Meglepetés

 

Szememre simult a kötés. Áron gyengéden húzta meg a csomót, én meg izgatottan hagytam, hogy vezessen. Megbíztam benne, ráadásul imádtam a meglepetéseket.

Hallgattam a kocsi duruzsoló hangját. Két nap múlva karácsony és tuti kitalált valami izgalmasat, hogy meglepjen. Annyira szeretem!

Mindenki tudja, aki ismer, hogy a karácsony számomra szent és sérthetetlen. Nem az ajándékokról szól, sokkal több annál. Áron mindig is értette, miközben időbe telt, amíg a családom megtanulta elfelejteni az ajándékokat, és mostanra eljutottunk odáig, hogy minden kötelezettség nélkül élveztük az együttlét örömét, ami azt jelentette, hogy bárki mondhatott nemet a programokra, az összejövetelekre. Semmi nem volt kötelező, és nem voltak elvárások. A karácsony végre a szeretet és a béke ünnepévé vált.

Ezzel minden gyermekkori, karácsonyi vágyam teljesült. Egyet kivéve.

Évek óta nem láttam havat karácsonykor. Talán nem is hiányozna annyira a fehér karácsony, ha nem emlékszem gyermekkorom teleire: a hatalmas pelyhekben szakadó hóesésre, a magas hókupacokra, amik mögül ki sem látszottunk, a feljegesedett szánkópályákra, hóemberekre, hócsatákra.

Szívesen újra éltem volna gyermekkorom hófehér karácsonyait, de úgy tűnt, valami nagy baj van a világgal, mert nálunk már szinte soha nem esik a hó. Miként lehetséges, hogy a sivatagban pedig igen?

Áron nemrég azt mondta, kifordult a világ a sarkából, és én kezdtem elhinni neki.

– Majd én visszafordítom neked – ölelt magához.

Nem hittem, és nem is akartam igazán. Jók voltak azok a gyermekkori karácsonyok, de itt és most is jó volt az életem Áronnal. Semmivel és senkivel nem cseréltem volna.

Azért egy kis hónak örültem volna, mert fehérré tenné a karácsonyt, és talán meghittebbé az ünnepi várakozást.

A lehetetlent kívántam, és mint tudjuk, csodák nem léteznek.

Most, amikor Áron bekötötte a szemem, mégis izgatottan verdesett a szívem. Vajon hová megyünk?

Áron karácsonyi dalokat kapcsolt a kocsiban, és együtt énekeltük a jól ismert karácsonyi slágereket. Már nem zavart, hogy nem láttam semmit a környezetemből. Áron jól vezetett, és nyilván az autópályán haladtunk, mert egyenletes tempót diktált. Éreztem az autóillatosítót, ami összekeveredett Áron fás-fűszeres, férfias illatával. Meghitten ölelt körbe a kocsi kellemes melege, halkan duruzsoló hangja.

Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Mire megálltunk, eltelhetett fél óra, de akár sokkal több is. Valójában talán több is volt, mint fél óra, a lejátszott karácsonyi dalok számából ítélve.

Áron finoman megszorította a térdemet.

– Megérkeztünk.

– Úgy izgulok – vallottam be.

– Én is – felelte és futó csókot lehelt a számra. – Nézd meg!

Mivel szerettem a meglepetéseket, mindig megtelt a szívem kíváncsisággal, és izgatottan vártam, hogy lekerüljön a kötés a szememről.

Áron közelebb hajolt hozzám. Éreztem a teste melegét, az ujjai finoman értek a bőrömhöz, miközben kikötötte a csomót, és végre újra láttam. Először csillogó tekintetét pillantottam meg, és boldogan rávigyorogtam. Gyengéden megsimogatta az arcomat.

A kocsi meghitt melegében képes voltam kizárni a külvilágot, és úgy érezni, senki más nem létezik rajtunk kívül. Amikor végre kipillantottam az autó ablakán, leesett az állam, mert tényleg úgy tűnt, senki nem létezik a világon, csak Áron és én. Ráadásul, vakítóan fehér táj, égbe nyúló hegyek vettek körül. A napfényben szikrázott a hó, amerre néztem. A fenyőfák zöldje alig látszott ki a vastag, csillogó hótakaró alól.

A szívem izgatottan dobogott. Tényleg lementünk a térképről? Miféle csoda ez?

– Tetszik? – kérdezte Áron fojtott hangon.

– Gyönyörű – suttogtam áhítattal.

Erre vágytam gyerekkorom óta. Könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól, és csodálkozással figyeltem az előttünk álló kis faházikót. Úgy éreztem, egy mesebeli hógömbbe csöppentem, és a világosszürke égre pillantva olyan érzés kerített hatalmába, hogy hamarosan meghasad a felhők szövete, és kiszabadulnak az eddig fogvatartott hópelyhescskék, hogy friss takaróval vonják be a tájat.

Alig vártam a hóesést.

De hát karácsony van – jutott eszembe.

– Megszöktünk a világ elől? – pillantottam Áronra félszegen.

Ő komolyan bólintott.

– Meg ám!

– Karácsonykor? – pislogtam.

– A karácsony az elfogadás ünnepe. Hiszen te mondod mindig: a karácsony attól szép, hogy semmi nem kötelező!

Valóban én mondogattam. Sosem bántott, ha a családom bármelyik tagja úgy döntött, hogy másképpen töltené az ünnepeket, és nem velem. Mert a kötelezőségeket én is utáltam, és szerintem a vértizzadós megfelelni akarás éppen a lényegét veszi el a karácsonynak. Ettől függetlenül, én mindig élveztem a családi összejöveteleket, és sosem terveztem a családomtól távol tölteni az ünnepeket.

