Hiba a rendszerben

 

2116. év, Kárpát-medence, harminckettes körzet, 816-os lakóépület, 04:15 óra.

1.

A férfi kezében tartotta a nadrágszíját. A következő pillanatban lecsapott. Peti combjába belehasított a fájdalom. Távolról gyenge sírást, hallott és egy női sikolyt.

– Péter! Ne bántsd a fiúkat!

Peti a következő pillanatban felriadt álmából. Még torkában érezte a félelem keserű ízét, orrában a férfiből áradó orrfacsaró, savanyú bűzt. Ez a szag számára beazonosíthatatlanul idegennek tetszett. Kába tudata emlékezett az álomban látott kopott, barna szőnyegre, mintha valóságos lett volna és arra, hogy a lámpa gyér fénnyel világította meg a helyiséget. A szoba közepén állt az a férfi ijesztően zavaros tekintettel.

Peti zihálva ébredt. Felült az ágyban, fehér inge a bőréhez tapadt, az izzadtság nyirkos hidege végiggördül a hátán, a keze remegett, a szíve zakatolt, úgy érezte menten kitör a bordái közül.

Óvatosan felemelte a vékony, hófehér takarót és maga mellé hajtotta, felhúzta combján az ingét és elborzadva nézte a vörös horzsolást a rózsaszín bőrön. Valóságosnak tűnt, érezte a gyötrelmes lüktetést, és amikor megérintette a forró sebet, felszisszent a fájdalomtól.

Nadrágszíj. Sosem hallotta ezt a szót azelőtt, mégis ott lüktetett a szívében. Hol és mikor viseltek emberek ilyesmit utoljára? Talán valamikor évszázadokkal ezelőtt, amikor a kínzást elfogadták vallatóeszközként. Mi más lehetne ez a dolog a fémcsatos végével?

Petit rémálmok kínozták, mióta a nyolcas körzet tanintézményét egy rendszerellenes terroristacsoport felrobbantotta. Hol bujkálhattak eddig? A régvolt történelem tankönyvében szerepeltek ilyen csoportok. Az mostvilágban egyetértés és béke uralkodott. Talán a múltból bukkant fel ez a csoport? Vajon miért éppen a nyolcas körzet tanintézményét választották célpontul?

A robbantásban az épület mind a négy emelete összedőlt, maga alá temette a bent tartózkodókat. Az ott tanuló diákok kétharmad része életét vesztette. A túlélőket hetekig az egészségügyi ellátóban tartották őrizetben, megfigyelés alatt. Köztük Petit is.

A nyolcas körzet lakói tíz- és huszonegy év közötti fiatalkorúak voltak. Olyan ifjú emberpéldányok, akiket szigorúan felügyelt, laboratóriumi körülmények között hoztak létre, ellenőrzött génállománnyal. A születésükkor fejükbe ültetett elektródákon keresztül hozzáfértek a gondolataikhoz. Tíz éves korukig alapneveltetésben részesültek. Gondozó robotok felügyelete alatt éltek, akik gondoskodtak az alapszükségleteikről és odafigyeltek rájuk. A növekvő emberpalánták napi összeköttetésben álltak a Mesterrel, aki napközben a kötelező oktatásban részesítette őket. Amint betöltötték a tizedik életévüket, a kamerákkal megfigyelt, nyolcas körzet masszív üvegfalaival körbezárt területére kerültek, nagykorúságukig. Mint valami hatalmas akváriumban létező lények, úgy élték mindennapjaikat.

Nappal, nélkülözhetetlen információáradatot zúdítottak rájuk a tanintézet rideg, dísztelen, fehérre festett, személytelen falai között. A Mester termekben kivetített holografikus képe egész nap követte mindannyiukat. A jövő nagy nemzedékét, ahogy a Mester szólította őket.

Délután kötelező sporttevékenységet folytattak. Éjjel – valahányszor a lakrészükbe visszavonultak – boldog, idilli tájképeket sugároztak az agyukba, a kiegyensúlyozott alvás elősegítésének az érdekében.

A robbantás óta Petinek nem voltak nyugodt éjszakái.

