Maradj otthon!

Összeesküvés elméletek

Mindhárman egyedül szorultunk karanténba az ország három legtávolabbi pontján. A családjaink távol éltek tőlünk, és hetek óta otthonról dolgoztunk. Mindhárman meglehetősen magányos típusúaknak számítottunk. Valahogy az évek során mégis egymásra akadtunk. Még az egyetemen kezdődött a barátságunk, ami később is folytatódott, pedig hárman, háromfelé szakadtunk, az ország különböző pontjaira.

Rendszeresen beszéltünk, olykor on-line játékokat nyomtunk együtt, egy legyőzhetetlen szuper csapatban, vagy meglátogattuk egymást Pesten, Győrben vagy Szegeden. Elmentünk várost nézni, sörözni, jókat filozofálgattunk.

Mostanra viszont huszonegy napja a négy fal közé szorultunk.

Jellemző volt mindhármunkra, hogy ki sem dugtuk az orrunkat. Gáspár leginkább pizzán élt, amit házhoz szállítottak neki, Bandi a napi menüjére fizetett elő kedvenc kifőzdéjében, én meg a friss alapanyagokat, zöldségeket, tejtermékeket szállíttattam ki, és megfőztem itthon. Minden mást bevásároltunk előre, legalább fél évre való készletet halmoztunk fel tisztítószerekből és tisztálkodó szerekből.

Persze, mielőtt megrohamoztuk volna a boltot konzultáltunk, merre tovább. Hogyan vészeljük át ezt az egészet. Gáspár előrelátóan gondolkodott, Bandi inkább pánikolt, én meg hallgattam a véleményükre, mert különben hajlamos voltam elkomolytalanodni mindent, most úgy éreztem, jobb, ha rájuk hallgatok.

A napok hetekké folytak össze, és lassan mindhárman elértünk mélypontokat, ahogy közeledett a húsvét, és nem lehettünk a szeretteinkkel.

– Tuti az amerikaiak keze van a dologban – durrogott Gáspár nagypénteki videocsetelésünkön.

Láthatóan feszült volt. Gondolom a bezártságtól, pont, mint mindannyian. Szürke inget vett fel és szegedi, negyedik emeleti erkélyéről jelentkezett be. Mögötte egy csupasz fa ágait lengette a szél és madárcsicsergést is hallottam messziről.

– Szerintem meg kínaiak csinálták, baszki – vágott közbe Bandi.

A szobája kicsi, fénytelen lyuk. Ide zárta be magát önkéntesen hetek óta. Csodáltam, hogy nem lett depressziós. A sarokban ült a több százezres kondi gépén, nyakában törölköző. Nyilván edzés közben zavartuk meg, mégis zokszó nélkül csatlakozott.

– Nyugodtan hidd el nekem, hogy Amerika volt – erősködött Gáspár. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk képére fókuszált, miközben beszélt. – Gyengíteni akarták Kínát. Mert Kína elárasztotta a világ piacait és rohadtul gyarapodott. Amerika ezt nem nézhette tétlenül. Csak arra nem számítottak, hogy visszanyal a fagyi.

Bandi megtörölte az arcát a törölközőbe.

– Viccelsz? Nem toltak volna ki ennyire magukkal. – Tüsi haja izzadt kuszasággal meredezett a feje tetején.

Az évek során kicsit reménytelenül szerelmes lettem mindkettőjükbe. Gáspár eszébe és természetébe, Bandi stílusába és testébe. Legszívesebben összegyúrtam volna kettőjüket egy tökéletessé. Főként szilveszter éjjel óta, mert akkor alkoholmámoros álmomban olyan fergetegeset szerelmeskedtem Gáspárral, hogy azóta nehezen gyűrtem le a zavaromat, ha meglátom azt a cuki fizimiskáját a videó beszélgetésünkben.

Bár szerintem mindketten leszarták, mit érzek, mert nyilvánvalóan ők meg egymásba voltak szerelmesek. Azt hiszem, a legutóbbi szegedi találkozásunkon, amikor együtt szilvesztereztünk Gáspár lakásában, történt is valami köztük, mert másnap, amikor kómás fejjel kioldalogtam kávézni a konyhába, kínosan hallgattak. Se rám nem néztek, se egymásra, amíg el nem lőttem egy béna, sikamlós poént a hármasunkról, aminek az abszurditásán mind egyszerre röhögtünk fel.

– Ezek mindenre képesek! – zökkentett ki a gondolataimból Gáspár. – Most meg, amikor ekkora a válság, amit okoztak, felvásárolják a fél világot, öregem. Senki sem gyanakszik rájuk, mert ugye, miért is fertőzték volna meg magukat? Gondolkozz! Jó stratégia.

– Mondhatok én is valamit? – kérdeztem bátortalanul, mert tudtam, hogy Bandi le fog hurrogni. Szerinte közöm sincs a politikához, amiben igaza is volt, de gondolataim nekem is lehettek erről az egészről.

Nem tévedtem, Bandi máris támadásba lendült:

– Mit értesz te ehhez, baszki? – vigyorgott a képembe a telefon képernyőjén keresztül. Még jó, hogy Gáspár higgadt fizimiskáját is láttam.

– Pontosan annyit, mint ti ketten – feleltem.

Bandi felröhögött.

– Képzeled.

– Elmondhatja? – szólt közbe Gáspár nyugodt hangon.

– Tőlem! – vont erre vállat Bandi. – Csak ne valami spirituális faszsággal jöjjön nekem.