Eddig.

Mert most ez így annyira természetes volt, és annyira jó.

– A szeretet ünnepe – javítottam ki szelíden Áront.

Bólintott.

– A szeretet egyenlő az elfogadással – mormolta. – Ha igazán szeretsz valakit, elfogadod feltételek nélkül, pontosan úgy ahogy van. Ha igazán szeretsz valakit, sosem akarod megváltoztatni.

Megöleltem ott a kocsiban, majd kipattantam. A bakancsom talpa alatt megcsikordult a hó, és mellbevágott a hideg. A vastag, kötött pulóver felett megdörzsöltem a karjaimat. Áron szinte azonnal mellettem termett a kabátommal. Felvettem, és kedvem támadt magamhoz ölelni az egész tájat, végig simítani a havon.

Nem fogtam vissza magam. A tenyeremet odafektettem a vastag, puha hótakaróra. A bőröm gyorsan átfagyott, és kipirult, mégsem szegte kedvemet ez az aprócska kellemetlenség. Felvettem a meleg, bélelt kesztyűmet, hogy hógolyót gyúrhassak. Tökéletesen tapadt a hó, és hamarosan fergeteges hócsatát játszottunk Áronnal, majd a puha hóba fekve – kezünket, lábunkat széttárva – hóangyalkát készítettünk, mielőtt bementünk a meleg házikóba.

Várhattak bennünket, mert bár a házikó üresen állt, a kandallóban ropogott a tűz, és odabent minden karácsonyi pompába öltözött. Az ajtókon és a lépcső korlátján zöld girlandok lógtak, piros és arany masnikkal. A nappali kanapéján piros pléden fehér díszpárnák sorakoztak, a kisasztalon adventi koszorú, mellette üvegtálban narancs. A sarokban egy gyönyörűséges, plafonig érő fenyőfa állt fényfűzérekkel felaggatva. Imádtam a gyanta illatát.

– Mit szólnál egy forrócsokihoz? – ölelt meg Áron szeretettel.

– Pompás lenne – válaszoltam hozzá bújva.

Játékos puszit hintett az orrom hegyére:

– Máris hozom, addig helyezd magad kényelembe.

Odakucorodtam a kanapéra, ahol a párnák mellé még egy meleg takarót is készítettek. Magamra húztam. Eddig nem is éreztem, mennyire átfagytam. Jólesett kicsit átmelegedni a tűz mellett. A kandallóban narancssárga lángok fel-felcsaptak, pattogva szikrázott egy fahasáb. Órákig tudtam bámulni a tűz játékát.

Áron is visszaérkezett két gőzölgő bögrével, talpa alatt megreccsent a parketta. Elvettem tőle a kakaót, két tenyerem közt szorongattam, az édes-habos csokoládé illat az orromba kúszott. Annyira tökéletes volt a pillanat.

Áron lehuppant mellém.

– Azt hiszem, most három napra tényleg megszöktünk a világ elől – mosolyodott el elégedetten, miközben elnyújtózott mellettem. – Nincs térerő, se telefon, se internet, se tévé. Nincs külvilág, csak mi ketten vagyunk.

– Tökéletes. Ennél tökéletesebbre nincs is szükségem.

– Tudtam, hogy tetszeni fog.

Belekortyoltam a forrócsokiba. Felmelegített. A nyelvemen szétoszlott az édes, kakaós, fahéjas íz. A fahéj az egyik kedvenc téli fűszerem, és tökéletesen illik a forrócsokihoz. Emellett megéreztem benne az alkohol tüzességét is.

– Rumot is raktál bele? – kérdeztem vigyorogva.

– Csak egy egészen kicsinykét megbolondítottam – kacsintott rám Áron.

Mi tagadás, eszméletlenül jól eltalálta az ízesítést. Mint amúgy mindent. Mindig kitalálta, éppen abban a pillanatban mire van szükségem. Tökéletesen egy hullámhosszon voltunk, velem rezgett.

Odabújtam hozzá, apránként kortyolgattam a forrócsokit, hogy minél tovább tartson.

– Nyugi! Ha elfogy, hozok másikat – ölelt meg. – Tele van a hűtő és a kamra. És szerintem lesz valahol egy szánkó is, amit ki kell próbálnunk.

– Szánkó – ültem fel hirtelen.

– Mert imádsz szánkózni!

– Ezt te honnan tudod?

– Mesélted.

– Mit? Hogy imádok szánkózni? – döbbentem meg. Nem emlékszem ilyesmire.

– Nem konkrétan azt! – nevetett fel Áron vidáman, csillogó szemmel. – Ahogy hallgatom a gyerekkori történeteidet, átjön. Ezért aztán gondoltam, ha már itt vagyunk... – Megrántotta a vállát. – Itt és most minden lehetséges.

Elhittem neki.

Mert ő tényleg kifordította a világot a sarkából a kedvemért, és valóra váltotta az álmaimat.

A tekintetem az ablakra siklott. Odakint hatalmas pelyhekben hullott a hó. A hófehér, táncoló pihéken megcsillant a nap fénye, mintha megannyi szikrázó angyaltoll repkedett volna körülöttünk.

Közeledik a karácsony, és az angyalok megérkeztek.

Talán tényleg egy karácsonyi hógömbbe léptünk be.

Áron az ölelésébe vont, és a meghitt, meleg szobából, a kandalló mellől gyönyörködtünk a hóesésben.