Élete tizenöt éve alatt szigorú nevelődroidok vették körül. Család hiányában, nélkülöznie kellett az anyai szeretetet, az apai gondoskodást. Mivel ismeretlen volt számára minden rokoni kötődés, sosem érzett űrt. Boldognak és elégedettnek érezte magát.

Megtanulta az ideális családmodellek képleteit. Optimális esetben egy szülőpár két különnemű gyermeket nevelt, a szülőpár kizárólag egy hímnemű és egy nőnemű egyedből állhatott. Olykor előfordultak speciális családfelállások is, amennyiben a szülőpár csupán egyetlen utódot vállalt, bár ennek okait szigorúan meg kellett indokolni. Ilyenkor a demográfiai hivatal engedélyezte néhány kivételes helyzetben levő családnak azt, hogy harmadik gyermeket vállaljanak.

Peti ismerte ezeket a családmodelleket, előnyeiket és hátrányaikat. Azt is tudta, hogy az utóbbi húsz évben, laboratóriumi közegben született kísérleti példányokat – amikhez ő is tartozott – azért hozták létre, hogy megakadályozzák a családon belüli konfliktusokat. A viszálykodás következményében lelkileg és érzelmileg sérült utódok, önhibájukon kívül továbbvitték a tanult mintákat.

A genetikusok egyre fejlettebb technikával, egyre biztosabban szűrték ki a hibás DNS molekulákat és helyettesítették azokat tökéletesen hibátlan kromoszómákkal. Eleinte csak a halálos betegségeket gyógyították. Majd fokozatosan a tanulási nehézségekért, elhízásért, homoszexualitásért felelős géneket is eltüntették. A szülők kiválaszthatták születendő gyermekeik haj- és szemszíne mellett azt is, hogy humán- vagy reálérdeklődésű utódot akarnak, sőt azt is engedélyezték, hogy megválaszthassák első gyermekük nemét. Ez alapján a második utód már a törvények határozata alapján születhetett meg. Néhány éve szűrték az alkoholizmusra és a kegyetlenkedésre hajlamosító géneket is.

Peti nem értette az álmokat, amik hetek óta gyötörték, és amik valóságosnak, életszerűnek tűntek és nem értette, az agyába vezetett elektródák, miért nem küldenek vészjelzést a központba, hogy értesítsék a hatóságokat, miszerint valami nem stimmel az álmaival. Olyannyira nem, hogy fizikai tüneteket produkált. Lenézett a combján éktelenkedő horzsolásra, a sebből gyengén szivárgott a vér. Értetlenül bámulta, majd fáradtan visszadőlt a párnájára, behunyta a szemét.

Az álom mindig lágy madárcsicsergéssel kezdődött, idilli tavaszi erdő képét vetítették elé, hogy kötelező álomba ringassák. Ám hamarosan az agya által vetített kép zavarossá vált és egy férfi borostás, meggyötört arca, véreres szeme emelkedett elő, hogy aztán megint átvegye a látomás helyét a tájkép.

Peti hánykolódott az ágyában. A férfi arca vele maradt, egyre nagyobb teret követelt magának.

 

2.

A városi felhőkarcoló nyolcvanhatodik emeletének üvegfala a mellette levő szürkés árnyalatú, karcsú, magas épületre nézett. A szemben lévő toronyház kivilágított ablakai narancs és fehér színű mozaikként helyezkedtek el a sötét éjszakában. Peti értetlenül nézett a hatalmas, padlótól-plafonig húzódó, áttetsző üvegre és az azon át látható hihetetlenül csodás éjszakai látványra.

– Péter!

Peti összerezzent a reszkető női hangra. Soha senki nem szólította őt Péternek. Elfordította a fejét az ablaktól a hang irányába.

Törékeny, alacsony nő állt a közelében, elfordított fejjel. A figyelmét lekötötte valami. Valahonnan Peti agyáig elért a csendes szipogás, de ne tudta betájolni, honnan jön a hang. Az asszonyra függesztette a pillantását, aki kérlelő hangon rimánkodott.

– Ne bántsd a fiúkat!

