Az első gyertya

 

Apa

 

 

Amikor apa leesett a létráról, anyukám megijedt.

Én nem ijedtem meg, mert apukám nagyon erős. Egyedül hozta fel az ágyamat a harmadikra, és egyedül tolta át a szekrényt a szoba másik sarkába. Azt sem engedte, hogy anyukám segítsen, pedig ő nagyon akart segíteni.

Apukám mindig talpra esik. Egyszer leesett nagyi teraszáról is, véletlenül, amikor a korlátot csinálta, de semmi baja nem lett. Leesett a meggyfáról is nyáron, és akkor sem lett baja.

Apukám olyan, mint egy szuperhős.

Amikor apukám leesett a létráról, anya elvitte a kórházba, én meg a nagyinál vártam, hogy hazajöjjenek.

De anyukám egyedül jött haza.

Na, én akkor ijedtem meg.

Anyukám, azt mondta, semmi baj, apa karácsonyra itthon lesz. Elhittem.

Aztán rájöttem, hogy anyukám nem mondott igazat, mert baj volt. Ezt onnan tudtam, mert nem engedtek be a kórházba. Pedig én menni akartam. Mindig, amikor anya is ment. Nagyi azt mondta, nem szabad nekem, mert kicsi vagyok.

De én nem vagyok kicsi! Hét éves vagyok. Iskolás. Aki iskolás az már igenis nagy.

Anyukám azt mondta, nem gyerekeknek való a kórház.

Nem értem, miért nem gyerekeknek való?

Ott van az apukám.

Apa mióta nem való nekem?

Tudom én, hogy ha nem lenne semmi baj, akkor bemehetnék a kórházba. Tudom, mert okos vagyok. Csupa piros pontom van.

Meg azért is tudom, mert minden éjjel fekete szörnyeteg ül a mellkasomra, és addig kaparja a torkomat, amíg sírva nem fakadok. Anyukám átjön minden este, hogy megvigasztaljon, és azután ott is marad. Amikor anyukám velem van, olyankor nem jön vissza a szörnyeteg. Ő mindig csak akkor talál rám, amikor egyedül vagyok. Főleg akkor, amikor sötét van.

Mindig apára gondolok.

Apukám mindig adott pár forintot annak a koldusnak az utcasarkon, és mindig vett egy csokor csúnya virágot attól a nénitől, aki a bolt előtt árult, pedig a virágüzletben sokkal szebb virágokat lehetett kapni. Apukám azt mondta, majd ha nagy leszek, rájövök, mi az igazán szép, és értékes dolog. Anyukám örült a csúnya csokor virágnak is.

Apukám néha talált pénzt az utcán, és azon levest meg másodikat vett a szomszédos kifőzdében, csak azért, hogy aztán odaadja annak a koldusnak az utcasarkon. Sosem értettem, miért csinálja.

Apukám azt mondta, a csodák bennünk vannak. Csak észre kell vennünk.

Én nagyon kerestem a csodámat magamban, de sehol sem találtam. Pedig annyira szerettem volna megtalálni, hogy hazahozhassam vele apukámat.

Anyukám elvitt a nagy karácsonyi vásárba, pedig nem is akartam menni. De hiába mondtam neki, hogy nem érdekel. Hiába mondtam, hogy apát akarom, és inkább a kórházba akarok menni, nem a karácsonyi vásárba. Anyukám csak a karácsonyi vásárba vitt el.

A forrócsoki nem volt olyan édes, mint amikor apa is velünk tartott, és nevetni sem volt kedvem, úgy, mint vele. Ez a karácsonyi vásár nem tetszett igazán. A kürtőskalács édes illata nem simogatta az orromat, mint azelőtt, a karácsonyi daloktól és a nevetéstől mérges lettem. Mert miért olyan boldog mindenki, amikor én már egy hete nem láttam az apukámat? Mindjárt karácsony, és nélküle a karácsony sem az igazi. És különben sem érdekelnek az ajándékok sem, ha ő nincs velünk.

