Ne ítélkezz!

 

Egy szürke autó húzott el, nem messze a főúton. Emma felkapta a fejét a bőgő motor hangjára.

– Ez sem ötvennel ment! Hol vannak ilyenkor a rendőrök? – morgolódott, és a tekintete visszakúszott a homokozóban játszó ikrekre.

– Talán okkal lépte át a sebességkorlátozást – morfondírozott mellette Timi.

A barátnők kihasználták a jó időt, hogy kihozzák a gyerkőcöket játszani. Hétvégére viharokat, és felhőszakadást jósoltak a meteorológusok. Eleget lehetnek még a négy fal között.

– Az ilyen mindig megússza – dohogott tovább Emma. Az „ilyen” szót nyomatékosan hangsúlyozva. – Ártatlanok halnak meg az utakon az ilyenek miatt!

– Talán siet valahová. Talán élet-halál kérdése. Nem tudhatod.

– Ajánlom neki – bökte oda Emma barátságtalanul. Át sem gondolta.

Hamarosan szirénázó mentő villogott el a játszótér mellett. Emma elkapta Timi pillantását. Nem értette, barátnője, miért húzta fel az egyik szemöldökét. Nem is érdekelte, mert a gyermekei éppen akkor vesztek össze egy kislapáton. Pedig kettőt is magukkal hoztak, hogy ne legyen vita.

***

Gábor kimutatásokat készített. Élvezte minden pillanatát, de miután kiegyenesítette a derekát, és megroppantak az izmai, rájött, hogy órák óta a laptopja fölött görnyedt. Ideje lenne szünetet tartania, és járni egyet a lakásban. Nyújtózkodott, kattogtak az ízületei.

A telefonja megcsörrent mellette az íróasztalon. Az anyja száma. Gréti, a kislánya a hétvégét vidéken töltötte. A nagyanyja ment el érte az iskolába, hogy ők Katával megünnepelhessék a házassági évfordulójukat. Tizenkét év. Hogy repül az idő.

– Szia, anya!

Vajon most mit felejtett el?

– Apuci – zokogott bele Gréti a telefonba.

Gáborban bent rekedt a levegő, és egy pillanatra megdöbbent. El nem tudta képzelni, mi baja lehet a gyereknek. Mindig jól elvolt a nagyival.

– Mi történt, kicském?

– Nagyi rosszul van. Elesett a kertben, és most rángatózik! Először azt hittem viccel, de nem nyitja ki a szemét, nem válaszol nekem! – hadarta Gréti. – Nem tudom, mit csináljak! Annyira félek!

Gáborban megállt az ütő. Hívni kell a mentőket. Azonnal. De a gyereket sem akarta magára hagyni.

– Csak maradj mellette, és beszélj hozzá – kérte remegő hangon Grétit. – Rögtön visszahívlak!

– Ne tedd le – sikoltott a telefonba a gyerek, de ő kinyomta.

Már a lépcsőházban vágtatott lefelé, miközben hívta a mentőket. Bevágta magát a lépcsőház előtt parkoló kocsijába. Milyen jó, hogy sikerült ilyen közel megállnia. A gázra taposott, visszahívta a lányát. Gréti azonnal felvette a telefont.

– Tíz perc, kicsim, és ott vagyok – próbálta megnyugtatni a gyereket. De érezte, hogy remeg a hangja. – Mit csinál a nagyi?

Átvágott két piroson, fékcsikorgásokat hallott maga körül.

– Elaludt – súgta a kislány.

Gábor gyomra görcsbeugrott. Tovább ment, nem lassított.

– Lélegzik?

– Nem tudom. Becsukta a szemét, és már nem mozog olyan ijesztően.

– Beszélj hozzá, kicsikém! – kérte Gábor.

– Az is jó, ha énekelek?

– Énekelj!

Gábor a városból kiérve tövig nyomta a gázt, szlalomozott az előtte lassan haladó kocsik között. Még tíz perc. Kínkeservesen lassan vánszorgott az idő, és hiába nyomta a gázt, úgy érezte egyhelyben toporog.

Gréti a telefon másik végéről a Tavaszi szél vizet áraszt című gyerekdalt énekelte vékonyka hangján. Gábor torka összeszorult. Úgy tűnt, minden perc egy óra, úgy tűnt sosem ér oda. Leverte a víz.

– Apu! Hol vagy?

– Jövök!

– Messze vagy még?

– Hamarosan odaérek. Te csak énekelj, kicsikém!

– Énekelsz velem? – kérdezte Gréti, és rázendített egy népszerű slágerlistás dalra.

Gábor szíve elszorult, a vidám daltól, megköszörülte a torkát és csatlakozott Grétihez. Remegett a hangja, és egészen elfátyolosodott. Gréti nevetett.

– Hogy van a nagyi? – kérdezte Gábor. Minden tagjában cikázott az ideg.

– Szépen alszik – válaszolta a kislány szelíden.

Gábor gyomra görcsbe rándult. Végre a faluba ért. Nem lassított a táblánál. Még két utca.

Befarolt a ház elé, kiugrott a kocsiból. A kaput zárva találta. Bemászott rajta és hátrarohant. Édesanyja a szőlőlugas alatt feküdt, mellette Gréti. A nagyanyja kezét szorongatta, és a homlokát cirógatta. Gábor térdre esett mellette. A gyerek a karjába bújt, miközben ő a tenyerét az anyja arcára fektette. Nyirkos volt a bőre, de hideg.

A mentők szirénázása egyre közeledett. Gábor kitárta előttük a nagykaput és Grétit magához ölelve imádkozott, amíg az orvosok tették a dolgukat.

Azt mondják, az imák mindig meghallgatásra találnak.