– Ez Isten haragja – jelentettem be meggyőződéssel.

– Ó, ne! – nézett a plafonjára Bandi. – Annyira tudtam!

– Ne foglalkozz vele! – A video képernyőn át olyan, mintha Gáspár egyenesen engem nézne. Simogatott a tekintete. Lehet, hogy Bandinak szánta ezt a pillantást, de most erőt adott.

– Mert látta Isten, mivé lettek az emberek – folytattam elszántan. – A gonosz rabszolgaivá váltak. Még az is lehet, hogy megint hét csapással sújt bennünket, és ez csupán a kezdet.

Gáspár nem szólt. Talán tűnődött a szavaimon.

– És mi van a keresztre feszítéssel? – horkant fel Bandi. – Amikor Jézus meghalt az egész emberiség összes elkövetett és még el nem követett bűnért a kereszten?

– Ha már úgyis húsvét van, ez egy igencsak időszerű kérdés, Betti – kacsintott Gáspár. Szerintem rám, de mivel Bandi fintorgott, meg hunyorgott, lehet, hogy mégiscsak neki szánta. Felsóhajtottam, és a képükbe meredtem a telefon kijelzőjén.

– Az még nem jelenti azt, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Aljasan és bűnben él.

– Pedig de. Éppen azt csináljuk – világosított fel Bandi bőszen.

– Hát meg is bűnhődünk érte, mint látod.

– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem kurvára hiányzik egy jó szex – hajtotta hátra a fejét Bandi az edzőgépének párnázott támláján. – Milyen kibaszottul szerencsés az, akit a párjával együtt csuktak karanténba.

– Feltéve, ha egy olyan emberről beszélünk, akinek jó a párkapcsolata, és nem a szeretőjéért epekedik folyamatosan – vágtam közbe. Nehogy már jól érezze magát.

Egyszerre nyerítenek fel, úgy röhögnek.

– Baszki, hogy te mindig képes vagy felvidítani, királylány – vigyorgott Bandi.

Szilveszter óta szólított így, és veszettül zavart, hogy nem tudom az okát, miért teszi.

– Ne szólítsd így! – kelt a védelmemre Gáspár, mintha tudná, mire gondolok. Zavarba jöttem tőle, de ő nyugodt hangon folytatta. – Én még mindig azt mondom, Amerika a hunyó.

– Csak várjuk ki a végét, baszki! Csak várjuk ki a végét! – mormogta Bandi szilárdan ismételgetve saját meggyőződését.

– Játszunk egyet? – vetettem be az ötletet. – Most szétlőnék néhány segget!

– Ja! Csak várjátok meg, míg letusolok – felelte Bandi, és köszönés nélkül kilépett.

Szokott ilyet csinálni már megszoktuk tőle. Hamarosan úgyis újra találkozunk.

Gáspárral még váltottunk pár szót, amíg vártam, hogy betöltsön a játék.

– Bárkinek köszönhetjük ezt a helyzetet, nagy szívás – morogtam.

Hiányzott a családom. Hiányoztak az ölelések, az együtt töltött beszélgetések, közös nevetések.

– Az – felelte. – Nagy szívás. Főként, hogy nemrég még azt hittem, veled tölthetem a húsvét egy részét.

Összehúztam a szemem.

– Velem és Bandival – javítottam ki.

Gáspár nem válaszolt. A hajába túrt, ami nála a zavartságot jelezte. Nem tudtam mire vélni.

– Úgy értetted, igaz? – kérdeztem fojtott hangon.

– Bandinak igaza volt – sóhajtott fel. – Nem csupán nem akarsz emlékezni, valójában elfelejtetted az egészet.

– Mit felejtettem el? – Erőlködtem, hogy elmondja, amit tud.

Ő csak megrázta a fejét, de mielőtt kifaggathattam volna, Bandi ismételten becsatlakozott. Villámgyorsan sikerült lezuhanyoznia.

– Megbeszéltétek végre, baszki? – vigyorgott.

– Csapassuk! – intett a fejével Gáspár, és láttam, hogy elindul a nappalija felé.

Sokkal agresszívebben harcolt háromfős kis csapatunk, mint eddig valaha. Végigvertük az ellenséges hordákat, és kiadtuk magunkból a feszültséget.

A videocseten láttam, hogy mindhármunk előtt ott az elmaradhatatlan doboz sör. Elvigyorodtam.

Bandi belekortyolt a sörébe, és folyamatosan lőve az ellenséget, megjegyezte.

– Csak, hogy tudd, királylány! Szilveszterkor beléd zúgott.

– Fogd be! – mordult fel Gáspár.

– Nem tudom, mit csináltál vele, amikor kidőltem, de azóta kész van a fickó.

Elkerekedett szemmel meredtem a cset ablakra. Mégsem álmodtam?

– Mi tényleg… – Kiszáradt szájjal habogtam.

– Kiléptem! – morrant Bandi, és tényleg magunkra hagyott minket Gáspárral.

Egy ideig meredtünk egymásra, tuti levertek minket a játékban, mert én koncentrálni is elfelejtettem.

– Meg kéne beszélnünk végre – mondta közelebb hajolva a kamerához.

Beleszédültem a tekintetébe. Éppen ugyanúgy, mint szilveszter éjjelén. Alig emlékeztem valamire, de arra igen, ahogy rámnézett.

– Beszéljünk – suttogtam.

Alig vártam, hogy halljam a hangját, amikor csak hozzám szól, velem beszél.