A bódékon villogó színes karácsonyi fények elmosódtak, én meg a kesztyűmbe töröltem a könnyeket, nehogy anyukám észrevegye, hogy sírok.

Miután nem kértem se forrócsokit, se kürtőskalácsot, se semmit, csak azt, hogy láthassam apukámat, anyukám sem igazán nézelődött. Végigrohantunk a bódék között, a fények között, és nem volt az egészben semmi mókás.

Hazafelé fura dolog történt velem. Azt hiszem, meg kellett volna ijednem, amikor az utcasarkon a koldus elkapta a kezem, de én nem féltem, mert ismerősen mosolygott rám, és ismerősen csillant fel a szeme. Édes mézeskalács illata volt, és nem is koldusnak tűnt, hanem angyalnak, ahogy ült a koszos rongyain ott a sarokban.

– Ha nagyon akarod, valóra válik – suttogta csengő-bongó hangon. De ezt biztosan csak azért hallottam, mert mellettünk, a főúton, szirénázva száguldott el egy mentő.

Az öreg koldus hófehér, gyöngyből fűzött angyalt nyomott kesztyűs tenyerembe. Hosszan néztem a kis figurát, ahogy megcsillant rajta az esti fény.

– Gyere – szólította anya szelíden noszogatva. – Vár a nagyi a vacsorával.

Anyukám hangjára feleszméltem, az ujjaimat az angyalka köré szorítottam, és azt kívántam, bárcsak apukám is velünk lehetne. Az angyalt a kabátom zsebébe süllyesztettem, és már megköszöntem volna a koldusnak az ajándékot, de amikor odapillantottam, már sehol sem volt. A mézeskalács illat is szertefoszlott.

Anyukámhoz szaladtam, de miközben hazafelé tartottunk, folyamatosan hátra-hátra tekintgettem. Mindhiába. A koldus eltűnt.

Az angyalkát mindenhová magammal vittem a zsebemben. Olykor köré kulcsoltam az ujjaimat, és olyankor mindig megnyugodtam. Éjjel a párnám alatt tartottam, és többé nem bukkant fel az a fekete szörnyeteg, hogy a mellkasomra üljön.

De bárhogy akartam, bárhogy kívántam, a kórházba nem mehettem be, és nem láthattam apukámat. Elérkezett a karácsony, és én csupán egyetlen dolgot kértem a Jézuskától. Apukámat.

Minden este, az angyalkát a tenyerembe szorítva ígértem meg, hogy jó leszek. Nekem semmi más nem kell. Én csak apukámat akarom. Aztán elaludtam, és a szörnyeteg sosem jött elő.

Délelőtt a díszeket válogattuk nagyival. Anyukám vásárolni ment, de nekem nem volt kedvem vele menni. Szerintem tudta, de azért megkérdezte. Én meg megígértem neki, hogy nem fogom hiányolni néhány óráig.

Nagyi minden díszhez tudott egy rövid mesét mondani. Szerettem a meséit. Főleg azokat, amik apukámról szóltak. Nagyi elmesélte kisbabakorom karácsonyait is. Én meg cserébe megmutattam neki az angyalkát, és megkértem, hogy majd ezt is tegyük fel a fára. Mert ez az én angyalkám, és szerencsét hoz. Még az is lehet, hogy csodákat is. Hiszen karácsony van.

Nagyi erre megölelgetett, megpuszilgatott, én meg tűrtem, és csak azért sem töröltem le a pusziját, ahogy szoktam. És akkor kinyílt az ajtó. Nagyi ölelésében odapillantottam.

Apukám állt az ajtóban két mankóval a hóna alatt. Azt hiszem, még levegőt is elfelejtettem venni, és egy pillanatig csak ültem a kanapén, majd sikítottam, felugrottam, és már rohantam.

Átöleltem. Igazi, valódi apa illata volt. Ő pedig megsimogatta a hajamat, és én tudtam, hogy most már tényleg minden rendben van. Sírtam is kicsit. De ez olyan nevetve sírás volt. Olyan megkönnyebbülős. Olyan boldog.

Apukám a legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam.

Egész életemben.