté megrántotta a száját.

– Nincs kedvem Rómeó és Júliát játszani.

A lány a színpad felé fordult, és belefeledkezett a műsorba.

– Imádják egymást – suttogta rekedten, könnyekig meghatottan. – Te is látod?

– Teljesen átjön. Mint ahogyan az is, hogy mindenki imádja őket a színpadon – felelte Máté krákogva, de azért vigyorogva.

Bea a fiú vállába bokszolt.

– Hogy te milyen romantikagyilkos vagy – dohogta, mielőtt elkapta egy újabb köhögő roham.

– Téged pedig megfertőzött a karácsony szelleme.

– Tévedsz, vírus. A te ötletedből kifolyólag.

– Lágyszívű lettél.

– Mindig az voltam – tiltakozott Bea.

– Valóban?

– Ezért szerettél belém – emelte fel az állát a lány.

– Hát ezt jó tudni! – nevetett Máté és megingott, amikor Bea újra a vállába bokszolt. – Állj le, mielőtt leborulunk innen és tényleg eltörjük a lábunkat is.

Bea odabújt Máté ölelésébe és onnan nézte végig Ármin és Vicus előadását. Nem értette pontosan, Molnár tanárnő miért éppen Presser dalokat választotta a karácsonyi előadásba. Abba a műsorba, amit advent negyedik vasárnapján az egész város előtt mutattak be, és amit a városi tévé is felvett. Mindenesetre fantasztikusan betanította.

Majd a helyi felnőttkórus csatlakozott hozzájuk, és együttesen karácsonyi dalokat énekeltek, a hangjuk tisztán szállt a téren át, még talán mikrofonra sem lett volna szükségük ahhoz, hogy hallják őket.

Bea mosolyogva figyelte, hogy Ármin és Vicus a sarokba húzódva adja át a helyét a felnőtt szólistáknak és végre megtörtént a csoda. Ármin megfogta Vicus kezét, és Vicus nem húzódott el tőle. Felnézett a fiúra elmosolyodott és úgy nézték végig a gyertyagyújtást is.

– Elégedett vagy, angyalkám? – kérdezte Máté csendesen. – És még a bokádat sem kellett kitörnöd érte.

Bea hálásan simult oda Máté mellkasához, a fiú magához ölelte, és úgy maradtak, meghitt ölelésben a gyertyagyújtás végéig, miközben hatalmas hópelyhek hullottak körülöttük.