Maradj otthon!

Csapdában

– Home office-ban nyomjuk jövő héttől – jelenti be a főnököm a péntek délelőtti rendkívüli meetingen.

Sejtettük, hogy a jelenlegi helyzettel kapcsolatban hívta össze a soron kívüli megbeszélést, de én legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam, hogy az otthoni munkát fogja kihirdetni.

Előrébb csúszom a széken. A torkom kiszárad. Hiába iszom néhány kortyot, a gombóc a torkomban marad. Összeszorul a gyomrom. Körbenézek. Érzem a munkatársaim megkönnyebbülését, mintha tisztább levegőt fújtak volna a tárgyalóba. Az emberek arcán az eddigi aggódást felváltja a mosoly. Örülnek a bejelentésnek.

– Így a munkátok megmarad, a fizetéseteket utaljuk, és minden feladatot elvégzünk határidőre. Csupán annyi a változás, hogy otthonról dolgoztok. Minden reggel meetinggel kezdünk, aztán úgy osszátok be az időtöket, ahogy nektek tetszik. Egy kikötésem van. A kiadott munka legyen elvégezve.

Feláll, jelezve, hogy befejezte a megbeszélést. Körbenyüzsgik a csajok, a férfiak harsányan, egymás szavába vágva beszélnek. Hányingerem van. Kirohanok a mosdóba. Reszketek, összegörnyedve öklendezem a vécécsésze felett. Nincs semmi a gyomromban néhány korty vízen kívül, amit az imént megittam. Epét hányok.

Hidegvizet lötykölök az arcomba. A számból a keserű érzés nem múlik el. Papírtörlőt tépek, rendbe szedem magam. Ki kell találnom valamit.

Bekopogok a főnök ajtaján. Besurranok és becsukom magam mögött az ajtót. A főnök felnéz. Felvonja a szemöldökét.

– Igen?

– Nem jöhetnék be dolgozni mégis? – kérdezem, és szeretném, ha nem remegne így a hangom.

– Virág, home offic-ban dolgozunk hétfőtől. Mi nem érthető ebből?

– Ha úgysem lesz bent senki, akkor talán én bejöhetnék.

– Számítógép problémád van? – Tollával dobol az asztalon. – Tudok kölcsönözni laptopot. Ismersz, mindent megoldok.

Utálom a szánakozó hangját.

– Van otthon gépem. Működik is – felelem elfojtott hangon.

– Akkor rendben. Ha nincs kamerád, akkor anélkül is becsatlakozhatsz a megbeszélésbe. Vagy keresünk neked egyet a raktárban. Ezen ne aggódj! A legjobb emberem vagy.

– Mert minden este túlórázom, hogy ne kelljen hazamennem. – Nem mondom ki hangosan, csak bólintok.

– Tudod, most mi a szlogen – vigyorog rám.

– Maradj otthon – suttogom. Reszket a kezem. – Én bejárnék…

– Lezárjuk az irodákat, csak a biztonsági őrök lesznek az épületben.

A körmöm a húsomba vágom, ahogy próbálom lefogni egyik kezemmel a másikat. Fáj. Lehajtott fejjel oldalgok ki.

Nem tudok a munkámra figyelni. A félkész projekteket több helyre elmentem. Délután „Vigyázzatok magatokra!” kiáltásoktól hangos az épület, Hosszasan búcsúzkodunk, sejtjük, hogy sokáig nem látjuk egymást. Az irodaház előtt felnézek az égre. Süt a nap. Kiülök a Duna partra. Rohan az idő.

Hazafelé beugrok a boltba. Rengetegen vannak, hatalmas a sor, tömött kosarakkal várakoznak előttem. Én csak sört veszek. Két kartonnal. Negyvennyolc fél literes dobozt. Néhány napig talán elég lesz.

Hazafelé a kocsiban számolgatok. A gyárat nem zárták be. Minden nap háromnegyed háromra hazaér. Este tízkor fekszik. Az hét keserves óra minden áldott nap.

A kocsival beállok a garázsba, felcipelek egy karton sört, leteszem az előtérbe. Felakasztom a kabátom, lerúgom a cipőmet, elindulok a fürdőszoba felé.

– Hol a fészkes fenében voltál eddig?

Megmerevedek. Akadozik a nyelve. Bámulom eltorzuló arcát, véreres szemét.

– Sokan voltak a bevásárlóközpontban – mondanám. – Hoztam neked sört.

Hátha megnyugszik tőle, de nem vagyok elég gyors. Hamarabb lendül az ökle, minthogy kimondhatnám. Az ajtófélfának tántorodom.