Peti értetlenül nézett rá. Nem tudta, a gyomra miért szorult görcsbe, és miért kezdett minden porcikája reszketni, egészen addig, amíg elszakította a pillantását a betegesnek tűnő, sovány női alakról és a szeme előtt megjelent a férfi. Akkor már tudta, mitől fél. Mintha mindig ott lett volna, Peti nem is értette, eddig miért hagyta figyelmen kívül?

A magas, szikár alak erősen zihálva állt előtte, elborult, zavaros tekintettel, kezében a nadrágszíjával, amivel a lábszárát csapkodta türelmetlenül. A csat fémesen csörgött a végén.

Peti egész testében cikázott a megmagyarázhatatlan félelem, reszketett és újra fellángolt a fájdalmas lüktetés a combjában.

A nő határozottan odaállt elé. Peti nem értette, miért tette és mit akar? Csak azt a gyűrött, megviselt férfiarcot látta, azt az elborult tekintetet.

Peti meglepődötten érezte meg a karján a tapogatózó hideg ujjakat. Az asszony hátranyúlt, megragadta a kezét, és megszorította. Peti bátorságot merített az érintésből, légzése lelassult, szívverése csendesedett, nem akart kitörni a mellkasában vadul dobogó szíve.

– Peti! Menjetek!

A nő hangja rekedten, mégis határozottan hangzott. Kicsit hátrébb lépett, ezzel finoman meglökte Petit.

A fiú zavarodottan nézett le az asszonyra. Mit jelent az, hogy menjenek? Kivel kellene elmennie innen? Kit kellene magával vinnie? Akkor eszmélt fel, amikor a férfi artikulálatlan üvöltéssel előretör, látta az öklét közeledni.

A kép összeugrott, idilli erdei táj vette át az uralmat Peti tudata felett. A fiú az álom mezsgyéjén forgolódott az ágyban, rettegett. Rájött arra, hogy mindig is gyűlölte ezt az erdőt.

– Peti! Ne rángass! Fáj!

Alig ért el a tudatáig a kisfiú hangja.

Lenézett maga mellé és akkor vette észre, hogy egy számára ismeretlen gyerek kezét szorongatja. Tízéves forma fiúcska volt, vékonydongájú, maszatos arcú, könnyes szemű. Peti értetlenül nézett rá. Mi történik vele?

 

3.

Peti a tanács kihallgatóterme előtti, hosszú, fertőtlenítőszagú folyosón ült. A terrortámadás óta már sokadszor. A Tanács elöljárói mindent tudni akartak, arról, hogy mi történt akkor, a robbantás idején az épületben. Peti alig emlékezett valamire, csak egy villanásra, éles fényre és utána a kómából való visszatérésére. Zsibbadtnak érezte magát, idegennek ebben a világban, egészen addig, amíg a professzor vissza nem adta az emlékeit.

Az ablaküvegen át beszűrődő mesterséges napfényt nézte. Vajon tényleg visszakapta az emlékeit? A saját emlékei voltak ezek, vagy valaki máséi? Az álmai ugyan honnan jönnek? Az övéi vagy valaki máséi?

A folyosó vakítóan fehér kövezete, mint a tükör, visszaverte a plafonon sorakozó izzók fényét. A fal mellé kihelyezett kényelmetlen, fehér székek során néhány ismerős fiatal ült, fehér tunikában és bokavillantós fehér vászonnadrágban. Meztelen lábukon könnyű, fehér vászoncipőt viseltek. Mindannyiuk feje, előírásosan simára borotvált, alig lehetett felismerni, melyikül a hím-, melyikük a nőnemű egyed.

Peti a mellette ülő lányra nézett. Nóri szeme alatti sötét karikák azt mutatták, hogy mostanában az ő éjszakái sem annyira nyugodtak, mint ahogy azt a Tanács szeretné.

– Miért vagyunk itt megint?

Nóri felkapta a fejét.

– Az álmok miatt.

Peti szeme elkerekedett.

– Neked is vannak rémálmaid?

Nóri becsukta a szemét.

– Mindannyiunknak vannak – suttogta alig halhatóan.